Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-13 / 84. szám
1928. április 11., szerda. PESTI HÍRLAP szót kihallgatja férje. És azt is kihallgatja, amint a festőnek megígéri, hogy elmegy hozzá, és ha palankinjából majd egy virágot ejt le a földre — ez azt jelenti, hogy még aznap fel is keresi lakásán. Az első felvonás második képében a mandarin bizalmasa, Tan, akinek boltjában a festő dolgozik, minden földi kinccsel kecsegteti a festőt, csak hogy tovább dolgozzon nála, de az kijelenti, hogy nem tud többé színekkel és ecsettel törődni. És amikor elhalad előttük Thien-Hoa palankinja és abból csakugyan földrehull egy virágszál, Csan-Seng boldogan kapja azt fel, összecsókolja és — faképnél hagyja Tant. A második felvonás egy vidéki házacskában játszódik, ahol a szerelmeseknek találkozniok kellene. Tan, a mandarinnal együtt — aki különös, mindig filozofáló férj — a ház mögött gyűjti össze meghitt cinkosaikat és a szerelmesekre tör, éppen, amikor Mennyei Virág kijelenti, hogy ha szerelmüknek vége szakadna, vagy ha a festő meghalna, azt ő nem bírná ki és ő is belehalna. A bérenchad elszakítja egymástól a szerelmeseket. Thien-Hoanak aztán azt mondják, hogy a festő meghalt. De előbb a festőt fenyegetésekkel rábívják, hogy halottnak tetesse magát, és majd meglátja, hogy Mennyei Virág nem, mondott igazat, mert egyáltalán nem fog belehalni a bánatba. A festő, csakhogy valóban meg ne öljék, rááll az alkura. Thien-Noa pedig, amikor megmutatják neki a véresre bekent festőt, csak mereven megáll előtte: — Ha vére meglátszana ruhádon, Hogyan mernél hazatérni férjedhez?— énekli. És halálsápadtan távozik. A festő pedig kétségbeesetten látja, hogy Thien-Hoa milyen közönyösen viseli el az ő halálhírét — de még mindig nem hisz. És ekkor Tan újabb bizonyságot ajánl fel: holnap lesz Barackvirág, Thien-Hoa húgának esküvője. Majd meglátja, hogy milyen vidám lesz már holnap, az esküvőn Mennyei Virág, aki azt ígérte, hogy követni fogja a halálba. A filozófáló mandarin, Tin-Pai, a férj, szentenciát is talál erre: — A szerelem csak őrület, Elillanó lidércláng. De sohasem öröktűz! A harmadik felvonásban Mennyei Virág csakugyan vidám a húga esküvőjén. Legszebb ruháját öltötte magára, mosolyog, nevetgél — és ezt a festő mind végignézi rejtekhelyéről. De azt nem látja, hogy a lakodalmi teába Mennyei Virág mérget öntött magának, és amikor az ünneplő sereg távozik, haldokolva esik vissza. Ekkor jön vissza a festő, aki mégegyszer látni akarta és Mennyei Virág az ő karjaiban hal meg, miután megvallotta, hogy azért ivott mérget, mert őt halottnak hitte. A festő pedig kétségbeesetten veti magát a kert alatt rohanó folyóba, mialatt most Tan énekli egy csónakon: — A szerelem csak őrület, Elillanó lidérclány . . . Bianchini a kínai tárgyú szöveget nem tudta zenéjével a mai, modern, zenei közönség szívéhez közelebb hozni. Költői ugyan a zenéje, de inkább leíró, festői zene, némi melodrammatikus árnyalatokkal, de a karakterizáló erő nélkül való és valamennyi szereplő szinte egyforma stílusban énekel. Az előadás azonban szemkápráztatóan díszes és mozgalmas. Thien-Hoa szerepében kitűnő volt Pampanini, Csang-Seng szerepét pedig a „Scala" legújabb csillaga, Melandri, énekelte: Balla Ignác. Teréz körúti Színpad. A vígjáték, ha a moliérei alkotó módot követi és az élet nevettető helyzetein kívül a társadalom fejlődésének vagy elfajulásának jelenségeit is elénk tudja varázsolni, a művészet javát adhatja, mégis sokan lenézik a kabarészínpadot, amelyen pedig nem egyszer látunk olyan kis vígjátékot, bohózatot, ami többet nyújt akárhány többfelvonásos színdarabnál. Az „Évforduló", Nóti Károly finomrajzú vígjátéka, a komolyabb fajtából való. „A bonvivant" — bár kissé hosszadalmas, de ugyancsak tisztaművű vígjáték, művészi színvonallal. A színészek lendülnek a darabok ritmusával. Salamon Béla sokszínű alakítása, a ravaszdi, megrémült benzinügynök, Herczeg Jenő fanyar, ideges férje, Rajna Alice csupa epe pesti aszszonya, Várnai eredeti ripacs-színigazgatója, Róna paraszti fuvarosa (pompás a maszkja) és Sárosi Andor rikító, de nem túlzó jellemrajza, az ittas, elkeseredett gazdatiszt, csupa érdemes munka. Berki sajátos sarkazmussal bíró fejlődő színész, kár, hogy mindig valami kedvetlenség bénítja játékát. Nagy Endrében vannak maliéres vonások, egyrészt az író szellemessége, másrészt színészi készsége. A hivatásos szórakoztató robotja néha kizökkenti stílusából, máskor elfárasztja, de ezúttal zavartalan élvezetet nyújt konferanszával és a Pension de Jeunes Füles c. operett