Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
a fénytelen ködös szemébe, már tudta, mire gondol és hogy most mit kell tennie. A molnár órákig elüldögélt közöttük, őket nézegetve. Tudta, hogy azok ketten nem is látják őt, hogy láthatatlan szárnyaikon libegve, testi létükből kiszabadulva, nem köti őket semmi a földhöz és ezen, minthogy nem tartozott a transzcendentális lelkekhez, csöndesen, bár csodálkozva mosolygott magában. Az öreg egyik nap bejelentette, hogy a gazdája, Steinfeld és a fia, Gyuri, aki most jött haza külföldről, szeretnék tiszteletüket tenni. — Csak jöjjenek, — örvendett a molnár. — Nagy örömmel várjuk őket. Emese megkérdezte, kik lesznek e vendégek, mire Mátyás bácsi áradozva beszélni kezdett a fiatal Steinfeldről. — Azonkívül, hogy ez a fiatalember csinos, kedves, művelt fiú, hozzá majdnem olyan nagy művész az ecsetjével, mint te, szivecském, a vonóddal! Emese szélesen, sajnálkozva felkiáltott: — Csak festő! . . . Milyen kár, hogy nem muzsikus! . . . A molnár nevetett. — Te egész komolyan elvárnád az emberektől, hogy mindegyik külön-külön egy-egy muzsikus legyen. — Olyanformán, — felelte élénken. — Megmondom miért. Ha én irvényhozó volnék, nemcsak azt rendezi hogy a gyerekek az iskolákban írni-olvajoljanak, hanem ép igy kötelezővé tennék minden gyerek zenét is tanuljon. — És mire lenne ez jó ? — Komolnár. — Hisz akkor nem lehetne egyban sem megmaradni, ha mindenütt nyikos gyerekek a zongorát vagy hegedűt. — Arra lenne jó, — felelte a — hogy akkor kevesebb durva, közönséges ándulatú ember lenne a világon. A molnár nagyot nézett. — Hallod-e fíismese, ez nem is olyan ostobaság! Mert ha a zene szeliditőleg hat az állatra, annál inkább megszeliditné az erkölcsöket. A kisleány öreg barátjához fordult. — Mátyás bácsi, mondjon még valamit a festőről. Hány esztendős? — Huszonhárom. A kisleány számítgatta. — Csak hét esztendővel öregebb nálamnál. Ez jó. Legalább nincs sok joga a fiatalságom miatt lenézni. És szép képeket fest? — Nagyszerűeket! —• Ne hagyd magad becsapatni! — szólt közbe a molnár. — Ez a piktor, ép ugy, mint te, lelkigyereke Mátyás bácsinak és ezért az a fa is zöldebb, amelyikre az ő gyereke ráteszi a lábát. — Igaz hogy Mátyás bácsi rajongó lélek, — mosolygott Emese, — a bírálatában mégis meglehet bízni. Bizonyosan jó piktor Steinfeld Gyuri. Hát hegedülni tud-e? — Zongorázik — felelte Mátyás bácsi — és énekel. — Ha olyan jól énekel, mint az apja, akkor már csak azért is szívesen látom, — szólt a molnár. Másnap eljöttek a vendégek. Könnyű Viktória előtt két pompás szürkét hajtott a fiatal Steinfeld. Apja mellette ült, a kántor hátul az ülésen. Emese és a molnár a terraszról nézték őket. A fiatalember nyúlánk, vörösesszőke fiú volt. Külsejéből hiányzott a művész. Se hosszú haja, se bokros nyakkendője. Egyszerű, elegáns, komoly fiú volt, különösen a szeme, mely kutatólag, mélyen ült fiatalos arcában. A molnár elismerőleg bólintott. — Jó szabású fiú. Neked hogy tetszik Kisülése. A leányka elpirult. (Folitatjuk.) PESTI HÍRLAP «S3B3S1SS»1 1927. november 1., kedd. Várható-e túltermelés? Irta: (wiiglielmo Ferrero. Igaz-e, hogy ailág ismét átsikamlik a túltermelésnek olyanszerű korszakába, mint amilyent Európa és Amerika már átéltek a háborút megelőző tíz éven keresztül? Több tény teszi jogossá ezt a feltevést. A szénben való szükségnek, amely a világot a háború folyamán és a béke első esztendeiben kínozta, most már vége. A hosszantartó angol sztrájk a múlt esztendőben olyan túltermelést idézett elő, amelyet ezentúl mindenütt éreznek. Mert hogy pótolják azt a százhúsz millió tonna angol szenet, amit a sztrájk kivont a világpiacról, az amerikai, a francia és a német bányák megnövelték termelésüket. És nem csökkentették akkor sem, amikor az angol bányák ismét megkezdték a munkát, ennek a következménye azután az, hogy a régi és az új termelés elárasztja az összes piacokat, tíz árak zuhannak, a bányák pedig arra kényszerülnek, hogy az elkeseredett versenyt fölvegyék. A petróleumtermelés hat hónap óta jobban megnőtt Amerikában, mint azt az egész világ szükségletei kívánják. A petróleum-részvénytársaságok összes gyűlései visszhangoznak a panasztól és a börzék megrémült aggodalommal szemlélik a folyékony tüzelőanyag legközelebb várható jövőjét. A gabona- és gyapotárak is estek, mert állandóan növekszenek a szükségleteket felülmúló termelés eladási nehézségei. A gyapot is teljesen lezuhant, csak mostanában emelkedtek egy kissé az árak. A szén, a petróleum, a gyapot, azt mondhatnánk alapvető árucikkek. Ha felülmúlják a keresletet, előrelátható, hogy a túltermelés rövidesen általánossá lesz, és az összes fogyasztási cikkek árai többé-kevésbbé esnek. Az olcsóságot, amit tíz esztendő óta az összes családfők és gazdák szüntelenül hiába követeltek a kormánytól, most nagylelkűen megcsinálja a termelésnek ez a természetes játéka. Azok, akik tizz esztendőn keresztül sírtak az olcsóság után s átkozták a drágaságot, mint a mindennapi életnek leggonoszabb csapását, vájjon meg vannak-e elégedve most, hogy kívánságuk végre teljesül? A túltermelés a bőséget akarja jelenteni. A bőség pedig annyit akarna jelenteni, hogy könnyebb a megélhetés mindenkinek, jelentené tehát az egyetemes jólétet, ha a világ dolgai a józan ész követelményeivel állandóan összhangban volnának. Ámde a világ dolgai gyakCopyright by Pesti Hírlap. van szövevényesek, szeszélyesek s olyan személyek meg érdekek kormányozzák őket, amelyek nem értik meg egymást. Az igazság az, hogy a mai világ jól érzi magát, de ugyanakkor szenved is a hőségidőszak miatt. Mert ha valaki örül, akkor van olyan is, aki szenved miatta. A gyárosok, kereskedők, a munkások sínylik, a közalkalmazottak, az intelligencia, a középosztálybeliek, szóval azok, akik szerény fix jövedelemből élnek, örülnek neki. Könnyen megérthető, hogy az ipari vállalkozók, a kereskedők bőségesen és jóval könynyebben tesznek szert haszonra, ha az árak magasak, amikor a piac nincs túlságosan megtöltve és a kereslet nagyobb mértékű, mint a termelés. Az ilyen időszakokban a haszon nagyobb, amellett könnyű; a verseny,vagyis az eladásra fordított erőfeszítés kisebb mértékű. De ugyanez a dolog érvényes a munkásokra is, mert hiszen az ő munkabéreik nagyon ingadozóak, könnyen növelhetők vagy csökkenthetők. Ha az ipar a keresletnek csak nagy erőfeszítéssel tud eleget tenni, ha nagy áron ad el és sokat nyer s kénytelen fokozottan termelni, nincs figyelemmel a munkabérekre. A munkások ilyenkor könnyen tudják emelni munkabéreiket, úgyhogy az felülmúlja a megélhetés költségeit, ily módon javítani tudnak állapotukon. Ezt láttuk a háború folyamán. Most már az ellenkező esetben, a túltermelés korában, az ipar, minthogy kénytelen a túltelített piacokon olcsón eladni, keveset nyer, ezért nagyon szűkkeblű lesz a munkáskezekkel szemben; csökkenti a munkát és a munka jutalmát, amennyire csak lehet. A munkások pedig alacsonyabb munkabéren kénytelenek szembenézni a munkanélküliség hosszabb-rövidebb időszakaival. Jóllehet az árucikkek ára csökkent, könnyen megtörténik, hogy a munkabérek sokkal jobban csökkennek mint a megélhetés költségei, ily módon a munkás annak ellenére, hogy az árak estek, kénytelen szűkösebben élni, mint a drágasági időszak alatt. , Ellenkező helyzetben vannak a középosztálybeliek, az alkalmazottak, az intellectuellek és a kistőkések. Az ő fizetésük és jövedelmeik állandóbbak lévén mint a munkások munkabérei, kevésbbé és nehezebben növekednek az általános jólét idején, de viszont kevésbbé és lassabban csökkennek a túltermelés és a munkanélküliség korában. Innen van, hogy a drágasági periódusban és az iparra nézve kedvező korszakban, mint amilyen 1914-ben kezdődött, a nélkülözés korszakát élik a középosztálybeliek, akik, minthogy fizetéseiket és jövedelmeiket nem tudják a magasabb árnivóhoz alkalmazni, kénytelenek csökkenteni igényeiket. Ellenkezőleg: a túltermelés időszaka, mint amilyen most látszólag kezdődik, a fölemelkedés időszakát jelenti ezeknek az osztályoknak, minthogy a megélhetés költsége egyre jobban és gyorsabban csökken, mint az ő fizetéseik vagy jövedelmeik, ami viszonylagos megkönnyebbülés számukra. Megfordul-e vájjon még egyszer a szerencse kereke? A helyzet, amely 1914 óta mostanig megszilárdultnak látszott, most egyszerre felborul? 1914 óta többé-kevésbbé minden országban, mialatt az élet drágult, és a munkások, a parasztok, az ipari vállalkozók, a kereskedők gazdagodtak, tivornyáztak s növelték a fényűzést, az alkalmazottak, a tanárok, az írók, a tudomány emberei, és a kistőkések szűkös életre voltak kárhoztatva, hacsak bele nem zuhantak a nyomorba. Ha mostan a túltermelésnek eléggé hosszú időszaka kezdődik, a világ olyan folyást vesz, amely az 1900-tól 1914-ig terjedő korszakhoz hasonló. A megélhetés költsége csökkent; az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem kénytelen sokat dolgozni és szerény jövedelemmel megelégedni; lehetetlen lesz most már néhány esztendő alatt horribilis vagyonra szert tenni; a munkásoknak meg kell elégednie, a szerényebb munkabérrel és a középosztálybeliek ismét meglelik, legalább részben, azt a könnyebb életet és nyugalmat, amelyet elértek a XX. század első tíz esztendejében, amely az ő aranykoruk volt. Tehát a szerencse utolsó felvirradásának vagyunk-e ma tanúi? Kívánatos volna ez legalább Európában és főképen politikai okokból. A középosztály az, amely a mai civilizációhoz a legtöbb részt adta, amely legtevékenyebb, legműveltebb, kormányozza az államot, igazgatja az ipart, a bankokat, fentartja a kulturális hagyományoknak minden formáját: a művészetet, tudományt, irodalmat és a szabad foglalkozásokat. Ha a középosztály tönkremegy és ha képtelenné válik arra a felkészültségre, amire feladatának betöltéséhez szüksége van, ha megrontja a korrupció, ha elkeseríti a forradalmi szellem, akkor az állam, az ipar, a társadalom elsorvadnak és vége van annak a műhelynek, ahol az ő legjobb szerszámjaik készülnek, végül a nép legjobb vezetőit és legjobb tanítómestereit elveszíti. Ez a veszedelem fenyegeti Európát. Ez az a legnagyobb csapás, amit az elmúlt esztendők háborúi és forradalmai előidéztek. Ha a túltermelési időszak ezt a veszélyt s ezt a fenyegető romlást elhárítaná, az a sorsnak igazi jótéteménye volna. FERRERO.