Pesti Hírlap, 1928. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

4 mii. J 'adetzky győzelmes in­dúlása Veronától Milá­nóig ' ny.­ntőhorgonnyá ágát'a a vitéz sereget. Ebből­­a'monarchiára nézve nagy fordulat kö­vetkezik. Ezek a körülmények, okozzák, hogy a császár családjával 12-én­ Bécsbe is, Schönbrunnba száll. Bécs a császárban ismeri föl biztossága,és jó­léte forrását. . . • A belső állapotokat illetőleg kötelessége sze­rint kell jelentenem, hogy János főherceg ő fensége, mint a császár helyettese, utolsó ittléte alatt mit sem tett a kormány tekintélyének és törvényes hatalmá­nak emelésére. Ő tette meg miniszternek d­r. Bach Sándort és Schwarzer hírlapbról, kik érzelmük és antecedentiáik szerint a­ szélsőbalhoz tartoznak. A kormány élén Doblhoff áll, de minden tekintély nél­kül, így vége minden tekintélynek. És és a sereg győzelme az arisztokrácia fölemeléséhez vezet, mert a demokráciának nincs embere. csak a felső tisztvi­selői kar való vezetésre és előbb-utóbb ez kerekedik felül. Luxburg, augusztus 14-én. Két nagy újság: a császár hazatérése és a fegyverszünet Itáliában, angol és francia közvetí­téssel. Nagy az öröm ,a császár visszatérésén. A de­mokraták úgy tüntetik föl ezt a­ lépést, mint meghaj­tást a nép akarata előtt. Ausztriát a nemzetek kü­lönbözősége és a sereg tartja. Schönbrunn elött a császár családjával Szent István székesegyházába ment, hálaadó istentiszte­letre, Milano bevétele miatt! A vetélkedésben, Budára jöjjön-e az uralkodó, vagy Bécsbe, tehát a „császárváros" győzött. Győzött, mert bárminő nyomós okai voltak a magyar kor­mánynak, előbb itthon rendet , csinálás a kamarilla vezette lázadások ellen és csak aztán küldeni sereget Itáliába, mégis, bármily vitézül harcoltak is a­­ma­gyarok Radetzky seregében, az a tény döntött, hogy Nugent Horvátországból vitt oda 24.000 embert. Ez billentette alá a mérleget­ Bécs javára. Kossuth utolsó kísérlete. De a magyar kormány még fennáll, törvényes és dinasztikus. Kossuth még­ egy kísérletet tesz a dinasztikus érzést megegyeztetni a­ • hazafisággal. Július 29-én Hírlapjában kifejti álláspontját, azon a hangon, melyen csak ő tudott beszélni. „Tény, hogy a birodalmi ministerium Frank­furtból a tartományi m­inisteriumnak Bécsben megparancsolta, hogy­ az ausztriai hadak az ausztriai császári színeket vegyék le és a német birodalmi színeket. Vegyék föl. . . • Tény, hogy a bécsi ministérium a pártütés­ben levő horvátországi katonaság számára tő­lünk ismételten pénzt követel. Tény, hogy magát irányunkban a legel­len­ségesebb lábra helyezi. Tény, hogy a magyar nemzettől azt kivánná, hogy hagyja saját hazáját veszni "a tűzben, me- ZIMMERMANN-PIANINÓK HÖRL, II., Török-utca 8. g0 Ivet a bukott kamarilla esése közben, nemtelen bosszúval, fejünkre gyújtott s a bécsi alkotmá­nyos ministerium egyre szitogat, kivánná, hogy ne legyen semmi más gondunk, mint az ő fonák politikájukat minden áron védeni. Tény, hogy az elvesztett törvénytelen hata­lom visszaszerzésének reakcionális szellemétől elvarázsoltatva, a magyar pénz- és had­ügy­mi­nistériumok visszaszerzésére irányozza törekvé­sét és az többet nyom előtte, mint azon gondo­lat, hogy urának, császárjának önálló magyar kormánya sem csorbiva, sem veszélyeztetve ne legyen. Szerkesztő úr (Bajza József) azt jósolá, hogy a bécsi urak a dolgot törésre viszik. Mély fájdalommal mondom, ugy látszik *— igaza van." Kifejti aztán, hogy Magyarország független­sége — mint jog — nem a márciusi napok új szer­zeménye. Oly jog ez, mely 13 király esküje által szentesített Ezen önállásnál fogva nemzetünk hadseregének mindig saját lábán kellene állani, any­nyival inkább, mert miután az ausztriai hadsereg megszűnik és német birodalmivá változik. „Ő felségének és a dynastiának el kell magát határoznia. Ő felsége önmaga ellen háborút nem viselhet. Nemzetünk sorsát, halogatásnak ki nem te­hetjük. „Az utolsó tény az, hogy mi alkuszunk, ha kell, a pokollal is­ alkuszunk, ha épen kell, tisz­tán horvát alapon, még tán Jellasicscsal is, de a Magyarország önállását megnyitni akaró reak­cióval soha és ezerszer soha." Végezetül. Az országgyűlés küldöttsége Inns­bruckba megyen megvinni ő felségének hűségünket, kérni Budára jövetelét. „Istent hívom bizonyságul, én azoknak so­rában állok, kik ő felsége magyar királyi trónu­sának sérthetetlenségéért életöket készek felál­dozni. Más segedelmet nem kérünk, mint azt, hogy köztünk legyen, ha népe fölött Budáról uralkodjék. Innsbruckból nem lehet országolni. Bécs Frankfurttól függ — egy ilyen alárendelt trón nem lehet urunk királyunk hatalmának cen­truma. Urunk királyunk csak Budán teljesen sou­verain. A magyar nemzet királysági érzelm­ü. A magyar nemzetnek tehát Budán királyra van szüksége; joga van, hogy királya Budán legyen. .arcfej­ét ir­ozza,­ Isten körünkbe ő felségét - ! _ Ha az­­nem történhetnék- én a legitimitás biztosítására még egy módot ismerek. Ő felsége is volt ifjabb koronázott király mégi atyja életében. A magyar nemzet szereti ama kedves herceget, Ferenc Józsefet, kire szü­letésénél fogva a trón magas­attvátása vtl'S'"fierk iránti értelemben sem fenséges atyja, sem fen­séges anyja bizonyosan nem akarnak hátrább állani e nemzetnél. A magyarok Istene hozza körünkbe urun­kat, királyunkat. De ha ez nem történhetnék, ad­jon nekünk ő felsége, királyi tekintélyének leg­kisebb csorbítása nélkül, adjon fenséges Ferenc Károly főherceg atyai szereteténél fogva hozan­dó áldozattal Ferenc Józsefben Budára egy if­jabb királyt. E nemzet mint győzhetetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is. És az ausztriai ház jövendője biztosítva lesz. De a magyar Budán akarja tisztelni kirá­lyát." Gyönyörű, igaz, becsületes beszéd volt ez, de a tények, sajnos, meghazudtolták. Igaz, hogy a birodalmi hadügyminiszter megparancsolta az ösz­szes német hadak hódolatát a kormányzó iránt, úgy, hogy augusztus 6-án mindenütt ünnepélyesen vonul­janak ki a csapatok, éljenezzék a kormányzót és dí­szítsék magukat a nemzeti kokárdával. De a porosz király olyan hadiparancsot adott ki, ha egyszer ki­rályuk parancsára a kormányzó alatt fognak szol­gálni, régi vitézségüket fogják tanúsítani. Ünne­pélyt épen nem engedett. Bécsben pedig Latour had­ügyminiszter nagy habozás után, mert hisz a cseh hit, a német meg liberális, olyan tessék-lássék ünne­pélyt rendezett. Pedig János főherceg nem­csak biro­dalmi kormányzó volt, hanem a császár helyet­tese is Ausztriában. És oly kevéssé vált be Kossuth nézete az olasz ügyeket illetőleg. Az nap, melyen e nevezetes cikke megjelent, lapja közölte már a Radetzky győzelmé­nek hírét. Ez a diadal pedig annyira döntő volt, hogy Károly Albert fegyverszünetet kért és sere­gestül kivonult Lombardiából. Erős mementóul szolgálhatott az oroszok bevonulása is a dunai feje­delemségekbe. De Ausztria roncsnak látszott és Magyaror­szág az egyedüli államnak, mely független és a di­nasztiának biztosítja Szent István s­oronáját. Senki sem tudhatta még, minő árnyékvilággá süllyed Já­nos főherceg kormányzósága és a nagy német par­lament. Mi pedig az olasz ügyeket illeti, a bajor kö­vet, ki épen nem gyanúsítható Ausztria iránti gyűlö­lettel, igen világosan beszél. Már február 15-én ki­jelenti, hogy nagyon helyes volna az olas­z alatt­valóknak megadni lehető gyorsan azt, amit később már nem tartanak elegendőnek. Május 22-én azt írja, hogy most Palmerston lord tartja kezében az osztrák monarchia sorsát. Akkor történt, hogy a bécsi kormány Hummelauer udvari tanácsost küldte Londonba. Palmerston nagy nehezen hozzájárult ahhoz, hogy Ausztria megtartsa Velencét és hogy az elveszett Lombardia évi 10 milliót fizessen az osztrák államadósság részére. Metternich, ki akkor Londonban volt, ebből látta, mennyire süllyedt a birodalom ereje. Custosza után már egészen más volt a helyzet. De a tényekből kiviláglik, hogy Magyar­ország akkor Kossuth által kijelenthette: minő sza­badságot engednek az olaszoknak? Hisz azt kellett hinni, hogy e tartományok teljesen elvesztek. Metternich azt mondta: a császár minden, Bécs ,Perrimi. Volt császár, volt király, de uralkodó nem volt. Olyan fejedelem, ki birodalma mindkét részét képes kormányozni, kinek akarata és tehetsége van a végletek közt megállapítani azt, mi mindkét rész javára válik. A joggal „jóságosnak" nevezett Fer­dinánd királyunkban nem volt meg ép ez az akarat, ép ez a képesség. — Ezek a fickók valóban mesterei a foglalko­zásuknak, — mondta Elk önkéntelen elismeréssel, amikor megtekintette a zsákmányt.. — Nem akarja a táskákat ismét a hivatalá­ban elhelyezni? — kérdezte Dick. A felügyelő mélabúsan rázta a fejét. —­ Nem óhajtom, — felelt röviden. Kiüríttette a táskákat , a tartalmukat a­ vizs­gálati ügyosztályba küldte. — Véleményem szerint, — mondta Balder — valakinek, kell itt lennie a rendőrségen, aki ellenünk dolgozik. Nekem már régen támadt ez a gyanúm és amikor ma a kedves feleségemmel beszélgettem róla — Talán még a gyermekekkel is megbeszélte a dolgot? — szólt közbe Elk barátságtalanul. —­ Minél kevesebbet beszélget otthon a hivatalos ügyekről, annál jobbak lesznek kilátásai az elő­léptetésre. ... f . v ...... Balder savanyu arcot vágott. — Itt nincs mitől félni és nincs mit remélni. Én már a fekete listán vagyok. És mindez csak azért, mert ön bezárt engem Hagnhoz. — Maga hálátlan fickó, — mondta Elk. — Tulajdonképen ki az a hetes szám? —kér­dezte Balder. — Ahogy tegnap gondolkodtam a dolgon és beszélgettem a kedves feleségemmel, arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára ez a legfőbb Békák egyike. Ha ezt elcsíphetnénk, alig­­lenne akadálya annak, hogy a legfőbb Békákat is kézrekerítsük. Elk­­etette a tollát, éppen egy jelentésen dol­gozott. . — Magának politikusnak kellett volna lennie, — mondta Baldernek és kiküldte a szobából. Befejezte a jelentést és figyelmesen elolvasta. Ebben a pillanatban a házitelefon jelezte, hogy lá­togatója érkezett. — Küldje fel hozzám, — mondta, amikor meg­hallotta a­ látogató nevét. Csengetett Baldernek. — Ezt a jelentést vigye el aláírás végett Gor­don kapitánynak. Abban a pillanatban, amikor a levelet átadta Baldernek, nyílt az ajtó és belépett Broad Józsán. — Jó reggelt, felügyelő úr, — mondta és ba­rátságosan intett Baldernek, noha még sohasem találkoztak. — Jöjjön be és foglaljon helyet, Broad úr, — mondta Elk. — Minek köszönhetem ezt a rend­kívüli örömet, hogy meglátogat? Bocsássa meg túl­zott udvariasságomat, de ma reggel óta gyakorlom magamat benne. — Rendben van, Balder, mehet! Broad odatartotta cigarettatárcáját a detek­tívnek. — Egy különös ügy miatt jövök, — mondta azután. — Közönséges dolog miatt senki sem jön a rendőrségre, — jegyezte meg Elk. — A szomszédnőm­ről van szó. — Bassano Loláról? —* A férjéről. — Bradyról? — Elk­­ejtette a pápaszmét. — Csak nem akarja velem elhitetni, hogy ez a két ember becsületes házasságban él? — Alig hiszem, hogy ezt kétségbe lehetne vonni, — jelentette ki Broad. — De abban is biztos vagyok, hogy az ön fiatal barátjának, Bennettnek, sejtelme sincs erről. Brady egy hét óta a Caverley­h­ázban van és azóta nem tette ki a lábát az ajtón. De még furcsább az, hogy a fiatal Bennett sem hagyta el a lakását azóta. Nem arra gondolok, hogy talán valami veszekedés történt, hanem in­kább valami nagyobb jelentőségű dologra. Bradyt véletlenül pillantottam meg, amikor kiléptem a la­kásomból. Bassano kisasszony ajtaja véletlenül nyitva volt. A leány tejet vitt be és ekkor láttam meg Bradyt. Nagyon szép új szakálla van, ilyen szépet még sohasem bámultam meg a nyugalomba vonult dijbirkózón. A dijbirkózóknak különben sem ambíciójuk, hogy szakállt viseljenek. Ez tett enérem kíváncsivá. Meglátogattam a fiatal Bennettet, nem­régen a Heron-klubban is találkoztam vele és ez mentheti azt a lépésemet, hogy Bennett kisasz­szonnyal is beszéltem. A fiú szolgája, mert most már szolgát is tart reggeltől estig, azt mondta, ami­kor ismét meglátogattam, hogy nem fogad. Broad szép karikát fújt ki a szivarjából és elgondolkozva nézegette. — Csak az a szolga lehet ragaszkodó, — folytatta ezután — aki együt lakik a gazdájával. Mai árfolyam szerint két dollárba és harmincöt centbe került, hogy megtudjam, hogy Bennett is szakállnövesztéssel van elfoglalva. Ez a dolog egy­általán nem tetszik nekem. Elk áttette a szivarját szájának egyik szög­letéből a másikba. — Nem vagyok nagyon jártas a törvény­könyvben, — mondta a felügyelő — de úgy vélem, nincs olyan törvényünk, amely bárkinek is meg­tiltaná, hogy szakállt növesszen. De mondja, Broad úr, nemde, ön amerikai? — Vagyok olyan szerencsés, — felelt Broad mosolyogva. — Hallotta ön valamikor egy Morris Saul nevű embernek a nevét? — kérdezte Elk közönyös hangon és az ablakra bámult. Broad Józsua összeráncolta a szemöldökét, mintha megerőltetné az agyát. — Azt hiszem, igen, — felelt kis gondolkozás után. — Nagy gonosztevő volt. Amerikai ember, ha jól emlékszem. De már régen meghalt, ugyebár? Elk idegesen vakarta az állát. — Rettenetesen szeretnék olyan emberrel be­szélni, aki jelen volt a temetésén. Olyan valakivel, akinek esküvel megerősített szavában hihetnék. — Csak nem gondolja, hogy Brady Lew... — Nem! — mondta hirtelen Elk. — Róla semmit sem gondolok, csak azt, hogy levitézlett díj­birkózó. Mindenesetre érdeklődni fogok a szakáll­növesztő verseny iránt. Köszönöm a figyelmét, Brand úr. (Folytatjuk.) PESTI HIRP 1928. február 6., szer.1­.

Next