Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

>/ n t t> ié- / (-Í 2- ff. \4£n<$p.én melléklett 32 oldalas hetilapunk, BUDAPEST, 1928. L ÉVFOLYAM, 76. (16.549) SZÁM. VASÁRNAP, ÁPRILIS 1. Előfizetési árak: ISgj hóuapra 4 pengő, ne­gyedévenfcént 10 peng* 80 fillér Kgyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon Is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. - Külföldön az előfizetési ár kétszeres. HÍRLAP f'öfci adóhivatalok: Vil­mos cs.-ut 78. és Krzsé­bet-Körat L tiókok: 1» Krisztina-írt 133.. Mar­git-krt 6/b, 11.. b'ö-tL, 23.. VI., Andrássy-ut 4.; VIU.. tíákcVzt-nt 9 Új­pest, lstván-ut 1. éa Kispest. Kossuth-tér llw Nagyhéten. Irta Rákosi Jenö. A régi időben a Nagyhétnek afféle évad­záró jelentősége is volt. De a modern prak­tikus gondolkozás erre is rátette a kezét, mint ahogy leszállitotta Szentgyörgy és Szentmi­liály napja nagy fontosságát is. Ma már csak a diákok tartják számon a nagyhetet a hús­véti vakáció kedvéért és a törvényhozó urak mennek haza pihenni — bátran elmondhat­juk a modern parlamentekre való tekintettel — dúló csaták után. A mi országsrvülésünk is szétment, de meg kell neki ezúttal adni, tisz­teletet parancsoló ülések egész sorozata után. A felsőház épenséggel impozáns testületnek bizonyult. Méltósággal teljes volt a hangja, tanulságosak, néhol irodalmi értékűek a be­szédei, szakképzettség, komoly készültség és előkelő szellem jellemezte a szónokokat. Hi­bája az, de nem tagjaiban, hanem inkább magában a szervezetében, hogy tárgyalásai csak akadémikus értékűek, a evakorlati éle­tet, a politikai helyzetet egyáltalán nem érin­tik. Csak muzsika volt, inkább hangverseny, semmint törvényhozó munka. Ehhez képest pedig egy kissé drága intézmény. Olyan bú­tordarab az állami berendezésben — akár széknek, akár kanapénak, akár szekrénynek mondom —, amelynek praktikus értéke nincs, amely tehát csak pénzes emberek luxusa, csak dísztárgy és nem szükséges bútordarab. De megismétlem, voltak a képviselőház költség­vetési vitájában is beszédek, amelyek mintha kezdték volna átfesteni vonzóbb és kecsegte­tőbb vonásokkal az intézmény régi, torz áb­rázatát, képviselők és miniszterek részéről egyaránt. Az ember a komor hangulatu nagyhét kezdetén magábaszáll és hajlandó azon gon­dolkozni, hogy valion kellemes véletlen előtt áll-e ezzel a jelenséggel, vagy talán fordulat­nak vegye, amely az eddiginél jobbat igérő jövőt igér nekünk? Hogy ez, ha igy volna, milyen nagyjelentőségű tünet és igéret volna épen nekünk a mi helyzetünkben, azt ugy gon­dolom, nem kell se magyarázni, se bizonyí­tani. Elvégre százszor használjuk a szót: ál­lam-gépezet. Mi egyéb az állam is, mint egy nagyszabásuan berendezett g^ár. Külömböző intézményei nem egyebek, mint felsőbbrendű masinák, melyeket persze nem szénnel vagy olajjal fűtenek, hanem emberi képességekkel. Biroság, közigazgatás, törvényhozás ép ugy ki vannak téve a romlásnak, különféle beteg­ségeknek, mint a kazánok, motorok és mas gépberendezések. De a beteg gépet, mely vas­ból áll, sokkal könnyebb meggyógyitani, mint a gépet, mely emberekből áll. Bőven látjuk körülöttünk, sőt szomszédainkon tul is, hogy korrupt kormányzat, tehetetlen törvényhozás, hová sodorhatnak egy-egy nemzetet. Látjuk köröskörül szomszédainkon, akik — bár egyik is, másik is érdemetlenül — elvitték a nagy háború után a győzelmi zsákmányt, ra­boltak is, annektáltak is, megszaporodtak számban (ami adófizetőket jelent), megna­gyobbodtak gazdag, kincseket rejtő, kulturált területekkel, virágzó vagyonos városokkal: és ime, mindenik nehéz válságokkal küzd, min­denik a csőd és szegénység felé evez és tör­vényhozásuk nemhogy segiteni tudna rajtok* sőt ellenkezőleg, maga csinálja a válságokat, botrányokat rendez, verekedések színhelye és krónikus kormányválságokkal küzd. A kon­szolidációnak semmi nyoma sehol, annál több a bomlásnak, erősz-t kossá snak. iti-otí immár a polgárháború ha i á rj.it, érint j visszavonás­nak és egyenetlenségi-!:. I)e La ezekben az or­szágokban szinte romboló a törvényhozások ez elbetegedése, vele szemben nem immúnis semmi európai parlament. Alig van olyan, amely csak egy három-négy éves cikluson át is meg tudna élni, a feloszlatás damokles­kardja állandóan ott függ mindeniknek a feje felett. Hiszen az utolsó napokban már a nagymiveltségü német parlamentben is össze­verekedtek az emberek. A francia alsóházban állandóak az izgalmas jelenetek és még az angol első kamarában sincsen már meg a régi brit flegma és ott is fölülkerekedik a hagyo­mányos szertartásosságon és a formákhoz való ragaszkodáson az indulat. És ha az em­ber fölteszi a kérdést, hogy mért van és hon­nan van ez, erre könnyebb egy szép nagy el­méleti frázissal megfelelni, mint a jelenség okát világosan megbizonyítani. Talán el­mondtam már máskor is, hogy a világ ter­melt magának egy uj szellemet, uj irányt az­zal szemben, melyet a háború előtt szolgált, de nem tudott magának az uj tartalomhoz uj formákat találni, sőt megtartotta a régieket. Már most az uj bor feszegeti erejedésével az ócska hordót, melynek abroncsai lepattognak, dongái recsegnek-repedeznek. A liberális parlamentarizmusba és szelekciós választó­jogába nem fér bele a demokratikus népura­lom a maga általános titkos választójogával. Ez okozza a nyugtalanságokat, a válságokat, a kitöréseket. A szovjetkormány feltalálta ma­gának a parlamentarizmus helyébe a tanács­köztársasagot, ami azt jelenti, hogv egv szer­vezett kisebbség brutális önkényével tartja ke zében a hatalmat. Mussolini feltalálta magá nak a fassizmust és egy kézlegyintéssel ki tette a törvényhozás küszöbén át a parlamen tarizmust az utcára, sőt csinált is magának u választótörvénnyel uj fassiszta törvényhozás' De ez nem oldotta meg érvényesen a kérdés hanem csak elexpediálta láb alól. És az ő zs< nijének sikerült olasz nópe lelkét megtöltői a saját lelke tartalmával, de miből táplálkozi az' olasz lélek, ha a fassiszta szellem forrát kiapad, ha Olaszország élén, bármi okbc nem ez a tüneményes férfiú fog többé állán Az iránt bizonyosan ma már minden] tisztában van magával, hogy a modern vilá; áramlat, a demokrácia eszméje föltartózhat;] lanul foglalja el az uralmat a gondolkoz;' felett. Ideig-óráig fel lehet itt is, ott is talá tartóztatni, de a diadal az övé lesz, titkos t általános választórendszerével és mindéi egyelőre még ismeretlen következményem együtt és végre ennek is meg kell találnia formákat — az alkotmányát — melyben me tud^ élni és kormányzó és törvényhozó hivt tását és az állami rendet fenn tudja tartan Mikor a köiíő megdicsőül. •. Irta; Pahots József. A bankvezér eslélyt adott a költö tiszteletéire. A két embert egy világ választotta el egymástól és éppen ez adott az estélynek külön érdekességet. A Nagy Realista a modern rablólovagok típusa volt, milliárdokat mozgatott, Budapest, Bécs, Berlin, Pá­rizs, London, Newyork tőzsdéin kalózkodott, régi vállalatokat tett tönkre, ujakat griindolt s mig töme­geket juttatott koldusbotra, ö maga mindjobban gaz­dagodott. Mérhetetlen vagyon ura lett. A Nagy Idealista — a költö — maga se értette, hogyan jutott a megtiszteltetéshez, hogy a bank­vezér ünnepelt vendége lett. Maga a bankvezér ke­reste fel lakásán s szeretetreméltó szavak kíséretében nyújtotta át a finom meghívót, amely jelezte az es­tély oélját. Rödarslmim Ottó éx ne. tisztelettel meghívják Nagyméltóságú Méltóságos Nagyságos urat úrhölgyet Kovács Péter, a nagy költő tiszteletére rendezendő estélyükre. Kezdete este 10 órakor. — Rendben van? — kérdezte a bankvezér a költöt. — Hozzájárul, mester, hogy a meghívót szét­küld jem ? Kovács Péter álmélkodva nézett a Nagy Rea­listára: — Hogy jutok én ehhez? A bankvezér szerényen mosolygott: — Engem nem ismer a világ. Azt hiszik, ke­mény, érzéketlen üzletember vagyok, pedig bensőm­ben egy gyermek szive lakik. Rajongok a költésze­tért s főként az ön költeményeiért. A Nagy Idealista elpirult. — Csakugyan? ... — dadogta. A Nagy Realista áradozott: — Alapjában ön és én közöttem, bocsásson meg a szerénytelenségért, sok közös vonást fedezek fel. Gyakran ugy érzem, magam is költö vagyok. — Verseket ír? — kérdezte Kovács Péter naivan. — Óh! — legyinteti a Nagy Realista megve­tően, de hirtelen aláfestette a rjssz gesztust a le­mondás sóhajával. — Óh, hogy mernék én belekon­tárkodni a kiválasztottak szent mesterségébe? De amit én csinálok, abban is van költészet. Ahogy a magam üzleti terveit kiszínezem, vakmerő fantáziá­val kigondolom, megálmodom, abban van költői szárnyalás, erő és stilus. Ezt é^zem és tudom ma­gamról. Egy-egy alkotásom ntán az az érzésem, hogy egy Rothschild csak fűzfapoéta hozzám képest. A Nagy Realista öntelten fújta fel magát, aztán hirtelen alázatossággal jegyezte meg: — Szeretném remélni, hogy •elfogadja hódola­tom nyilvánítását 3 megengedi, hogy cstélyemen ünnepelhessük vendégeimnél együtt! Kovács Péter megadással felelte: - Állok rendelkezésére, méltóságos uram! Az estélyig még efy hét volt hátra s a Nagy Idealista ezalatt gondolkozhatott különös szeren­cséjén. Sehogyse tudte az okát megfejteni. Annyit érzett, hogv valami fgyelmességgel kellene viszo­noznia a Nagy Rea^ta szokatlan kitüntetését. De mivel? Talán virág</ küldjön a feleségének? Ugyan miből? His^ még fi is nagy gondot okozott neki, hogy az ünnepi e^tre kivasaltassa a frakkját és uj fehér nyakkendőt vásároljon. Legjobb lesz, ha el­küldi legújabb vrseskönyvét s azt néhány sornyi dedikációval látfe el. így is cs*ekedett. A nagy estély a bankvezér fasori palotájábai zajlott le, A lapok már napokkal előbb megemlékez­tek róla. A meghívott előkelőségek névsorát is kö­zölték s ott szerepelt köztük két miniszter is. Az egyik közülök természetesen a pénzügyminiszter volt. Ilyen hosszú közlemények még sohasem ielen­tek meg az újságokban a Nagy Idealistával kapcso­atosan. Igaz, hogy a Nagy Realista bankja soron­ként fizetett értük. Kovács Péter eddig megjelent ösz­szes költeményeiért nem kapott annyit, mint amenyi nyibe az estély reklámjai kerültek. Igaz, hogy meg is érték a pénzt. Már mint a reklámok. Mert a világ megtudta, hogy a Nagy Rea­lista igazi, nagy szívű Mecénás, habár Kovács Péter igazán nem mondható Horatiusnak. De a lapok ez­úttal a Nagy Idealistához is kegyesek voltak s nea* vágták a fejéhez Horatiust. Kovács Péter dobogó sziwel jelent meg az es­télyen. Mit akarnak itt tőle? De ezt sohse tudta meg. Csak annyit látott, hogy ö valami nagyon nagy em­ber lehet, mert amikor a házigazda karján belépett a villanycsillárok fényében tündöklő terembe, egy lathatatlan, elrejtett vonós zenekar ünnepi chorálra zendített s a hölgyek és urak felállottak. Ez jól volt rendezve. Az ostély egyébként is igen kitűnően sikerült Kitűnő ételek, italok, jókedv, nevetés, muzsika és felköszöntök össze-vissza s a tósztok hőse volt a költö, a bankvezér és pénzügyminiszter. Kovács Péter végül is elhitte önmagának, hogy ö csakugyan nagy ember, helyesebben nagy költö. Nagyobb, mint Horatius, Vergilius és Pr'opertius együttvéve, hogy a hazaiakról ne is essék szó. Az estély tetőponjtán végül is valakinek eszébe jutott, hogy jó volna, ha a költö valamelyik költ<* ményét elszavalná valaki a t. hölgyeknek és urasá­goknak. — óh, — sikongattak a dámák, — milyen éli

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék