Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-24 / 216. szám

1927. szeptember 24., szombat. PESTI H 1 FI LAP ROADWAY New-York főutcája. Ez az utca a nagy üzletek, nagy kalandok, nagy éjszakák utcája. Ennek az utcának az életét viszi színpadra a Fővárosi Operettszínház remek újdonsága a BROADWAY, ez az izgalmas, mulatságos, változatos, fordulatos, látványos darab ez az igazi világsláger és rekordsiker. Hogy milyen az előadás ? Mást nem kell mondani, csak ennyit : Hegedűs Gyula, Kiss Ferenc, Kabos Gyula, Sarkadi Aladár és a a hat ragyogó „görl" játsszák a főszerepeket, más hercegi házba új anyukáját és édes­apját; a já­tékot most aztán folytatni kell, a herceg oltár elé áll az álmenyasszonnyal, Netti — Louison hercegnő ne­ve­ alatt — hűséget esküszik neki. A helyzet volta­kép mindkettőjüknek tetszik, szerelmük most már korlátlanul ég és vonzza őket mind közelebb egy­máshoz. Megjelenik ám Netti igazi vőlegénye, a fiákkeros, az ünneplő lakodalmasok mindent meg­tirulnak, a hercegi család természetesen semmisnek tekinti a házasságot. Károly herceg tűri, hogy a há­zassági okmányt széttépjék, a szép álomba ringató­zott Netti fájdalmasan menekül vissza a fiákkeros­hoz, a lakájház szerénységébe. Azonban a szerelem mindennél hatalmasabb lévén, könnyű kitalálni, hogy végül is minden rendbejön, a szerelmesek egy­máséi lesznek, kiki a maga párjával. Látnivaló, hogy az operettből semmi sem hiány­zik, ami effajta romantikus írásművekhez szüksé­ges ; megvan a születési különbség a szerelmesek közt, megvan mindenféle bonyodalom, ami ebből származhatik, az öreg hársfa alatti csókolózástól szépen eljutunk a tragikus felkiáltásig: „Mindez hát ko­média volt!" — nem hiányzik a csalódott szerelmes, a büszkévé tett s aztán mélyen lealázott apa; uj szin benne a kisgyerek körüli határozottan finom szi­tuáció, melyet a szerzők minden felvonásvég csat­tanójául fel is használnak, teljes sikerrel­ , Marischka és Granichstaedten szövegéhez, ame­lyet Zágon István fordított ügyesen magyarra, Gra­nic­staedten szolgáltatja a zenét, mely szellemben és technikában egyaránt hűen a biedermayeres tónus­ra van hangszerelve. Könnyed, finom és itt-ott édes­kés muzsika, kellemes és bájos, lírájában és humo­rában egyformán talpraesett, ügyesen csiszolt. A keringő lágy vonalai uralkodnak rajta nagyjából, de néhány egészen frappáns duettben bizsergősen frissül át jazz-es motívumokig is. Az új operettet, amelyben minden kellemes kel­lék megvan ahhoz, hogy megnyerje a közönség ro­konszenvét, gondos, jó előadásban látjuk. Netti sze­repében Kosáry Emmi áll az előadás központjában. Finom, szép, ragyogó megjelenése, kedves és benső­séges játéka és remek hangja, amely kitűnő ének­technika szárnyain hibátlan szépséggel és tökéletes csengéssel ejt rabul, az igazi nagy primadonna-ala­kítások első sorába emeli Nettijét. A színház új sze­relmes színésze, Solthy György, megerősíti jó véle­ményünket, amellyel Alexandrá­ban látott bemu­tatkozását kísértük, őrizze meg továbbra is közvet­lenségét, természetes játékmódját; kellemes bariton­ja, kitűnő megjelenése és rokonszenves lénye hozzá­segítik ahhoz, hogy végre Ráthonyi utódját, a töké­letes bonvivánt megtalálhassa a pesti színjátszás és a közönség. Rátkai fiakkerosa olyan, mint egy kora­beli folyóiratból