Pesti Hírlap, 1927. október (49. évfolyam, 222-247. szám)

1927-10-01 / 222. szám

BUDAPEST, 1927. XLIX. ÉVFOLYAM, 222. (16.398) SZAM ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy hóra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 fillér. Egyes szám ára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fil­lér. Külföldön az elő­fizetési ér kétszeres. PEST T, OKTÓBER 1. KIADÓHIVATALOK: V., Vilmos császár-ut 78. és VII., Erzsébet-körut 1. Fiókok: I., Krisztina­körűt 133. II., Margit­körűt 6/b. VI. An­drássy-ut 4. Újpest, latván-ut 1. sz. és Kis­pest, Kossuth-tór II. sz. m Franciaország Jelentékeny valuta­köt csont is ajánlott föl 1920-ban Magyarországnak. / Részletek a magyar-francia-lengyel-román blokk meghiúsulásának kulisszatitkaiból. Mz angol és a francia befolyás harca a trianoni szerződés aláírása idején Franciaország és Tlnglia között. — Mi lett volna, ha Magyarország megtagadja a trianoni béke aláírását? Mpponyi és Mndrássy is tudtak a francia alánlatról. M párizsi sajtó nem filz kommentárt a magyar fiatár kiigazításról szóló leleplezésekhez• A Paléologue-jegyzék és az ezzel kapcsola­tos 1920-iki magyar-francia diplomáciai tárgyalá­sok ügye még mindig nem jutott el ahhoz a tisztá­záshoz, amelyet az ország közvéleménye ebben a nagyjelentőségű ügyben joggal elvárhat. A zavart és ijedelmet, amelyet az ügy kipattanása okozott, mi sem bizonyítja jobban, mint a sok ellentmondó nyilatkozat és az első pillanatokban elhamarkodott nyilatkozatok kikorrigálása. Ma is a nyilatkozók egész sora vonul föl, hogy az ügyben való szerepét megmagyarázza. Nyilatkozik mindenekelőtt Simo­nyi-Semadam Sándor volt miniszterelnök, aki az ügyre vonatkozóan eddig adott felvilágositásaiból csak azt erösiti meg, hogy Paléologue jegyzékét a kormány valóban tár. gyalta, sőt a minisztertanács döntött benne minden huzavona nélkül és a kormány a maga részéről mindent megtett, hogy az ügy perfektnáltassék. Azt a körülményt, hogy a dologból nem lett semmi, Paléologue bukásának tulajdonítja. Ezzel a nyilat kozattal kapcsolatban meg kell említeni, hogy a Mi a fontos? Irta Rákosi Jenő. Elbusult lélekkel gondolok a megszállt területek magyarjaira — értvén ez alatt „nem­zetiségi kiilömbség nélkül" mindazokat, akik sóvárgó szemmel néznek ide hozzánk a tria­noni határokon át, — és keserűséggel mondo­gatom magamban: milyen jó dolog az, hogy nem eresztenek be bennünket, magyar uj ságokat a megszállt területekre. Azok nem olvashatják mindazt a nyilatkozatot, leleplezést, fecsegést és köntörfalazást, amely a Paléologue-féle fran­cia ajánlat körül a magyar lapok hasábjait mostanában megtölti. Illusztris nevek, azután nevek, melyeknek több ambicióval, mint te­hetséggel sikerült magokat az ország szekere elé fogni, dilettánsok és stréberek, jól értesül­tek és olyanok, akik szintén hallottak valamit harangozni, szóval mindenki mond valamit, tud valamit, sejtet valamit a nyilvánosság szá­mára és az ügy mindettől csak bonyodalma­sabb és homályosabb lesz ahelyett, hogy kide­rülne belőle az igazság. Ma már ott vagyunk, hogy egy félhivatalos cik!k olyanformát ir, hogy a dologban nem az a fontos, hogy ki csi­nálta s ki akadályozta meg vagy kicsodán és micsodán múlt, hogy nem lett meg, hanem egyedül az a fontos, hogy ime a franciák is