Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-07 / 202. szám

14 PESTI HÍRLAP 1927. szeptember 8., csütörtök". SZÍNHÁZ ÉS ZENE. A Pesti Hírlap olcsó jegyakciója. Ma a Budai Színkörben a Legénybúcsú című pompás operett kerül ismétlésre, míg csütörtökön az elragadóan szép Elnémult harangok. Tekintettel ar­ra, hogy csütörtökön ünnep van, úgy délutánra, mikor gyermekelőadás van, mint estére csak délig árusít jegyeket iő kiadóhivatalunk. Aki tehát csütör­tökre jegyet akar váltani, okosan teszi, ha ezt már ma, szerdán el­intézi. Hosszú idő után lép föl ismét Forráss Sári a pesti közönség előtt, legjobb szerepeinek egyikében, Marinka, a táncosnő címszerepében lép föl. A pénteki és a szombati elő­adások jegyei állanak közönségünk rendelkezésére. Vasárnap délután a Budai Színkörben a Doktor úr kerül színre Rátkai Mártonnal. Míg a Királyszínházban az ismert kiváló szereposz­tásban a Repülj Fecském. SZERDA (szept. 7.) Budai Színkör. Legénybucsu. Kezdete fél 8 órakor. CSÜTÖRTÖK (szept. 8.) Budai Szinkör. Elnémult harangok. Kezdete fél 8 órakor. PÉNTEK (szept. 9.) Budai Szinkör. Marinka, a táncosnő. Kezdete fél 8 órakor. SZOMBAT (szept. 10.) Budai Szinkör. Marinka, a táncosnő. Kezdete fél 8 órakor. VASÁRNAP (szept. 11.) Budai Szinkör. Doktor úr. Kezdete 3 órakor. — Király­ Színház. Repülj fecském. Kezdete 3 órakor. ( KI !B00° korona) értékben a Pesti Hirlap IS- és Bókkiadó-DWSI­ hivatalai (V., Vilmos császár-út 78., VII., Erzsébet­­ körút 1., I., Krisztina-körút 153., A Margit-körút AMELYET u/b, VI., Andrássy-út 4., Újpest, István-út 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. síim­­színházjegy-, valamil­y mint könyvvásárlásnál a vásárolt jegyek, illetve könyvek árába * kedvezmény értéke erejéig betud. Előfizetőknek nem kell a bonokat beszolgáltatták, FILLÉR példányonként vásáriaknak igen. Érvényes egy hónapig Egy öreg kritikus emlékeiből Óvatos és kevésbbé óvatos énekesek. II. Ez az emlékezetes este Radó Manó barátunk garzonlakásán kezdődött. Radóka az egykori zene­kritikus és a szellemes „Budapester Spaziergänge" országosan ismert­­írója, szintén intim barátja volt Buriánnak. Radóka szeretett legényotthonában mű­vészestéket rendezni, amelyek addig tartottak, amíg a házigazdának bora volt a jégszekrényben. Egy ízben Löwe Ferdinánd tiszteletére rendezett egy szimpoziont és mivel Burián is jelen volt, nyolcunk számára csekély harminc flaska badacsonyi mus­kotályt szerzett be. Burián széles jókedvében volt, odakénysze­rítette Siklós Albertet a zongorához és végigénekelte az egész Tristant. Reggel háromkor még folytatni akarta az éneklést, de már nem volt korunk. Te­hát mentünk. Burián akkor a Teréz-körúton lakott és tekintettel a tekintendőkre, elhatároztuk, hogy valamennyien hazakísérjük. A Király­ utcán végig­bandukolva Burián egész úton énekelt. Az Izabella­utca sarkán egy kis korcsma még nyitva volt. — Uraim, dalolni nem lehet bor nélkül. Ide még bemegyünk. Ha ti nem jöttök, úgy kényszerit­tek, hogy magam igyam, mint az ökör. Nem használt semmi ellentmondás. Leteleped­tünk. — Uraim, támogassatok. Egy kis kontrapunk­tot kérek. Eléneklem a gazdának is a Tristant. Siklós , Berci és Grünfeld Vili, az opera hangver­senymestere „alátámasztották" a szólót és Burián elénekelte a vendéglős és a söntésben borozgató né­hány konfliskocsis gyönyörűségére az egész sze­relmi jelenetet, Az Izolda szólamát is. Reggel fél öt óra körül a vendéglős bizalmasan félrehívja Grünfeld Vilit. — Művész úr, — mondja — jó hangja­­van ennek a bácsinak. Ki ez? — Ez, barátom, az operaház egyik legjobb kardalosa. — Úgy? És mennyi fizetése van ennek az urnak? — Hát lehet vagy 250 korona havonta. — Nem is olyan sok. Kérem, művész úr, én szeretnénk ezt az embert ide szerződtetni. Adok neki havonta 300 koronát és esténkint két liter bort. Mert amint látom, bírja. Veszek hozzá egy gitárost meg egy citerást és ő az est folyamán lead egy pár gstand­it. Kérem, beszéljen vele. És Grünfeld egy sarokba hívta Buriánt és lát­szólag komolyan megtárgyalta vele a vendéglős ajánlatát. Burián nagyokat nevetett. — Vilikém, erről lehet beszélni. Odahívta a vendéglőst és kezdett vele alku­dozni. Havi 350 koronát kért, de 12-ig négy liter bort követelt, 12 után félóránkint még egyet. A ven­déglős a 350 koronába belement volna, de a bort Behallotta. — Hát hová gondol, barátom, maga képes ne­kem itt este tíztől reggel hatig énekelni és megiszik legalább tíz liter bort. Hisz ezért a pénzért már a Buriánt kapom. — Ahogy gondolja, uram. De mondok magá­nak valamit. Amíg ez a bora tart, eljövök többször is és énekelek magának — ingyen. — Van nekem még egy jobb is. — Ide vele! Nekiestünk Buriánnak, hogy menjen már haza és hagyjuk a borkóstolót jövő hétre. Grünfeld Vili rimánkodott: — Károly, az Isten szerelméért, hisz te hol­nap, nem, ma este a Tannhäuserben vagy kitűzve. *— Annyi baj legyen. Legfeljebb lemondom az előadást. De nem mondta le, pedig az utcán egész — a lakásáig továbbénekelt. Ilyen fenomenális , fizikumot még csak egyet m öreg Ettinger bácsit. Ellinger József, a magyar tenoristák patriar­chája, a hetvenes években a Nemzeti Színház leg­ragyogóbb tenoristája volt. Magas, hatalmas hős­tenor, aki azonban mindent énekelt. Wagnert, Ver­dit, Meyerbeert, lírai szerepeket is. Vérbeli zenész volt. Nagy muzikalitását most már a harmadik ge­nerációban bámuljuk. Énektalentumát, nagy zenei tehetségét első ízben leánya, Maleczkyné Ellinger Jozefin örökölte, aki művészi karrierjét atyja olda­lán, akárhányszor mint partnere, a Nemzeti Szín­házban kezdte, később átment az új operaházba, amelynek megnyitó előadásán Melindát énekelte és 1896-ig az első lírai és koloratúra-szerepeket töltötte be. Maleczkyné fia, Ellinger József unokája, a bá­multaos muzikalitású Maleczky Oszkár, a Városi Színház sokoldalú művésze. Kiváló művészleánya, Maleczk­y Bianka, aki mint az Operaház tagja és a Zeneakadémia tanárnője, édesanyja örökségébe lé­pett. Ellinger Józsefnek olyan hangja volt, mint az éneklő acél. Fényes, érces, kitartó, elpusztítha­tatlan. " A Nemzeti Színházban operapremier volt épp soron. Ha jól emlékszem, az Aida. A főpróba az előadást megelőző estén volt. Az összes szereplők teljes hanggal énekeltek és a főpróba olyan fénye­sen ment, hogy Ellinger bácsi — már akkor min­denkinek a bácsija volt — kijelentette: — Barátaim, holnap este nagy sikerünk lesz. Előre iszunk a medve bőrére. Megyem, jösztök a Szikszayba. Ez recerunt magnum áldomás. Amikor a még józan résztvevők az órára néz­tek, már világos reggel volt. — Pepi bácsi, haza is kell menni. Ma este Radamest énekled először. — Az áldóját, már öt óra van. Most menjek én haza Újpestre frakkeren? Hogy két-három órát aludhassam? Annyit nekem nem ér meg a dolog. Mást mondok, urak, megyünk a Rudasfürdőbe. Az felfrissít bennünket és ott nem bánom, alszom egyet.. Így is történt. Ellinger bácsi jól kilubickolta, megmasszíroztatta magát, délután háromig aludt, aztán jól beebédelt és ment egyenesen az öltözőbe. Este pedig a legfényesebb diszpozícióban énekelt. ő mára sokkal hamarabb öregedett meg, mint a hangja. Évtizedekkel ezelőtt a „Schlaraffia" tagja voltam. Egy este dr. Morgenstern Sándor barátom, a nagyhírű pianista, aki nagy jogászi és művészi tudása jelzéséül a „Marquis Rigaudon, der rechts­kundige Tönemeister" Schlaraff­ nevet viselte, meg­szólít: — A mai Lippinghoz okvetlenül el kell jön­nöd. Az öreg Eleázár lovagot akarjuk ünnepelni. A múlt héten volt­­ a 78-ik születésnapja. Fényesen derűs este volt. A schlarafi testvérek ünnepi díszben jelentek meg, összes rendjeleikkel és kitüntetéseikkel. A „Herrlichkeitek" nagy gálá­ban, Tschockerl, az udvari bohóc, sziporkáztatta ragyogó elméjét. Egy teljes óráig tartott Eleázár lovag (Ellinger József) ünnepeltetése. Az ünnepelt szót kért. — Silentium! — Schlaraffen, hört! — parancsolja a Herr­lichkeit. — Der Ritter Eleazar hat das Wort. És az öregúr odatipeg a zongora mellé, a lábai már tremolóztak, a hangja nem és köszönet helyett elénekli a Gral-elbeszélést. Két olyan tün­döklő A-val, hogy fényesebbet azóta sem hallottam. Leghíresebb partnernője, Wilt Mária, aki vég­telenül szerette és becsülte az öreget, egy nagyszerű előadás után odaszólt Pepi bácsinak: — Sie, Ellinger, wann sie amol sterbn, wird man ihre Stimm extra ersohlagn müssen. (— Hallja, Ellinger, ha maga egyszer meghal, a hangját majd külön kell agyonütni.) Dr. Diósy Béla: Mesék az írógépről Szovjet-ultimátum Saljapinnak. Milyen föltételek mellett maradhat „népművész" ? Oroszországban, mint tudjuk, most van egy „Saljapin-eset." Ez tudvalevőleg onnan származik, hogy Saljapin pár hónappal ezelőtt a párizsi orosz menekültek javára ötezer frankot ajánlott föl. Ezért Lunacsarszki Antal, a közoktatási népbiztos ulti­mátumot küld hozzá. Az előzmények a következők: — Saljapin az októberi forradalom után Oroszországban maradt. Nem valami szívesen, mert neki is éhezni kellett, élelmiszerjegyeken tengődött, akár a többiek. A tanácsköztársaság „nacionálta" házát és villáját, ezzel ellentétben azonban „népmű­vész"-nek nevezte ki. Napi adagjait fölemelték, de úgyis éhkoppon maradt. Körülbelül hat esztendővel ezelőtt végre föl­szedte sátorfáját, elmenekült külföldre, útlevelet is kapott a kormánytól, mert kijelentette, hogy csak hat hónapra utazik el. A műveit nyugati államokban természetesen diadallal fogadták s esze ágában sem volt visszatérni forradalmas országába. Amikor az ínségesek segítésére fölajánlotta a fönti összeget, a bolseviki közvélemény fölháborodott s az orosz művészek egyesülete fölvetette a kérdést, nem kell-e Saljapint megfosztani a „népművész" elnevezéstől. Közben Saljapin nyilatkozott egy párizsi új­ságnak, kijelentvén, hogy véleménye szerint semmi bűntényt nem követett el azáltal, hogy az ínségese­ket önjószántából támogatta. Hangsúlyozta, hogy mást nem lobbanthatnak szemére, mint hogy pezs­gőzik, de számláit nem, a szovjet fizeti, minden fil­lérjét maga keresi, még­pedig nem azáltal, hogy másokat kiuzsoráz. Ha megfosztják a „népművész" címétől, akkor nem tehet egyebet, mint hogy beletö­rődik, ezután is csak a „nép"-nek énekel, mint ak­kor, mikor minden tiszteletdíja egy szűkös „fejadag" volt. Politikával sohasem foglalkozott. Egyébként hagyják őt békében. A nyilatkozat a kommunista sajtót fölháborí­totta. És akkor történt, mikor az egész kormány­rendszer kétségbeejtő erőfeszítést tett, hogy a kül-­­­földön élő művészek a forradalom tizedik évforduló­jára­­harca jöjjenek. Lunacsarszki végre erélyes lépésre határozta el magát s ebben az ügyben a következőt jelentet­te ki: 1 . A népbiztosság Saljapi­nhoz az alábbi kér­déseket fogja intézni: 1. Mindenekelőtt határozottan cáfolja meg a külföldi újságnak tett nyilatkozatát. 2. Még ebben az évben térjen vissza Oroszországba, legalább­­ két-három hónapra. Amennyiben ezeket a feltételeket nem teljesíti, a népbiztosság kénytelen lesz, engedve a közönség fölháborodásának, Salja­pint megfosztani „népművész" címétől. Így hangzik a vörös zsarnok nyilatkozata. 50 Kedden vV-edszer „A legkisebbik Horváth-lány" Király Színház. * (Szenes-szezon.) Az már köztudomású, hogy az idei szezonban úgy a Nemzeti Színháznak, mint a Vígszínháznak lesz egy-egy Szenes-darabja. Most hírt kapunk arról, hogy a Belvárosi Színház föl­ujitja a Buta ember-t és a Gazdag lány-t. A sorrend valószínűleg az lesz, hogy előbb a Gazdag lány­ra kerül a sor. Ide tartozik, hogy az Andrássy­ úti Színház fölujitja Szenesnek Vasárnap este 10-kor című egyfelvonásosát, még­pedig rövidesen. * (A salzburgi deficit.) Mint minden évben, az idén is deficittel végződtek a salzburgi ünnepi já­tékok. Az 500.000 pengő bevételt a Fidelio, Ármány és szerelem, valamint a Szentivánéji álom fellépti dí­jai és rendezési költségei emésztették fel. A hiány harmincezer pengő. * (Magyar karmester sikere Karlsbadban.) A karlsbadi hangversenyzenekar 15-ik szimfonikus hangversenyét Fichtner Sándor, a szegedi filharmo­nikusok zeneigazgatója vezényelte. Műsoron a ma­gyar vendégkarmester három szerzeménye: a Ma­gyar Suite, az 1848 című szimfonikus költemény és a Magyar Fantázia szerepelt. Fichtner Sándort, nem­,csak mint karmestert, hanem mint zeneszerzőt is lel­kesen ünnepelte a gyógyfürdő nemzetközi közöneben.

Next