Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-02 / 173. szám
4 gyorsasággal robogó automobilt hirtelen elkormányoz. De ilyen emberekre nem is nagyon érdemes vesztegetni a szót, mert fölösleges kiadás nekik a repülőgép vagy automobil beszerzése, a revolver vagy a méreg is megteszi ezt s megmarad az előnye, hogy több pénze marad síremlékre. Én mindenesetre csak az átlagos normális emberről beszélek és nem azokról a merész fickókról, akik kockáztatják életüket egy-egy kísérlet kedvéért. Az az ember, aki vett egy repülőgépet és csak arra használja, hogy gyorsan jusson el egyik városból a másikba, ezt a gyönyörűségét tökéletes életbiztonságban teheti meg, mint az a barátja, aki ugyanezt az utat automobillal járja be. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül és későbbi cikkeimben bizonyítékokat is fogok előadni erre vonatkozóan. Azt megengedem, hogy igen gyakran olvashatni az újságokban nagy repülőgépbalesetekről, de ez csak azért van, mert nem írnak ama repülőgépekről, amelyek nem esnek le, de az is hozzájárul ehhez, hogy a repülést még annyira újdonságnak tartják, hogy minden kisebb balesetet is fontosnak tartanak megemlíteni. Emellett e híradások rendszerint nem számolnak be arról, hogy a baleseteknek nagy része tulajdonkép csak az elemi gondosság elmaradásának a következményei. Nagyon sok pilóta van, aki szükségtelenül szinte sportszerűen kockáztat merész fordulatokat, akárcsak azok az automobilisták, akik fának vagy vonatkeresztezésnek viszik neki kocsijaikat. Természetesen elkerülhetetlen ma is és elkerülhetetlen lesz a fejlődés folyamán továbbra is egész seregbaleset, főleg a hadsereg repüléseinél, de ezeket az áldozatokat a fejlődés és a nagyobb biztonság megszerzése készteti. Nem akarom ezzel azt állítani, hogy a repülőgép már elérte fejlődésének legmagasabb fokát. Nagyon sokan kérdezősködtek tőlem, hogy körülbelül mennyi idő múlva jön el az az állapot, amikor a levegő annyira tele lesz repülőgépekkel, hogy szükséges lesz fölállítani a légi közlekedési rendőrséget, amely könyörtelenül fölírja a gyorsan hajtó és engedetlen pilótát. Azt is kérdezték már, mikor lesz az az idő, amikor olyan légi állomások lesznek, ahol a defektust azonnal kijavítják és nem kell beleugrani a sokezer méteres mélységbe egy gyenge ejtőernyővel. Ezek a kérdezősködök legtöbbször inkább tréfából érdeklődnek, de mi, akik kezdettől fogva figyeljük az aviatika fejlődését, tudjuk, hogy ez a szó „lehetetlen" nálunk nem olyan értelemmel bír, mint ahogy általában használják. Az aviatika már nagyon sok problémát oldott meg, de még nagyon sok probléma van hátra. Megkísérlem jelen cikkeimben megmagyarázni, hogy mit jelentenek ezek a lehetőségek valamennyiünknek. A történelem minden korszakáén, még a kezdet kezdetén is, ott élt az emberben a vágy a repüléshez. Most pedig, a mi korszakunkban, már megszereztük a repülés képességét. Amikor 25 esztendővel ezelőtt a gorombán összetákolt Wright-féle masina pár méternyire fölemelkedett a levegőbe, akkor kezdte meg a világ az új utat. Az a kérdés, meddig fogunk haladni az akkor megkezdett úton, mit hoz a jövő. (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP A haparandai hadifogoly-síremlék restaurálása. A magyar állam is hozzájárult az újjáépítés költségeihez. Stockholm, julius. Annak idején — olvasóink közül bizonyára még sokan emlékeznek rá — beszámoltunk arról, hogy fönt a messze északon van egy város, Haparanda, a svéd határ mentén, s ebben a messzi, idegen kis városban hős magyarok pihenik örök álmukat és nyugalmukat, emléküket kegyeletes síremlék őrzi. A haparandai magyar hadifoglyok síremléke most ismét aktuális lett. Haparanda kicsiny, alig kétezer lakosú városka, mely gyorsvonaton másfél nap a svéd fővárostól. Tíz évvel ezelőtt bizony egész Európában ismerték ennek a kis városnak a nevét, most már, hogy a háborús emlékek mindjobban elhalványodnak, bizonyára sokan el is felejtették. Ez az idillikus fekvésű kis város határállomás Svéd- és Finnország között és a világháború alatt, amikor még finn testvéreinket az oroszok lenyűgözve tartották, ez volt Svédország kapuja a Kelet felé. A Balti-tengeri forgalom a német aknák miatt akkoriban megbénult és Oroszország a kis Haparandán át tudott csak Európával összeköttetést fentartani. Egész az orosz forradalom kitöréséig igen mozgalmas volt az élet a kis pályaudvaron, mely sohasem álmodott arról, hogy európai hírnévre tesz szert. Micsoda zűrzavar: az utasok ezrei, tehervonatok hosszú sora és egymásra tornyosuló hadifogoly-csomagok. Mindenféle náció: szegény, mindenükből kifosztott éhező és didergő menekültek, gazdag szibériai prémekbe öltözött pénzes oroszok és németek; az antant-államok futárjai, akik ezen az úton jártak Párizsból meg Londonból Pétervárra; a központi hatalmak kémjei, akik itt a határon át hozták-vitték híreiket; angol és amerikai haditudósítók, csempészek és üzletemberek nagy tömege. Egy szép napon az orosz anyacárnő is átutazott itt kíséretével, egy egész tehervonat szállította holmiját. 1917-ben aztán,amikor a volt hadviseltek rokkantjaikat kölcsönösen kicserélték és hazaszállították Haparandán át, megindultak a vonatok a legszomorúbb teherrel, amit csak el lehet képzelni. Beteg emberi roncsok, rettenetes áldozatai a világháborúnak, vakok, egész testükben remegő idegsokkosok, lefagyott karu-lábú hősök, s bennük a lelket már csak az övéikkel való közeli viszontlátás reménye tartotta fenn. Az út a végtelen orosz síkságon és a sötét és hideg Finnországon át hosszú és fáradságos volt, a meggyötört szervezet nem bírta erővel és a rokkantak egy része a svéd határon túl bizony örök pihenésre zárta be a szemét. Ezeknek a szerencsétleneknek, akik már nem láthatták viszont szeretteiket és idegen földön, oly messze hazájuktól leltek nyugalomra, — a melegszívű svédek a stockholmi Osztrák-magyar Segély-, egylettel karöltve már 1919-ben síremléket állítottak fel. A sírban körülbelül kétszázöt magyar és osztrák és tizenegy német katona alussza örök álmát. Ez az emlékmű, mely nemes egyszerűségével az egész temető kimagasló dísze, azóta alaposan megrongálódott; szükségessé vált tehát, hogy rendbehozzák, újjáépítsék, megrenotrálják. A restaurálás kezdeményezője Lindquist luleai német tiszteletbeli konzul volt, restaurálási költségekhez aztán a magyar állam is hozzájárult. Az emlékművet átépítették, szép kőkerítéssel vették körül és az újjá formált síremléket most julius hóban avatták fel. A meghatóan szép felavató ünnepen az egész város ott volt. A norrbotteni gyalogezred zenekara „Erős vár a mi Istenünk" zsoltárt játszotta el az ünnepély bevezetőjéül. Ezután Lindquist luleai német konzul nagyhatású bszédet mondott; a messze távolban élő hozzátartozók nevében üdvözölte az elhunytakat, akiknek emléke a szívekben örökké élni fog. • Beszéde után a konzul elhelyezte az emlékműre küldött koszorúkat, közöttük a malstyai kormány nemzetiszínű szalagos koszorúját is. Aztán Bergquist luleai püspök tartott emlékbeszédet; egyszerű, szívhez szóló szavakkal kérte az Úristent, hallgassa meg a hősök sírjánál elhangzó forró imát és hassa át az emberiséget a békülékenység szellemével, hogy ne kelljen újból átélni a háború borzalmait. Mindenki könnyes szemmel hallgatta végig e fohászt. Az ünnepélyes felavatást énekkar zárta be. Azoknak a magyar szülőknek és hitveseknek, akiknek gyermekei és férjei itt a messze földön, a magas Északon alusszák örök álmukat, legyen vigaszuk az, hogy övéiknek sírja nincs elhagyatva, gondos kezek mindig igaz