Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-03 / 199. szám

1927. szeptember 3., szombat. PESTI HÍRLAP­­ * Az „Elnémult harangok" feliatába. A Budai Színkörnek pénteken este ünnepien szép estje volt. Ünneppé tette az estet maga a fölele­venítésre kerülő darab, de ehhez képest válogatottan szép, emelkedetten komoly volt az előadás is. Az „Elnémult harangok" — ma, sajnos, fájdalmasan aktuális darab. Az a harang, amely ma néma, többé nem egyetlen harang, hanem egy egész országrész, a leggyönyörűbb magyar vidék: Erdély. Az évezre­des Erdély az, mely ma csüggedt és szótlan harang­ként függ az Isten formában s némaságra ugyan­azok a szenvedelmek, gyűlöletek és aspirációk kár­hoztatták, mint annak idején azt a harangot,amely­ről Rákosi Viktor és Malonyay Dezső örökös szép , és mélységes magyarságú darabjukat megírták. Csodálatos, megdöbbentő ez: a két író évtizedekkel ezelőtt megérezte annak a lappangó szélvésznek veszedelmét, mely aztán a világháború után a po­csolyák és fertők viharává dagadva, egy nemzetet orvul megfosztott kincseitől és ők nemcsak meg­érezték ezt, hanem gyönyörű és megható színpadi képeikben figyelmeztették is rá eleve a magyarsá­got. Olyan ez a lenyűgöző, mélységes, forró és szép­szavú dráma, amint hallgatjuk, mintha az erdélyi kis falu elnémult harangja helyén ezer és ezer ha­rang kongana-zsongana a szívünkben, egyetlen gyógyíthatlan fájdalomban. Az előadásban néhány kiváló erejű alakítást látunk. Ilyen mindenekelőtt Molnár Aranka Flori­cája, egy rendkívüli gyöngédséggel, bájjal és meleg­séggel megvalósított színpadi alak, kinek csengő beszédjében élvezet gyönyörködni és szelíd figurá­jában kiegyenlítődnek a darab lappangó és mégis fulmináns erejű szenvedélyei. Szeghő Endre román papja rendkívül karakterisztikus; ennek a kitűnő színészünknek minden jeles ábrázolóképessége mély­ségesen sötét rajzzá mélyül e fordul kellemetlen papfigurában. Thuróczy a magyar pap szerepében kissé erőtlen; az „Üzent az Úrt"-jelenetben már nagy hatással eresztette szabadjára férfias, meleg érzelmességét. Igen jók voltak a remek beszédü­k: Halmi Margit, Érczkövy, Sík Rezső, Pajor és Vándoryné. Először láttuk e színpadon Faragó Sá­rit, üde, friss, élet teljes játékával. A darab nagy hatást tett a közönségre; a mai magyar ember szivében ezért a felújításért, mely minden nemzeti fájdalmunkat megszólaltatja, külön elismerés illeti Sebestyént; a közönség végeszaka­datlanul tapsolta s kihívta a szereplőket. b. a. * (Szokolay Oly Bécsben.) Szokolay Oly, a Fő­városi Operettszínház volt művésznője, a Wiener Stadtheaterhez szerződött. " (Balya Ibolyka első nótás könyve.) A csinos fü­zetke címlapján egy nyílthomlokú, okosszemű­, bájos szőke kis leány arcmása. Talán meg is lesz bántva, hogy­ kis leánynak nevezzük, mert így köny­nyen azt lehetne hinni, hogy ez az első nótás könyv, amelyet Ibolyka kapott, pedig nagy tévedés; arról az első daloskönyvről van szó, amelyet Balya Ibolyka a magyar dalos közönségnek, a dalszerető magyarok­nak "ad. A füzetke húsz dalt tartalmaz, amelyeknek úgy szövegét mint zenéjét, Balya Ibolyka írta. A dal­szövegekből kitűnik, hogy Ibolyka nem kis­lány, mert nemcsak mélyérzésű szerelmi dalokat ír, ame­lyek bánatos hangulatát remélhetőleg csak elmélet­ből ismeri, de oly fájdalmasan erőteljes hazafias­­ verseket is, amelyek csak érett elgondolásból, nemes jellemből, egy lelkes honleányi szív elkeseredettségé­ből fakadhatnak. Hogy ennek a magasröptű lírának nemcsak költői tendenciája van, kitűnik az ajánlá­sokból. Balya Ibolyka egyes dalai többek között Horthy Miklósnak, József főhercegnek, lord Roth­ T­merenek, Hegedűs Lóránt­nak vannak dedikálva. Az elvesztett Erdély­h­ez a fájdalmas sóhaj járja át a nemes honleányka keblét és dalai biztosan ezer és ezer magyar szívben fognak visszhangra találni. Balya Ibolyka a versek alá egyszerű, kedvesen be­hízelgő dallamos pattogóan ritmizá­l magyar zenét itt. A muzsikán is meglátszik, hogy nem a művészi ' spekulác'ó műhelyében cizellálódott. egy dalban érz'í szív meleg sugallatát érezzük ki a bájos muzsi­kából és ugy vesszük a nótás könyvet, mint a lep. szebb. legállatosabb mezei virágok szivet Od"ő cuckját, amelyet a bájos kö­tőlé­ny kezéből n­rry szeretettel és hálás köszönettel fogadunk. Pil­a Ibolyka a magyar dalköltészet mezejéről még sok­­virágot fog csokorba fűzni. SZÍNHÁZ ÉS ZENE. A Pesti Hírlap olcsó jegyakciója. Pénztárainknál már tegnap elfogyott minden jegy az Elnémult harangok-vak úgy pénteki, mint szom­bati előadására. A Budai Színkör igazgatóságának szívességéből mára újabb száz jegyet kaptunk ak­ciónk részére; ezeket az újabb jegyeket természete­sen közönségünknek rendelkezésére bocsátjuk. Zsúfolt ház lesz vasárnap délután a Király Színházban is, amikor a Repülj Fecském kerü­l színre. Úgyszintén a Budai Színkörnek vasárnap délutáni gyermekelőadásán. A Beketow-cirkusz keddi díszelőadására már a jegyek nagy része elfogyott. Ezen az estén a leg­kiválóbb birkózók lépnek fel. SZOMBAT (szept. 3.) Budai Színkör: Az elnémult harangok. Kezdete fél 8 órakor. VASÁRNAP (szept. 4.) Budai Színkör. Csizmás kandúr (gyermekelőadás). Kezdete 3 órakor. — Király­ Színház. Repülj fecském. Kezdete 3 órakor. KEDD (szept. 6.) Blokctow-Cirkusz. A szeptemberi műsor első díszelőadása. Kezdete fél 8 órakor. Elás&l­­evon koronai értékben a Pesti Hirlap IS- ée fiókkiadó-CUI1­ hivatalai :V., Vilmos csámsz-nt 79., VII, Erzsébet-7 körút 1., I., Krisztina-körút 133., II Margit-körút AMELYET 5/b. VI., Andrássy-út 1., Újpest, István-út I «'s Kispest, Kossuth-tér 11. szám) «m­uházterv­. »»­»­mint könyvvásárlásnál a vásárolt jegyek, illetve "frvs könyvek árába » kedvezmény értéke erejéig betud. Előfizetőknek nem kell a bonokat bwnolgiltatniok, FILLÉR példányonként vásárlóknak igen. Érvényes egy hónapig /[A Egy öreg kritikus emlékeiből Óvatos és kevésbbé óvatos énekesek. I. Sok-sok évvel ezelőtt volt. Egy szép júniusi nap délutánján Schrödter Frigyessel, a bécsi udvari ope­ra legédesebb hangú lírai tenoristájával, a bécsi ope­raházzal szemben levő Scheidl-kávéházban ültem. Az operaházba készülődtem, hogy meghallgassam a magyar származású Ehan Berta tünetfényes Mignon-ját és Fritz barátom Meister Vilmosát. Még délután hatkor is huszonöt fokot mutatott a hőmérő és így egy nyitott ablakfü­lkében telepedtünk le. A jegeskávé után ép szivarra gyújtottunk, amikor egy hatalmas termetű úr lépett a kávéházba. A tikkasz­tó hőség dacára nehéz ragján volt rajta, nyaka egy vastag szövött sállal körültekerve, mintha legalább is az északi sarkra készülne. Asztalunk mellett ha­lad el. Schrödter odaszól: — Jó estét János bátyám, jár ide hozzánk. Megmozdul az öreg: — Én az ablak mellé? Tudod, hogy én soha­sem ü­lök zugba. De te szerencsétlen, egy óra múlva énekelned kell és most még itt füstölögsz. És amint látom, jegeskávét ittál. Egy órával fellépésed előtt! Bandi legyek, ha te ma este csak egy f-et is ki tudsz hozni. És visszavonult a kávéház legtávolibb, legvé­dettebb zugába. De a nyakravalót nem vetette le. Kérdőn néztem Schrödterre. — Nem ismered? A színház legnagyobb mű­-ű­vésze és legmulatságosabb különce. Az öreg Beck János Nepomuk, a mai opera világ legnagyobb bari­tonistája. Olyan hangja van, hogy egy nyitott d­ét énekel — hallgasd meg, holnapután a „Vízhordó"­ban —, még a Pratersternen is meghallod. De úgy félti ezt a bikaerős hangját, mint egy primaballerina a karcsúságát. Nem dohányzik,­­hideget nem iszik, meleget nem eszik, eszeveszetten fél a léghuzattól, a megfázástól. Még a szobájában is evvel a sállal ül. — Különös. De amit neked a szivarozásról mondott, abban igaza lehet. — Sári-sári. Tévhit, hogy a dohányzás az éne­kesnek árt. Nézd meg a velencei gondoliereket, hogy bagóznak egész nap és milyen fényesen szerenátáz­nak éjjel. Minden a megszokottság. Van olyan teno­rista kollegám, aki kapadohányt szív. Csak tudni kell mindenkinek, mennyit bír. Én még ma az öl­tözőben elszívok egy cigarettát és félek, hogy Phi­lvne barátnőm el fogja kérni tőlem az utolsót. Előadás után találkoztunk. — Oly szépen énekeltél, hogy elismerésem je­léül felkínálom neked ezt a nagyszerű Upmannt. — Ez beszéd! Észrevettél a Philine hangján valami bizonytalanságot? Milyen nagyszerűen slac­catozott a kis bestia. Pedig a tőlem kicsalt cigaretta ma már a hatodik volt. Van tenorista, aki szenvedé­lyes pipás és van bassista, aki bereked, ha egy füs­tös vendéglőteremben vacsorál. A meghűléssel ép úgy vagyunk. Nem szabad kényeskedni. Egyáltalá­ban az énekesek indiszponáltsága legtöbbször auto­szuggesztión alapszik. N­a azt hiszem, hogy rekedt vagyok, a puszta félelem, hogy nem fogok tudni énekelni, megbénítja hangszálaimat. Figyeld meg, akárhány énekes, ha a közönség elnézését kéri, job­ban énekel, mint mikor azt hiszi, hogy erre az el­nézésre nincs szüksége. Az autoszuggesztió tényleg nagy szerepet ját­szik az énekművész életében. Van olyan, akinek nem árt se szél, se eső, mert nem törődik vele. Is­mertem énekest, aki, ha három csepp eső esett, nem mert a szobából kilépni. Egy izben Ney Dávid szakadó esőben jött hoz­zánk az Opera-kávéházba. — Dávid bácsi, — szólítja meg Grünfeld Vili, — te ilyen időben esernyő nélkül sétálgatsz? — Micsoda buta beszéd ez? Félek én az eső­től? Járjon a Zendrői esernyővel. (Szendrői Laton, az Operaház másik bassó-profondója, volt New Dá­vid vetélytársa ) Hát ez igaz, hogy Dávid nem fél, sem tűztől, sem víztől. És ha az öltözőben azt hitte, hogy nincs jól diszponálva, már a második felvonásban úgy zúgott-búgott hatalmas basszusa, mint az orgona. Az önfegyelmezésnek, az önuralomnak klasz­szikus mintaképe volt Svärdström Valborg. Amikor először Budapestre jött és hozzánk föllátogatott, még délelőtt se volt szabad szivarra gyújtanom. A harmadik szobából megérezte a cigaretta füstjét és kezdett köhécselni. Aztán éveken át végigutazgatta szép Nagymagyarországot, kedvence volt Kolozs­vár, Kassa, Szombathely és még m­ás tíz város kö­zönségének. Néhány év múlva ismét megjelent ná­lunk. Ebéd után megszólalt: — Kérlek, Béla, adj egy cigarettát! Nagyot néztem. — Hát igen, — mondja, — akkor te is dohá­nyozhatsz. — Rájöttem, hogy csak az idegen füst árt. Száz és száz éjszakát kellett az utóbbi években átutaznom. Nem volt mindig női szakasz, vagy nem­dohányzó és ha a fülkémben három-négy úr pipált, az a hideg, száraz füst megtámadta a torkomat. És ezt a káros ha csak úgy tudtam ellensúlyozni, hogy magam is rágyisjtottam egy cigarettára. Most úgy hozzászoktam, hogy naponta elszívok négyet­ötöt is és nem árt. Mindenhez hozzá lehet edzeni az organizmust. Én hidegtől nem félek, még széltől sem. Tudod, hogy Nordköpping közelében szüleim­nek egy kis birtoka volt. A nagy parkban magunk és barátaink számára berendeztünk kilenc hálószo­bát. Olyanok voltak, mint egy-egy nagy fürdőkabin. Egyszerű bútorzat, ágy, szekrény, mosdóasztal. A szobáknak csak három lécfala volt. A kert felé nem volt fal, mint a színpadon. Ott töltöttük mi kánikulá­ban, esőben, viharban a nyarat. A tiszta Éden kertje volt. Mert mi ott, az egész társaság, úgy sétálgat­tunk, ahogy a jó Isten bennünket megteremtett, mint a négyéves kisgyerekek. Ugyanolyan lelki beállított­sággal is. És ott nem volt hű­lés, köhögés, még csak nátha sem, egész nyáron át. Pedig jó esős napjaink is voltak. De ezt a testedzést is észszerűen kell csi­nálni. Vannak félbátor emberek, akik például a Lacmann-féle légkurát úgy próbálják megszokni, hogy meztelen felsőtesttel sétálgatnak. Ez a legrosz­szabb metódus. A levegőnek az egész testet egy­szerre kell érnie. Én akárhányszor februárban tel­jesen levetkőzve kiállok a balkonra és az egész tes­temet végigdörzsölöm hóval. Nem is mondtam még sohasem le, pedig előfordult, hogy tizenhét nap alatt különböző városokban tizenhétszer énekeltem. — És fellépés közben szoktál-e valami szimu­lálót használni? — Soha semmit. Ritkán egy korty vizet, ha nagyon meleg van a színpadon, vagy a hangver­senyteremben. Nincs annak semmi értéke, ha csak nem annak az autoszuggesztiónak, amit az illetők­re a használt csodaszer gyakorol. Az egyik vörös­bort iszik, a másik fehéret. A német basszista sört. A hölgyek cukorkát szopogatnak vagy hideg teát­­ szürcsölgetnek, vagy gyümölcsöt esznek. Kedvenc babonaszer az aszaltszilva. N­a az ember ismeri a torkát és tudja, hogy tud valamit, mindezekre nincs szüksége. Én csak egyre vigyázok, hogy előadás közben ne beszéljek sokat, mert a beszédhez egész más torokbeállítás kell, mint az énekléshez és öt percnyi beszélgetés az énekest jobban kifárasztja, mint egy félórai éneklés. Ugyanezt mondta nekem Messchaert János, az utóbbi évtizedek legnagyobb hangversenyénekese. Egy ízben hangverseny alatt léptem be a művész­szobába. Valami interjú félét akartam kérni. — Kedves doktor, — susogta a művész, — hangverseny után egész éjjel állok rendelkezésére, de hangverseny alatt nem szabad beszélnem. Kü­lönben a következő sorozatnak vége. De egyet meg­tehetek. Ha fontos, amit kérdezni akar, énekelve válaszolok. Külön fejezet az énekesek hang-ökonómiája. Van művész, akit az éneklés hamar kifáraszt, főleg olyat, aki rossz technikával énekel. Van viszont olyan, aki csak kellő beéneklés után van hangjá­nak teljes birtokában. A bécsi udvari opera legna­gyobb Wagner-tenorjai, Winkelmann Hermann az öreg Niemannal a legnagyobb Tannhäuser, akit valaha hallottam (és hallottam száznál többet), az első felvonásban rendszeresen rekedt volt. A Vénus­hoz intézett szózatnak alig a körvonalait adta. Fo­kozatosan tisztább, erősebb, ércesebb lett a hangja. És a harmadik felvonás zarándok­ati elbeszélésében úgy hangzott, mintha kalapáccsal egy ezüst haran­got kongatnának. Persze a rossz technikájú énekes jelenetről-jelenetre rosszabb lesz. Sok énekesnő, ha este énekel, délutánig ágy­ban marad és estig egy szót sem szól. Más már dél­előtt egész hanggal áténekli szerepét és este felvonás­közt beénekli a következő felvonás kényes áriáját. Ez persze tudás és fizikum dolga is. Burian Károly képes lett volna arra, hogy Trisztánt kétszer egy­másután elénekelje. Burián egyáltalában szívesen, örömmel énekelt. Évekkel ezelőtt egy estét nálam töltött. Külföldi újságíróvendégeim is voltak, akik nagyon szerették­ volna a művészt hallani. De én elvből sohasem kérem művészvendégemtől, hogy játsz­szon vagy énekeljen valamit. Megtettem azonban azt, hogy a zongorára lek­ö­tem a ,,Dalibor" zo­ngora­kivonatát. Vacsora után Burián körülsétált, meg­lája a zongorán a zongorakivonatot és elkezd ra­jongani. Látod, ezt az operát kellene nálunk elő­adni Ez egy mestermű. Még sokkal közelebb áll Beethovenhez, mint „Az eladott menyasszony" Mo­zarthoz. 15

Next