Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

4 gyorsasággal robogó automobilt hirtelen elkormá­nyoz. De ilyen emberekre nem is nagyon érdemes vesztegetni a szót, mert fölösleges kiadás nekik a repülőgép vagy automobil beszerzése, a revolver vagy a méreg is megteszi ezt s megmarad az előnye, hogy több pénze marad síremlékre. Én mindenesetre csak az átlagos normális emberről beszélek és nem azokról a merész fickókról, akik kockáztatják éle­tüket egy-egy kísérlet kedvéért. Az az ember, aki vett egy repülőgépet és csak arra használja, hogy gyorsan jusson el egyik vá­rosból a másikba, ezt a gyönyörűségét tökéletes életbiztonságban teheti meg, mint az a barátja, aki ugyanezt az utat automobillal járja be. Ezzel a vé­leményemmel nem vagyok egyedül és későbbi cik­keimben bizonyítékokat is fogok előadni erre vo­natkozóan. Azt megengedem, hogy igen gyakran ol­vashatni az újságokban nagy repülőgépbalesetekről, de ez csak azért van, mert nem írnak ama repülőgé­pekről, amelyek nem esnek le, de az is hozzájárul ehhez, hogy a repülést még annyira újdonságnak tartják, hogy minden kisebb balesetet is fontosnak tartanak megemlíteni. Emellett e híradások rend­szerint nem számolnak be arról, hogy a balesetek­nek nagy része tulajdonkép csak az elemi gondos­ság elmaradásának a következményei. Nagyon sok pilóta van, aki szükségtelenül szinte sportszerűen kockáztat merész fordulatokat, akárcsak azok az automobilisták, akik fának vagy vonatkeresztezés­nek viszik neki kocsijaikat. Természetesen elkerül­hetetlen ma is és elkerülhetetlen lesz a fejlődés fo­lyamán továbbra is egész sereg­baleset, főleg a had­sereg repüléseinél, de ezeket az áldozatokat a fejlő­dés és a nagyobb biztonság megszerzése készteti. Nem akarom ezzel azt állítani, hogy a repülő­gép már elérte fejlődésének legmagasabb fokát. Na­gyon sokan kérdezősködtek tőlem, hogy körülbelül mennyi idő múlva jön el az az állapot, amikor a le­vegő annyira tele lesz repülőgépekkel, hogy szük­séges lesz fölállítani a légi közlekedési rendőrséget, amely könyörtelenül fölírja a gyorsan hajtó és en­gedetlen pilótát. Azt is kérdezték már, mikor lesz az az idő, amikor olyan légi állomások lesznek, ahol a defektust azonnal kijavítják és nem kell beleugrani a sokezer méteres mélységbe egy gyenge ejtőernyő­vel. Ezek a kérdezősködök legtöbbször inkább tré­fából érdeklődnek, de mi, akik kezdettől fogva fi­gyeljük az aviatika fejlődését, tudjuk, hogy ez a szó „lehetetlen" nálunk nem olyan értelemmel bír, mint ahogy általában használják. Az aviatika már nagyon sok problémát oldott meg, de még nagyon sok probléma van hátra. Megkísérlem jelen cikkeim­ben megmagyarázni, hogy mit jelentenek ezek a le­hetőségek valamennyiünknek. A történelem minden korszakáén, még a kezdet kezdetén is, ott élt az emberben a vágy a repüléshez. Most pedig, a mi korszakunkban, már megszer­eztük a repülés képes­ségét. Amikor 25 esztendővel ezelőtt a gorombán összetákolt Wright-féle masina pár méternyire föl­emelkedett a levegőbe, akkor kezdte meg a világ az új utat. Az a kérdés, meddig fogunk haladni az ak­kor megkezdett úton, mit hoz a jövő. (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP A haparandai hadifogoly-síremlék restaurálása. A magyar állam is hozzájárult az újjáépítés költségeihez. Stockholm, julius. Annak idején — olvasóink közül bizonyára még sokan emlékeznek rá — be­számoltunk arról, hogy fönt a messze északon van egy város, Haparanda­, a svéd határ mentén, s ebben a messzi, idegen kis városban hős magyarok pihe­nik örök álmukat és nyugalmukat, emléküket ke­gyeletes síremlék őrzi. A haparandai magyar hadifoglyok síremléke most ismét aktuális lett. Haparanda kicsiny, alig kétezer lakosú vá­roska, mely gyorsvonaton másfél nap a svéd fő­várostól. Tíz évvel ezelőtt bizony egész Európában ismerték ennek a kis városnak a nevét, most már, hogy a háborús emlékek mindjobban elhalványod­nak, bizonyára sokan el is felejtették. Ez az idillikus fekvésű kis város határállomás Svéd- és Finnország között és a világháború alatt, amikor még finn testvéreinket az oroszok lenyű­gözve tartották, ez volt Svédország kapuja a Kelet felé. A Balti-tengeri forgalom a német aknák miatt akkoriban megbénult és Oroszország a kis Haparan­dán át tudott csak Európával összeköttetést fen­tartani. Egész az orosz forradalom kitöréséig igen mozgalmas volt az élet a kis pályaudvaron, mely sohasem álmodott arról, hogy európai hírnévre tesz szert. Micsoda zűrzavar: az utasok ezrei, teher­vonatok hosszú sora és egymásra tornyosuló h­adi­fogoly-csomagok. Mindenféle náció: szegény, min­denükből kifosztott éhező és didergő menekültek, gazdag szibériai prémekbe öltözött pénzes oroszok és németek; az antant-államok futárjai, akik ezen az úton j­ártak Párizsból meg Londonból Pétervárra; a központi hatalmak kémjei, akik itt a határon át hozták-vitték híreiket; angol és amerikai haditudó­sítók, csempészek és üzletemberek nagy tömege. Egy szép napon az orosz anyacárnő is átutazott itt kíséretével, egy egész tehervonat szállította holmiját. 1917-ben aztán,­amikor a volt hadviseltek rok­kantjaikat kölcsönösen kicserélték és hazaszállítot­­­­ták Haparandán át, megindultak a vonatok a leg­szomorúbb teherrel, amit csak el lehet képzelni. Beteg emberi roncsok, rettenetes áldozatai a világ­háborúnak, vakok, egész testükben remegő ideg­sokkosok, lefagyott karu-lábú hősök, s bennük a lelket már csak az övéikkel való közeli viszontlátás reménye tartotta fenn. Az út a végtelen orosz sík­ságon és a sötét és hideg Finnországon át hosszú és fáradságos volt, a meggyötört szervezet nem bírta erővel és a rokkantak egy része a svéd hatá­ron túl bizony örök pihenésre zárta be a szemét. Ezeknek a szerencsétleneknek, akik már nem lát­hatták viszont szeretteiket és idegen földön, oly messze hazájuktól leltek nyugalomra, — a meleg­szívű svédek a stockholmi Osztrák-magyar Segély-, egylettel karöltve már 1919-ben síremléket állítottak fel. A sírban körülbelül kétszázöt magyar és osztrák és tizenegy német katona alussza örök álmát. Ez az emlékmű, mely nemes egyszerűségével az egész temető kimagasló dísze, azóta alaposan megrongálódott; szükségessé vált tehát, hogy rend­behozzák, újjáépítsék, megrenotrálják. A restaurá­lás kezdeményezője Lindquist luleai német tisztelet­beli konzul volt, restaurálási költségekhez aztán a magyar állam is hozzájárult. Az emlékművet át­építették, szép kőkerítéssel vették körül és az újjá formált síremléket most julius hóban avatták fel. A meghatóan szép felavató ünnepen az egész város ott volt. A norrbotteni gyalogezred zenekara „Er­ős vár a mi Istenünk" zsoltárt játszotta el az ünnepély bevezetőjéül. Ezután Lindquist luleai német konzul nagyhatású bszédet mondott; a messze távolban élő hozzátartozók nevében üdvözölte az elhunytakat, akiknek emléke a szívekben örökké élni fog. • Beszéde után a konzul elhelyezte az emlék­műre küldött koszorúkat, közöttük a malstyai kor­mány nemzetiszínű szalagos koszorúját is. Aztán Bergquist luleai püspök tartott emlékbeszédet; egy­szerű, szívhez szóló szavakkal kérte az Úristent, hallgassa meg a hősök sírjánál elhangzó forró imát és hassa át az emberiséget a békülékenység szellemével, hogy ne kelljen újból átélni a háború borzalmait. Mindenki könnyes szemmel hallgatta végig e fohászt. Az ünnepélyes felavatást énekkar zárta be. Azoknak a magyar szülőknek és hitveseknek, akiknek gyermekei és férjei itt a messze földön, a magas Északon alusszák örök álmukat, legyen vigaszuk az, hogy övéiknek sírja­ nincs elhagyatva, gondos kezek mindig igaz szeretettel fogják azt ápolni, örök emlékéül a magyar katona hősiessé­r­nek, o . J. A haparandai hadifogoly temető. I­ gen. — S vájjon az asszonyok is beletörődnek a dologba, mint te? A lányaim? Nem fognak nagyon siratni? — Már hogyne siratnák? De majd ők is meg­gondolják és belenyugosznak a megváltozhatat­lanba. S azzal közelebb húzta a székét az öreg úrhoz: — Nézze, apa, elvégre férfiak vagyunk, hát azt is higgadtabban megbeszélhetjük, hogy akar végezni magával? Mérget vesz be? Rigó Bence nagy szemet, meresztett, a vejére. Nem akart hinni a füleinek. Nem volt vele tisztában. Csakugyan komolyan beszél ez az ember? Az an­gyalát! Úgy látszik komolyan! — Hogy mérget veszek-e be? — nyöszörögte. — Azt akarod, hogy kínlódjak? — Isten ments! Ellenkezőleg, azt akarom, hogy olyan könnyű legyen a halála, mint ahogy a pille elröpül a virágról. Bizonyára nem akarja föl se akasztani magát? Az a legutálatosabb halál. A legutolsó csavargó köti fel magát a dutyiba, az ablakrácsra, a nadrágszíjjára ... — Dehogy is akarom én magamat fölakasz­tani, csapta az asztalra a pipáját az öreg. Még le­szakadna velem a zsineg ... — Hát akkor hogy akarja? Rigó Bence, az elkészült földesúr, a régi jó idők: kártya, bor, szép ló, szép asszony fényes biro­dalmának trónvesztett, száműzött királya, még min­dig a vejét fürkészte. Hát igazán úgy bele van egyezkedve az ő végső, szörnyű elhatározásába? — Gyere velem, — intett a hálószoba felé. S azzal bevezette az ebédlő meletti szobába, amelybe csak az ebédlőasztal fölött függő, széles ernyőjű lámpa küldött egy fénysávot. S az éjjeli­szekrénye fiókjából kihúzta végzetes elhatározása eszközét, a gyilkos szerszámot. — Ezzel lövöm magam főbe, ni! Szalacsi megforgatta kezében a pisztolyocskát és nevetve dobta a tarka ászvteritőre: — Ezzel? Hiszen ezzel még verebekre se igen lehet lövöldözni. Apa azt mondja, hogy nem akar kínlódni, cse fea ezzel meglövi magát, bizony nem szerez magának egyebet ,m­int hiábavaló kínlódást. Hanem megálljon csak! Gondoltam én azt­, hogy nincs itt a háznál megfelelő eszköz. Édesapának eck­ori passziója volt, csodálatosképen csak a va­dászat nem volt a szenvedélye. Azaz, hogy vadászni vadásztunk mi, ugy­e öregem, de nem erdei vadakra! Édesebb is azokon a vadászatokon a zsákmány, de sokkal!... Hát azért is voltam előrelátó és hoztam magammal erre alkalmas szerszámot... És kisietett az ebédlőbe, fölpattintotta oda­hozott bőröndjét s pár pillanat múlva hatalmas, hosszú, villogó csövű pisztollyal tért vissza. — Ez már teszi! Épen tegnap lőttem vele célba. Huszonöt lépésről négy szál deszkán keresz­tül megy ebből a golyó! S az öreg úr markába nyomta a veszedelmes mordályt. — No, most hát öleljük meg egymást. 47 Isten áldja meg! Én vissza­megyek az ebédlőbe, aztán mikor a durranást hallom, hát majd berontok! De bizony ugy a földhöz csapta Rigó Bence uram a pisztolyt, hogy nagyobbat szólt, mintha el­sült volna. — Rohansz ám, majd megmondom hová! — kiáltott föl szörnyen elkeseredve. — A kutyaterem­tésit! Hát így akartok a halálba küldeni, haramiák? Mégis csak disznóság!... Már rohannának is a véres holttestemhez! Nohát, abból nem esztek, gyil­kosok! III. S nem is tett magában kárt Bence bácsi. Ha­nem ellenkezőleg: ami kis földecskéje az özönvízből megmaradt, beleakasztotta az ekeszarvát, akár a paraszt, aki maga túrja a rögöt. Megélt bizony tisz­teséggel. Szalacsi Pali pedig csak mosolygott a bajusza alatt: — Ha én akkor fölverem az egész famíliát, aztán nyakába esünk az öregnek, körülsápítozzuk, amilyen fiú volt, még tetszett volna is neki, hogy majd nagyon megsiratjuk, s csakugyan elköveti azt a bolondságot. De így? Megmutatta, a kutyaterem­tésit! — hogy ő ugyan elmegy­ urt kedvéből, a maga jószántából. De küldeni nem hagyja magát!... 1927. augusztus 2., kedd.

Next