Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

4 félig mezőgazdasági alkalmazott. Hogy azután a betegség vagy rokkantság melyik foglalko­zásban éri el, nyáron vagy télen öregszik-e gyorsabban, azt semmiféle matematikus kiszá­mítani nem tudja. Azt hiszem, minden józan értelem amellett szól, hogy ha ez a nagyrészben agrárország népét meg akarja tartani, először is a mezőgazdasági embervédelemről gondos­kodjék. Az akadályok mind mondvacsinált dol­gok, mögöttük, mint mondom, szívtelenség van. Voltaképen nem is ezek az akadályok, hanem kettő. Az egyik az, hogy minden minisztérium resszortszerelemben múlik ki. Ha egyszer va­lamit a kezébe vett, mindig van ott néhány ember, aki nem engedi, hogy azt átvigyék más minisztériumba. De ha egyszer megcsinálták a népj­óléti minisztériumot, amely a háború előtt nem volt, akkor a munkásbiztosítás épen oda való. És ha a kereskedelemnek és iparnak volt annyi lelke, hogy megengedte, hogy a sokkal bonyolultabb ipari betegsegélyezés és balesetbiztosítás a kereskedelmi minisztérium­ból átmenjen az új minisztériumba, a legke­vesebb,­­amit a földművelésügyi minisztérium­tól meg lehet kívánni, hogy hagyja békében a resszortszerelmét és inkább az országot nézze, mint saját magát. A másik akadály az lenne, hogy ha a kormány terve beválik, akkor ott egy külön nagy szervezetet kell kiépíteni, egy kü­lön mezőgazdasági szociális biztosítást,­­min­denféle modern kupolacsarnokokkal. Miután itt is szóvá tettük, hogy mily fölöslegesen nagy méretekben és milyen drágán csinálták az ipari munkásbiztosítás szervezetét, legalább annyit talán megkövetelhetnénk, hogy most már ebbe a szervezetbe illesszék be a mezőgazdasági munkásbiztosítást is, mert hiszen ott bőségesen elfér. Mindez persze eltörpül és akkor nincs igazam, ha vannak már olyan képviselő urak, vagy olyan kimaradt képviselőjelöltek és le­maradt főispánok, akik okvetlenül el akarnak helyezkedni a mezőgazdasági biztosítás saját külön épületében. Ha a kormánynak ez a szán­déka, akkor én abbahagyhatom az írást, mert segíteni csakugyan nem tudok. Mindezek után arra vagyok csak kíván­csi, hogy mikor a városi lakosság alkalmazot­tai tekintetében már elmegyünk a szociális biztosítás harmadik emeletéig, tudniillik a bal­esetbiztosítás és betegsegélyezés után az öreg­ségi és rokkantellátásig, akkor nem fog-e va­lahol mégis csak megmozdulni a vidéken az a magyar szív, amelyre annyi poharat ürítenek, de amelyet én eddig alig bírtam megtalálni, amely az embervédelmet szervezi a magyar me­­zőgazdasági lakosság számára. Mig ez meg nem történik, addig­ lesz Magyarországon sok boldog kormány, de sok szegény ember is, aki nagyon boldogtalan,­­múlva megcsikordult a kulcs a zárban s a nehéz kapu kinyílt. — Gordon kapitány vagyok az ügyészségtől, — mondta Dick. — Carter Jim kivégzésének elha­lasztásáról hozok írást. Az őr a fejét rázta. — A kivégzés öt perccel ezelőtt megtörtént, — mondta az őr. — De nézzen a toronyórára, mondta Gordon. — A toronyóra négy percet késik, — mondta az őr. — Attól tartok, Carter már halott. XXXVIII. A titokzatos ember. Ben­nett Ray átírtó álom után felébredt és fel­ült az ágyon. Az az, öt, aki egész éjszaka virrasz­tott nála, felállt és odaviszi­ hozzá. — A ruháját kívánja, Carter? Az igazgató úr azt mondta, önnek nem fontos, hogy a saját ruhá­ját vegye fel. — Igaza van, — mondta Ray hálásan. — Ez a ruha is elég jó. Igen, elég jó. Többet nem szólt, de viselkedése elárulta hely­zetét. Felvette a rabruhát, amelyben már felkötöt­tek egy embert. Ray keze nem is reszketett, amikor felöltözött. Hat órakor behozták a reggelijét. Tekintete ismét az irómappára esett, de a ke­zét nem nyújtotta ki feléje. Bejött­ a lelkész, egy nyugodt ember, akinek arca nagy lelkierőt árult el. Kis ideig elbeszélgettek, azután azt ajánlotta az ör­etz elítéltnek, sétáljon kicsit az udvaron. Ray örömmel fogadta meg a tanácsot, hogy még egyszer láthassa Istennek kék egét. Tudta ugyan, hogy az ör ajánlata nem tőle indult ki s kitalálta az okát is, miért engedték meg neki, hogy a lelkésszel sétálhasson. A kivégzésre használt cel­lát készítették elő, s mivel ez az ő cellája mellett volt, nem akarták, hogy fültanuja legyen a készü­lődésnek. Félórai séta után visszavezették. (Folytatjuk.) Milánó, február 27. Pietra d'Arzana, a kis szárd falucska főterén, hatalmas árbócról óriási zászló csüng alá: huszonnégy méter hosszú ez a lo­bogó, amelyet diadalmi jelként húztak fel az árbócra. Mert egész Szardínia szigete, sőt egész Olaszország győzelmi ünnepet ül: az emberi igazságszolgálta­tás végzett a romantikus sziget rémével, Samuele Stocchino-val, a félelmetes szardiniai betyárral. És mialatt a Zászlóóriást vidáman lengeti a tavaszi szellő, a falucska szélén, egy fehérre me­szelt ház küszöbére sót és olajbogyót hint a falu népe, ősi szokás szerint: itt született harmincöt évvel ezelőtt a rettegett betyár és ezzel az aktussal emlékét a múltnak adják át, hogy a földi igazság­szolgáltatás után az Úr ítélkezzék felette. A böjti vidámság hangulatában, tarka kosz­tümök forgatagában, kacagó Arlecchinok és ujjongó Pulcinellák között pedig hosszú processzió halad a községháza felé. Feketeruhás férfiak és nők, annak a tizmegy áldozatnak a hozzátartozói, aki­ket Samuele Stocchino karabélya terített le. Az en­nek a községháza nagytermében kiterített bandita holttestéhez és egymásután érintik meg jobbkezük­kel a halott bal­ lábát, ősi szardíniai népszokás ez is. A borzalmak Mércétől szabadítja meg az embert. Tizenegy embert gyilkolt meg Szardínia legfé­lelmetesebb hitű zsiványa, akinek formális hadat üzent az igazságszolgáltatás. Nyolc esztendeje tar­totta már örökös rettegésben Szardiniát Samuele Stocchino, akinek fejére kétszázezer Ura Dérdijat tűztek ki: közel hatvanötezer pengő jutalmat ígér­tek annak, aki akár élve, akár halva kézrekeri ki, vagy csendőrkézre juttatja. Egész családok, egész falvak fogtak össze ellene. Mindég kibújt az üldö­zök gyűrűje alól. Végre Mussolinihez is eljutott Stocchino szörnyű garázdálkodásainak híre és a Duce, egy héttel ezelőtt, a carabiniere főtisztek előtt, akik tisztelegtek nála, kijelentette: — Szicíliát megtisztítottuk a maffiától. De még halálos csapást kell mérnünk a banditavilágra, máshol is, különösen Szardiniában, ahol a rabló­világ csökevényei még élnek. Ezt kell most elpusz­títanunk, még­pedig minden áron! A kemény parancsnak meg is volt a foganatja. De szükség is volt már erre a kemény parancsra. Samu felé Stocchino lelkén tizenegy gyilkosság szá­rad, - - egyéb bűnöket nem is számítva. A félel­metes haramiavezér közel nyolc esztendeje garáz­dálkodott Szardínia belsejében. Rabolt, váltság­díjakat vetett ki, fenyegető leveleket irt, amelyek­ben óriási összegeket követelt áldozataitól, egyszerű pásztoroktól és földmivesektől, és ha nem fizettek — gyilkost. Leshelyből,­orozva, kelepcékbe csalva a szeren­cs­éit éneket. Egyik áldozatát, mert nem akart fizetni, tőrbe csalta, darabokra vagdalta és testét disznókkal etette meg. Ponziano Nieddunak hívták, többszörös családapa volt. Egyetlen bűne, hogy­­ nem fizette meg azt az ötvenezer lírát, amelyet Stocchino, mint véradót, kivetett reája. És mert nem fizette meg, a család többi tagja ellen is bosszút esküdött. De közben másokat is gyilkolt. Néha bosszúból is, mert reáuszították a carabiniereket. Giovani Far­a-t, a militia katonáját, szintén ő tette el láb alól és a daliás szép ifjút eltűnése után Vagy egy hónappal saját fivére találta meg, holtan, a Gennargenti egyik szakadékában: puskalövés és kilenc törszúrás ölte meg. Mellén egy cédula: „Én voltam a hóhérja, Samuele Stocchino". Legutolsó gaztettét csak nemrégiben követte el Stocchino. Halált esküdött a szerencsétlen Pon­ziano Nieddu egész családjára és mert a férfinépet nem tudta elérni, a meggyilkolt Ponziano fivérének, Antonionak gyermekeit akarta kivégezni. Meg­tudta, — kémei és cinkosai útján — hogy Niedd­u három leánya fát megy vágni az erdőbe. Megleste őket. Rájuk ordított: — Nieddy lányai vagytok? A két nagyobbacska leány­­elismerte a ve­szedelmet: — Nem, — felelték, — mi a maga egyik ba­rátjának a leányai vagyunk, akiknek az apja­­éppen maga miatt­ ül ma is a börtönben. És annak a banditának a nevét említették, aki, mint Stocchino cinkosa, csakugyan fegyházban ül. A legkisebbik Nieddu-leányka azonban nem volt ilyen okos. És amikor a haramia rákiáltott, hogy: — De te a Nieddu lánya vagy? A kis hatesztendős Annunziata nyíltszívűen fe­lelte: — Igen. A következő pillanatban eldördült Stocchino karabélya és a kisleány holtan vágódott el. A bes­tiális Stocchino aztán már nem törődött a másik két menekülő leánnyal, hanem a kis Annunziatát szardiniai tőrével darabokra vagdalta. Mussolini is megtudta ezt a szörnyű bűncse­lekményt. Ezért mondotta, hogy „minden áron!" el kell pusztítani a régi rablóvilág utolsó csökevényét is Szardiniában. Megindult tehát a hajtóvadászat Stocchinóra. De senki sem tudott a közelébe férkőzni. Pedig sokan fogadtak bosszút ellene. Köztük Vittorio Carta is, akitől tizenötezer líra vérváltságot köve­telt és mert nem fizette meg, Stocchino akár csak valami kiskirály b írott rendeletet tűzött ki a fal­vak végére, hogy senki se merjen még csak szóba se állni Vittorio Cartaval, nemhogy üzletet kötni vele, mert annak nem jósol hosszú életet! Vittorio Corta nem is mutatkozott hosszú ideig. De közben nagy­szerű haditervet eszelt ki. Egyik rokonát felöltöz­tette „szegénylegénynek". Kioktatta, hogy menjen az erdőbe, ott bujkáljon, de ne keresse a találkozást a haramiával. Hagyja inkább, hogy az véletlenül bukkanjon reá. Akkor bizalmasabb lesz hozzá. És akkor majd elárulja terveit. Ezekről pedig azonnal értesítse őt, így is történt. A „szegénylegény" találkozott Stocchinoval, az lassanként felmelegedett iránta, előbb óvatosan, majd egészen őszintén elmondotta a terveit és többek között azt is, hogy hétfő reggelre virradóra Pietra di Arzena legutolsó halának fa­lára újabb „rendeletet" fog kifüggeszteni, amelyben két családot halállal fenyeget meg, ha nema fizetnek ötven-ötvenezer lízát. A „szegénylegény" módját találta, hogy erről értesítse Vittorio Cartat, aki viszont azonnal tu­datta a dollgot, a carabiniere őrséggel. Giovana Ágnese, carabiniere kapitány, Risi hó­hággyal és hat csendőrrel állottak fel azon az út­vonalon, amerről a banditának jönnie kellett. Éjfél előtt jóval elfoglalták már helyüket: három csoport­ban, kétszáz kétszáz méternyire egymástól. De több mint hat óra hosszat kellett városok, lesben, a sö­tétben, nyirkos árokban, egyetlen szót se váltva egymással, nehogy Stocchino, vagy valamely­ik bizalmasa, észrevehesse őket és megint eredmény­telen legyen a nagy les. Végre hat óra felé, amikor már pirkadni kez­dett, az első csendőrcsoport vezetője, Rísí hadnagy közeledő alakot pillantott meg.­Nagy olasz katona­gallérba volt burkolózva, fején sportsapka, és­­ nesztelenül jött. Gummitalpu cipő volt rajta. A carabiniere-hadnagy eléje ugrott: — Ki vagy? A válasz — egy puskalövés volt. Stocchino Szétvetette katonagallérját, lekapta rövid karabélyát és máris lőtt. De ugyanekkor Risi hadnagy is rá­sütötte a csendőrkarabélyt. Stocchino gyorsan hátra­szökött és futásnak eredt. De a golyó így is eltalálta. És ekkor valóságos sortűz dördült el a carabinierek csoportjából, amelyhez Ágnese kapitány csendőrei is csatlakoztak. A zsivány futás közben hátra-hátra­fordult és célozva szintén lett. Amikor ismétlőfegy­­­verének töltényei elfogytak, bal karját arca elé emelte, mintha védekezni akarna, fejéről leesett a sport­sapka, és — holtan terü­lt el. Kilenc golyót találtak a testében. És a dereka körül — néhány sörétszemet, valami régebbi harc maradványait. A hírhedt rablógyilkos zsebében azonban pénzt alig találtak. Pedig rengeteg pénzt harácsolt össze. Hová tűnhetett ez a sok pénz? Az bizonyos, hogy Stocchino mindég gummitalpú cipőben járt és a hegyes vidéken sok cipőt nyűjt el. De erre nem kellett annyi pénz? Bizonyos, hogy cin­kostársainak juttatta, vagy a családjának, amely e­lüjtötte számára a pénzt, hogy egy nagy összeggel Orsieába, onnan pedig Amerikába szökjön. Pénz helyett viszont — újságcikkeket találtak a bestiális rabló zsebében. Újságcikkeket­, amelyek — mind róla és az ő gaztetteiről szóltak. És ott Olaszország legnagyobb banditától utolérte a földi igazságszolgáltatás. A grmmitalpas haramia, aki gyűjti a róla irott újságcikkeket és vidám szerelmi történeteket olvas. — Mussolini parancsára a szicíliai maffia kiirtása után most a szardiniai banditavilágra mértek halálos csapást. PESTI HÍRLAP 1928. március 1., csütörtök, természetes keserűvíz gyomor- és béltisztító hatása páratlan. Kapható mindenütt kis és nagy üvegben. Az Igmándit ne tévessze össze másfajta keserűvizzel! 3]­6-'

Next