szeretettel fogják azt ápolni, örök emlékéül a magyar katona hősiessérnek, o . J. A haparandai hadifogoly temető. I gen. — S vájjon az asszonyok is beletörődnek a dologba, mint te? A lányaim? Nem fognak nagyon siratni? — Már hogyne siratnák? De majd ők is meggondolják és belenyugosznak a megváltozhatatlanba. S azzal közelebb húzta a székét az öreg úrhoz: — Nézze, apa, elvégre férfiak vagyunk, hát azt is higgadtabban megbeszélhetjük, hogy akar végezni magával? Mérget vesz be? Rigó Bence nagy szemet, meresztett, a vejére. Nem akart hinni a füleinek. Nem volt vele tisztában. Csakugyan komolyan beszél ez az ember? Az angyalát! Úgy látszik komolyan! — Hogy mérget veszek-e be? — nyöszörögte. — Azt akarod, hogy kínlódjak? — Isten ments! Ellenkezőleg, azt akarom, hogy olyan könnyű legyen a halála, mint ahogy a pille elröpül a virágról. Bizonyára nem akarja föl se akasztani magát? Az a legutálatosabb halál. A legutolsó csavargó köti fel magát a dutyiba, az ablakrácsra, a nadrágszíjjára ... — Dehogy is akarom én magamat fölakasztani, csapta az asztalra a pipáját az öreg. Még leszakadna velem a zsineg ... — Hát akkor hogy akarja? Rigó Bence, az elkészült földesúr, a régi jó idők: kártya, bor, szép ló, szép asszony fényes birodalmának trónvesztett, száműzött királya, még mindig a vejét fürkészte. Hát igazán úgy bele van egyezkedve az ő végső, szörnyű elhatározásába? — Gyere velem, — intett a hálószoba felé. S azzal bevezette az ebédlő meletti szobába, amelybe csak az ebédlőasztal fölött függő, széles ernyőjű lámpa küldött egy fénysávot. S az éjjeliszekrénye fiókjából kihúzta végzetes elhatározása eszközét, a gyilkos szerszámot. — Ezzel lövöm magam főbe, ni! Szalacsi megforgatta kezében a pisztolyocskát és nevetve dobta a tarka ászvteritőre: — Ezzel? Hiszen ezzel még verebekre se igen lehet lövöldözni. Apa azt mondja, hogy nem akar kínlódni, cse fea ezzel meglövi magát, bizony nem szerez magának egyebet ,mint hiábavaló kínlódást. Hanem megálljon csak! Gondoltam én azt, hogy nincs itt a háznál megfelelő eszköz. Édesapának eckori passziója volt, csodálatosképen csak a vadászat nem volt a szenvedélye. Azaz, hogy vadászni vadásztunk mi, ugye öregem, de nem erdei vadakra! Édesebb is azokon a vadászatokon a zsákmány, de sokkal!... Hát azért is voltam előrelátó és hoztam magammal erre alkalmas szerszámot... És kisietett az ebédlőbe, fölpattintotta odahozott bőröndjét s pár pillanat múlva hatalmas, hosszú, villogó csövű pisztollyal tért vissza. — Ez már teszi! Épen tegnap lőttem vele célba. Huszonöt lépésről négy szál deszkán keresztül megy ebből a golyó! S az öreg úr markába nyomta a veszedelmes mordályt. — No, most hát öleljük meg egymást. 47 Isten áldja meg! Én visszamegyek az ebédlőbe, aztán mikor a durranást hallom, hát majd berontok! De bizony ugy a földhöz csapta Rigó Bence uram a pisztolyt, hogy nagyobbat szólt, mintha elsült volna. — Rohansz ám, majd megmondom hová! — kiáltott föl szörnyen elkeseredve. — A kutyateremtésit! Hát így akartok a halálba küldeni, haramiák? Mégis csak disznóság!... Már rohannának is a véres holttestemhez! Nohát, abból nem esztek, gyilkosok! III. S nem is tett magában kárt Bence bácsi. Hanem ellenkezőleg: ami kis földecskéje az özönvízből megmaradt, beleakasztotta az ekeszarvát, akár a paraszt, aki maga túrja a rögöt. Megélt bizony tiszteséggel. Szalacsi Pali pedig csak mosolygott a bajusza alatt: — Ha én akkor fölverem az egész famíliát, aztán nyakába esünk az öregnek, körülsápítozzuk, amilyen fiú volt, még tetszett volna is neki, hogy majd nagyon megsiratjuk, s csakugyan elköveti azt a bolondságot. De így? Megmutatta, a kutyateremtésit! — hogy ő ugyan elmegy urt kedvéből, a maga jószántából. De küldeni nem hagyja magát!... 1927. augusztus 2., kedd.