Pesti Hírlap, 1928. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

uli,'í, s\ ft Vj V BUDAPEST, 1928. V" Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes ,iél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. tísl'jIfQ VFOLYAM, 26. (16.499) SZÁM. PESTI SZERDA, FEBRUAR 1, Főkiadóhivatalok: Vil­mos cs.-ut 78. és Erzsé­bet-körűt 1. Fiókok: i, Krisztina-krt 133.. Mar­git-krt 6/b. H.. Fő-u. 23., VI., Andrássy-ut 4., Vili., Rákóczi-ut 9. Dj­peBt, István-ut 1. éa Kispest, Kossuth-tér 11. Harmadik, javitott kiadás Irta: Báró Szterényi József. Azt hiszem, nem csalódom, hogy harma­dik, javitott kiadásról van szó. De nem vitat­nám, ha valaki negyediknek is mondaná, any­nyi változata volt már Benes ur saját külön középeurópai gazdasági konstrukciójának. Volt az már dunai föderáció, volt az Balkán-Lo­carnó is, volt középeurópai vámunió, nem tu­dom mi minden már, de természetesen mindig ugy gondolták és tervezték, hogy annak lát­ható feje Prága legyen. Kapcsolatban voltak ezek a tervek hol politikai kérdésekkel, hol tisztán gazdasági alapon épültek fel, de ekkor sem politikai célzat nélkül, azonban olyan kap­csolatuk még nem volt, mint ennek a harma­dik kiadásnak: fegyvercsempészet. A szent­gotthárdi eset szolgált ugyanis alkalmul ennek a lényegesen javitott harmadik kiadásnak, melynél a csehszlovák köztársaság kétségkí­vül nagytehetségű külügyminisztere • fényesen megcáfolt egy közkeletű közmondást, mely sze­rint nem lehet egyszerre egy lyukból meleget is, hideget is fújni. Benes ur ugyanis egyszerre teszi mindkettőt és most már csak még annak a tudtommal francia elszólásnak megvalósí­tása marad számára hátra — hogy a csodate­vésekben is példakép lehessen — mely szerint nem madár, hogy egyszerre két helyen lehes­sen. A szentgotthárdi eset kapcsán Benes ur tudvalevőleg kigyót-békát kiáltott Magyaror­szág ellen. Felhivta a világ figyelmét arra az iniminens háborús veszedelemre, mely Euró­pát öt vagon gépfegyverrésznek Magyaror­szágba való behozatalával fenyegeti. Mellékes, hogy lármájával felsült. Ezzel ő eleve tisztá­ban lehetett, mert sokkal okosabb ember, sem­hogy elhitte volna, hogy Olaszország megen­gedje ebben az esetben az intervenciót. Nem is szólva Angol- és Németország higgadt, józan politikájáról. Neki nem kellett más, mint Ma­gyarország befeketitése, ha ezt a célját eléri, meg van munkájával elégedve. Mert számára Magyarország a vörös posztó. Ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy ugyanakkor, mikor igy tüzet okád, jéghideg fuvallatot is ne bocsásson ki magából, a hideg ész megfon­toltságával invitálva ezt a Magyarországot egy szeretetteljes ölelkezésre. — Biztosak vagyunk benne — mondotta egyidejűleg megtartott beszédében, — hogy egy szép napon Magyarország hajlandó lesz abban a politikai és gazdasági rendszerben köz­reműködni, mely Középeurópa összes uj ál­lamait hivatva lesz egybefűzni. Tehát felhivás táncra. Tme az uj, most már javitott kiadás. Nemcsak abban, hogy az ezeréves Magyarország is Középeurópa uj ál­lamai közé tartozik, ami más szempontból nem épen érdektelen és amit adandó alkalommal értékesíthetünk javunkra Benes úrral szem­ben, hanem különösen abban a tekintetben, hogy most már az eddig tervezett gazdasági kapcsolatok kibővülnek politikai rendszerré.. Ez nóvuma a nagy koncepciónak. Még pedig nem is olyan mellékes. Nem tudom, hogyan képzeli ezt magának a csehszlovák külügyér, a ki számára ebben az esetben ez a veszedelmesen nyugtalan és kiszámíthatatlan Magyarország már nem is lenne olyan veszedelmes. Sőt egye­nesen kívánatos. Amit nagyon jól megértek, mert még Trianont som lehetett ugy megcsi­nálni, hogy Magyarország ne ékelődjék az úgy­nevezett uj államok közé. Ennyire már nem lehetett a térképet megváltoztatni. Épen erre kellett volna az a bizonyos, nem sikerült kor­ridor. Igazán érdekes volna tudni, mit ért Be­nes ur azon, „politikai és gazdasági rendszer" alatt, amely szerinte „Középeurópa összes uj ál­lamait hivatva lesz egybefűzni"? A gazdasá­git még el tudom képzelni: vámunió. Melyben Magyarországnak ugyanazt a gyarmati szere­pet kellene betöltenie, melyet a régi vámközös­ségben Bécs szánt neki. Hogy a többi még in­kább agrárállamnak is hasonló szerepet szánt volna a nagy tervező, az nem érdekel bennün­ket. Csak rontani a mi helyzetünket, melynél --a koncepció szerint — mindössze az a vál­tozás állana be, hogy Bécs helyét ebben az esetben Prága foglalná el. Ha már Bécs sem volt kellemes és kívánatos, mit szóljunk Prá­gához? De mi legyen az a politikai szervezet? Államszövetség vagy valami ilyenféle? De mi­nek törjük ezen a fejünket. Ugy sem okos do­log, ha az embernek másért fáj a feje. Sokkal egyszerűbb kimondani, hogy ebből a sütetből nem kérünk. Mit is felelt az a hithű izrtielita embef, akit hosszú napján reggelire hivtak? Először — mondotta — nem reggelizem soha; másodszor, hosszú napom van, harmadszor, már reggeliztem. Nos, mi is reggeliztünk már. Elég volt az eddigi barátságos indulatokból, nem kérünk belőle többet. Semmiféle csal­étekért a magyar nép nem áldozza fel többé po­litikai függetlenségét és nem lesz eszköze sem­miféle nagyszláv törekvéseknek. Rajtunk tör­tek meg ezek az aspirációk a múltban és nem érvényesülnek majd rajtunk keresztül a jövő­ben sem. És amig a kisantant országai — Be­nes ur dirigálása maliett — Trianon megvál­tozhatatlanságát játsszák, addig olyan gazda­sági szervezet sem képzelhető el, melyet Ma­gyarország elfogadhatna; melyhez csatlakoz­hatnék. Tudom, hogy ellenségeink sokat építe­nek a magyar nép állhatatlanságára, a legtöbb esetben gyors fellobbanására és épen olyan gyors változékonyságára, amiben kétségkívül van sok igazság is, de abban megnyugtathat­juk őket, hogy egy kérdés feltétlenül van, melyben ez a rossz tulajdonságunk nem érvé­nyesülhet és nem is fog érvényesülni soha: Trianon. Nyerő szám. Iria: Falu Tamás. I. A kaszinói választmány elhatározta, hogy nagy mulatságot rendez sziveszterre. Megalakult a szű­kebb rendező bizottság, mely elkezdte törni a íejét, hogy micsoda vonzerőt találjon ki a bál minél na­gyobb sikere érdekében. — Jelmezbál kell! — inditványozta az egyik rendező. — Én álarcosbált inditványoznék — vetette fel az eszmét a másik. — Piknik kell a népnek — vélte a harmadik. A döntés a tombola mellett történt. Elhatároz­ták, hogy felkérik a társadalom jótékonyságra haj­lamos tagjait különféle tárgyak adományozására. — A tombola mindig mulatságos — magyarázta a kaszinó titkára. Az emberek szeretnek nyerni, sze­retik kipróbálni a szerencséjüket, szeretnek örülni. S a kaszinónak több lesz a bevétele igy. A nyertesek pezsgőzni szoktak. Legtöbb hasznunk &z italon van. A nyereménytárgyak már az első héten össze­gyűltek. Veit köztük sok értéktelen, humoros dolog. Kis virágvázák, legyező, sétapálca" rózsaszín szalag­gal összekötött cigaretták, hamutartó, de akadt egy pár értékesebb holmi is. S hire járt, hogy a kaszinó régi elnökének özvegye átadott a bizottságnak egy szép antik aranygyűrűt. — Ez lesz a főnyeremény! — sugárzott a titkár arca a boldogságtól. A gyürüt megnézte és megcsodálta mindenki. A sorsjegyek előre elfogytak. Mindenki a gyűrűért izgult. A titkár udvarolt Vadócznénak s Vadóczné is kiváncsi volt a gyűrűre. Felpróbálta. Ép ráillett a gyűrűsujjára. — Szép , é , — mondta elragadtatással, s az ab­lak felé tartotta kezét, hogy rásüssön a nap, s a gyürü rászikrázzon hófehér ujjára. A titkár megfogta a fehér kezet, s szerelmes csókot nyomott rá a gyürü alatt. — Oh, ha én nyerném meg! — sóvárgott a szép asszony. — Beszélni fogok a szerencsével — lelkendezett a titkár. — A szerencsével is lehet ám beszélni. Én jó­ban vagyok vele. S ami a fő, ő is jóban van ve­lem. Hogyne volna jóban velem, ha a maga kezével fog velem kezet. Erre ujabb szenvedélyes kézcsók következett. A szép asszony a kézcsók után megint megnézte a gyürüt. — Szép, határozottan gyönyörű — ismételte. — Beszéljen azzal a szerencsével. És "acéran mosolygott, mintha oélba akarta volna venni Fortuna istenasszonyt. — Hány sorsjegye van? — kérdezte a titkár. — Öt. — Felirom egyiknek a számát. De aztán örök titok! II. — Fogadni mernék, hogy Vadóczné nyeri iv^g a gyürüt — jósolták a pletyka barátai. — Ha Zénó, a titkár húzza a sorsot, akkor: Két­ségtelenül — tették .iozzá a rossznyelvüek. — És ugyan miért lenne olyan kétségtelenül bi­zonyos? — kérdezte egy kötekedő. — Azért, mert Zénó ismeri Vadóczné sorsjegyé­nek számait. Egy cédulára felirja az egyik számot, a kezébe rejti, kihúz egy rendes számot a kalapból, de nem ezt olvassa fel, hanem a másikat, az előre elkészítettet. Tiszta dolog. — Én pedig fogadni merek, — jelentette ki a jog­gyakornok egy szűkebb társaságban, — hogy a gyü­rüt semmi esetre sem nyeri meg Vadóczné. Százat egy ellen. Száz gyürüt egy gyürü ellen. Nem nyeri meg, mert én is ott leszek. A több szempontból izgalmas nap elkövetkezett. A kaszinó nagyterme megtelt fehérruhás höl­gyekkel, feketeruhás férfiakkal. Az állomásról csengő szánok röpítették be a vidékieket. Alig lehetett mozdulni a teremben. Az első csár­dást a divatos táncok követték. Kigyulladtak az ar­cok, a szivek. — Szünóra! Kezdődik a tombola! — kiabálta a főrendező. A titkár fölugrott a pódiumra, papirosra írott számok özönét beöntötte a kalapjába és élesen kiál­totta: — Hölgyeim és uraim, figyelem! — kezdődik a sorsolás. — Első nyeremény: száznyolcvanhat. Egy viaszbaba volt. A postáskisasszony nyerte. — Második nyeremény: 372. Ezzel'a számmal egy celluloidriyelü tükröt nyert a járásbiróné. — Harmad,ik nyeremény: 981. , 'v . Egy rózsaszín szalaggal díszített porcellánmacs kát a nlalómigazgató tehetett el emléktárgyai közé. — TOitgyeim és uraim — szólt most a titkár — nem akarom, hogy a gyürü miatt sokáig izguljanak. A következő szám lesz a főnyeremény. Az emberek hátán kéjes borzongás futott végig. Sokan Vadócznét figyelték. No most! A joggyakornok kezében ceruzával és apró pa­pirszeletekkel rajtélyesen állt a tömegben. — Nyerő szám: 125 — harsogta a titkár, mi­után kivette kezét a kalapból. Az izgalom tetőpontjára hágott. Mindenki a maga sorsjegyét lapozgatta. — Én nyertem — nyújtotta sorsjegyét Vadóczné a pódium felé. A gyanakodók elhűltek. — Hallatlan! — súgta valaki a háttérből. De akkor már a joggyakornok a pódiumon állt cs jelentette: — Tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék m ig,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék