Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-06 / 177. szám

ELETEM. Hermina, reuss-greizi hercegnő, I. Vilmos német császár feleségének emlékiratai. Tizennegyedik közlemény. Copyright by Anglo-American Newspaper Service and by Pesti Hirlap. Győz a szív! Az ész szava óráról-órára mind jobban elhal­kult, a sziv szava mind parancsolóbbá vált. Megkez­dődött a küzdelem szivem mélyén. És megtörtént a döntés — a császár javára. Szivem tudott a döntés­ről, én magam nem. Vonzalmunk a következő napok­,­ban mind jobban összeforrott. Éreztük, hogy ezen­túl külön-külön nem találnák helyünket a világban. Egyikünk sem lenne boldog a másik nélkül. Lehul­lott a lepel. Olyan meglátásaim voltak a császárral kapcsolatban, amelyeket sohasem felejtek el. Meg­láttam kétségbeesett magányát, nagylelkűségét és erejét. Megláttam mérhetetlen jóságát, lelke kristály­tisztaságát. Hirtelen elfogott az érzés, hogy meg kell osztanom kemény sorsát, és vele együtt kell szembe­néznem az élettel: jöjjön, aminek jönnie kell! Ami­kor így leszámoltam önmagammal, szívem megtelt a boldogság énekével. Gyermekkorom ösztöne iga­zat mondott. Ember a világon nem jelenthetett szá­momra többet, mint ő, ember nem múlhatta felül őt. Amikor a császár megismételte kérdését, a felele­tet kiolvashatta szememből. Beleegyezésemet nem kellett szóval elmondanom. Három napig tartott, amíg el tudtam magamat határozni. Talán nem haboztam volna ily soká, ha nem láttam volna annyi rosszul sikerült házasságot. Fiatal leánykoromban bizalmasa voltam Karolina nénémnek, a szász-weimari nagyherceg feleségének, aki szerencsétlen házasságban élt, egyébként kiváló férjével. Annyi családi nyomorúságot láttam saját családomban és másokéban is; annyi rosszul össze­válogatott párral találkoztam, hogy teljesen tisztá­ban voltam a házasság hazárdjáték-jellegével. Én magam harmóniban éltem volt Lenenaic­-Carolath herceggel. A tapasztalatok, amelyeket első házasságomban szereztem, segítettek abban, hogy második házasságom komplikáltabb problémáit meg­fejthessem. Nem hunytam be szememet e problémák előtt. A ránk kényszerített számkivetettség sok in­tellektuális élvezettől megfosztott bennünket. A Doom­ban való állandó együttlétei súrlódásokra ve­zethetett volna. A gyermekeknek és mostoha gyer­mekeknek esetleg összeütköző óhajai tapintatot és jóakaratot kívántak meg. Közös tapasztalatok , közös szenvedések. Esküvőnket megelőzőleg volt bátorságunk ah­hoz, hogy szembeszálljunk ezekkel a nehézségekkel és hogy mindezt a legmesszebbmenő nyíltsággal megbeszéljük. Kölcsönös tisztelet, egymás kölcsönös segítése és megértése, a mi egyesülésünk pillérei. Egyikünk sem törekszik arra, hogy a másik fölé ke­rekedjék. Mindegyikünk tiszteletben tartja a másik jogot egy független élethez. Közös tapasztalatok és közös szenvedések kovácsolják össze mind jobban szívünket és életünket. Nem szeretjük a külsőségeket. Sokan nem tud­nák elviselni életünk egyszerűségét. Életünk benső­ségek­ben gazdag. Pajtásokként kalandozunk a mű­vészet birodalmaiban. Ugyanazokat a könyveket ol­vassuk, a múlt történelme s a folyamatos történe­lem mindkettőnket fölöttébb érdekel. Csupán a szerelem nem elegendő a boldog há­zassághoz. A szerelem nem mindig figyelmes, ahol pedig hiányzik a kölcsönös figyelmesség, onnan a boldogság kész tovaszállni. A házasságban világo­san meg kell állapítani a kölcsönös jogokat és köte­lességeket. Én azért szabtam feltételeket, hogy biz­tosítsam kölcsönös boldogságunkat. Anya létemre, csak gyermekeimmel egyetértésben mehettem újból férjhez. Nem voltam hajlandó gyermekeim boldog­sága árán megvásárolni a magamét. A császár öröm­mel egyezett bele, hogy három kisebb gyermekem velünk éljen Doornban. A legidősebb, János György s a következő, György Vilmos, intézetben vannak. Vakációjukat azonban nálunk töltik. Kikötöttem ma­gamnak a jogot, hogy minden évben tizenhat hetet Németországban tölthetek, hogy megvédjem gyerme­keim otthonát és hogy fenntartsam otthoni kapcso­lataimat A saabori kastélyt nem tudtam egy bűvös kárpit segélyével átvarázsolni Doornba. Iroornból való gyakori távolléteim különböző időkben fantasz­tikus hírek alá adtak szárnyat arról, hogy házas­életünkbe egyenetlenségek férkőztek be. Végezetül megmondtam: — Nekem nem kell sem udvar, sem nem kelle­nek udvarhölgyek. Én a magam eszemmel akarok gondolkozni és magam akarom megválasztani bará­taimat. Én nem akarok sem rabszolga lenni, sem azt nem akarom, hogy letiporjanak. Nem szeretek tilalmakat. Meg akarok maradni az, ami vagyok. Akárcsak ő felsége, én sem tudok elviselni korláto­zásokat. A császár nagylelkűen elfogadta összes feltéte­leimet. Nem sérti meg megegyezésünknek sem szel­lemét, sem betűjét. Soha egy pillanatra sem volt okom, hogy megbánjam, hogy hozzá mentem fele­ségül. A császár jelleme kárpótol azért az áldoza­tomért, hogy megosztottam számkivetését. Szerelme elnyomja mindazokat a bántalmakat, amelyekben m­ások részesítettek. Ha üldöztek, ha gyaláztak ő miatta, szerelme bő kárpótlás ezért. A császár atyja lett gyermekeimnek. Megérti őket és viszonozza von­zalmukat Viszonyom az ő gyermekeihez hasonló­képen kielégítő. Megjelenik a trónörökös. Magas, karcsú, kissé koraősz fiatalember lép ki egy könnyű kocsiból. Megöleli a császárt. Arca naptól barna. Sportember tetőtől-talpig. Mozdulatai kecsesek. Barátságosan üdvözöl engem. Az újonnan érkező­ Vilmos trónörökös, valamikor örököse a császári trónnak, most pedig száműzött, akárcsak atyja. Én kértem meg, jöjjön ide wieringeni sziget­börtönéből. A trónörökös nem fogoly a szó betűszerinti ér­telmében. Megengedték neki, hogy gépkocsiján be­járja Hollandiát; vele szemben a császárra rákény­szerítették, hogy Doorn kicsiny falvának környékén maradjon. A holland kormány úgy rendezte el ezt az ügyet, hogy a császár Doorn, Amerongen és Amersfoort körzetében mozoghat. Az én kívánsá­gom volt, hogy a trónörökös ismerje meg a helyze­tet. A császár gyermekeinek belegyezését egyesülé­sünk lényeges részének ítéltem, valamennyi gyer­meket azonban nem hívhattuk Doornba. Efféle lé­pés, még ha lehetséges lett volna is, rengeteg be­szédre adott volna alkalmat. Mivel azonban a trón­örökös is Hollandiában lakott, állandóan eljárt aty­jához. Az ő megjelenését tehát bizonyára nem ma­gyarázták volna félre sem az antant-fővárosokban, sem Berlinben. A trónörökös, akinek élete oly magányos volt, mint atyjáé, egyszerre megértette a­ helyzetet. Jobban meg tudta érteni, mint öccsei, az idegen földhöz­kötöttség magányos szenvedéseit. Mint egy régi lo­vag, a trónörökös azonnal kardot akart rántani éret­tem. Nekem azonban nem volt szükségem ilyen vé­delemre. Nem is szeretek kegyeket kérni. Erre ő nagylelkűen önként adta úri szavát, hogy öccseinek és húgának megmagyarázza kényes helyzetemet. Gyermekek ösztönszerűleg rossz néven veszik a szülő újból való házasságát. Az én esetemben politi­kai tekintetek, valamint a meglepetésszerűség nö­velték a probléma bonyolódottságát. A trónörökös biztosított, hogy világszerte okosnak és tapasztalt­nak elismert felesége, Cecília trónörökösné, kedvesen fogja fogadni az új helyzetet. Szülők és gyermekek. A néhai császárné sohasem engedte meg, hogy a trón árnyékot vessen közte és családja közé. Rendkívül mélyen gyökerezett a vonzalom anya és gyermekei közt. Kunyhóban és palotában egyforma az emberi természet. Csak természetes volt, hogy a gyermekek aggodalommal nézték a­­ mostoha anya megjelenését. Attól féltek, hogy az új házasság bol­dogtalanná teszi atyjukat. Én tiszteletben tartottam ezt az érzést, amely szerencsére már elenyészett. A trónörökös és én kezdettől fogva barátok voltunk. Most is azok vagyunk. Az a tény, hogy gyakorta nem értünk egyet, semmikép sem zavarja meg doorni találkozásunkkor megalapozott rokoni viszonyunkat. Legidősebb fiának viselkedése végte­lenül tetszett a császárnak. Természetesen gyakran vannak nézeteltérések atya és fia közt, amelyek meg­szólaltatják két össze nem egyeztethető kor és tem­peramentum zaját. Az ilyen összeütközést aláhúzza az a sajátos kétfelé­ ágazás, amelyet szülők és gyer­mekek egymáshoz való vonatkozásaikban Freud fedezett fel. Az ilyen összetűzés csak egy mély és megalapozott vonzalmat takar. Ha atyák és fiuk időnként el is taszítják egymást, a szeretet delejes árjával megtölti a mezőt és egyesíti a két ellentétes pólust. Amikor véget ért Doornba tett rövid látoga­tásom, — amely eljegyzésemet hozta meg —, a trónörökös kísért ki a vasútállomáshoz. Utrechtből utaztam el, amely kényelmesebb állomás, mint Amersfoort. Ez már tiltott terület a császár részére. Amint már elmondtam, mozgási körének megvan­nak a határai. A holland kormány elvárja a csá­szártól, hogy uk­ szóra kötött megállapodásuk sze­rint néhány mérföldnél messzebbre ne hagyja el Doornt. Ekkor sem léphette át ezeket a határokat a holland kormány előzetes értesítése nélkül. A császár sohasem kért engedélyt arra, hogy átlépje ezeket a határokat. Később mindazonáltal enyh­ítettek ezeken a korlátozásokon, úgyhogy ma már a császár automobilján bejárhatja Hollandiát, ha úgy k­ívánja. A szóbanforgó korlátozásokat a holland kormány főképen azért vezette be, mert ag­gódott császári vendégének biztonságáért. Utolsó tekintetem a császáron függött, amikor ismét elmaradt mögöttünk, egyedül. Mindaddig in­tegetett, amíg csak autónk el nem tűnt szeme elől. A császár magányos alakja háza lépcsős bejáróján, szívembe markolt. Megfogadtam, hogy derűt hozok életébe és annyi boldogságot, amennyit egy fogoly sas csak megismerhet. A trónörökös észrevette levertségemet és szóra­koztatásomképen sok mindenről beszélt nagy komo­lyan. Ott maradt a peronon addig, amig a vonat meg nem indult. Szívélyes búcsút vettem jövendő mostohafiamtól, aki öt évvel idősebb, mint én. Utolsó szavai ezek voltak: Oh, bárcsak önnel mehetnék! Oh, bárcsak visszatérhetnék hazámba! Egy pillanatra köd borította el kék szemét, az­tán ismét azzá lett, ami volt: katona és herceg. Sza­lutált, megfordult és friss léptekkel kocsijához ment vissza. Néhány évvel később a végzet és Stresemann úr lehetővé tették a trónörökös számára, hogy visz­­szamenjen családjához és feleségéhe..­ Szerettem őt! Nem cselekdtem-e helytelenül? A vonaton kétsé­gek szálltak meg és gyászmadarakként lebegtették szárnyukat felettem. Minden kerékfordulásnál nö­vekedett aggodalmam. Nem álltam többé a császár közvetlen varázsa alatt. Nem voltam többé hangja ellenállhatatlanságának foglya, nem volt rajtam a bűbáj, amely szemének kék ragyogásából áradt fe­lém. A házasság végzetes és vissza nem vonható lé­pés. Hatása rám és gyermekeimre messze kiható. Teljesen megváltoztatja életünk egész berendezését Vajon meg tudok-e felelni feladatomnak? Vajon tudok-e jó felesége lenni a császárnak? Vajon meg fogja-e tartani nekem tett ígéreteit? Megmondtam neki, hogy én egészen más vagyok, mint fiatalságá­nak imádott asszonya. Vajon átértette ő szavaim ér­telmét? Vajon méltányolni fogja-e viselkedésemet a szerelem első édes júniusi lázának elmúlása után is? Hiszen a végzet harmincnégy esztendőn át for­málta lényemet olyanra, amilyen voltam. Tisztán meghatározott egyéniség voltam. Vájjon azt kívánja a császár, hogy harmincnégyéves koromban átvál­toztassam lényemet? Ahhoz öreg voltam, hogy teljesen megváltoz­tassam önmagamat, ahhoz azonban elég fiatal vol­tam, hogy alkalmazkodni tudjak. Volt akaratom és volt jóakaratom. Szerettem őt. Vilmos császár iránt érzett mély vonzalmam, amely kilencéves korom óta rügyezett szívemben, Doornban virággá nyílt ki. F. gondolatokból új erőt és bátorságot merítettem. Úgy éreztem, hogy hű tudok maradni magamhoz is, a császárhoz is. Elhatároztam magamban, hogy mindent megteszek, ami önérzetemmel összefér. A szerelem lesz utam mutatója, amely hozzá vezet, hogy segítsek neki mindabban, amire szüksége van, anélkül, hogy egyéniségemet fel kellene áldoznom. Szövetségeseim lesznek: az ő vele született szív­jósága s az a bölcseség, amely szenvedéseiből fakadt. Eljegyzésünk titokban maradt, úgyhogy elke­rülte az antantkémek figyelmét s a Doornt meg­szálló riporterekét is. Három hónapig maradt a mi titkunk. Nem tértem rögtön vissza Sanborba. Egy meg­határozhatatlan ösztön arra késztetett, hogy térrel és idővel válasszam el doorni látogatásomat és gyer­mekeimhez való visszatérésemet. A kedves Slarz hegység arra csábított, hogy meglátogassam legif­jabb húgomat, Idát, aki a Kyffhäuser-hegy lábánál lakik. Ő is, férje, Stollberg Rössle herceg is rögtön leolvasták arcomról, h­ogy valami nagy élmény su­gározza be életemet. Idát utoljára menyasszonyi ruhájában láttam. Én akkor már többgyermekes anya voltam. Külö­nösnek tűnt nekem, hogy felcserélt szerepkörben kel­lett találkoznunk, hogy most én indultam menyecs­kének. Ida is, férje is nagyon kedvesek voltak hozzám. 116 PESTI HÍ­RLAP 1927. augusztus 6 . szombat. A kísértő nagymust. Átutaztam a Harz-vidéken és elmentem Barba­rossa hegyének lába mellett. Nem lepett volna meg, hogyha a barlang, amelyben a monda szerint a császár lakik, megnyílt volna, hogy üdvözöljön en­gem. Nem Barbarossa volt-e házunk hűbér­ura? Nem voltam-e én jegyese egy másik császárnak, egy másik rejtekben lakozónak? Mindkét császár, a Kyffhauser-hegység vöröszakállú császárja és a doorni fehérszakállú császár, egyként jelképei Né­metosszág reménységének. Az egyik vére átömlött a másik ereibe. Mert a Hohenzollernek és Hohen­staufenek ugyanannak a fának hajtásai. A két di­nasztia gyökerei kereszteződnek a múltban. Akik császári apához jutnak. Így készültem fel a gyermekeimmel való találko­zásra. Elbámultak a híten, de nem volt ellenveté­sük. Boldogságom őket is elárasztotta. Különösen édes volt Carmo, legidősebb lányom. Nem tudok ellenállni annak a gondolatnak, hogy II. Vilmosról és rólam előre el volt határozom, hogy ebben az életben, vagy egy másik életben talál­kozni fogunk. Érzem, hogy a végzet ugyanarra az orsóra csavarta kettőnk élete fonalát. Szerelmünk elkerülhetetlen volt. Meg volt írva a csillagokban, hogy mi ketten egymásnak vagyunk szánva. Az volt a végzetünk, hogy találkozzunk a végtelenségben. Mégis, ha György Vilmos nem írta volna azt a bizo­nyos levelet, akár ezer évig sem találkoztunk volna. — Milyen a császár? — Mi a véleménye Németországról? — Nagyon megváltozott? — Reméli, hogy visszajön? Az ismétlőpuska gyorsaságával érkeztek hoz­zám a kérdések. Egyik kérdezősködő sem tudta, hogy a császár leendő feleségével áll szemben. Amikor olyannak rajzoltam le azt az embert, amilyen való­ságban, s amikor vázoltam azt a Krisztusi bátorsá­got, amellyel meg nem érdemelt mártírságát viseli, szavaim revelációként­ hatottak. Egyesek átszelle­mültek elragadtatásukban, amikor megtudták, hogy érzésük nem vezette őket félre, mert kegyetlenül ha­mis a kép, amelyet eddig II. Vilmosról festettek előt­tük. Nem halt még ki a császárhűség. Mindenfelé hűséges szívek jelentkeztek, amelyek sohasem szűn­tek meg császárjukért verni! (Folytatjuk.)

Next