kaphatók voltak a trianoni határok radikális reviziójára és hogy a dolog körülményeinek a kiderítését csak a "franciáktól lehet várni. Az ugyan fölöttébb érdekes, hogy Volt idő, amikor a franciák ajálták fel magyar po­litikusoknak azt. aminek kiküzdésére a magyar nemzet ujjongásától kisérve Rothermere lord vállalkozott. Ez, ismétlem, igen érdekes, de ez a franciát, sajnos, semmire sem kötelezi. Ha ahelyett, hogy egyszerűen örvendetes tudo­másul vennők, most szorongatni akarnók ezért a francia politikusokat, mindenik nyugodtan azt vághatna a szemünkbe: Hja barátom, az akkor volt. Most pedig más szelek fújnak. A fontos tehát nem ez. A fontos az a tény, hogy egy nagyhatalomtól ilyen készséget tapasztaltunk és hogy nem tudtunk — akármi okból — az alkalommal élni. Ha már a dolog a nyilvánosság elé került, akkor nekünk csak egy fontossága van: Mért nem éltünk az alka­lommal? Ki benne a hibás? Vagy mi akadá­lyozta meg? Ezekre a kérdésekre kell feleletet kapnunk, de világosan. Mert ha erre nem ka­punk tiszta válásit, akkor minden irredenta, minden integritás, minden Nem-nem-soha, minden magyar Hiszekegy játéknak, frivol ko­médiának tűnik fel Trianon minden keservé­nek és gyalázatának hánytorgatásával együtt. Mert a jóhiszemű magyar hazafira nézve megőrjitő gondolat, hogy nekünk francia kor­mányférfiak felajálják egy tucat szép magyar városnak és területeinek a visszaadását és százötvenezernyi magyar hadsereg felszerelé­sét, ellenben magyar kormányférfiak nem kap­nak az ajánlaton, hanem ugy kezelik, hogy semmi sem lett belőle. Ez az, ami ránk nézve fontos, egyedül fontos. Akiknek nevében ón ezt mondom, azok nem kormányférfiak, nem politikusok, nem nemzetgyűlési képviselők. Azok csak publikum, csak magyar nemzet, csak adófizető polgárok, majd azt mondtam: misera plebs contribuens. Mi azt gondoljuk, hogy ad­tuk és adjuk a hazáért az öregek vagyonunkat, a gyermekek örökségüket, a javabeliék testi épségüket, sőt életüket. És ma is készen állunk mind ez áldozatra a haza üdvéért, a magyar nemzetért, a magyarságunkért. És erre meg kell tudnunk azt, hogy magyarok millióit, egy csomó vármegyét és elveszett városaink egész sorozatát visszakínálták nekünk és akikre or­szágunk ügyei bizva voltak, elmulasztották azt, hogy e drága és pótolhatatlan kincseinket yisz­szaszerezzék nekünk. Sőt fölajánlott egy nagy­hatalom százötvenezer embernyi hadsereget, amellyel játszva vehettük volna vissza mind­azt, amit önként nem ajánlottak föl. Oh, félek, még ennél több is rejlik annak a kárpitnak a ráncaiban, amely ezt az ügyet ma még szemeink elől eltakarja. Nem tudom, a boldogtalan Ká­roly király hazajövetele, kétszeri szomorú ki­sérlete nem függ-e össze ezzel az üggyel. Azt is vallják egyes nyilatkozók, hogy a terv meghiúsításában nagy szerepet játszott az akkor budapesti angol követ. Különös dolog, hogy Franciaországból kormánybeli emberek tették az ajánlatot és az angolok hiúsították meg — legalább részben. Most pedig az angol közvélemény egy hatalmas közege és képvise­lője áll a magyar nemzet égető vágyának az élén és francia részről jönnek az akadályozó hangok. Természetesnek kell találni azt, hogy se a francia, se az angol nem merő emberbaráti érzésből és az igazságnak hódolva, hanem első­sorban a saját nemzete érdekében cselekedett, amikor a mi ügyünket felkarolta. De elvégre mink is élünk és itt: vagyunk: az ügy elintézé­séhez szavunk és bizonyos cselekvő erőnk is van. Hát muszáj a dolognak ugy lenni, hogy mi voltaképen nem számítunk, tőlünk semmi sem függ, minket csak felhasználnak, egy ki­csit megfacsarnak, aztán visszadobnak sze­rencsétlenségünk szemétdombjára? Szinte szerencsének kell mondanom, hogy az angol mozgalom érdekünkben nem felülről indult meg, mint annakidején a francia, hanem alulról, a nép köréből, a közvéleménynek hatal­mas irányitójától, egy férfiú képében, aki mintegy azonosította magát ügyünkkel és az angol nyilvánosság bűvös erejére támaszkodva folytatja küzdelmét és nálunk is, nem a kor­mányférfiak kötelességére számit elsősorban, hanem a magyar nagyközönséget, a nemzet leg­szélesebb rétegeit gyújtja fel, hogy képes le­gyen nagy elhatározásókra és nagy cselekede­tekre. Megtörténhetik nálunk is csodának az, ami Angliában a rendes mindennapi jelenség a politikában, hogy egyszer a közvélemény iga­zítja és irányítja a kormányt, nem a hatalom befolyása a publikumot. A Eothermere-akció talán jótékony; tisztitó tűz lesz nálunk, amely­nek kohójából mai salakjától megtisztulva ke­rül ki a magyar nemzeti lélek és jellem. És ha így lesz, elszörnyülködve fognak arra gondol­ni, hogy mi történt. A benfentes és aktiv politikusoknak zse­bében volt a franciák ajánlata nagy területek visszaadásáról és egy magyar haderő fölsze­reléséről. És akkor a magyar kormány kény­szerit egy szerencsétlen embert, hogy irja alá a trianoni szerződést. Micsoda rettentő dolog ez! Választani lehetett Trianon és a francia ajánlat között. És mi megcsonkittatásunkat igtattuk törvénybe. És elkergettük törvényes királyunkat. És destituáltuk az egész dinasz­tiát ahelyett, hogy azt mondtuk volna: Ezt a gyalázatunkat, ezt a megnyoinorittatásunkat, ezt a világszégyenét pedig nem irjuk alá. És aztán a meglepett békediktátoroknak szemébe vágtuk volna Paléologue ur jegyzőkönyvét. Ak­kor hoztuk volna nyilvánosságra a dolgot és látta volna a világ, hogy Európa akkori urai­nak kettős igazságuk van a népek számára: egy a zsebükben, egy a zöld asztalon. Egy mi­kor együtt vannak és egymásra mosolyogva tőrt döfnek egy boldogtalan nemzet szivébe, egy pedig, amelyet egymás háta mögött kínál­gatnak fel az áldozatuknak. Ne ott keressük hát azt, hogy mi fontos ebben a dologban, ahol meg nem lehet találni, hanem ott, ahol el van bujtatva. Nagy és za­jos mozgalom volt itt a háború után. Mindenki talpon volt, hogy „megmentse a hazát". És mentették a különítmények, az ébredők, a po­litikus keresztények, a földművesek és kisgaz­dák, a különféle „nemzeti" alakulatok, a Kansz, a Mansz, a Tesz és Vesz s mig ezek sürögtek­forogtak, addig a kormány elszalasztott egy nagy alkalmat a haza elfoglalt városainak a visszaszerzésére, és aláíratta Trianont, mikor a zsebében volt a francia ajánlat. Ennek okait és lefolyását kell tudnunk, hogy kétségbe ne essünk sorsunkon ,hogy viselni tudjuk siral­mas csonka helyzetünket és hinni tudjunk a jövőnkben és azokban, akiknek a nemzetgyűlés a kezébe tette le sorsunkat. Enélkül nincs bi­zalom, nincs megnyugvás, hanem van gyanú és végső elkeseredes minden önzetlen és igaz hazafi szivében.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék