Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-25 / 70. szám
1128. március 25., vasárnap. PESTI HIRLAP P 3 A tenger forradalma. Irta: Guglielmo Ferrcro. (Copyright by Pesti Hirlap.) Sok intelligens ember azért nem tud manapság eligazodni, mert annyi minden megváltozott 1914 óta, anélkül, hogy észrevette volna a változást. Úgy gondolkoznak az emberek, mintha a dolgok úgy folynának, mint egy évszázaddal ezelőtt, és a valóság nem felel meg többé a meggyökeresedett hiedelmeknek. A legkevésbbé ismert és legfontosabb változás az, amit a tenger forradalmának lehetne nevezni. Mi a lényege ennek az ismeretlen forradalomnak, amely történelmi felfordulást rejteget? A világháború előtt megvolt a tengeri haderők egyensúlya, s ugyanakkor volt egy tengerjog, amelyet az összes népek jogainak biztosítására elegendőnek tartottak. Az angol flotta a legerősebb volt, de a másodrangú tengeri erők is jelentékeny számot képviseltek. Volt még orosz hajóhad, német hajóhad, északamerikai hajóhad, osztrák-magyar hajóhad, francia hajóhad, olasz és japán hajóhad. Kitört a világégés ... Lassankint észre lehetett venni, hogy a törvények és jogelvek, amelyek látszólag szabályozták a hadviselők és semlegesek jogait és kötelességeit, nem felelnek meg többé a világ megváltozott létfeltételeinek, a gazdasági érdekeknek, sem a hadászat rendelkezésére álló szárazföldi és tengeri eszközeinek. Attól fogva, hogy a háború élethalálharccá vált, csakhamar rettentővé lett a zűrzavar. A két szembenálló fél nem törekedett másra, mint saját közvetlen érdekére; Németország energiával és vadsággal, Anglia fortéllyal és agyafúrtsággal. Innen van, hogy ma nem tudjuk, van-e még tengerjog, azt sem tudjuk, mik a népek jogai és kötelességei a tengeren békében és háborúban egyaránt. A német, az osztrák-magyar, az orosz hajóhad eltűntek; az olasz és a francia meggyengültek; a japán, az angol, az amerikai ellenben óriási arányokban megnövekedtek. Nincs többé egyensúly a tengeren. Ha Japán, Anglia és az Egyesült Államok megegyeznek, az óceánokon azt tehetik, amit akarnak: monopolizálhatják a tengeri kereskedelmet, szabályozhatják a kikötői jogot, elzárhatnak szorosokat, elrekeszthetnek belső tengereket, kiéheztethetik azokat az országokat, amelyekkel bajuk támad. Ez a lappangó anarchia, s az erők általános egyensúlyozatlansága, úgy látszik, növelik a tenger fölötti uralom gazdasági jelentőségét. Mert a tenger urai, ha megegyezés jön létre közöttük, visszaélhetnek erejükkel, s a világkereskedelemben fontos előnyöket biztosíthatnak maguknak. Másrészről azonban azt is mondhatjuk, hogy a tenger fölötti uralom jelentősége csökkent. A szárazföldek igazi bosszújának vagyunk bizonyos tekintetben szemtanúi. A XIX. század folyamán Anglia oltalmat talált páncélsáncai mögött, s nemcsak birokra kelhetett egész nyugodtan a legerősebb szárazföldi országokkal, például Franciaországgal vagy Németországgal, de le is verhette az óriást, aki felágaskodott ellene, és szokása szerint tüskét szúrt a lába sarkába. Nem Anglia adta-e a halálos döfést Napóleon birodalmának? A spanyol felkelés alatt Portugáliában és Spanyolországban kis csapatokat rakott ki a partra, és a XIX. század közepén nem sújtotta le Oroszországot úgy, hogy harminc esztendeig alig tudott felkelni? Megtámadta Krímben, a hatalmas birodalomnak egy távolfekvő kis déli félszigetén, megszállta és elfoglalta Sebastopolt. És hányszor kényszerítette engedékenységre Kínát? Megtámadta a partnak izolált pontjain. Alexandriát 1882-ben néhány napig bombázta és megszerezte a fáraók ősi országát. Ezek a sikerek végül azt a hitet keltették, hogy a föld a víz rabszolgája, és hogy a vizeken uralkodó hatalomnak csak a kisujját kell megmozdítani, hogy kormányozza a világot. Ennek a felfogásnak tulajdonítható a félelem, melyet a háború előtt Anglia keltett; ezen a megfélemlítésen alapult a saját, Európa és a fehér faj presztízse. De ime, a kínai válság a világ elé tárta, hogy a tengeri főhatalomnak belső és állandó előnyeit az átmeneti körülményeknek tulajdonítható előnyökkel összetévesztették. A flottatüntetéseknek, a part izolált pontjaira mért támadásoknak, amelyek hajdan asználtak Angliának, semmi hatásuk nem volt a kínai forradalomra. Anglia hiába alkalmazta a pressziónak ugyanazokat a módjait. Hogyan magyarázzák ezt a nagy történelmi változást, melynek következményei rendkívüliek? Hogyan tudott Anglia a XIX. század folyamán tengeri uralma révén ránehezedni a szárazföldekre, sőt Európára is, amely fölényes szárazföldi haderőkkel rendelkezett? És miért nem tud többé? Azért, mert a szárazföldek akkor rosszabbul voltak felfegyverkezve, semhogy támadásaira válaszul tudtak volna; egyesek, mert kevés volt a katonaságuk, mások, mert volt nekik sok, de a csapatszállítás a szárazföldön a vasút feltalálása előtt lassabb és nehezebb volt, mint a t ingeren. A vasutak, amelyek az élet minden viszonylatában olyan nagy forradalmat idéztek elő, a szárazföld és a tender viszonyát is megváltoztatták. Anglia legyőzhette Oroszországot Krímben, mert katonaságot tett a partra Sebastopolban. Miklós cár Oroszországa pedig a vasutak hiányában nem tudta támogatni a fontos ponton fekvő ostromolt várost. De a világháborúban a szövetségek Gallipoliban megkísérelt partraszállása összeomlott, mert vasúton, néhány hét alatt, jelentékeny erők mentek oda Törökországból, Ausztriából és Németországból. Szóval, a tenger fölötti hatalmat ma nem korlátozzák sem törvények, sem hagyományok, sem világos tengerjogi elvek. Az Egyesült Államok, Anglia, Japán, ha akarják, beavatkozhatnak a tengerhajózásba és az óceánokon való áruforgalomba. Csakhogy, uralkodván a tengereken, nem uralkodhatnak a szárazföldeken úgy, mint azelőtt. Neptun háromágú szigonya mint hadászati eszköz, élét vesztette. Nem alkalmas többé arra, hogy elnyomjanak vele népeket, és rendet vagy békét kényszerítsenek rájuk. Az összes következményeket, amelyek ebből az átalakulásból megszülethetnek, nem nehéz előrelátni. Nem akarunk jövendölni, de ami a jövőt illeti, megformulázhatunk egy optimista következtetést. Ha igaz is elméletben, hogy Japán, az Egyesült Államok és Anglia visszaélhetnek tengeri hatalmukkal, oly módon, hogy kisajátítják maguknak az óceánt, gyakorlatban ezt igen nehezen tehetnék meg. Megegyezésnek kellene közöttük létrejönni, ami ilyen esetben a lehetetlenséggel volna határos. Másrészről, a tengeri hatalomnak, mint a szárazföldi uralom eszközének elgyengülése nyilvánvaló, és következményei mindenütt érezhetők. Megállapíthatjuk tehát, hogy a tengerek fölötti fennhatóság gyorsan hanyatlik, ami viszont nagy előny a népek többségére, amelyeknek nincs módjukban nagy hajóhadakat felállítani. Azt is látjuk, hogy a dolgoknak eme rendjében nem kedvezők az események a nagy tengeri hatalmak számára. Talán azért, hogy legalább az emlékeimben őrizzél meg valamit az ő régi, szent odaadásából. Közeledtünk a válás felé. Bizonyára ő is becsült még annyira, hogy nem akarta, minden érzés nélkül, valami langyos házastársi vonzalom látszatát erőltetni magára. Csöndben, hallgatólag szakítottunk. ő még szép volt, sőt asszonyi ragyogása most kezdett kiáradni, amikor az élet fanyarsága, csalódásai és tapasztalatai oly sok uj, zengő húrt feszítettek lelkére. Nem az a nő volt, aki újra könynyen szeret, talán nem is gondolt uj szerelemre, de kétségtelenül várakozott s élvezte ennek az uj várakozásnak minden misztikumát és szépségét. Elég az hozzá, hogy én hagytam el. Tele felfelsajgó, forró, új érzésekkel, de azzal az akarattal, hogy el kell őt felejtenem. Ebben az időben találkoztam veled Velencében s azzal váltunk el, hogy hamarosan beadom a válókeresetet. Félig-meddig beletörődtem ebbe a gondolatba, amikor Olaszországból Svájcba utaztam s egy félreeső engadini hotelben, egy csendes hegyi tó mellett, nagy lelki elhagyatottságomban találkoztam egy végtelenül bájos, egyszerű, gyermeklelkű, fiatal asszonnyal, aki nekem azután nagyon kedves, nyugodt és szép napokat szerzett. Mit kerülgessem sokat? Végigutaztam vele Svájcot, őszfelé lementünk az olasz tavakhoz s Bellaggioban maradtunk őszig. Valahogy felfrissített, megnyugtatott ez az új élmény, de amikor néha magamra maradtam, az arcom elborult s egyszerre tört ki belőlem a fájdalom. Csodálatosan tudott az én kis barátnőm hallgatni. A szeme tele lett néha ámult várakozással, hozzám simult s lassan-lassan kihámozott a lelkemből mindent. Megtudta azt is, hogy mennyire szeretem a feleségemet. Megtudta, s ő mondta meg, amikor egyszer kérdezte: hogy ismertem meg őt? Sok öntudatlan, fájdalmas láz, végtelen sok érzés és őszinteség lehetett a szavaimban, ahogy vérző ujjakkal turkáltam a gyönyörű emlékekben, mert a végén tele lelt a szemem könnyekkel. — Jó, — szólt az én jó kis barátnőm — . Hiszen rég éreztem, hogy szeret valakit. De maga nem is tudja, mennyire szereti még ma is a feleségét! Egy hódítás története. Irta: Pásztor József. Néha évek telnek el, hogy valakivel, akit szeretünk, találkozunk. Így voltam én egy barátommal, aki valamikor az életem fele volt, abban a korban, amikor az ilyen odaadás lehetséges férfiak között. Később az élet hulláma elvett bennünket egymástól, de ha összekerültünk, újra azok voltunk, mint régen. Néhány év összetorlódott eseményeit és lelki élményeit bő kézzel szórtuk egymás felé, hogy szinte elkápráztattuk egymást a szavak zuhatagával. Régebben nem volt titkunk egymás előtt. Lehet, hogy ma már elhallgattunk egyet-mást, de a lényeges dolgokat mégis elmondtuk. Talán nem is tudtuk volna eltitkolni egymás előtt, hiszen amikor egymás szemébe néztünk, feloldódott a lelkünkben minden: elillant boldogság, enyhült fájdalom, a múltba s az emlékezés hamvába belevesző érzések, mintha egy titkos, jóltevő kéz kavarta volna föl a lelkünk mélyét. Amikor legutoljára találkoztam barátommal egy velencei kávéház terraszán, ezelőtt néhány évvel, nagyon szomorú volt. Azzal a gondolattal gyötrődött, hogy elválik a feleségétől. Azok közé a bensőséges lelkű férfiak közé tartozott, akik tulajdonképpen egész életükben csak egyszer és egy nőt szeretnek igazán. Furcsa, ugye, hogy ilyen férfiakról is mer valaki beszélni, de ez nem azt jelenti, hogy az ilyen férfi útja el ne térhetne, erre is, arra is, más nő felé, csak azt, hogy fájdalmas mélységgel mégis csak egyet szeret, még akkor is, ha örök harcban áll a nő hibáival és egyenetlenségeivel. Lassan kavargattuk a kávénkat egy dunaparti kávéház terraszán. Késő éjjel volt. Csend borult már a korzóra, csak néha-néha meredt bele egy-egy szempár a fejünk felett eláradó fénybe. Az akácok finom csipkéje mögött a Vár dacos, fekete tömege sötétlett s a júniusi égen tüzeltek a csillagok. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, finom, leplezett mosollyal, várva azt a bűvös érintést, ami a lelkünket megrázza s feloldja a szavak zuhatagát. — A feleséged? — kérdeztem azután, mert éreztem, hogy ez az asszony lesz most az uralkodó téma. — Elváltatok? A barátom arcán finom pir suhant át. A szemét hirtelen lesütötte s halkan felelt: — Nem. Együtt élünk és boldogabbak vagyunk, mint valaha. — Érdekes! — Még sokkal érdekesebbnek fogod találni, ha meghallgatod, hogy hódítottam vissza. Elhallgatott, a szeme feltüzelt, a lelke játszott az emlékekkel, amint aztán áthevült, de letompított szavakkal újra kezdte: — Többnyire sikerül egy nőt meghódítani, ha az ember akarja, ők nincsenek arra nevelve, hogy olyan határozottan kövessék a természetes vonzalmukat, mint mi. Ezért van aztán, hogy amikor a nő beérik a házasságban a szerelemre, a legtöbb esetben ki is ábrándul, mert valami tökéletesebbet, szebbet és főként regényesebbet képzel el, akkor is, ha igazán érdekes és értékes férfi az, aki az ura. Az asszonyoknak az a bajuk, hogy túlságos sokat foglalkoznak a szerelemmel, nekünk meg az a hibánk, hogy keveset. A kettőnek valahogy szerencsésebben kellene kiegyenlítődni, dehát tökéletes harmónia sohasem lesz a földön, mert a végén ez is unalmas lenne. Elég az hozzá, hogy egy nagyon szomorú napon, amikor reggeltől estig semmi sem sikerült, rájöttem arra is, hogy a feleségem már nem szeret. De ugyanebben a pillanatban, amikor ezt megállapítottam, felszakadt a lelkem mélyéről minden, régi, rózsaillatos emlék. Láttam, éreztem a szeme régi, mosolygó tüzelését. Az édes, kérdő várakozást, hogy egy csókomat elfogja s az arca hirtelen felnözését, ha a fellobbanó vágya nem teljesedett. Éreztem a karja lágy, virágos lendületét s puha ráfonódását a nyakamra. Oly fájdalmas mélységgel és közvetlenül éreztem ezt, hogy a könny a szemembe szökött. És vissza akartam mindezt nyerni, hódítani, amit már végérvényesen elveszítettem. De sokkal nehezebb egy asszonyt másodszor meghódítani, sőt talán lehetetlen, ha már teljesen kiábrándult. Éreztem én is, hogy ebben az ostromban csak a megalázás apró élményei juthatnak számomra és inkább lemondtam.