Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám
›/ nt t› ié/(-t \4£n‹$p.én melléklett 32 oldalas hetilapunk, BUDAPEST, 1928. L ÉVFOLYAM, 76. (16.549) SZÁM: VASÁRNAP, ÁPRILIS 1. Előfizetési árak: Igy hónapra 4 pengő, negyedévenént 10 pengő 80 fillér Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. Külföldön az előfizetési ár kétszeres. HÍRLAP 2- ff. föld adóhivatalok: Vilmos cs.-ut 78. és Erzsébet-körút - tiákok: 1. Krisztina-trt 133., Margit-krt 6/b, 11., böt., 23., VI., Andrássy-ut 4., VIII., tiákcVzt-ut 9 Újpest, István-ut 1. és Kispest, Kossuth-tér itt Nagyhéten, írta Rákosi Jenő. A régi időben a Nagyhétnek afféle évadzáró jelentősége is volt. De a modern praktikus gondolkozás erre is rátette a kezét, mint ahogy leszállította Szentgyörgy és Szentmihály napja nagy fontosságát is. Ma már csak a diákok tartják számon a nagyhetet a húsvéti vakáció kedvéért és a törvényhozó urak mennek haza pihenni — bátran elmondhatjuk a modern parlamentekre való tekintettel — dúló csaták után. A mi országsérülésünk is szétment, de meg kell neki ezúttal adni, tiszteletet parancsoló ülések egész sorozata után. A felsőház épenséggel impozáns testületnek bizonyult. Méltósággal teljes volt a hangja, tanulságosak, néhol irodalmi értékűek a beszédei, szakképzettség, komoly készültség és előkelő szellem jellemezte a szónokokat. Hibája az, de nem tagjaiban, hanem inkább magában a szervezetében, hogy tárgyalásai csak akadémikus értékűek, a gyakorlati életet, a politikai helyzetet egyáltalán nem érintik. Csak muzsika volt, inkább hangverseny, semmint törvényhozó munka. Ehhez képest pedig egy kissé drága intézmény. Olyan bútordarab az állami berendezésben — akár széknek, akár kanapénak, akár szekrénynek mondom —, amelynek praktikus értéke nincs, amely tehát csak pénzes emberek luxusa, csak dísztárgy és nem szükséges bútordarab. De megismétlem, voltak a képviselőház költségvetési vitájában is beszédek, amelyek mintha kezdték volna átfesteni vonzóbb és kecsegtetőbb vonásokkal az intézmény régi, torz ábrázatát, képviselők és miniszterek részéről egyaránt. Az ember a komor hangulatú nagyhét kezdetén magába száll és hajlandó azon gondolkozni, hogy vakon kellemes véletlen előtt áll-e ezzel a jelenséggel, vagy talán fordulatnak vegye, amely az eddiginél jobbat ígérő jövőt ígér nekünk? Hogy ez, ha így volna, milyen nagyjelentőségű tünet és ígéret volna épen nekünk a mi helyzetünkben, azt úgy gondolom, nem kell se magyarázni, se bizonyítani. Elvégre százszor használjuk a szót: állam-gépezet. Mi egyéb az állam is, mint egy nagyszabásúan berendezett gyár. Különböző intézményei nem egyebek, mint felsőbbrendű masinák, melyeket persze nem szénnel vagy olajjal fűtenek, hanem emberi képességekkel. Bíróság, közigazgatás, törvényhozás ép úgy ki vannak téve a romlásnak, különféle betegségeknek, mint a kazánok, motorok és más gépberendezések. De a beteg gépet, mely vasból áll, sokkal könnyebb meggyógyítani, mint a gépet, mely emberekből áll. Bőven látjuk körülöttünk, sőt szomszédainkon túl is, hogy korrupt kormányzat, tehetetlen törvényhozás, hová sodorhatnak egy-egy nemzetet. Látjuk köröskörül szomszédainkon, akik — bár egyik is, másik is érdemetlenül — elvitték a nagy háború után a győzelmi zsákmányt, raboltak is, annektáltak is, megszaporodtak számban (ami adófizetőket jelent), megnagyobbodtak gazdag, kincseket rejtő, kulturált területekkel, virágzó vagyonos városokkal, és ime, mindenik nehéz válságokkal küzd, mindenik a csőd és szegénység felé evez és törvényhozásuk nemhogy segíteni tudna rajtuk, sőt ellenkezőleg, maga csinálja a válságokat, botrányokat rendez, verekedések színhelye és krónikus kormányválságokkal küzd. A konszolidációnak semmi nyoma sehol, annál több a bomlásnak, eresztkosságnak, itt-ott immár a polgárháború határjait, érintő visszavonásnak és egyenetlenségi!.. I)eha ezekben az országokban szinte romboló a törvényhozások ez elbetegedése, vele szemben nem immúnis semmi európai parlament. Alig van olyan, amely csak egy három-négy éves cikluson át is meg tudna élni, a feloszlatás damokleskardja állandóan ott függ mindeniknek a feje felett. Hiszen az utolsó napokban már a nagyműveltségű német parlamentben is összeverekedtek az emberek. A francia alsóházban állandóak az izgalmas jelenetek és még az angol első kamarában sincsen már meg a régi brit flegma és ott is fölülkerekedik a hagyományos szertartásosságon és a formákhoz való ragaszkodáson az indulat. És ha az ember fölteszi a kérdést, hogy mért van és honnan van ez, erre könnyebb egy szép nagy elméleti frázissal megfelelni, mint a jelenség okát világosan megbizonyítani. Talán elmondtam már máskor is, hogy a világ termelt magának egy uj szellemet, uj irányt azzal szemben, melyet a háború előtt szolgált, de nem tudott magának az uj tartalomhoz uj formákat találni, sőt megtartotta a régieket. Már most az uj bor feszegeti eresedésével az ócska hordót, melynek abroncsai lepattognak, dongái recsegnek-repedeznek. A liberális parlamentarizmusba és szelekciós választójogába nem fér bele a demokratikus népuralom a maga általános titkos választójogával. Ez okozza a nyugtalanságokat, a válságokat, a kitöréseket. A szovjet kormány feltalálta magának a parlamentarizmus helyébe a tanácsköztársaságot, ami azt jelenti, hogy egy szervezett kisebbség brutális önkényével tartja kezében a hatalmat. Mussolini feltalálta magának a fassizmust és egy kézlegyintéssel kitette a törvényhozás küszöbén át a parlamentarizmust az utcára, sőt csinált is magának a választótörvénnyel új fassiszta törvényhozás. De ez nem oldotta meg érvényesen a kérdés hanem csak elexpediálta láb alól. És az ő zsenijének sikerült olasz népe lelkét megtöltői a saját lelke tartalmával, de miből táplálkozi az olasz lélek, ha a fassiszta szellem forrát kiapad, ha Olaszország élén, bármi okbe nem ez a tüneményes férfiú fog többé állni Az iránt bizonyosan ma már minden tisztában van magával, hogy a modern világáramlat, a demokrácia eszméje föltartozhatatlanul foglalja el az uralmat a gondolkozá felett. Ideig-óráig fel lehet itt is, ott is rólá tartóztatni, de a diadal az övé lesz, titkos általános választórendszerével és minden egyelőre még ismeretlen következményem együtt és végre ennek is meg kell találnia formákat — az alkotmányát — melyben me tud— élni és kormányzó és törvényhozó hivatását és az állami rendet fenn tudja tartan ikor a költő megdicsőül. • Irta: Pahots József. A bankvezér estélyt adott a költő tiszteleteire. A két embert egy világ választotta el egymástól és éppen ez adott az estélynek külön érdekességet. A Nagy Realista a modern rablólovagok típusa volt, milliárdokat mozgatott, Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, London, Newyork tőzsdéin kalózkodott, régi vállalatokat tett tönkre, ujakat gründolt s mig tömegeket juttatott koldusbotra, ő maga mindjobban gazdagodott. Mérhetetlen vagyon ura lett. A Nagy Idealista — a költő — maga se értette, hogyan jutott a megtiszteltetéshez, hogy a bankvezér ünnepelt vendége lett. Maga a bankvezér kereste fel lakásán s szeretetreméltó szavak kíséretében nyújtotta át a finom meghívót, amely jelezte az estély célját. Rödarslmim Ottó és nem tisztelettel meghívják Nagyméltóságú Méltóságos Nagyságos urat úrhölgyet Kovács Péter, a nagy költő tiszteletére rendezendő estélyükre. Kezdete este 10 órakor. — Rendben van? — kérdezte a bankvezér a költőt. — Hozzájárul, mester, hogy a meghívót szétküldjem ? Kovács Péter álmélkodva nézett a Nagy Realistára: — Hogy jutok én ehhez? A bankvezér szerényen mosolygott: — Engem nem ismer a világ. Azt hiszik, kemény, érzéketlen üzletember vagyok, pedig bensőmben egy gyermek szive lakik. Rajongok a költészetért s főként az ön költeményeiért. A Nagy Idealista elpirult. — Csakugyan? ... — dadogta. A Nagy Realista áradozott: — Alapjában ön és én közöttem, bocsásson meg a szerénytelenségért, sok közös vonást fedezek fel. Gyakran úgy érzem, magam is költő vagyok. — Verseket ír? — kérdezte Kovács Péter naivan. — Óh! — legyinteti a Nagy Realista megvetően, de hirtelen aláfestette a rossz gesztust a lemondás sóhajával. — Óh, hogy mernék én belekontárkodni a kiválasztottak szent mesterségébe? De amit én csinálok, abban is van költészet. Ahogy a magam üzleti terveit kiszínezem, vakmerő fantáziával kigondolom, megálmodom, abban van költői szárnyalás, erő és stílus. Ezt érzem és tudom magamról. Egy-egy alkotásom után az az érzésem, hogy egy Rothschild csak fűzfapoéta hozzám képest. A Nagy Realista öntelten fújta fel magát, aztán hirtelen alázatossággal jegyezte meg: — Szeretném remélni, hogy •elfogadja hódolatom nyilvánítását , megengedi, hogy estélyemen ünnepelhessük vendégeimnél együtt! Kovács Péter megadással felelte: - Állok rendelkezésére, méltóságos uram! Az estélyig még egy hét volt hátra s a Nagy Idealista ezalatt gondolkozhatott különös szerencséjén. Sehogyse tudta az okát megfejteni. Annyit érzett, hogy valami fgyelmességgel kellene viszonoznia a Nagy Bealta szokatlan kitüntetését. De mivel? Talán virágot küldjön a feleségének? Ugyan miből? Hisz még mi is nagy gondot okozott neki, hogy az ünnepi estre kivasaltassa a frakkját és uj fehér nyakkendőt vásároljon. Legjobb lesz, ha elküldi legújabb viseskönyvét s azt néhány sornyi dedikációval látja el, így is csekedett. A nagy estély a bankvezér fasori palotájában zajlott le. A lapok már napokkal előbb megemlékeztek róla. A meghívott előkelőségek névsorát is közölték s ott szerepelt köztük két miniszter is. Az egyik közülök természetesen a pénzügyminiszter volt. Ilyen hosszú közlemények még sohasem jelentek meg az újságokban a Nagy Idealistával kapcsoatosan. Igaz, hogy a Nagy Realista bankja soronként fizetett értük. Kovács Péter eddig megjelent öszszes költeményeiért nem kapott annyit, mint amenynyibe az estély reklámjai kerültek. Igaz, hogy meg is érték a pénzt. Mármint a reklámok. Mert a világ megtudta, hogy a Nagy Realista igazi, nagy szívű Mecénás, habár Kovács Péter igazán nem mondható Horatiusnak. De a lapok ezúttal a Nagy Idealistához is kegyesek voltak s nem vágták a fejéhez Horatiust. Kovács Péter dobogó szível jelent meg az estélyen. Mit akarnak itt tőle? De ezt sohse tudta meg. Csak annyit látott, hogy ő valami nagyon nagy ember lehet, mert amikor a házigazda karján belépett a villanycsillárok fényében tündöklő terembe, egy láthatatlan, elrejtett vonós zenekar ünnepi harálra zendített s a hölgyek és urak felállottak. Ez jól volt rendezve. Az estély egyébként is igen kitűnően sikerült kitűnő ételek, italok, jókedv, nevetés, muzsika és felköszöntök össze-vissza s a tesztek hőse volt a költő, a bankvezér és pénzügyminiszter. Kovács Péter végül is elhitte önmagának, hogy ő csakugyan nagy ember, helyesebben nagy költő. Nagyobb, mint Horatius, Vergilius és Propertius együttvéve, hogy a hazaiakról ne is essék szó. Az estély tetőpontján végül is valakinek eszébe jutott, hogy jó volna, ha a költő valamelyik költeményét elszavalná valaki a t. hölgyeknek és uraságoknak. — Óh, — sikongattak a dámák, — milyen éli