Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-22 / 214. szám

nek igazságos döntést. Remélhető, hogy Chamberlain is erélyesen közre fog működni ennek az igazságos döntésnek a meghozatalában, amely kiszámíthatat­lan értékű lenne az európai biztonság szempontjából. A LONDONI LEVELEK. VII. Szövegek képek alá. Nézd, most egyszerre megáll a forgalom. Hőkölve torpannak vissza az autóbuszok, gép­kocsik, motorkerékpárok, a népvándorlás har­sogó áradata egy pillanatra elpihen. Mi történt? Talán az indiai alkirály halad át az úttesten vagy a lordmayor? Nem, csak egy hároméves kisfiút vezet át kezénél fogva a rendőr, a kék­ruhás Boby. Egymás mellett az óriás és törpe, mint a népmesében. Ez a pillanat mindig a drámák pátoszával lá­t rám. A járművek sor­falat alkotnak előttük, díszőrséget állnak. Itt nem kiáltják a rendőrnek „mort aux vaches", nem hívják őt se „flique"-nek, se „mihaszna András"-nak, nincs csúfnéve, csak családi becézőneve. Gyermekeket nem lehet ijesztgetni vele. Ha azt mondjuk nekik, hogy odaadjuk őket a rendőrnek, akkor tapsolnak. A rendőrnek az angol gyermekképzeletben fehér szárnya van, akár az őrangyalnak. A küjszin csal. De máskép, mint otthon. Nálunk a tönkrement gentry sokáig négyesfoga­ton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánvillák dísztelenek, kivülről sze­rény hivataloknak látszanak. Múlt éjszaka az Laton Pince körül, mikor arra jártam, kinyilt egy ilyen kis kastély kapuja. Hölgy szállt autó­jába, lajaesfein- Selyemruhában,,­­ gyém­á­nt­­fejek­kel paradicsommadár tollal skét kütökalapos ifjú kisérte. A kapu Csillárfénytől tündöklő ke­retében lakájok, inasok néma hada, ladyk estélyi ruhában, gentlemanek frakkban. „Fenn az ernyő nincsen kas": ez a mondás ismeretlen náluk. Tukánok az állatkertben. Narancsszín, skarlátvörös tollaik ordítanak. Hosszú, vastag csőreiket állandóan csapkodják, valami idegen­szerű fa­zajjal, őserdőben képzelem magam, a lüktető élet középpontjában. Gyönyörködöm a színek szemérmetlen tobzódásában, ebben­­ a szemtelen, rakoncátlan, fölszabadító, hatás­vadászó lármában, ők az én barátaim. * Smitfield, Cattle Market. London gyomra. Hajnalban keltem, hogy mindent színről-szinre lássak. Hat holdnyi területen huszonnyolc csar­nok sorakozik egymás mellé, mind egyforma, mind kétszer akkora, mint a mi központi vá­sárcsarnokunk, zsúfolásig tömve állati hússal, semmi szag. A levegő oly hideg, hogy didergek. Jéggel hűtik az egész épülettömböt. Mészáro­sok állnak megdönthetetlenül, mint mindenre elszánt birkózóbajnokok, meztelen karú, véres daliák. Külön vonatszárnyak vezetnek ide. Húsz vagon borjú, ötven teherautó ökör. Kétezer láda disznó. Az egyik kosárban marhaszemek, a má­sikban hurkabelek, vagy zsigerek, vagy csontok. Ökörszív, oly óriási, mint egy lírai költő szíve. .A mészárossegéd a fején, a fekete haján cipeli a borjűvelőt, anélkül, hogy hozzáérne. Agyvelő a másik agyvelőn. Itt él a legnagyobb hús­fogyasztó nép. Csatatér ez, diadalmas ütközet után. Tíz órára minden elkel Holnap az egész újra kezdődik. * Kukailimika, Kukailimika! Így nevezik a hawaii szigetlakók istenét, aki a háborút, ha­lált, dögvészt okozza. A British Museum nép­rajzi osztályán négy hasonmása van kiállítva, melyet a bennszülöttek mintáztak. Arca vörös toll, szeme kagylóhéj, fogsora kétszáz kutyafog­ból áll. Az elmebetegek rajzaira emlékeztet. Most győződtem meg, mennyire igaz a lélek­búvárok megállapítása, akik szerint az ősi né­pek s a paranoiások képzelete egyformán kiha­gyásos, csecsemőszerű. Rettenetes ez a bálvány, amint tömpe orrával rám fintorog s élettelen szemével rám bandzsít. Úgy rémlik, hogy már többször találkoztam vele, gyermekkori láz­álmaimban. Kosztolányzi Dezső.­ ­ Apponyit az egész magyar társadalom ünnepélyesen fogadja. A Társadalmi Egyesületek Szövetsége hazánk ügyének dicsőséges védelmezőjét, hazánk nagy fiát, gróf Apponyi Albertet Genfből való hazaérkezése al­kalmával ünnepélyesen fogadja, hogy neki a nem­zet háláját tolmácsolja. Evégből a TESz már most felhívja a keretébe tartozó társadalmi egyesülete­ket és a nemzeti alapon álló egész magyar társadal­mat, hogy az ünnepélyes fogadtatáson minél na­gyobb számban vegyen részt. Gróf Apponyi Albert érkezése 8—10 napon belül várható; a fogadtatás részleteit és a megállapított programmot a TESz ide­jekorán fogja közölni. PESTI HÍRLAP 1927. szeptemb­er 22., csütörtök­. Az amerikai légió küldöttsége résztvett a Verdunért vivott harcok emlékünnepén. A köztársasági elnök lakomája. — Meghiúsított kommunista tüntetés. Párizs, szept. 21. (Wolff.) Négyszáz amerikai légionáriusból álló küldöttség érkezett ma Verdunbe, hogy ott részt vegyen a Verdun-Douaumont birto­káért vivott harcok emlékünnepén. Az ünnepély so­rán Poincaré miniszterelnök többi között a következő nyilatkozatokat tette: — Amikor az Egyesült­ Államok a mi oldalunk­ra állottak, a francia köztársaság elnökének és kor­mányának ismételt nyilatkozataiból tudták, hogy mi, akiket kihívás nélkül támadtak meg, addig nem tesz­szük le a fegyvert, amíg nem jutunk abba a hely­zetbe, hogy visszanyerjük tartományainkat és hogy Németországtól jóvátételt és biztosítékokat kapjunk. Amikor az Egyesült­ Államok magukévá tették eme feltételeinket, amelyeket mi el nem engedhetőnek tartottunk, akkor evvel a mtjelét adták annak, hogy bíznak népünk erélyében és szívósságában. Minden valószínűség szerint Verdun megvédése az ő sze­mükben egyik legfontosabb záloga volt Franciaor­szág bátorságának és kitartásának. Az amerikai lé­gió tiszteletére a köztár­saság elnöke lakomát adott, amelyen a fran­cia hadügyminiszteren és a a francia tengeré­szetügyi miniszteren kívül Pershing tábornok, Sa­vage, az amerikai légió parancsnoka és a volt front­harcosok nemzetközi szövetsége francia delegációjá­nak elnöke mondottak beszédet. Pershing tábornok újra vázolta az amerikai légió feladatait, amelyek most kizárólag a béke érdekének szolgálnak. Savage, a légió parancsnoka, utalt a barátság ama szálaira, amelyek Franciaországot és Amerikát, a két test­vérköztársaságot összefűzik. A volt frontharcosok nemzetközi szövetsége francia delegációjának elnöke utalt a háborús bűnösség kérdésére és kijelentette, hogy a pénzkérdés a béke mérges gáza. A Paris Matinal besanconi jelentése szerint a kommunisták tüntetést kíséreltek meg az amerikai légió ellen. A tüntetést a rendőrség előzőleg betil­totta. Ennek ellenére a kommunisták, akiknek veze­tőit a rendőrség letartóztatta, megkísérelték, hogy megostromolják a rendőrfőnökséget. Lovas csend­őrséget és katonaságot kellett kirendelni. Az össze­ütközések során három lövés is eldördült, de a go­lyók senkit sem sebesítettek meg. Tizenhét embert, köztük több külföldit, letartóztattak. Az összeütkö­zések során néhány rendőr kődobásoktól könnyen megsebesült. Whisky, chipre és jazz-band... Pillanattól vétel Párizs éjszakájából. Párizs, szeptember. (A Pesti Hírlap tudósító­jától.) Vörös taxink úgy siklik a boulevard olajo­zott úttestén, mint valami könnyű motoroscsónak a tavon. Komor ez a boulevard így éjnek idején és nehéz is magyarázatot adni arra, hogyan juthatott valakinek eszébe itt a mindig csukott, büszke, gő­gös magás­paloták soraiba beleékelni egy mulatót. Ezt a kontrasztot már akkor érzi az ember, ami­kor végig a boulevardon nem lát egyetlen szikrázó villanykörtét sem és a diszkrét, letompított fényű gázlámpák után hirtelen a szemébe vág az ember­nek egy hatalmas, vérvörös szirtben izzó transzpa­rensig? »­.Le­-vptiQUy Párizs legújabb éjszakai lok­álya. Előtte vagy húsz luxusautó sorakozik föl. A soffőrök bent a kocsikban alszanak és csak olyankor kapják föl ijedten fejüket, amikor a forgó­ajtó az utcára csapja a jazz-band kürtjének egy­egy éles rikoltását. Belépünk a szédületbe — ezt a szót hirdeti a cégértábla is —, egy pillanatra behunyjuk a sze­münket, mert a szelidfényű gázlángok után úgy érezzük magunkat, mint mikor mély álomból föl­ébredve hirtelen fölgyújtjuk a villanyt. Egy pilla­natig tart mindössze ez a szemkápráztatás, utána már tisztán látunk és szaglószervünk is normáli­san működik. Amit látunk, nem új. Asztalok körül férfiak vagy asszonyok. A mulató ajtajából nem lehet olyan egykönnyen megállapítani a nemeket. Az arcok egyformák, a fejek megnyírva, a szájak szögletében cigarettaszipka és mindenki előtt egy­egy pohár whisky. Az ember ilyenkor véletlenül leejti a zsebkendőjét és amíg lehajol érte, közben egy gyors pillantást vet az asztalok alá. Akkor az­tán megállapítja, hol ülnek férfiak és hol ülnek nők. A szag, amely hirtelen csap azok felé, akik a hűvös éjszakából ide belépnek, megmagyarázha­tatlan. Van valami benne a whiskyből, a chypre illatából, a szőke angol dohány füstjének aromájá­ból, a női testek parfömjéből és minderre ránehe­zedik a konyhából beszűrődő égetett olaj szaga. Mindjárt a bejáratnál egy templomi prédikáló­székhez hasonló emelvény. Ez a kassza. A kasszá­ban egy vaskos könyv előtt, töltőtollal a kezében egy gyerekarcú szőke fiatalember ül. Úgy ül ez a fiatalember, ebben a prédikálószékben, mintha nem is a mámort hozó italok árait adná össze, hanem diák volna, aki most készíti az iskolai feladatát. Az egyik asztalnál vagy tíz fiatal amerikai leány ül. Egyik pohár whiskyt a másik után isz­szák, egyik cigarettáról a másikra gyújtanak rá. Beszélnek, kacagnak, minden korty alkohol után élesebben és bátrabban és füstölnek szünet és meg­szakítás nélkül, mintha a tulajdonos arra szerződ­tette volna őket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt füstöljék be ezt a lokált. Attrakciók is vannak. A lokál lelke Marcelle kisasszony, aki állí­tólag húsz esztendős, de egy koránfejlett gyermek­nek látszik és aki obscéne dalokat énekelne, ha volna hangja és akit egy-két hét múlva mégis ün­nepelni fog egész Párizs, mert Marcelle kisasszony hallatlanul bátor kisasszony, merész a férfiakkal és merész a hölgyekkel szemben. Amit Marcelle kisasszony ebben a Szédület­ben egy-egy éjszaka végigprodukál, azért nálunk életfogytiglani börtön járna. Itt megtapsolják és megfizetik, mert akik megtapsolják és megfizetik, még nálánál is — sze­mérmetlenebbek. . . , öt percenkint újabb és újabb társaságot lök be a forgó ajtó az illatok, szagok, füstök te­n­gerébe. A jazz-band harsog, a vörös és sárga szí­nekben megfürdetett táncattrakciók után — a köz­zönség kezdi gyúrni a charlestont, lepipálva a szer­ződtetett művészeket. Az egyik sarokasztalnál egy idősebb hölgy­ néha-néha képen vág egy fiatalembert. Utána meg­csókolja. Valószínűleg a mama és a fia. Ezt már­abból is következteti az ember, hogy amikor fize­tésre kerül a sor, az idősebb hölgy, aki fizet. Úgy hajnali három óra felé vörös bársony-­ bundába becsomagolva, egy hallatlanul szigorú arcú hölgy érkezik. Aranycipő, gyöngyneemekkel ékesített selyemharisnya, kis harangalakú, ezüsttel dekorált bársonykalap. A bundából a térdkalácsa kilátszik. A kalap alól kikandikáló fehér fürtök­ és a szigorú arc azonban elárulja, hogy egy csak tiszteletet érdemlő hölggyel állunk szemben, hajnali három órakor­­ Párizs legújabb szédületében. A tisztes hölgy egyenesen az amerikai leányok aszt­­alához tart. A leányok illedelmesen fölállanak és pukedlivel üdvözlik a tisztes hölgyet. Biztosan nem lehet megállapítani, de valószínű, hogy a fiatal ame­rikai leányok egy nevelőintézet tagjai, a tisztes hölgy pedig a nevelőintézet tulajdonosnője. Vagy­ a directrice, aki most eljött ebbe a whiskyszaggal, parfömillattal és cigarettafüsttel megfertőzött lokál­* ba a leányokért, nehogy valami rossz helyre csá­­bítsák el őket, akik, szegények, még olyan tapasz­talatlanok, hogy a whiskyt is nem szalmaszálon át szívják, hanem nagy kortyokban görgetik le a torkukon, mintha málnaszörpöt innának. Tekintet­tel azonban arra, hogy még csak most múlt hajnali három óra, — egyszóval gyerekidő van — a ne­velőintézet tagjai még maradnak és a directrice is helyet foglal közöttük. Neki is rendelnek egy pohár whiskyt és megkínálják cigarettával. A tisztes­ hölgy azonban angol cigarettát nem szív. Belenyúl tehát a retiküljébe és elővesz egy pakli caporal-t. A legbüdösebb, a legkomiszabb francia cigarettát. Dehát, istenem, pártfogolni és támogatni kell a ha­zai ipart. Még ha büdös, akkor is. ... öt óra. A jazz-band még játszik, de most már csak úgy, a saját maga szórakoztatására. Az asztalok lassan kint fölszabadulnak, ahol még ülnek, ott a vendégeknek már nem kell a tánc, csak az ital. A nevelőintézet tagjai is még rendületlenül isznak. A directrice már az ötödik pohár whiskyt hajtja föl és a cigarettapakliból már csak két darab pappval feketéllik ki. Tizennyolcból füst, hamu és bagó lett. A kasszában, a prédikátori székben a szőke fiatalember ráhajolva az iskolai feladatára, alszik. A töltőtolla a salátás tálban úszik és lilaszinűre festette az olajat. Egy zöldruhás hölgy rákönyököl a kasszára és a cipő­re, talpával idegesen dobog a parketten. Ez a tulajdonosnő. Várja, hogy a nevelőintézet tagjai is elmen­jenek. Kint az utcán, a komor boulevardon hűvös előkelőségükben bontakozni kezdenek a magánpalo­ták kontúrjai. Sápadtan, szürkén érkezik a hajnal. A Le vertige transzparense m­ég vöröslik, de a vö­rös színe bágyadt, fáradt már, egyik-másik villany­körte pislog, álmos, pihenni, aludni szeretnének, mintha már nekik is elegük volna ebből a lompos, whiskys párizsi éjszakájából. Sz.

Next