Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-25 / 70. szám

11­28. március 25., vasárnap. PESTI HIRLAP P 3 A tenger forradalma. Irta: Guglielmo Ferrcro. (Copyright by Pesti Hirlap.) Sok intelligens ember azért nem tud ma­napság eligazodni, mert annyi minden megvál­tozott 1914 óta, anélkül, hogy észrevette volna a változást. Úgy gondolkoznak az emberek, mintha a dolgok úgy folynának, mint egy évszá­zaddal ezelőtt, és a valóság nem felel meg többé a meggyökeresedett hiedelmeknek. A legkevésbbé ismert és legfontosabb vál­tozás az, amit a tenger forradalmának lehetne nevezni. Mi a lényege ennek az ismeretlen for­radalomnak, amely történelmi felfordulást rej­teget? A világháború előtt megvolt a tengeri haderők egyensúlya, s ugyanakkor volt egy ten­gerjog, amelyet az összes népek jogainak bizto­sítására elegendőnek tartottak. Az angol flot­ta a legerősebb volt, de a másodrangú tengeri erők is jelentékeny számot képviseltek. Volt még orosz hajóhad, német hajóhad, északame­rikai hajóhad, osztrák-magyar hajóhad, fran­cia hajóhad, olasz és japán hajóhad. Kitört a világégés ... Lassankint észre lehetett venni, hogy a törvények és jogelvek, amelyek látszólag szabályozták a hadviselők és semlegesek jogait és kötelességeit, nem felel­nek meg többé a világ megváltozott létfeltéte­leinek, a gazdasági érdekeknek, sem a hadá­szat rendelkezésére álló szárazföldi és tengeri eszközeinek. Attól fogva, hogy a háború élet­halálharccá vált, csakhamar rettentővé lett a zűrzavar. A két szembenálló fél nem töreke­dett másra, mint saját közvetlen érdekére; Né­metország energiával és vadsággal, Anglia for­téllyal és agyafúrtsággal. Innen van, hogy ma nem tudjuk, van-e m­ég tengerjog, azt sem tud­juk, mik a népek jogai és kötelességei a tenge­ren békében és háborúban egyaránt. A német, az osztrák-magyar, az orosz hajóhad eltűntek; az olasz és a francia meg­gyengültek; a japán, az angol, az amerikai el­lenben óriási arányokban megnövekedtek. Nincs többé egyensúly a tengeren. Ha Japán, Anglia és az Egyesült­ Államok megegyeznek, az óceánokon azt tehetik, amit akarnak: mono­polizálhatják a tengeri kereskedelmet, szabá­lyozhatják a kikötői jogot, elzárhatnak szoroso­kat, elrekeszthetnek belső tengereket, kiéhez­tethetik azokat az országokat, amelyekkel ba­juk támad. Ez a lappangó anarchia, s az erők álta­lános egyensúlyozatlansága, úgy látszik, növe­lik a tenger fölötti uralom gazdasági jelentősé­gét. Mert a tenger urai, ha megegyezés jön létre közöttük, visszaélhetnek erejükkel, s a világkereskedelemben fontos előnyöket bizto­síthatnak maguknak. Másrészről azonban azt is mondhatjuk, hogy a tenger fölötti uralom jelentősége csökkent. A szárazföldek igazi bosszújának vagyunk bizonyos tekintetben szemtanúi. A XIX. század folyamán Anglia oltalmat talált páncélsáncai mögött, s nemcsak birokra kelhetett egész nyugodtan a legerősebb száraz­földi országokkal, például Franciaországgal vagy Németországgal, de le is verhette az óriást, aki felágaskodott ellene, és szokása sze­rint tüskét szúrt a lába sarkába. Nem Anglia adta-e a halálos döfést Napóleon birodalmá­nak? A spanyol felkelés alatt Portugáliában és Spanyolországban kis csapatokat rakott ki a partra, és a XIX. század közepén nem sújtotta le Oroszországot úgy, hogy harminc esztendeig alig tudott felkelni? Megtámadta Krímben, a hatalmas birodalomnak egy távolfekvő kis déli félszigetén, megszállta és elfoglalta Sebasto­polt. És hányszor kényszerítette engedékeny­ségre Kínát? Megtámadta a partnak izolált pontjain. Alexandriát 1882-ben néhány napig bombázta és megszerezte a fáraók ősi országát. Ezek a sikerek végül azt a hitet keltették, hogy a föld a víz rabszolgája, és hogy a vize­ken uralkodó hatalomnak csak a kisujját kell megmozdítani, hogy kormányozza a világot. Ennek a felfogásnak tulajdonítható a félelem, melyet a háború előtt Anglia keltett; ezen a megfélemlítésen alapult a saját,­­ Európa és a fehér faj presztízse. De ime, a kínai válság a világ elé tárta, hogy a tengeri főhatalomnak belső és állandó előnyeit az átmeneti körülmé­nyeknek tulajdonítható előnyökkel összetévesz­tették. A flottatüntetéseknek, a part izolált p­ontja­ira mért támadásoknak, amelyek hajdan asználtak Angliának, semmi hatásuk nem volt a kínai forradalomra. Anglia hiába alkalmaz­ta a pressziónak ugyanazokat a módjait. Hogyan magyarázzák ezt a nagy törté­nelmi változást, melynek következményei rend­kívüliek? Hogyan tudott Anglia a XIX. szá­zad folyamán tengeri uralma révén ránehezed­ni a szárazföldekre, sőt Európára is, amely fölényes szárazföldi haderőkkel rendelkezett? És miért nem tud többé? Azért, mert a szá­razföldek akkor rosszabbul voltak felfegyver­kezve, semhogy támadásaira válaszul tudtak volna; egyesek, mert kevés volt a katonasá­guk, mások, mert volt nekik sok, de a csapat­szállítás a szárazföldön a vasút feltalálása előtt lassabb és nehezebb volt, mint a t­ ingeren. A vasutak, amelyek az élet minden vi­szonylatában­ olyan nagy forradalmat idéztek elő, a szárazföld és a tender viszonyát is meg­változtatták. Anglia legyőzhette Oroszországot Krímben, mert katonaságot tett a partra Se­bastopolban. Miklós cár Oroszországa pedig a vasutak hiányában nem tudta támogatni a fon­tos ponton fekvő ostromolt várost. De a világ­háborúban a szövetségek Gallipoliban megkísé­relt partraszállása összeomlott, mert vasúton, néhány hét alatt, jelentékeny erők mentek oda Törökországból, Ausztriából és Németország­ból. Szóval, a tenger fölötti hatalmat ma nem korlátozzák sem törvények, sem hagyományok, sem világos tengerjogi elvek. Az Egyesült­ Ál­lamok, Anglia, Japán, ha akarják, beavatkoz­hatnak a tengerhajózásba és az óceánokon való áruforgalomba. Csakhogy, uralkodván a ten­gereken, nem uralkodhatnak a szárazföldeken ú­gy, mint azelőtt. Neptun háromágú szigonya mint hadászati eszköz, élét vesztette. Nem al­kalmas többé arra, hogy elnyomjanak vele né­peket, és rendet vagy békét kényszerítsenek rá­juk. Az összes következményeket, amelyek eb­ből az átalakulásból megszü­lethetnek, nem ne­héz előrelátni. Nem akarunk jövendölni, de ami a jövőt illeti, megformulázhatunk egy op­timista következtetést. Ha igaz is elméletben, hogy Japán, az Egyesült­ Államok és Anglia visszaélhetnek tengeri hatalmukkal, oly módon, hogy kisajátítják maguknak az óceánt, gya­korlatban ezt igen nehezen tehetnék meg. Meg­egyezésnek kellene közöttük létrejönni, ami ilyen esetben a lehetetlenséggel volna határos. Másrészről, a tengeri hatalomnak, mint a szá­razföldi uralom eszközének elgyengülése nyil­vánvaló, és következményei mindenütt érezhe­tők. Megállapíthatjuk tehát, hogy a tengerek fölötti fennhatóság gyorsan hanyatlik, ami vi­szont nagy előny a népek többségére, amelyek­nek nincs módjukban nagy hajóhadakat felál­lítani. Azt is látjuk, hogy a dolgoknak eme rendjében nem kedvezők az események a nagy tengeri hatalmak számára. Talán azért, hogy legalább az emlékeimben őrizzél­ meg valamit az ő régi, szent odaadásából. Közeledtünk a válás felé. Bizonyára ő is be­csült még annyira, hogy nem akarta, minden érzés nélkül, valami langyos házastársi vonzalom látsza­tát erőltetni magára. Csöndben, hallgatólag szakí­tottunk. ő még szép volt, sőt asszonyi ragyogása most kezdett kiáradni, amikor az élet fanyarsága, csalódásai és tapasztalatai oly sok uj, zengő húrt feszítettek lelkére. Nem az a nő volt, aki újra köny­nyen szeret, talán nem is gondolt uj szerelemre, de kétségtelenül várakozott s élvezte ennek az uj vára­kozásnak minden misztikumát és szépségét. Elég az hozzá, hogy én hagytam el. Tele fel­felsajgó, forró, új érzésekkel, de azzal az akarattal, hogy el kell őt felejtenem. Ebben az időben találkoz­tam veled Velencében s azzal váltunk el, hogy hama­rosan beadom a válókeresetet. Félig-meddig beletö­rődtem ebbe a gondolatba, amikor Olaszországból Svájcba utaztam s egy félreeső engadini hotelben, egy csendes hegyi tó mellett, nagy lelki elhagyatott­ságomban találkoztam egy végtelenül bájos, egy­szerű, gyermeklelkű, fiatal asszonnyal, aki nekem azután nagyon kedves, nyugodt és szép napokat szerzett. Mit kerülgessem sokat? Végigutaztam vele Svájcot, őszfelé lementünk az olasz tavakhoz s Bel­laggioban maradtunk őszig. Valahogy felfrissített, megnyugtatott ez az új élmény, de amikor néha ma­gamra maradtam, az arcom elborult s egyszerre tört ki belőlem a fájdalom. Csodálatosan tudott az én kis barátnőm hall­gatni. A szeme tele lett néha ámult várakozással, hozzám simult s lassan-lassan kihámozott a lelkem­ből mindent. Megtudta azt is, hogy mennyire sze­retem a feleségemet. Megtudta, s ő mondta meg, amikor egyszer kérdezte: hogy ismertem meg őt? Sok öntudatlan, fájdalmas láz, végtelen sok érzés és őszinteség le­hetett a szavaimban, ahogy vérző ujjakkal turkál­tam a gyönyörű emlékekben, mert a végén tele lelt a szemem könnyekkel. — Jó, — szólt az én jó kis barátnőm — . Hi­szen rég éreztem, hogy szeret valakit. De ma­ga nem is tudja, mennyire szereti még ma is a feleségét! Egy hódítás története. Irta: Pásztor József. Néha évek telnek el, hogy valakivel, akit sze­retünk, találkozunk. Így voltam én egy barátom­mal, aki valamikor az életem fele volt, abban a kor­ban, amikor az ilyen odaadás lehetséges férfiak kö­zött. Később­ az élet hulláma elvett bennünket egy­mástól, de ha összekerültünk, újra azok voltunk, mint régen. Néhány év összetorlódott eseményeit és lelki élményeit bő kézzel szórtuk egymás felé, hogy szinte elkápráztattuk egymást a szavak zuhatagával. Régebben nem volt titkunk egymás előtt. Le­het, hogy ma már elhallgattunk egyet-mást, de a lé­nyeges dolgokat mégis elmondtuk. Talán nem is tudtuk volna eltitkolni egymás előtt, hiszen amikor egymás szemébe néztünk, feloldódott a lelkünkben minden: elillant