Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

EDD NOVEMBE KIADÓHIVATALOK : V Vilmo? császár ut 78. és VII . Erzsébet körút I Fiókok: l.. Krisztina-kö­rűt 133. II..Marsit-körút 5/b. II F'í utca 23 VI., Andrássy ut 4 (.íjpest, István ut t. sz. és Kis­pest Kossutb-tér 11. sz. BUDAPEST, 1927 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Eg> lióra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 61'ér Egyes szám éra pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fii íér Külföldön az elő fizetési ár kétszeres. T XLIX. ÉVFOLYAM, 248. (16.424) SZAM. M válság egyre tenyegetéfbt Romániát an a kiráípkérdés miatt. Viharos botrányok a bukaresti kamarában. (Tudósítás a 8. és 9-ift oldalakon.) ket elnyelte a föld. Országok, birodalmak, nem­zetek és népek, hatalmasok és nyomorultak; koldusok és krőzúsok mind porrá lettek, és mint megannyi porszem, egymáshoz hasonlók és zord, halálos demokráciában egyenlők. Gon­dolatnak is rettenetes és észbontó: visszanéz­ni évezredeken át egymást követett nemzedé­kekre, melyeket ugyanazok a vágyak, indula­tok, szenvedélyek, illúziók kergettek végig földi pályájukon. Valamennyi megharcolta a test és lélek soha el nem dönthető tusáját és a por, melyet a szél a szemünkbe vág s melyet mi boszusan kidörzsölünk belőle, ki tudja, nem egy király testéből, nem-e épen valamely ősünk­ből való-e! Mert minden élő lény a földből táp­lálkozik, hogy viszont maga a földet táplálja. A fii gyökere megeszi a földet, a füvet meg­eszi a tehén, a tehenet megeszi az ember és az embert megeszi a föld. Minden sir kitátott szája a földnek, a száz és ezer és millió szá.ju éhes I-atalomnak, amelyen át magához veszi táplálékát. És ez egy millióknyi éves körfor­gás, mely megállás és pihenés nélkül kereng, mint ahogy nap és föld és csillagok keringenek pihenés uéll-iil szakadatlanul kimért pályáju­kon. anit'l.vMttkfiepi.; .í",m -t. , | k ii künk dolluk. Jjfet. Ii ' ^ És mit HTíeiüiik mi a halottak e néma, e kérlelhetetlen béítéédéEe ? Feleljük azt, hogy hálát ;khmk a Minden­hatónak, aki a világot teremte! t0 és kezében tartja a napot, a csillagokat és a mi öröksé­günket, a földet: hálát adunk neki, hogy min­ket felruházott azzal a képességgel, hogy eze­ket végig tudjuk gondolni és meg tudjuk is­merni, hogy mindez törvény szerint történik. Megmásithatatlannl törvény szerint. És mi ezt a törvényt lgazságiiak nevezzük. És az igaz­ság a Mindenség leltíiy, amely benne lakozik, mint a mi testünkbeír lakik a mi lelkünk. Hal­hatatlan mondása a Bibliának, hogy a Teremtő Isten sárból megformálta az embert és beléle­helte lelkét. Ez a lélek Istentől való, egy és megoszthatatlan. Ez az a lélek, mely a min­denségben lélekzik és él, amelyet törvénynek és igazságnak mondunk. És a földi életben néha találkozunk is vele. Ritkán csak, mert a rom­landó, a sárból vett testhez van kötve, de annál fenségesebb 'és magasztosabb, mentül ritkáb­ban. Mert mikor látjuk, meggyőződünk róla, hogy van. És a földi életnek ez az egyetlen erőssége, amely képessé tesz bennünket min­den nyomorúság, balsors, szenvedés, csalódás és megpróbáltatás elviselésére. Ez teszi lehe­tővé a sorssal való minden küzködésünket. Ez az az erkölcsi biztosság, amely családalapítás­ra, intézmények megteremtésére és nemzetté alakulásra viszi az embereket. Ez adja meg ne­künk azt a képességet, hogy célokat tűzzünk magunk elé, melyek megvalósításáért mindent fel tudunk áldozni. Mert hiszünk a törvényben, 1 iszunk az igazságban, amely rendben tartja a világot és győzelmet ígér a becsületes ,ak in,t nak, amelyet az igazság hevülete hajt cseleke* detre. Ezekkel 'a gondolatokkal járjuk be halot­tak napján a temetőt. Gyertyát gvujtunk azok­nak, akikre még emlékezünk. Virággal hintjük be azok sírját, akiket szerettünk. És gyászpom­pával ünnepeljük azokat, akik nem az egye­sekért éltek, hanem valamennyiünkért: a nem­zet nagyjait, akiket halhatatlanoknak mon­dunk és hirdetünk. A halhatatlan szó azpkat illeti, akik nem IKISSßflHE Halottak napja. Irta Rákosi Jenö. A keresztény egyházak elosztogatták az esztendőt. Jutott minden szentnek egy-egy nap, van olyan nap, mint a Péter Pál napja, hogy ketten qsztozkodnak rajta. Van egy nap, mely a Heródes által legyilkoltatott kisdedek emlé­két őrzi: az Aprószentek napja; november el­seje pedig az összes szentek tiszteletének van felajálva mint Mindenszentek, napja, s az ezt követő nap a Halottaké. Ha szentek, ha nem szentek, akik meghaltak, akik földi vándorlá­sukból hazatértek, ezzel a nappal vissza van­nak kap'csolva a^ élők és a szentek közössé­gébe. Ezen a napon a halottak beszélnek hoz­zánk s mi beszélünk a halottakhoz. A Halottak! Hányszor és milyen könv­nven ejtjük ki ezt a szót! A halottak! Kik azok? Azok, akiknek még áll a keresztje? Vagy akiknek sírkövéről még le tudjuk olvasni a nevét! Milliók és milliók és száz és ezer mil­liók és kimondhatatlan milliók jártak már a földön s valamennyien azzal a gondolattal hal­tak meg, hogy Isten elé, az ember birája elé mennek s elveszik jutalmukat vagy bünteté­süket. A 'emetők kapuján ott áll égő hetükben a biztató szó, hogy Feltámadunk. Meg van ne­künk ígérve a megváltásban az örök élet. Meg van igérve nemcsak nekünk és azoknak, akik a temető falán és kerítésén belül pihennek, ha­nem mii: den népeknek, Isten fiainak, mert Krisztus a világért halt meg és r. egváltott a haláltól mindeneket. Egy lélek se veszhet el közülünk. Mind számon vagyunk tartva s az cyytnlöscg, melyért- rajongunk, amelyért ontunk, csak ott valósul meg és másutt sehol. Tudósaink mennek Egiptomba, járnak eis ü­lyedt városokat, felássák az ázsiai sivatago­kat és néha napvilágra hozzák egy-egv elfelej­tett király vagy császár nevét. És a császárnak volt udvara, volt családja, voltak helytartói, voltak hadvezérei, voltak rabszolgái és hadse­regei és tiszttartói: hol vannak, hogy hívták, mit cselekedtek: senki sem tudja, felfalta őket az idő és hírüket, nevüket, hatalmukat, kincsei­Nem jó hazáiról annyit ej járni... Irta: Bibó Lajos. I. Az asszony most már két kézzel ráncigálta maga felé a borjú fejét. Hasztalan, a lánc nem en­gedett s íif borjú kimeredt lábakkal az utolsót rúgta a földön.'' Nem tudott sírni, a váratlan és irtóztató csa­pás a szive alatt ült és egész testét húzta lefelé. Otthagyta az istállót, a dülön vette észre csak, hogy szalad s hogy az ereje annyira elhagyta, hogy min­den kukoricaszárban megbotlik. Két perc mulya átért Kardosékhoz, a szomszéd tanyába. Az ajtó­ban állott meg, szemben éppen az urával, János­sal, aki Kardossal iddogált. -Az ember megpillantva az asszonyt, ránézett. Az zihált és nekiesett az ajtófélfának. — Jaj Isteriöm ... — szakadt fel belőle egy­szerre a sirás. János fel akart állani, de nem tudott. Az asz­szony menekülést kereső tekintete ott dörömbölt » szive fölött. Látta, hogy baj van, valami nagy pás érte, de olyan készületlenül találta a yo^éde­lem. hogy a tarkója alatt megsűrűsödött v® r és forró, perzselő düh lobbant föl benn­— Na! ... — horkant fe' felemelkedve szétvetette a lábait. — A bornyu . . . Oda.^- — nyögte az asz­szony. János előre 1 év* é s egyetlen mozdulattal félretolta. Kint a? udvaron már szaladtak. Elől János, elaprózod űzött kocogással, hátul az asz­szony, mind-« 1 megiramodásnál nekiszabaditva az imádkozó 1» ^ erc s e telt, haza értek. János belódi­tofta az istálló ajtaját. A borjú kimeredt lábakkal ott feküdt a hidláson. Mind a két szeme nyitva maradt, azokkal nézett Jánosra, mozdulatlanul, mintha vári a volna, hogy szóljanak hozzá valamit. A nyelve meg lógott kifelé a szájából és nem akarta, visszahúzni. II. Est« Julis, az asszony, betakarta a gycr.eket és leült a padkára. A lámpái kellett volna ugyan meggyújtani, de félt, hogy a világosság megzavá^a gondolataiban. Mert a baj János miatt s^akafel megint rájuk, ö tegnap is mondta, hogy a: lántc szoros a borjú nyakán, nem ártana, ha valaki meg' igazítaná, de hát Jánosnak sürgősebb volt a szom­szédolás. Lopva HZ urára nézett. Az ember az asztal­nál ült, két könyökére támaszkodva szítta a pipát. Gondolataiban az elkövetkezendők útjait egyen­gette és békességre csitult szive a Köpösdi boltja előtt kötött ki. Már most nem tehet mást, beviszi a borjut lenyuzalni. Ezzel tért nyugovóra. Pity­mallott, amikor felébredt. Félóra múlva elkészült, befogott, akkor beszólt az asszonynak, hogv indul. Hatra már bent is volt a varosban, Köpösdi előtt, aki éppen nyitott. Óra alatt szót értettek. Köpösdi felebörért vállalta a dolgot, — Hát akkor ebbe maradunk — búcsúzott tőle • János. — Ebbe — felelt Köpösdi. A szürke kint állt a kocsival, lógatta fáradt, n agy fejét. János leakasztotta a gyeplöszárat. — Gyi, na! . . . — indított s elsuhintott az ostorral a ló felett. A szürke oldalt rántottá a ru­dat es felkapaszkodott a sáros árokból. — Ejnye! — mondta János — Sebösebben, na! Rántott a gyeplőn és hosszabbra fogta az ostornyelet. A szabadulás nagy boldogsága daga­dozott benne, hogy elintézte a sort, meg a bor, amit Köpüsdinél megivott s a felserkent ételösztön most hajtotta. A szürke a körültöltésnél csendesedett meg. Nem benne, hanem az útban volt persze a hiba, amelyen ragadt a sár s minduntalan kátyúk marasztalták a hátulsó kerekeket. — Hogy az ördögök! ... — dohogott János ­a lónak és az állat hasa alá csörditelt. A szitrke megugrott és lassan kocogásba kezdett. János most képzeletében Kardost látta maga elölt, amint elébo állt és megmondta neki, hogy egy borjut akarna. A felét fizetné is azonnal. Kardos nem szólt. Szi­pogott, mutatóujjával nyomkodta a pipában lefelé a parazsat. — Nézd csak, nézd! — tekintett fel János álmodozásából s mert a szürke most már csakugyan komolyan lassított, keményen végighúzott a füle Jővén. A kocsi megbillent. János egyetlen gondo­lattal utolérte az előbbi képet. — Fele pénzt futtya aVbornyubör ára —* mondta magábaD Kardosnak. — A többire mög né lögvön kigyelmednek gondja, az Js mög lösz, amikor akarja. ,,,} Ne te, nee! — rántotta hátra a gyeplöt. — Hát nem értőd a szót — kiáltott megint felnézve s merít a ló oldalt húzódva, lépésben akart elkerülni egy gödröt, ostornyéllel fohászkodott neki a biz­tatásnak. A szürke elörehegvezte füleit és meg­feszített.» az istrángot. .Tá; Jos pillanatra lehunyta a szemét és igv képzeletben megint csak Kardost látta. Az neun szólt, csa k szítta nagy nyugalommal a pipát. — J tát igy gondoltam — mondta neki János és most, mJ'r ö is elhallgatott. A szobában akkoro. csönd figyelt, hogy János elkezdte számlálni a lélekzefét. Ki -be, ki-be, ügyelte a melle emelkedé­sét. Akkor K -«'dos fölnézett. — Nincs - eladó bornyu, — mondta és benyúlt a lajbizsebbé a masinatartóért. János ugy érezte, liogy claiilye- 4. szégyelletében. t

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék