Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

BUDAPEST, 1928. t. ÉVFOLYAM, 50. (16.523) SZÄM. {* I í -) // C8JTÖRTÖK, MÁRCIUS 1. Blőtizetési 4rak: Jigj hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 peng» 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon Is) 16 fillér, vasárnaponként 32 lii­iér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. PESTI HÍRLAP fc'őkiadóhivatajok: Vil­mos cs.-ut 78. és Erzeé­bet-körut 1. Fiókok: I„ KHsztina-krt 133.. Mar­git-krt 8/b, U., l'ő-u. 23., VI., Andrássy-ut 4., VIII.. Rákóczi-ut 9. Új­pest, István-ut 1. é» Kispest, Kossuth-tér 11. A költségvetés körül. Irta Rákosi Jenö. Hogy én olvasóinknak a költségvetésről beszéljek, amelyet a minap Bud János pénz­ügyminiszter hatalmas beszédben terjesztett a nemzet elé, ahhoz csak egyetlen egy jogcímem van: az, hogy egyáltalán nem értek hozzá. Mert ha valamiképen érteném ezt a boszorkány mes­terséget, azt hiszem, nem lenne bátorságom hozzászólani. Hiszen az életben minden merész és heroikus dolog ugy jön létre, hogy aki vál­lalkozik rá, legtöbbször sejtelme sincs arról, hogy mire vállalkozik, milyen erőket provokál ős milv következmények fogják útját elállani. Régen azt szoktuk mondani, hogy a pénz ügyminiszteri „expozé" megannyi tűzijáték, melynek hivatása elkápráztatni a hallgatósá­got. Milyen udvariasak voltak a régiek. Ma inkább azt mondanák az emberek, hogy szem­fényvesztés, játék és dobálózás a milliós és mil­liárdos számokkal. Persze, ezt én nem mon­dom, de bevallom, hogy egyetlen egy expozét sem hallgattam végig fejfájás nélkül. Ugy va­gyok vele, mint a koncertekkel. Régebben so­kat jártam hangversenyekre, de egy gondolat mindig megrohant és sokat rontott az élv / te men. Mikor egy-egy kiváló művész kiállt t kotta nélkül lejátszta a legnehezebb kompozi ciókat, engemet mindig megborzongatott a gon dolat, hogy micsoda irtóztató kottatömeg, kot. taasztag és kottakazal van ennek a szegény em bernek az agyvelejében felraktározva s neki a; ihlet perceiben röpke pillanatok közt kell meg laíftlni é£ hangszerén elejbünk tárni a óm < ibegból azokat a kottakombinációkat, mt Beethoven, Liszt vagy Mozart csoport kompozícióba. Valami ehhez hasonlót mutat a sJ'/mcny pénzügyminiszterek feje is, ahol — teszi m az: mostanában Bud János jól formált homlok;! 1 mögött is — egymilliárd 357 millió pengő van egymásra zsúfolva s ő beszél vagy másfél fi óráig és bele-belenyul a raktárba s kiszedi on-'i nan hol mint bevételt, hol mint kiadást ÍSZ ŐSZ- jf szegeket, melyek egy egész csomó kötethet ,f wmmmmmmmmmmmmmmmmmm^mmmmmmmmmm mm * a« A kormányzó amnesztiát adott államfői működésének nyolcadik évfordulóján. Elkészült és a parlament elé kerül a magyar magánjogi kódex. (Tudósitás az 5-ik oldalon.) ily eketj 1 j 5Ífr>t,| ! rubrikákba szépen elhelyezve, egész számten­gernek látszanak, Hogy erre a minisztérium­ra ennyi kell, a másikra amannyi és ez a mi­nisztérium ehhez annyi fedezettel járul, a má­sik annyival, és aztán az üzemek, a vámok, a közigazgatás, az adók és a fizetések, és hogy mennyivel több vagy kevesebb az idei bevétel és az idei kiadás a tavalyinál és igy tovább. És minden tétel egy-egy szám és száz és ezer és újra ezer tétel és ugyanennyi szám, mely csoportonként ép ugy elhelyezkedett a szónok agyvelejében, mint muzsikus művészében a kotta. Ez Bud János beszédének az anyagi vagy tárgyi része. De mindeniknek úgyszólván a nyakába van akasztva egy utbaigazitó cédula, amely a számoknak gazdasági vagy erkölcsi cí'ját, természetét vagy irányát van hivatva megjelölni. Ezek axiómák, ezek adnak úgyszól­ván lelki tartalmat a lelketlen számoknak. Ezek teszik^ a rovatban felvonultatott tételeket ele­ven lényekké, harcos katonákká. Az expozé maga pedig nagy katonai manőver. Mondhat­nám mozgósított papiros ezredek, amelyek 1 i rcba inaidnak az eleven, élő, lüktető élet min­anapi nagy es apró érdekeivel. Egy-egy évin at folyik a harc s aztán jön a zárószám­adás, amelyben kidomborodik a harc eredmé­jye, a nemzeti életnek tizenkéthónapos sza­kasza, képe a múltnak és ködképe a jövőnek. Képe a teljesített munkának és képe az Ígére­teknek vagy reményeknek. Hasonlatos ez a magánvállalatok évi számadásához s csak mé­reteiben különbözik tőle. Nem olyan egyszerű, mint az egyszeri kanizsai zsidókereskedő esete, aki virágzó üzletet alapított s végül átadta fiá­nak. Egyszer nagy sürgést-forgást lát a válla­latban s kérdi fiát, mit jelent ez a nagy parádé. Bilancot kell csinálni, készül a leltár. — Mit bilanc, mit leltár, — mondja az öreg. — Állj ki az üzlet közepébe, végy egy motring cérnát a kezedbe s nézz körül. Amit látsz, az mind tiszta nyereség, mert én egy mot­ring cérnán kezdtem a dolgot. Magyarország is, alig van száz éve, ezt az életet, jóformán egy motring cérnával kezd­te. Egész állami háztartása nem volt annyi, mint ma egyetlen minisztérium tárcájának a költsége. És még a kiegyezés esztendejében is csak egy pár motring cérnáról lehetett a szó ahhoz a megzsufolt rovatu költségvetéshez ké­f est, malyet ma Bud miniszter ur prezentál, gaz, ő azt mondja beszédében, hogy nagy sza­kadékból kellett kimásznunk, de dicsekszik vele, hogy kimásztunk s elértük, ami egy állam éle­tének a biztos alapja: a viszonyok állandóságát. Sőt már konstatálni lehet a fejlődést is, mert a takarékpénztári betétek megindultak és már elérték a békebeli állapotnak a harminchat szá­zalékát. De nehogy "Ibizzuk magunkat, nagy matekkal emlegeti a takarékosságot, melyre nagy szükségünk van. Nem tudom bizonyosan, az államra gondolt-e ebben vagy a közönségre. Ez utóbbira nézve az Ulandóságból, melyet oly örvendetes dolognak mond a miniszter, csak az jutott egyelőre, hogy állandóan nincsen miből takarékoskodnia. Hiszen azok az osztályok, a melyekre nézve életszükséglet a takarékosság, békebeli keresetük dolgában még mindig nem jutottak sokkal többre ama harminchat száza­léknál, melyet nem tudom kik raktak takarék­Két lovag. Irta: Pelerdy Sándor. Gerö lovag türelmetlenül járt-kelt büszke ••» ­rának tornácos termében. Sarkantyúi ken en pengtek a köves padozaton. Néha-néha odí • üt a vasrostólyos ablakhoz és felkurjantott a torony­őr h őz : — Hej, fiu, még most sem látsz semmit ? — Nem látok, uram. Haragosan bevágta a hártyával bélelt ablakot ós nagyokat döngő léptekkel méregette a ter . Egyszerre a toronyőr kürtje nagyot rikkan tott. — Porfelhő a távolban! — jelentette a leg'ny. — Lovas ember? — Nagyon sürü a felvert por, hosszan tf lassan oszlik, — ez csak kocsi lehet. De már is. Éppen most kanyarodik ki a Kucsma heg:, mögül. Gerö lovag kiállt a tornácra, lekiáltott az ot ácsorgó csatlósokra: — Nyergeljétek fel a sárgát! Magára kapta süvegét, mentéjét panyókára ve'ette és lesietett az udvarra. A sárga ekkorra már ott állott és kényeskedve dobálta kis, száraz fejét. Gerö a hátára pattant. — Eresszétek le a hidat! A lánc nyögve engedett és a hid csörrenve ereszkedett alá. Gerö paripájának patkói szaporán dübörögtek végig a kemény pallón. Mire néhány csatlós összeszedelőzködött és ura után ered' ez már messze járt. A ló megérezte, hogy gazdá, tü­relmetlen, hosszan elnyúlva iramodott tovább. — Nem jót sejtek. — dörmögte a lova;, emésztő türelmetlenségében belenyomta sarkantyú­ját a ló oldalába. A nemes állat megnyikkant és még szilajabban tört előre. A két porfelhő csakhamar összeért. A batár ikoosisa egyet füttyentett és a négy ló prüszkölve torpant meg. Gerö is helybe fogta lovát, mely na­gyokat fujt és a habot horkanva dobálta maga köré. A batár ablakán egy» bozontos bajuszu férfi ütötte ki fejét. — Te vagy az, öcsém? Különben mindjárt gondolhattam volna. — Mi hir, Udvardy bátyám? — No, bizony még lefülelnél itt az ut közepén. Előbb talán lenyomtatnám ezt a sok port néhány pohár borral, — méltatlankodott az öreg. — Bátyám, a hirt... — Majd odafönn a várban. — A jó hirnek lassú a szárnya, mindig el­kérve jön. — De a rossz hirt mindig elég jókor tudjuk meg. — Tehát rossz hirt hozott számomra. Kosa­rat kapott? — kiáltott fel Gerö és keze ökölbe szo­rult. — Azt, — biccentett rá az öreg. Formás volt, nem is vágták gorombán a fejemhez, de mégis csak kosár volt. — Látta Etelkát? — sürgette a lovag. — Hogy láttam-e? Persze, hogy láttam. Hiszen galambom, fehér bugó gilicém főztjét ettük. Ő sür­ött-forgott a konyhában. Igaz ni, tiszteltet általam. — Mit mondott Telegdy uram, mi kifogása an ellenem? — Nem is olyan sok, azaz a perszónád ellen mini. Csak azt hangoztatja, hogy fiatal vagy még fészekrakásra. Azt mondja, hogy a pap már meg­eresztett, de fiatal leventének más keresztség is •II, mint az, amelyik a szentelöböl reáfröccsen. — Azt mondta? — Azt. Merthogy — úgymond — van különb­ig a kontyos török, meg a róka között. Előbb azt eretné. látni, hogy hány zsák telik a virtusból, rthogy egy Telegdy nem minden kótyonfitty le- i ynek adja a leányát. y — Értek a szóból. De már azzal kapta is sarkantyúba lovát és rúgtatott vissza a várba. Ahogy a fiatal dalia felért, megfúvatta a kürtöket. Búgott, rikácsolt a riadó. — Lóra, legények! Fegyverre, vitézek! Nosza let! riadalom a várban. Minden épkéz­láb ember sietett fegyvert fogni, lovat nyergelni. Mire Udvardy uram felvergödött, már hadirendben sorakozott az egész begyült legénység. — Micsoda fránya dolog ez, öcsém? — kér­dezte az öreg nagyot bámulva. — Semmi különös, bátyám uram, — felelte Gerö, csak meglátogatjuk Telegdy uram házatáját. Azzaí a legények élére pattant. A trombiták búgtak és a csapat elindult várat ostromolni, szép leányért hadakozni . . . * ... Gergelylaki Vasváry Gergely lecsapta az újságot — volt már vagy egy hetes — és "türelmet­lenül nézett a faliórára. Csakhogy a muló percek e hirdetőjének nem volt mutatója és igy Gergely semmivel sem lett bölcsebb. Ekkor hirtelen mozdu­lattal a mellénye zsebéhez kapott, de onnan azon egyszerű okból nem húzhatott ki semmit, mert neiv volt. Ámde Gergely nem jött zavarba. Tudott segí­teni magán. A nap ugyan nem árulta el, hogy hány óra van, mert a szoba egyetlen ablaka a vakudvarra nyilott, ahova az égitestek egyike sem világithatott be, de Gergely mégis tájékozódott. A fűszereseknél még sötét van, az asszony tehát nem jött haza a boltból. Nincs még hét óra. Azután lefelé nézett. — A viciné már gyűjti a szemetet, tehát el­múlt hat óra. Igy tájékozódván az időről, Gergelylaki Vas­vári Gergely tovább fűzte gondolatait. — Udvardy néni késik, pedig megmondtam neki. hogy ne sajnáljon villanyosra ülni, megfize­tem az árát.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék