Pesti Hírlap, 1928. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-15 / 12. szám
388 Gróf Ajsponyi elnök újra szóhoz juthatott. Azt mondotta, hogy a miniszter közbeszólása egyesekre nem vonatkozott, az csak általános tételt tartalmazott. Fejérváry helyeslően intett a fejével és azt EHndta: — Úgy van. De ezzel nem volt vége a viharnak, mely még jó ideig tartott, főkép mikor Olay Lajos után Kossuth Ferenc szólalt fel s úgy nyilatkozott, hogy a miniszternek nem lett volna szabad a difikultált kijelentést tennie. Kossuth határozati javaslatot is adott be mely szerint a sláz a katonai megidézést érvénytelennek nyilvánítja és Nessit a mentelmi jog védelme alá helyezi. * A szélsőbalról zúgó éljenzéssel fogadták Kossuth beszédét. Nekem különösen nevezetes és emlékezetes ez a vita, mert első napján tartottam meg szűzbeszédemet, mégpedig olyan külső sikerrel, mellyel meg lehettem elégedve. Ezt hát Nessinek köszönhettem, de bizony később be kellett látnunk, hogy Nessi önmagában nem érdemelte meg azt a nagy felbuzdulást, mellyel ügyéből nemzeti ügyet csináltunk. A vita harmadik napján beszélt Eötvös Károly, akit csak nehezen lehetett rábírni arra, hogy részt vegyen a vitában. Eötvös roppant hatással beszélt, persze katonáék ellen s a kisebbségi vélemény támogatására. Nagyszerű dolgokat mondott a Gotteshalte-ról meg a szoldateszkáról. Jellemző arra a hangulatra, melyet Eötvös beszéde keltett, hogy mikor beszédét, bevégezte, Horváth Gyula kezdeményezésére az egész szélsőbaloldal felállva énekelte a Hymnuszt. Ezen az ülésen Fejér cári miniszter is felszólalt. Eötvössel vitatkozott, s a többi közt azt találta mondani, hogy a monarchiában nemcsak Magyarország, de más népek is vannak, melyek velünk szoros szövetségben élnek. — Bocsánat, de itt a Házban csak Magyarország van! — dörögte feléje Eötvös. Újból roppant lárma támadt. Alig-alig volt megérthető egy-egy jobban artikulált kiáltás. — Őrültségeket beszél! Ilyen emberek ülnek miniszteri székben! Gyalázat! — zúgták, harsogták. Apponyi elnök csak nehezen tudott csöndet teremteni. Barabás Béla beszédében ezzel a kérdéssel fordult Széll Kálmán miniszterelnök felé: — Tudja-e azt, a király, hogy ennek a szemtelen nótának (Gott erhalte) a játszása milyen érzelmeket kelt a nemzetien? Az elnök figyelmeztette Barabást, hogy válogassa meg kifejezéseit. — Merem állítani, — mondta Barabás emeltrangon —, hogy a király ezt nem tudja. Becsületünkre fogadjuk, hogy a király jelenlétében tüntetni fogunk a Gotterhalte ellen. Hét napig tartott a szenvedélyes, zajosabbnálzajosabb jelenetekben bővelkedő vita; november 28-án ment végbe a névszerinti szavazás; 170 szavazattal 65 ellenében a többség elfogadta a bizottság javaslatát, mely szerint a Nessi-ügyben nem forog fenn mentelmijog-sértés. Feltűnt, hogy Lendl Adolf és Molocs Dani szabadelvűpártiak az ellenzékkel szavaztak, ellenben Thorma Károly és Kubinyi Géza, kik a bizottságban ellenzéki álláspontra helyezkedtek, most a bizottsági jelentés mellett adták le votumukat. Másnap Nessi napirend előtt szólalt fel s a többi közt ezt a kijelentést tette: — Aki a miniszter úrnak azt mondta, hogy én bujtattam fel az utcai gyerekeket arra, hogy a csapatokat kövekkel dobálják, az hazudik. Ezen az ülésen Mezőssy Béla intézett igen erős támadást Fejérváry ellen a Nessi-ügyben elfoglalt álláspontja miatt. December 4-én a 75-ik gyalogdandár becsületügyi választmánya Matyasovszky ezredes elnöklete alatt először hallgatta ki Nessit, aki elmondotta kolozsvári szereplését s hangsúlyozta, hogy őt a rendőrök nem bántalmazták Arra a kérdésre, összeegyeztethetőnek tartja-e tiszti rangjával, hogy oly tüntető tömeg élén állott, melyet rendőri karhatalommal kellett szétverni, Nessi így felelt: — Ha nem tartottam volna annak, nem tettem volna meg. Az ügyet azután a becsületügyi bizottsághoz tették át. A kolozsvári ifjúság december 14-én nyilt levelet intézett Nessihez; az ifjúság kijelentette, hogy a kolozsvári tüntetések úgy mentek végbe, ahogy azokat Nessi a katonai hatóság előtt ismertette. Hálával tartozik Nessinek, s egyúttal kijelenti, hogy ezután is minden alkalommal tüntetni fog a „hóhérnóta" ellen. A képviselőházban ezután már nem volt szó a Nessi-ügyről. A katonai becsületügyi bizottság január 22-én tárgyalta az ügyet. Nessi igen kihívóan viselkedett, sértően nyilatkozott a honvédség szelleméről s kijelentette, hogy lemond tiszti rangjáról, s nem kell neki a portopé. A hozzá intézett kérdésekre nem felelt, arra való hivatkozással, hogy ő már nem tiszt, hanem képviselő. Figyelmeztették, hogy lemondását még nem fogadták el s hogy lemondását az illetékes tényezőhöz kell beadnia. Ennek is eleget tett azután, még aznap eljuttatta tiszti rangjáról való lemondását Fejérváry honvédelmi miniszterhez. Ezzel be is végződött a híres Nessi-ügy, de magának Nessinek élettörténete még kibővült egy csúnya botránnyal. Nessiről, akit különben rendezett anyagi viszonyok közt élő embernek ismertek, egyszer csak kiderült valami malverzáció s egy szép napon Nessi eltűnt. Elvitorlázott Amerikába, ahol új életet kezdett. Nyelviskolát rendezett, de s később egyik amerikai magyar katholikus intézmény élén heves harcot folytatott az amerikai magyar protestánsok ellen. Alkalmasint most is ezt cselekszi. Szatmári Mór: A legszellemesebb, a leggúnyolódóbb, a legcinikusabb zseni, ki szinte dühös szemérmességgel titkolta a maga szive-lelke gyöngeségének a gyöngéd rejtekeit... ez volt az a szajnaparti hírneves ódondász-fi, kivel sok-sok esztendővel ezelőtt négyévi párizsi diákságom alatt annyit voltam együtt a boldog békekor ragyogó párizsi szalonvilágában. Eszembe jut a Bois melletti múzeumszerű csodás dolgozószobája, melynek főként antik hellén és római emlékei közt kettesben annyit élveztem gyilkos szatírájának a vagdalódzásait: eszembe jut, hogy előttem is soká hétpecsétes könyv maradt az ő emberi benső élete, amig csak egyszer egy ily január eleji farsangos estén — most van az évfordulója — egy véletlen résen át be nem pillantottam a nagy író szivébe s titkolt érzelmeinek klingsori bűvös kertjében meg nem láttam Anatole France-t, a csupa szív, odaadó, rajongó troubadourt. •St-En France-szal egy híres és súlyosan akadémikus szalonban, a két kedves öreg orosz Krosnowska grófnő palotájában ismerkedtem meg. Krosnowskáékat még halhatatlan emlékű, szeretett barátomtól, Justh Zsigmondtól örököltem, kinek krisztusi szép lelke oly — bizonyos körökben ma is élő — fenkölt emléket hagyott maga után Párizsban a magyarság dicsőségére. Nos, a Krosnowskáék szalonja furcsa boszorkánykonyha volt: itt csinálták az akadémikusokat! Bájosan ósdi miliő, melyet oly csodaszép fiatalasszonyok ragyogtattak, mint a „belga Vénusz", a híres comtesse Quay de Saint-Aymour. A neves lengyelorosz történész Waliszewski, az orosz cárnők monográfusa, a ház hőse s a Mme de Saint-Aymour akkreditált imádója. Stendhali probléma: Waliszewski legyezőszakállas, szúró hipnotizáló szemű, fejedelmien elegáns öreg gavallér (Csak Sagan herceg elegánsabb nála!), — felül van már a hatvanon Saint-Aymour gróf szintén ősz, de tíz évvel fiatalabb nála... s a huszonhat éves, bűbájos „belga Vénusz" pár hét múlva mégis rejtelmesen öngyilkossá lesz Maliszewskiért... De hagyjuk az eljövendő gyászt, nyílik az ajtó és suhanó lépéssel, mefisztói nyugtalanító jelenéssel egy hosszú, keskeny, kissé ferdevállú alak lép be. Őszes sűrű szöghaj, hegyes Valpisszakáll: kenetes, gunyoros arc, mely annyira asszimetrikus, hogy kétfelől nézve teljesen más-más Jánusz-profilt tüntet fel. Sárgásfekete nagy szeme izzó, szúró, ördögien delejező. Van valami kísérteties a mosolyában s lépte nyomán szinte tömjénnel vegyes kénkeszagot vél érezni az ember. Ahogy ott van, azonnal lenyűgöző fölénnyel „tölti be" a szalon színpadát. Krosnowska grófné lelkesen üdvözli: — Jó estét, Thierry... pardon. France úr, hamar a haditervünket... mert a mai vacsorán eldől a csata! Polignac barátom, a magyar anthológia fordítója, ki mellettem áll, ámultan súgja: — Hogyan? France ismét társaságba jár? Évekkel ezelőtt sokat láttam a szalonokban, úgy hivták: le moine lubrique, „a trágár szerzetes"... és valóban, olyan scabreux históriákat mesélt, hogy végre is ki kellett maradnia... Hja persze, értem, most akadémikus akar lenni s vigyáz magára ... France valóban máris vigyorgó bárányarccal ül a sarokban az öreg orosz grófnéval, ki közli vele a halhatatlanok kompromisszummal végződő nagy harci mozgalmának a részleteit. A Francia Akadémiának az u. n. ,,hercegi pártja", vagyis ennek vezére, d'Audriffet-Pasquier herceg, békejobbot nyújt, hajlandó kiegyezni a halhatatlanok „polgári pártjával"... A herceg — jó! — beereszti Anatole Francét a Kupolába, a Lesseps helyére, ha viszont a polgári párt beereszti Castellane marquist, kinek egyetlen érdeme az, hogy kiadta generális öregapjának a merroirejait. Helyes! Csak most ütni a vasat... máris jönnek a „múmiák"! bocsánat, de valóban így néznek ki ezek az éhségtől kissé galvanizált, mérsékelten fürge agg halhatatlanok. Krosnowskáné az asztalnál oroszul súgja a fülembe: — Most vigyázzon, fiatalember, mert ilyet még nem látott: Így csinálják a halhatatlanokat! Ezek az öregek már csak enni tudnak, hát én mindeniknek a maga kedvenc ételét adatom. A hercegé a kakastaréj-pástétom, remélem, meglesz a hatása ... Hát megvan a hatás. Az akadémikus „haskirályok" jókedvükben szívesen és hamar döntenek, — „tehát?" kérdi a háziasszony s nyomban összeszámolja a bólintással szavazó főemberek tarkoponyáit. Megvan a többség! Egy egyetlen hüllőarcú vén zoológus, ki valami korszakalkotó művet irt, gondolom, a medvék bolháiról, — néz fel kétkedően a tányérjáról: — Ah, ön tehát ir, kedves France úr? Szép, szép ... sajnos, én most hallok először a műveiről, de mindegy, arra feleljen: mit mondhat ön majd lesseps úrról, aki tudtommal szintén sohse írt semmit, hahaha...! France ránéz: — ön téved, monsieur, itt Lesseps úr, nagyon is irt. . ő írta alá a Szuezi-csatorna részvényeit! Taps, nyert csata! Igy lett France akadémikussá s pár hónap múlva az Akadémia hivatalos szavazással ratifikálta a Krosnowski-szalon döntését. Nem sokkal ezután stilizált szép Louis XIV. meghívót hoz a posta, melynek címzésén mindjárt ráismerek az Anatole France saját jellegzetes keze-Tására. Kedves barátság tőle... de ki is ez a dáma? Mme Arman de Caillavet (a Flers-féle Caillavet, édesanyja, egy elzászi Rosenthal leány!) hív meg az Etoile közelében levő palotájába, az Orme du Mail rokokó-pásztorjáték premierjének a kétszázéves műkedvelői jubileumára. Előadják a háziak s a ház barátai; rendező: Anatole France! Érdekes ... Odarobogok: hatalmas palota (az öreg Caillavet ur gascognei kadét és gazdag borkereskedő!), — a valóban királyi pompájú lépcsőn orionffe-parókás inasok állanak sorfalat s fent a versaillesi méretű óriási szalonban a Napkirály korának a spanyoletikettes, ceremóniás lehelletét érzem. Szinte külön szoba benne a hatalmas Louis XIV-ik kandalló, rajta a parókás király mint római imperátor terpeszkedik márványban... Merev nagyszerűség, csak ott a terem végében káprázó bájos kis színpadon van élet: a pirosfarkas műkedvelők szalagos rhingrave-ban évődnek a szépségflastromos selyem pásztornőkkel .. A „rendező" France izzadva dirigálja őket, a függönyt húzgálja, a színfalakat tologatja, a szalagos bárányokat csitítgatja. Mennyi rajongó hév, mennyi gyöngéd buzgalom! Alig ismerek rá ... Kissé korán jöttem, még nincs vendég s én tanuja lehetek a legeslegutolsó próbának. France a sugó is, hol beütivik, hol újra előbuvik a súgólyukból s folyton nevetve szól rá a pásztor Flers grófra (mint akadémikus halt meg most nemrégiben!) kisszerepen kivül is melegen udvarol a fiatal Caillavet csinos feleségének ... Jó France, szegény France, de hát kinek a kedvéért izzad és buzog így? Olykor csillogó, gyöngéd szemmel pillant hátra egy mögöttem álló valakire. _ én követem pillantását s mély bókkal üdvözlöm a ház úrnőjét. Öszes szőke idősebb dáma, ki a rokokóestélyhez képest Mme de Sévignének van öltözve s kinek derűsen mosolygó arca még mindig a, régi báj visszfényét őrzi. Jóságos szelídséggel néz rám: — Ah, ön az a magyar író, ugye? France úr beszélt nekem önről... és ön is a France ur bámulója, nemde? Beszélgetünk. Az öreg dáma mosolyogva kérdez, szinte vallat s mikor látja, hogy csakugyan ismerem a Mester minden munkáját, kedves titkolódzással pillant a fali órára. Dévajon súgja: — Csitt, még ráérünk a vendégek érkeztéig... Kis összeesküvés!... Mutatok önnek valamit, ami érdekelni fogja. Jöjjön velem ... Hamar! Az ősz dáma röpkedő halántékfürtökkel siet előttem, de az ajtóból még egy pillantást vált a színpadon álló France-al: rámmutat, France elérti s mosolyogva bólint Folyosók, lépcsők labirintjén át az emeletre érünk s az uj Lévigné egy kerek kis empire-kabinet ajtaját tárja fel előttem. Fehér szobácska, köröskörül futó bájos fehér könyvszekrénynyel, melynek homorú üveglapjai alatt kincses pergamentkötésü hosszú könyvsor díszlik. Csend. Az ősz dáma arca oly büszke, oly ünnepélyesen sokat mondó... Én várok, ő végre mosolyba fojtja illetődöttségét: — Nézze meg, fiatal barátom... Mind a France úr művei! — Valóban, madame? Szép! S külön kötés... az ön számára, ugye? — Igen ... és még valami külön az én számomra ... Nézze csak meg! Kinyitom az első könyvet. Az Etui de nacre fotajd elejtem, — felkiáltok: — Hogyan?! Az Anatole France kezeirása ... végig az egész könyv?! — Csitt... a többi is... nézze csak... az öszszes művei az ő kezeirásában ... — ... az ön számára, madame!? — Az én számomra, fiatal barátom... érti? Nem szólok, de értem: az odaadó, gyöngéd Anatole France igazán troubadouros szerelmi vallomása! Kezet csókolok, ő halkan teszi hozzá: — Ezt kevesen láthatják. De önnek szívesen megmutattam. Mert ön is szereti őt... Az ősz múzsa kihajt egy fehér fürtöt a homlokából. Könny a szemében, ahogy felsóhajt: — Szép, ugye? Szép volt... De siessünk, szól már a Lully muzsikája, kezdődik az előadás... NATOLE FRANCE SZERELMI VALLOMÁSAI ÍRTA : PEKÁR GYULA PESTI HIRLAP 1928. január 15., vasárnap.