kilépett pasztellszín karikatúra; méltán beilleszkedik legkitűnőbb alakításai sorába. Körössy Angéla ügyes, naiv lányalakja mellett Lata­bár kedves, örök felderítő kedélyét, Bánóczi frappán­san megformált öreg hercegét, a finom Pártost és a jó Raskót, a rokonszenves Szakácsot kell kiemel­nünk ; szépen táncolt egy balettjelenetben a fiatal Bársony Rózsi. Az előadás sikerében döntő szerepe van egy ennivalóan kedves, pompásan beszélő kis­gyereknek, Gajári Klárinak. Tihanyi rendezése szí­nes és jó, Nagypál tehetséges dirigensi munkáját szív­ből dicsérnünk kell. A premier közönségére nem tévesztette el hatá­sát a darab rózsaszínű hangulata és szívesen, kedv­vel fogadta az újdonságot. "A szereplők munkáját meg bőkezű tapssal jutalmazta. B. A. * (Elmarad a néger quintett) mai előadása, még­pedig az egyik tag megbetegedése folytán. * (A Teréz-körti Színpad új műsoráról) a Pesti Hírlap pénteki beszámolásából, tévedésből ki­maradt Lányi Viktor neve, ki finom és szép zene­számokkal járult hozzá az új műsor sikeréhez. Kü­lönösen Szép Ernő kis magyar stílusú játékához írt régi magyarhangulatu zenéje aratott őszinte tet­szést. Egy öreg kritikus emlékeiből A közönség. III. A háború két irányban teljesen megváltoz­tatta a budapesti zenebarátok régebben az izlés közössége által összeforrt összességét. Jött az in­fláció, megszülettek máról holnapra a háborús gaz­dagok. Az operaház páholyaiban megjelentek volt főpincérek, kávéügynökök, manikűrkisasszonyok. Egész rétege a társadalomnak, amelynek addig magasabb művészethez semmi köze se volt, meg­gazdagodott spitzerek, stréberek, akik híján voltak a legelemibb műveltségnek, meggazdagodásuk foly­tán magasabb kulturális kielégülés után vágyód­tak. Az operaház estéről-estére zsúfolva volt, hogy mit adtak, vagy ki játszott, ki dirigált, főleg, hogy X úr vagy Y úrnő jól vagy rosszul énekelt-e, az ennek a közönségnek mindegy volt. Mici kisasz­szony azért, hogy az operába járhasson, hogy a büffében Kuglert ehessen, flörtölhessen, főleg, hogy élményeivel barátnői előtt elhenceghessen, még egy Orpheus-előadást is elszenvedett. Ebben a korszak­ban volt, hogy egy zenekritikusi összejövetelen ezt mondtuk ifjú báró Wlassics Gyulának: — Báró úr, most van az ideje, hogy az operát művészileg renegerálhatja. Mert olyan szerencsés helyzetben van, hogy rizikó nélkül nyújthatja a közönségének a legjobbat, a legfinomabb művésze­tet Ezt a naiv, tapasztalatlan közönséget kell meg­nevelnie. Mert elnnek minden jó, még a legjobb is. Ezek a fiatal lányok és fiúk most nyakra-főre ta­nulnak hegedülni, zongorázni, keltse fel a bennük szunnyadó zenei megértést és megértést, nyújtsa nekik a klasszikusokat, a legművészibb előadás­ban, meglátja, még a Fidélióval is telt házat csinál. Anthes György, aki akkor már a főrendezői teendőket látta el, el volt ragadtatva ettől az elgon­dolástól, de a gondolat csak gondolat maradt. A művész-együttes valahogy megérezte, hogy a siker szempontjából minden munkatöbblettel, minden energiapazarlással, csak fölösleges munkát végez­nek. Mert ennek a jó új közönségnek elég volt egy megeresztett­­, egy fortisszimóban énekelt magas frázis, hogy elismerésének tapsviharát zúdítsa az illető művészre. És így, a még megmaradt intelli­gencia-minoritás érdekében nem történt semmi. Mert a