Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-06 / 177. szám
ELETEM. Hermina, reuss-greizi hercegnő, I. Vilmos német császár feleségének emlékiratai. Tizennegyedik közlemény. Copyright by Anglo-American Newspaper Service and by Pesti Hirlap. Győz a szív! Az ész szava óráról-órára mind jobban elhalkult, a sziv szava mind parancsolóbbá vált. Megkezdődött a küzdelem szivem mélyén. És megtörtént a döntés — a császár javára. Szivem tudott a döntésről, én magam nem. Vonzalmunk a következő napok,ban mind jobban összeforrott. Éreztük, hogy ezentúl külön-külön nem találnák helyünket a világban. Egyikünk sem lenne boldog a másik nélkül. Lehullott a lepel. Olyan meglátásaim voltak a császárral kapcsolatban, amelyeket sohasem felejtek el. Megláttam kétségbeesett magányát, nagylelkűségét és erejét. Megláttam mérhetetlen jóságát, lelke kristálytisztaságát. Hirtelen elfogott az érzés, hogy meg kell osztanom kemény sorsát, és vele együtt kell szembenéznem az élettel: jöjjön, aminek jönnie kell! Amikor így leszámoltam önmagammal, szívem megtelt a boldogság énekével. Gyermekkorom ösztöne igazat mondott. Ember a világon nem jelenthetett számomra többet, mint ő, ember nem múlhatta felül őt. Amikor a császár megismételte kérdését, a feleletet kiolvashatta szememből. Beleegyezésemet nem kellett szóval elmondanom. Három napig tartott, amíg el tudtam magamat határozni. Talán nem haboztam volna ily soká, ha nem láttam volna annyi rosszul sikerült házasságot. Fiatal leánykoromban bizalmasa voltam Karolina nénémnek, a szász-weimari nagyherceg feleségének, aki szerencsétlen házasságban élt, egyébként kiváló férjével. Annyi családi nyomorúságot láttam saját családomban és másokéban is; annyi rosszul összeválogatott párral találkoztam, hogy teljesen tisztában voltam a házasság hazárdjáték-jellegével. Én magam harmóniban éltem volt Lenenaic-Carolath herceggel. A tapasztalatok, amelyeket első házasságomban szereztem, segítettek abban, hogy második házasságom komplikáltabb problémáit megfejthessem. Nem hunytam be szememet e problémák előtt. A ránk kényszerített számkivetettség sok intellektuális élvezettől megfosztott bennünket. A Doomban való állandó együttlétei súrlódásokra vezethetett volna. A gyermekeknek és mostoha gyermekeknek esetleg összeütköző óhajai tapintatot és jóakaratot kívántak meg. Közös tapasztalatok , közös szenvedések. Esküvőnket megelőzőleg volt bátorságunk ahhoz, hogy szembeszálljunk ezekkel a nehézségekkel és hogy mindezt a legmesszebbmenő nyíltsággal megbeszéljük. Kölcsönös tisztelet, egymás kölcsönös segítése és megértése, a mi egyesülésünk pillérei. Egyikünk sem törekszik arra, hogy a másik fölé kerekedjék. Mindegyikünk tiszteletben tartja a másik jogot egy független élethez. Közös tapasztalatok és közös szenvedések kovácsolják össze mind jobban szívünket és életünket. Nem szeretjük a külsőségeket. Sokan nem tudnák elviselni életünk egyszerűségét. Életünk bensőségekben gazdag. Pajtásokként kalandozunk a művészet birodalmaiban. Ugyanazokat a könyveket olvassuk, a múlt történelme s a folyamatos történelem mindkettőnket fölöttébb érdekel. Csupán a szerelem nem elegendő a boldog házassághoz. A szerelem nem mindig figyelmes, ahol pedig hiányzik a kölcsönös figyelmesség, onnan a boldogság kész tovaszállni. A házasságban világosan meg kell állapítani a kölcsönös jogokat és kötelességeket. Én azért szabtam feltételeket, hogy biztosítsam kölcsönös boldogságunkat. Anya létemre, csak gyermekeimmel egyetértésben mehettem újból férjhez. Nem voltam hajlandó gyermekeim boldogsága árán megvásárolni a magamét. A császár örömmel egyezett bele, hogy három kisebb gyermekem velünk éljen Doornban. A legidősebb, János György s a következő, György Vilmos, intézetben vannak. Vakációjukat azonban nálunk töltik. Kikötöttem magamnak a jogot, hogy minden évben tizenhat hetet Németországban tölthetek, hogy megvédjem gyermekeim otthonát és hogy fenntartsam otthoni kapcsolataimat A saabori kastélyt nem tudtam egy bűvös kárpit segélyével átvarázsolni Doornba. Iroornból való gyakori távolléteim különböző időkben fantasztikus hírek alá adtak szárnyat arról, hogy házaséletünkbe egyenetlenségek férkőztek be. Végezetül megmondtam: — Nekem nem kell sem udvar, sem nem kellenek udvarhölgyek. Én a magam eszemmel akarok gondolkozni és magam akarom megválasztani barátaimat. Én nem akarok sem rabszolga lenni, sem azt nem akarom, hogy letiporjanak. Nem szeretek tilalmakat. Meg akarok maradni az, ami vagyok. Akárcsak ő felsége, én sem tudok elviselni korlátozásokat. A császár nagylelkűen elfogadta összes feltételeimet. Nem sérti meg megegyezésünknek sem szellemét, sem betűjét. Soha egy pillanatra sem volt okom, hogy megbánjam, hogy hozzá mentem feleségül. A császár jelleme kárpótol azért az áldozatomért, hogy megosztottam számkivetését. Szerelme elnyomja mindazokat a bántalmakat, amelyekben mások részesítettek. Ha üldöztek, ha gyaláztak ő miatta, szerelme bő kárpótlás ezért. A császár atyja lett gyermekeimnek. Megérti őket és viszonozza vonzalmukat Viszonyom az ő gyermekeihez hasonlóképen kielégítő. Megjelenik a trónörökös. Magas, karcsú, kissé koraősz fiatalember lép ki egy könnyű kocsiból. Megöleli a császárt. Arca naptól barna. Sportember tetőtől-talpig. Mozdulatai kecsesek. Barátságosan üdvözöl engem. Az újonnan érkező Vilmos trónörökös, valamikor örököse a császári trónnak, most pedig száműzött, akárcsak atyja. Én kértem meg, jöjjön ide wieringeni szigetbörtönéből. A trónörökös nem fogoly a szó betűszerinti értelmében. Megengedték neki, hogy gépkocsiján bejárja Hollandiát; vele szemben a császárra rákényszerítették, hogy Doorn kicsiny falvának környékén maradjon. A holland kormány úgy rendezte el ezt az ügyet, hogy a császár Doorn, Amerongen és Amersfoort körzetében mozoghat. Az én kívánságom volt, hogy a trónörökös ismerje meg a helyzetet. A császár gyermekeinek belegyezését egyesülésünk lényeges részének ítéltem, valamennyi gyermeket azonban nem hívhattuk Doornba. Efféle lépés, még ha lehetséges lett volna is, rengeteg beszédre adott volna alkalmat. Mivel azonban a trónörökös is Hollandiában lakott, állandóan eljárt atyjához. Az ő megjelenését tehát bizonyára nem magyarázták volna félre sem az antant-fővárosokban, sem Berlinben. A trónörökös, akinek élete oly magányos volt, mint atyjáé, egyszerre megértette a helyzetet. Jobban meg tudta érteni, mint öccsei, az idegen földhözkötöttség magányos szenvedéseit. Mint egy régi lovag, a trónörökös azonnal kardot akart rántani érettem. Nekem azonban nem volt szükségem ilyen védelemre. Nem is szeretek kegyeket kérni. Erre ő nagylelkűen önként adta úri szavát, hogy öccseinek és húgának megmagyarázza kényes helyzetemet. Gyermekek ösztönszerűleg rossz néven veszik a szülő újból való házasságát. Az én esetemben politikai tekintetek, valamint a meglepetésszerűség növelték a probléma bonyolódottságát. A trónörökös biztosított, hogy világszerte okosnak és tapasztaltnak elismert felesége, Cecília trónörökösné, kedvesen fogja fogadni az új helyzetet. Szülők és gyermekek. A néhai császárné sohasem engedte meg, hogy a trón árnyékot vessen közte és családja közé. Rendkívül mélyen gyökerezett a vonzalom anya és gyermekei közt. Kunyhóban és palotában egyforma az emberi természet. Csak természetes volt, hogy a gyermekek aggodalommal nézték a mostoha anya megjelenését. Attól féltek, hogy az új házasság boldogtalanná teszi atyjukat. Én tiszteletben tartottam ezt az érzést, amely szerencsére már elenyészett. A trónörökös és én kezdettől fogva barátok voltunk. Most is azok vagyunk. Az a tény, hogy gyakorta nem értünk egyet, semmikép sem zavarja meg doorni találkozásunkkor megalapozott rokoni viszonyunkat. Legidősebb fiának viselkedése végtelenül tetszett a császárnak. Természetesen gyakran vannak nézeteltérések atya és fia közt, amelyek megszólaltatják két össze nem egyeztethető kor és temperamentum zaját. Az ilyen összeütközést aláhúzza az a sajátos kétfelé ágazás, amelyet szülők és gyermekek egymáshoz való vonatkozásaikban Freud fedezett fel. Az ilyen összetűzés csak egy mély és megalapozott vonzalmat takar. Ha atyák és fiuk időnként el is taszítják egymást, a szeretet delejes árjával megtölti a mezőt és egyesíti a két ellentétes pólust. Amikor véget ért Doornba tett rövid látogatásom, — amely eljegyzésemet hozta meg —, a trónörökös kísért ki a vasútállomáshoz. Utrechtből utaztam el, amely kényelmesebb állomás, mint Amersfoort. Ez már tiltott terület a császár részére. Amint már elmondtam, mozgási körének megvannak a határai. A holland kormány elvárja a császártól, hogy uk szóra kötött megállapodásuk szerint néhány mérföldnél messzebbre ne hagyja el Doornt. Ekkor sem léphette át ezeket a határokat a holland kormány előzetes értesítése nélkül. A császár sohasem kért engedélyt arra, hogy átlépje ezeket a határokat. Később mindazonáltal enyhítettek ezeken a korlátozásokon, úgyhogy ma már a császár automobilján bejárhatja Hollandiát, ha úgy kívánja. A szóbanforgó korlátozásokat a holland kormány főképen azért vezette be, mert aggódott császári vendégének biztonságáért. Utolsó tekintetem a császáron függött, amikor ismét elmaradt mögöttünk, egyedül. Mindaddig integetett, amíg csak autónk el nem tűnt szeme elől. A császár magányos alakja háza lépcsős bejáróján, szívembe markolt. Megfogadtam, hogy derűt hozok életébe és annyi boldogságot, amennyit egy fogoly sas csak megismerhet. A trónörökös észrevette levertségemet és szórakoztatásomképen sok mindenről beszélt nagy komolyan. Ott maradt a peronon addig, amig a vonat meg nem indult. Szívélyes búcsút vettem jövendő mostohafiamtól, aki öt évvel idősebb, mint én. Utolsó szavai ezek voltak: Oh, bárcsak önnel mehetnék! Oh, bárcsak visszatérhetnék hazámba! Egy pillanatra köd borította el kék szemét, aztán ismét azzá lett, ami volt: katona és herceg. Szalutált, megfordult és friss léptekkel kocsijához ment vissza. Néhány évvel később a végzet és Stresemann úr lehetővé tették a trónörökös számára, hogy viszszamenjen családjához és feleségéhe.. Szerettem őt! Nem cselekdtem-e helytelenül? A vonaton kétségek szálltak meg és gyászmadarakként lebegtették szárnyukat felettem. Minden kerékfordulásnál növekedett aggodalmam. Nem álltam többé a császár közvetlen varázsa alatt. Nem voltam többé hangja ellenállhatatlanságának foglya, nem volt rajtam a bűbáj, amely szemének kék ragyogásából áradt felém. A házasság végzetes és vissza nem vonható lépés. Hatása rám és gyermekeimre messze kiható. Teljesen megváltoztatja életünk egész berendezését Vajon meg tudok-e felelni feladatomnak? Vajon tudok-e jó felesége lenni a császárnak? Vajon meg fogja-e tartani nekem tett ígéreteit? Megmondtam neki, hogy én egészen más vagyok, mint fiatalságának imádott asszonya. Vajon átértette ő szavaim értelmét? Vajon méltányolni fogja-e viselkedésemet a szerelem első édes júniusi lázának elmúlása után is? Hiszen a végzet harmincnégy esztendőn át formálta lényemet olyanra, amilyen voltam. Tisztán meghatározott egyéniség voltam. Vájjon azt kívánja a császár, hogy harmincnégyéves koromban átváltoztassam lényemet? Ahhoz öreg voltam, hogy teljesen megváltoztassam önmagamat, ahhoz azonban elég fiatal voltam, hogy alkalmazkodni tudjak. Volt akaratom és volt jóakaratom. Szerettem őt. Vilmos császár iránt érzett mély vonzalmam, amely kilencéves korom óta rügyezett szívemben, Doornban virággá nyílt ki. F. gondolatokból új erőt és bátorságot merítettem. Úgy éreztem, hogy hű tudok maradni magamhoz is, a császárhoz is. Elhatároztam magamban, hogy mindent megteszek, ami önérzetemmel összefér. A szerelem lesz utam mutatója, amely hozzá vezet, hogy segítsek neki mindabban, amire szüksége van, anélkül, hogy egyéniségemet fel kellene áldoznom. Szövetségeseim lesznek: az ő vele született szívjósága s az a bölcseség, amely szenvedéseiből fakadt. Eljegyzésünk titokban maradt, úgyhogy elkerülte az antantkémek figyelmét s a Doornt megszálló riporterekét is. Három hónapig maradt a mi titkunk. Nem tértem rögtön vissza Sanborba. Egy meghatározhatatlan ösztön arra késztetett, hogy térrel és idővel válasszam el doorni látogatásomat és gyermekeimhez való visszatérésemet. A kedves Slarz hegység arra csábított, hogy meglátogassam legifjabb húgomat, Idát, aki a Kyffhäuser-hegy lábánál lakik. Ő is, férje, Stollberg Rössle herceg is rögtön leolvasták arcomról, hogy valami nagy élmény sugározza be életemet. Idát utoljára menyasszonyi ruhájában láttam. Én akkor már többgyermekes anya voltam. Különösnek tűnt nekem, hogy felcserélt szerepkörben kellett találkoznunk, hogy most én indultam menyecskének. Ida is, férje is nagyon kedvesek voltak hozzám. 116 PESTI HÍRLAP 1927. augusztus 6 . szombat. A kísértő nagymust. Átutaztam a Harz-vidéken és elmentem Barbarossa hegyének lába mellett. Nem lepett volna meg, hogyha a barlang, amelyben a monda szerint a császár lakik, megnyílt volna, hogy üdvözöljön engem. Nem Barbarossa volt-e házunk hűbérura? Nem voltam-e én jegyese egy másik császárnak, egy másik rejtekben lakozónak? Mindkét császár, a Kyffhauser-hegység vöröszakállú császárja és a doorni fehérszakállú császár, egyként jelképei Németosszág reménységének. Az egyik vére átömlött a másik ereibe. Mert a Hohenzollernek és Hohenstaufenek ugyanannak a fának hajtásai. A két dinasztia gyökerei kereszteződnek a múltban. Akik császári apához jutnak. Így készültem fel a gyermekeimmel való találkozásra. Elbámultak a híten, de nem volt ellenvetésük. Boldogságom őket is elárasztotta. Különösen édes volt Carmo, legidősebb lányom. Nem tudok ellenállni annak a gondolatnak, hogy II. Vilmosról és rólam előre el volt határozom, hogy ebben az életben, vagy egy másik életben találkozni fogunk. Érzem, hogy a végzet ugyanarra az orsóra csavarta kettőnk élete fonalát. Szerelmünk elkerülhetetlen volt. Meg volt írva a csillagokban, hogy mi ketten egymásnak vagyunk szánva. Az volt a végzetünk, hogy találkozzunk a végtelenségben. Mégis, ha György Vilmos nem írta volna azt a bizonyos levelet, akár ezer évig sem találkoztunk volna. — Milyen a császár? — Mi a véleménye Németországról? — Nagyon megváltozott? — Reméli, hogy visszajön? Az ismétlőpuska gyorsaságával érkeztek hozzám a kérdések. Egyik kérdezősködő sem tudta, hogy a császár leendő feleségével áll szemben. Amikor olyannak rajzoltam le azt az embert, amilyen valóságban, s amikor vázoltam azt a Krisztusi bátorságot, amellyel meg nem érdemelt mártírságát viseli, szavaim revelációként hatottak. Egyesek átszellemültek elragadtatásukban, amikor megtudták, hogy érzésük nem vezette őket félre, mert kegyetlenül hamis a kép, amelyet eddig II. Vilmosról festettek előttük. Nem halt még ki a császárhűség. Mindenfelé hűséges szívek jelentkeztek, amelyek sohasem szűntek meg császárjukért verni! (Folytatjuk.)