boldogság, enyhült fájdalom, a múltba s az emlékezés hamvába belevesző érzések, mintha egy titkos, jóltevő kéz kavarta volna föl a lelkünk mélyét. Amikor legutoljára találkoztam barátommal egy velencei kávéház terraszán, ezelőtt néhány év­vel, nagyon szomorú volt. Azzal a gondolattal gyöt­rődött, hogy elválik a feleségétől. Azok közé a ben­sőséges lelkű férfiak közé tartozott, akik tulajdon­képpen egész életükben csak egyszer és egy nőt sze­retnek igazán. Furcsa, ugy­e, hogy ilyen férfiakról is mer valaki beszélni, de ez nem azt jelenti, hogy az ilyen férfi útja el ne térhetne, erre is, arra is, más nő felé, csak azt, hogy fájdalmas mélységgel mégis csak egyet szeret, még akkor is, ha örök harcban áll a nő hibáival és egyenetlenségeivel. Lassan kavargattuk a kávénkat egy dunaparti kávéház terraszán. Késő éjjel volt. Csend borult már a korzóra, csak néha-néha meredt bele egy-egy szempár a fejünk felett eláradó fénybe. Az akácok finom csipkéje mögött a Vár dacos, fekete tömege sötétlett s a júniusi égen tüzeltek a csillagok. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, finom, leplezett mosollyal, várva azt a bűvös érin­tést, ami a lelkünket megrázza s feloldja a szavak zuhatagát. — A feleséged? — kérdeztem azután, mert éreztem, hogy ez az asszony lesz most az uralkodó téma. — Elváltatok? A barátom arcán finom pir suhant át. A sze­mét hirtelen lesütötte s halkan felelt: — Nem. Együtt élünk és boldogabbak va­gyunk, mint valaha. — Érdekes! — Még sokkal érdekesebbnek fogod találni, ha meghallgatod, hogy hódítottam vissza. Elhallgatott, a szeme feltüzelt, a lelke játszott az emlékekkel, amint aztán áthevült, de letompított szavakkal újra kezdte: — Többnyire sikerül egy nőt meghódítani, ha az ember akarja, ők nincsenek arra nevelve, hogy olyan határozottan kövessék a természetes vonzal­mukat, mint mi. Ezért van aztán, hogy amikor a nő beérik a házasságban a szerelemre, a legtöbb eset­ben ki is ábrándul, mert valami tökéletesebbet, szeb­bet és főként regényesebbet képzel el, akkor is, ha igazán érdekes és értékes férfi az, aki az ura. Az asszonyoknak az a bajuk, hogy túlságos sokat fog­lalkoznak a szerelemmel, nekünk meg az a hibánk, hogy keveset. A kettőnek valahogy szerencsésebben kellene kiegyenlítődni, dehát tökéletes harmónia sohasem lesz a földön, mert a végén ez is unalmas lenne. Elég az hozzá, hogy egy nagyon szomorú napon, amikor reggeltől estig semmi sem sikerült, rájöttem arra is, hogy a feleségem már nem szeret. De ugyanebben a pillanatban, amikor ezt megállapí­tottam, felszakadt a lelkem mélyéről minden, régi, rózsaillatos emlék. Láttam, éreztem a szeme régi, mosolygó tüzelését. Az édes, kérdő várakozást, hogy egy csókomat elfogja s az arca hirtelen felnözését, ha a fellobbanó vágya nem teljesedett. Éreztem a karja lágy, virágos lendületét s puha ráfonódását a nyakamra. Oly fájdalmas mélységgel és közvetlenül éreztem ezt, hogy a könny a szemembe szökött. És vissza akartam mindezt nyerni, hódítani, amit már végérvényesen elveszítettem. De sokkal nehezebb egy asszonyt másodszor meghódítani, sőt talán le­hetetlen, ha már teljesen kiábrándult. Éreztem én is, hogy ebben az ostromban csak a megalázás apró él­­ményei juthatnak számomra és inkább lemondtam.

Next