háború okozta gazdasági összeomlás kiker­gette a művészet paradicsomából azt a finom, nagy megértéssel és erős ítélőképességgel bíró közönsé­get, amelyet az operaház magának három évtizeden át nevelt. Ezek nem bírták a financiális iramot és kénytelenek voltak a maguk és — ami még sajná­latosabb volt — gyermekeik részére lemondani a magasabb zeneművészet lélekemelő, lelket és jel­lemet nevelő élvezetéről. Volt igazgató, aki ennek az elite közönségnek az elvesztését nem is sajnálta. Schalk Ferenc, a bécsi állami opera igazgatója, őszintén bevallotta előttem: — Tudja, barátom, én nem is bánom, hogy az én régi, úgynevezett Horvath publikumom kima­radt. Evvel sok bajom volt. Ezek az emberek min­den kottát ismertek, ezeknek semmi sem volt elég jó, elég nobilis. Ezt a közönséget estéről-estére mindig újból kellett meghódítanom. Művészi szem­pontból ez ideális állapot volt, mert ennek a kö­zönségnek az erős szakértelme és kritikája növelte évtizedeken át a mi művészeinket a tökéletesség azon fokára, amellyel a bécsi udvari opera teljesít­ményei évtizedeken át állottak és részben ma is állanak. De egy operaigazgató egy kétkulacsos valami. Az egyik szeme mindig a pénztár felé san­dít. Az én­ fölöttes hatóságom deficitmentes budge­tet követel. Lehetőleg még túlbevételt is. Ezért sze­retem ezt a mai, jóindulatú, kritikamentes közön­séget. Ennek minden jó. Persze nem fog nekem abban segítségemre jönni, hogy egy újabb művész­gárdát neveljek. De segítségemre van abban, hogy a pénzügyminiszter e Harpagonságát kielégítsem. Ha ez a közönség majd magát is megnevelte, ak­kor mi is kell, hogy megkezdjük ismét a régi ke­serves munkát. De mi, igazgatók egyelőre páholy­ban ülünk. Ugyanez az új közönség irányította a hang­versenyéletet. Egy szép napon egy kiváló elegan­ciával öltözött úr lép a Harmónia jegypénztárá­hoz. „Kérem, mikor van a legközelebbi hangver­senyük?" „Szerdán." „Ki játszik?" „D'Albert Jenő." „Ja, az a nagy hegedűs? Kérek hat darab jegyet. Hogy a legdrágább jegy?" „Százötven ko­rona." „Drágább nincs?" „Nincs." „Akkor csak hármat kérek." Ugyanaz a zenebarát lehetett, aki a Zeneakadémián egy kamarazene-estén, amelyen Hubermann még két nagynevű művésztársával egy Brahms-triót játszott, leányával előttem ült. A kis­asszony el volt ragadtatva, a papa unatkozott és szidta a művészetet, főleg a komponistát. Az Ada­gio egy gyönyörű motívumánál odaszól leányához: „Látod, ezt az áriát is Puccinitől lopta." A követ­kező tétel előtt tíz sorar­ hátrább ültem. A háború pszichózisa megváltoztatta a kö­zönség egész lelkületét. A régi közönség legna­gyobb gyönyörűségét találta egy hírneves énekesnő dalestéjén. A dal intim lírája iránt az új közönség elvesztette majdnem minden fogékonyságát. A régi közönség megérezte Schubert, Schumann, Brahms dalainak legintimebb hangulatát. Ez után a gyö­nyörűség után az új közönség nem vágyódott, de a 16 éves mezítelen lábú művésznő táncestélyén nem maradt a Vigadó nagytermében üres hely. Ennek a visszaesésnek a hátrányát hosszú ideig éreztük. A hangversenyrendezők nem vállalták a rizikót, hogy nagynevű dalénekeseket hozzanak Budapestre. És mivel ez a pszichózis másutt is mutatkozott, majdnem mindenütt megszűnt a klasz­szikus dalének. Az a körülmény, hogy nálunk és másutt is minden incifinel végzett konzervatorista kisasszony az összetoborzott nagybácsik, nagy­nénik és udvarlók jelenlétében dalestélyt rendez, nem szól az ellen a tapasztalat ellen, hogy a dal­éneklés nagy művészei kihalóban vannak. A kö­zönség ízlése a legutóbbi években az életstandard némi stabilizálódása következtében ismét fejlődött. De éppen a legműveltebb középosztály, főleg a la­teiner-ember részére a zeneművészet élvezete gaz­daságilag még­ mindig elérhetetlen utópia. Pedig a szorosabb bekapcsolódása a zene életébe oly fon­tos kulturális momentum, olyan civilizatórikus je­lentőséggel bír, hogy az összes tényezőknek, kor­mánynak, társadalomnak, művészetnek, minden esz­közt meg kellene ragadniok, hogy ennek a műveit középosztálynak a zenei művelődésben részesítendő ifjúságnak részére hozzáférhetővé tegyük a maga­sabb színvonalú zene élvezetét. Igen kívánatos vol­na, hogy az év elején megtervezett Magyar Zene­barátok Egyesülete az előttünk álló évadban most már komolyan megkezdje sok száz zenebarát által türelmetlenül várt kulturális működését. Dr. Diósy Béla. * (Valencia.) (Hansi Niese vendégjátéka a Bu­dapesti Színházban.) Hansi Niese, az aranyos, a­hol. még abban a romantikus korban élnénk, amelyben a színpad csillagait melléknevekkel díszítették, mint a régi császárokat, akkor Niese bizonyára ezt a jelzőt kapta volna: az aranyos — pénteken este új szerep­ben mutatkozott be hű budapesti közönségének. Ő, aki eddig csak megkacagtatta, ma alaposan meg is ríkatta azt a meglehetősen nagyszámú közönséget, mely a Budapesti Színház nézőterén bizonyára min­dent várt Fritz Gottwald bécsi író Valencia című da­rabjától. Csak ezt nem. Hamisítatlanul bécsi „Volks­stück"-stílusú darab ez, amelynek hol érzelmes, hol vidám, hol erősen drámai felszíne alatt a mai életnek mély és igaz problémái is feltárulnak. Niese asszo­ny pedig­­ remekelt. Ezúttal nem karrikatúrát rajzolt, hanem az életet játszotta, olyan lélelbemarkoló igaz­sággal és mélységgel, de főként annyi szivel, hogy ezt az alakítását, az anya alakját, ki a szeretet két­ségbeesésével harcol a modern élet sodrában verg­ő gyermekeiért, úgy kell eltennünk legszebb színházi élményeink közé, mint valami soha el nem hervadó virágot. Bizonyos, hogy az előadás közönsége min­dig hálás lesz ennek a csodálatos kedélyű művésznő­nek a sok édes sírás és kacagás jóleső könnyeiért. Kitűnő és hibátlan volt az együttes is. Heinrich Neckamm­er melegszívű, őszinte érzésű színész, mellette pedig feltűnően érett és kivételes tehetségű alakítást adott egy egészen fiatal színész: Louis Mitznegg. A női szerepeket Else Panto, Maria Wald­ner, Else Schilling és Grete Löhr játszották. (f- }•) • (Oroszország — hetvenötödik előadása.) Alfred Neumann érdekes, modern szerkeztű drámája ro­hamléptekkel közeledik a századik előadás felé; pén­teken hetvenötödik telt ház élvezte végig. S ennek az estének élvezete ép oly friss volt, ép oly harmonikus és lenyűgöző, mint akár a tavaszi bemutatón. Az a nagyszerű művészgárda, mely ezt a rendkívüli dara­bot immár hetvenötször ismételte el, makulátlanul megőrizte máig az előadásnak azt a ritka szépségét, tökélyét, izgalmas forróságát, ami végeredményben utolsó előadása a szeptemberi műsornak a ROYAL ORFEUMBAN október 1-től: LOYAL Kezdete L órakor: Telefon József 421-38. 15

Next