Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)
1927-07-03 / 148. szám
14 Egy öreg kritikus emlékeiből. Bevezetésül kérem, hogy az „öreg" jelzőt csupán kritikusi minőségemre méltóztassék vonatkoztatni. Sajnos, ebben a minőségemben, habár nem korban, de anciennitásban a budapesti zenekritikusok doyenje vagyok, mert már közel négy évtized óta sirálgatom Budapest zenei eseményeit. Emlékeimben lapozgatva sok érdekes, tanulságos jelenségre bukkanok és akárhányszor sajnálnom kell, hogy a mai generáció mindazt a sok szépet, ami a régibb Budapest zenei életét gazdagította, nem élvezhette velem együtt. Negyven év. Egy nemzet kulturéletében nagy idő. Ha azt céltudatos, kitartó munkának szentelik. De sok tekintetben ez az elmúlt, majdnem fél század a kísérletezések korszaka volt. Nézzük csak a m. kir. Operaház történetét Nusz intendánst és igazgatót láttam jönni és távozni. Valószínűleg mindegyik terve volt a legszentebb ambícióval, a művészet iránti igaz szeretettel és mégis az Operaház története a hullámhegy és hullámvölgy váltakozó vonalát mutatja. Állottak az Operaház élén nagykoncepciójú lelkes főurak, világhírű művészek. Iájött egy politikai konstelláció, egy személyes természetű összeütközés és elseperte olykor a hivatott vezetőt és következett ismét a hanyatlás átmeneti korszaka. Intendánsok és igazgatók. Az Operaház megnyitásakor, 1884-ben, még a jószívű, öreg Podmaniczky báró volt a színházakintendánsa, akiről a mai kor már csak néhány legendáris adatot tud. Azt a híres mondását, hogy Shakespearet vagy jól kell előadni, vagy sehogy nem. De előadni kell. Továbbá azt, hogy az öreg úr egy keményhangú szót nem bírt kimondani, hogy minden nyarát Budapesten töltötte, végül, hogy, hosszú, pepita , ferenc József kabátja feneketlen zseléiben mindig ott rejtett egy-két doboz csokoládébonbont, amelyekkel a színház női tagjait megkínálni, kedvenc szokása volt. Ezért és lelki jósága miatt hívta őt az egész világ a ,,cukros" bárónak. Bezzeg, utóda az 1886-ban intendánsnak először kinevezett gróf Keglevich István keményebb fából volt faragva. Keglevich Istvánnal egy igazi grandseigneur került az Operaház élére. Világlátott ember volt és a legfinomabb művészi ízléssel rendelkezett. Ezt a finombli ízlést akarta az Operaházban is minden tekintetben érvényre juttatni. Művésziekben és dologiakban is. Nem riadt attól vissza, hogy az akkori művészvilág legnagyobb hírességét, Turolla Emmát évi 36.000 forint gázsival szerződtesse, ami akkor talán Európa legnagyobb színészi honoráriuma lehetett. De nem kímélte a pénzt akkor sem, ha egy-egy sikert igérő darab kiállításáról volt szó. A jelmezeket a legnehezebb bársonyból és selyemből készíttette, díszletei nemcsak művészi remekek voltak, de elpusztítatlan kellékei is a színháznak. Évtizedeken át élt a színház a Keglevich-éra jelmezeiből és díszleteiből. A még ma is használatban levő Otelló csoda interiőrjeit Keglevich István finom műérzéke tervezte és bőkezűsége szerezte meg a színháznak. Egy vagyont ölt bele az egész estét betöltő „Excelsior" balettbe. Ez az invesztíció nem fizette ki magát és magasabb helyen kezdték kifogásolni Keglevích tékozlását. Alig két évi működés után Keglevích lemondott és a kormány Beniczky Ferenc államtitkárt nevezte ki az állami színházak kormánybiztosának. Jött az Operaház első szanálási korszaka. Beniczky, akit felesége, Beniczkyné Bajza Lenke révén az irodalomhoz is szoros kapcsolat, fűzött, szerette a zenét, de az Operaház művészi életével nem törődött. Ő mint lelkiismeretes hivatalnok az adminisztráció vezetésére és a költségvetés legszigorúbb betartására szorítkozott és sikerült is neki az Operaház pénzügyi viszonyait ismét rendbe hozni. Persze, akkor a magyar kormánynak nem kellett a póthitelek terén annyira fukarkodnia, mint most. Beniczkynek első gondja volt, hogy az Operaház részére elsőrangú művészi vezetőt keressen. Elsősorban a már akkor európai hírnévnek örvendő Mottl Félixnek ajánlotta fel az Operaház igazgatói állását. Mottl 1888 június havában aláírta a szerződését, de már szeptemberben kérte felbontását. Beniczkynek új igazgatót kellett keresnie. Ellentétben más későbbi intendánsokkal, hallgatott a zenéhez jobban értők tanácsára. Popper Dávid, a világhírű gordonkaművész volt az, aki a budapesti zenei körök figyelmét egy Prágában, mint karmester működő fiatal művészre irányította, kinek zsenialitásáról szakkörökben már akkor is legendákat terjesztettek. Beniczky bízott aszakemberek — Popper, Mihalovich, Koessler, Herzfeld — ajánlatára és szerződtette a 28 éves művészt. Ez a homo novus Mahler Gusztáv volt. 1888 október 8-án vette át Mahler az Operaház művészi vezetését és 1891 január havában bemutatta a Operaház közönségének az előtte még teljesen ismeretlen Nibelung-ciklus két első részét, a „Rajna kincsét" és a „Walkürt". Ez a két előadás európai színvonalra emelte a m. kir. Operaházat. De milyen munka előzte meg ezt a diadalmas bemutatást! Az Operaháznak gyenge személyzete volt, részben kiöregedett, részbn túl fiatal tagjai. Maller körültekintett az ifjúság között és felfedezett néhány legelsőrangú tehetséget. Többek között talált egy énekesnőt, akit néhány évvel azelőtt a Nemzeti Színházban koloratúraénekesnőnek kezeltek és aki mint Traviata, csúfosan meg is bukott. Mahler felfedezte benne a magyar opera legnagyobb drámai énekesnőjét és kiosztotta Violettának Brünhilda szerepét. A „szakértők" gúnyos kételkedéssel csóválták fejüket, de a Walkűr előadása után Mahlerrel, együtt dicsőítették Szilágyi Arabellát, a magyar dalművészet legnagyobb Wagner-énekesnője.t. Brünhilda hatalmas sikerét nemsokára követte az Ortrude és egy év múlva Szilágyi Arabella művészi pályájának legdicsőbb diadalát ünnepelte Donna Anna szerepében. PESTI HÍRLAP , ei tUbwvJcuu fA&rtC&AtfLlz. Usbzefa cs*. c4 » • ff Mahlernek a zenekar és az énekesek előtt, egy új világot kellett feltárnia. Hisz a Wagner-zenedráma stílusa teljesen ismeretlen volt előttük, de a nagy művészi vállalkozás fényesen sikerült. Igaz is, hogy Mahler a Walkürhöz nem kevesebb, mint 103 próbát tartott. Mahler alatt fejlődtek az Operaház büszkeségeivé Takács Mihály és Ábrányiné V. Margit is. Tehetségeket felfedezni, fejleszteni, ez volt Mahler Gusztávnak egyik művészi főtörekvése. Folytonosan ügyelte a Zeneakadémia operanövendékeinek fejlődését és egy ízben ő maga vezette az évzáró operai vizsgát, amikor a dtalokkal előadta Schubert Ferencnek Magyarországon egyetlenegy színre került operáját, a „Cselre cselt" („Der fäusliche Krieg") című víg egyfelvonásosát. Ebben az előadásban részt vettek Eibenschütz Rita, Handel Berta, Szirovatka Károly, Kornai Richárd, később az Operaháznak éveken át oszlopos tagjai. Mahler Gusztáv ma már bevonult a zenetörténelmi halhatatlanságba. Világraszóló művészetének ismertetésére egész könyvtárt írtak. Mahler Gusztáv nemcsak korának legnagyobb színpadi dirigense volt, de époly zseniális rendező is. A drámaiasság élt, lüktetett benne és nagy művészi szuggesztivitása által a zenekarból, az énekesekből felszínre hozott mindent, ami művészi képesség bennük szunnyadozott. Époly nagy volt Mahler mint hangversenydirigens. A klasszikus, a modern zene egyformán zseniális megőrzője és megértője, minden stílusnak szuverén ura, a dirigenstechnikának virtuóza. Azonkívül kitűnő adminisztratív erő, a legszorgalmasabb, legbecsületesebb hivatalnok és a melegszívű, nemes érzésű ember. És mégis ennek a kiválóan értékes férfiúnak, ennek a művészi lángésznek Budapesten sokkal több ellensége volt, mint barátja. Akik értékét felismerték, a rajongásig lelkesedtek érte, de sokkal többen voltak azok, akik a jövevényben egy régi, kényelmes szisztéma felforgatóját látták, akiknek ez a fokozott munkateljesítés, amelyet Mahler követelt, nem igen volt ínyükre. Az operaház benső életét még mindig a rendkívül népszerű Erkel Sándor szelleme uralta. Ha a kapusnál valaki az igazgató után kérdezősködött, a kapus rámorgott a kérdezősködőre: „Az igazgató urat keresi, vagy a direktort?" Mert igazgató úr a személyzet szemében továbbra is Erkel Sándor maradt, Mahler Gusztáv csak „direktor" volt. Ennek részben Mahler maga volt az oka. A legcsekélyebb súlyt sem helyezett arra, hogy őt egyénileg szeressék, et csak a művészet szent lángja, a munka fanatizmusa hevítette. Jól esett neki, ha mint művészt elismerték, de hogy az embert is becsüljék, szeressék benne. -val ő nem törődött. Be kell vallanunk, hogy nem igen kellemes modorú ember volt. Rideg, zárkózott, féktelen, ellentmondást nem igen tűrő ember, teljesen hijján minden külsőleges szentimentalizmusnak, olykor a neveletlenségig modortalan. Mikor a bécsi konzervatóriumban felvételi vizsgát tett, ezt a megjegyzést írták a felvételi jegyzőkönyvbe: "mérsékelten tehetséges, de a lehetetlenségig fegyelmezhetlen". Egy példa Mahler Gusztáv nemtörődömségéről és udvariatlanságáról. Egy ízben egy műbarát házában vacsora alatt Mahler szomszédja, az öreg Wahrmann Móric, néhány szellemesen ironikus, de távolról sem sértő megjegyzést tett az operai viszonyokra. Mahler egy ideig hallgatott, de mikor az inas hozzá hozta a tálat, kivette a kezéből és ezen szavakkal tolta Wahrmann elé: „na itt van, tömje már be a száját". Pedig Wahrmann nemcsak páholybérlő és nagy befolyású képviselő volt, de Mahlernek nagyapja lehetett volna. Mahler a személyzettel sem tudott úgy bánni, ahogy érzékeny művészekkel érintkezni szokás. Egy izgalmas próba alkalmából oly kíméletlenül figyelmeztette valami csekély hibára Takács Mihályt és Szendrőy Lajost, hogy ezek igazgatójukat is párbajra hívták. Mahler természetesen visszautasította a kihívást. Este, az Álarcosbál előadásán, a két művész kissé gyermekes elégtételt vett magának. Az összeesküvők két vezérét énekelték és mikor a harmadik felvonásban Amália leleplezi magát, a két művész egészen a rivalda szélére lépett és onnan a vezénylő Mahlert fixírozva, inkább kiabálták, mint énekelték: „valóban szép ez a történet, lesz mit nevezni a városnak. Mahler és a közönség persze nem értették ezt a gúnyolódást, de annál jobban mulatott a színpadi személyzet. Amikor Beniczky távozása után gróf Zichy Géza lett az operaház intendánsa, mindenki tisztában volt azzal, hogy két ilyen kemény koponyájú legény, a főúri és a művészi autokrata, nem fog megférni tudni egy csárdában. Az operaházban mindenki a felkelő nap felé fordult és igyekezett Mahlert kerülni. Ennek az antagonizmusnak tényleg az lett a szomorú vége, hogy Mahler 25.000 forint végkielégítés ellenében lemondott állásáról. Utolsó napokban már nem törődött senki sem vele. E sorok írója segített, neki íróasztalának kitakarításánál, ami közben Mahler bizony néhány keserű könnyet hullatott. Miután hangjegyeit, levelezését összecsomagolta, altisztjétől egy darab zsinórt akart kérni, de hiába csengetett ötször, egy lélek sem jelentkezett. „Látja — fordult hozzám keserű mosollyal —, még ezek is rúgnak egyet a döglött oroszlánon. Mikor a kapunál kiléptünk, egy meghitt művészbarátjával találkoztunk. ..Kérem, X. úr — szólította meg Mahler —, tegyen nekem egy szívességet és juttassa ezt a két levelet a címzettek kezébe, de na mondja, hogy én küldtem a leveleket." Előtte való nap t. i. a zenekar két igen véresszájú tagja előleget kért a direktortól. Mahler már nem érezte magát jogosultnak, hogy az előleget engedélyezze, a kért összeget azonban sajátjából juttatta a levélekben trvrhiti ellenségeinek. Ez volt Mahler Gusztáv bucsugesztusa a m. kir. operaházban. Dr. Bicsy Béla.