ötletes szövegével. A zene Lányi Viktor invenciózus, hangulatos fülbemászó muzsikája. Zenei finomságok ékszerdoboza a kis Lányi-opera: „A kikapós férj". A szép énekszámokat Berczelly Magda, Keglevich Marietta (kivált az ásitó dal előadásával) és Sárosi juttatják érvényre. Gárdonyi Lajos ellenállhatatlan, sohasem túlzó, egészséges a komikuma, Vadnai László bohózata helyzeteiben erőltetett, Salamon Béla természetes, gazdag humora azonban megmenti. Lőrincz Miklós „Pesti erkölcsök" című szatirikus tréfájában Posner Magda kellemes figura. A Leo kivégzése bosszantóan ügyetlen, triviális móka. Sándor Józsefnek, e kitűnő karakterszínésznek — oroszlánbőrbe kell bújnia és nem lehet vigasztaló számára, ha azt mondjuk: „Helyes a bőgés, oroszlán!" A színészek alakításai közül még említésre méltó Bodó Ica kedves, ügyesen festett, élénk kaszinnó-figurája, Lengyel Gizi bájos szobalánya, Dénes György elegáns, hajlékony parkettáncosa és Bojár Lili iskoláslánya. Új dalénekesnőt is avattak Palotai Erzsi személyében, aki finoman, közvetlenül ad elő. Tamás Ernő: Huszonöt év. Előttünk fekszik egy fehér füzet. „Az Országos Szinészegyesület Színészképző Iskolájának huszonöt éve, 1903—1928" — ezt olvassuk a címlapján. Ki hinné, hogy ez az egyszerű kis füzet valósággal szinészettörténelmi dokumentum? Vidor Dezső, az Operaház titkára, a Színészegyesület iskolájának igazgatója, állította össze ezt a jubiláris könyvecskét és talán akaratlanul is az ő munkája járult hozzá ahhoz, hogy egy egyszerű negyedszázados beszámolóból ilyen érdekes dokumentuma vált a magyar színészet legutóbbi huszonöt esztendejének. Az iskola történetét olvasva e könyvben, megtudjuk azt is, hogy tanári karában negyedszázad során nem kisebb jelentőségű színpadi emberek munkálkodtak, mint pl. Ditrói Mór, Molnár László, Szilágyi Vilmos, Balassa Jenő, Arányi Dezső. Van azonban ennek a jubiláris füzetnek valami egészen speciális érdekessége: az iskolából kikerült növendékek névsora. Nos, itt kedvére böngészhet az, aki színházi érdekességekre vadászik. Megtudhatjuk például, hogy az 1904-ben végzett növendékek közt van Huszár Károly, aki Pufi néven ma híres amerikai filmkomikus. Ugyanebben az esztendőben végzett Kondor Ernő is, akiből később az első magyar kabaré, a Bonbonniére megalapítója vált. 1905-ben hagyta el az iskolát többek közt Kőváry Gyula, 1906-ban László Aranka, aki ma Halmi Bódognak, a jeles esztétának felesége és nem színésznő többé, hanem e helyett — verseket ír. 1907-ben Victor Ferike, 1908-ban Somogyi Anna (Nusi) — így áll a könyvben! —, 1909-ben Jákó Amália és Marton Erzsi hagyták el az iskolát. Az utóbbi két színésznő közül az elsőt lovag Freystädtler adoptálta és tette hatalmas vagyonának örökösévé, a második tragikusan halt, meg a közelmúltban, — minő végletek! Ugyanebben az évfolyamban találjuk egyébként Sziklai Józsefnek, a Városi Színház népszerű táncos komikusának nevét is. 1910-ben Dergán Blanka (ma Párizsban éli nagyvilági életét)), 1912-ben Kertész Dezső, 1913-ban D'Arrigo Kornél, 1914-ben Biller Irén, 1915-ben Lázár, akkor még Czartomsky Mária és Faragó Sári, 1916-ban Uray Tivadar, 1919-ben Titkos Ilona nevét találjuk a végzett növendékek között, — elég érdekes névsor, ugyebár? És még folytatni lehetne a felsorolást, mert akad a nevek közt még egész sereg olyan, amely — ha nem is Budapesten —, a vidéki színészet körében ismert és becsült név. De hány olyan név is felbukkan itt, amely mindörökre elmerült volna nyomtalanul, ha ez a kis füzet nem őrzi meg az utókor számára, mint soha soha ki nem virult színészi ambíciók egyetlen emlékét. * (Egy fiatal magyar hegedűs sikere Padovában.) Gál Marcel, az alig tizenötéves magyar hegedűművész, a napokban hangversenyt tartott Padovában. Beethoven, Paganini, Hubay és Nardini műveit játszotta fejlett technikával, művészi ízléssel. A hangversenytermet megtöltő olasz közönség sok tapssal jutalmazta az ifjú magyar hegedűs játékát. • (Egy héber költő centennáriuma.) Alig 24 éves korában halt meg 1828-ban Vilnában Mikha Joseph Hacohen Lebenson héber költő, akinek centennáriumát most ünneplik Litvániában. Költőtehetségét atyjától örökölte, aki megtanította a fiút a klasszikusok szeretetére. Lebenson tizenkétéves korában már könyv nélkül tudta az egész bibliát. Görögből, latinból fordított, utóbb Puskin, Mickiewicz és Schiller műveit is fordította héber nyelvre. Tizenhatéves korában írta meg a Testvériséget, amely megalapította költői hírnevét. Tudta, hogy korai halálra van ítélve, de sohasem panaszkodott és nyugodtan várta, hogy a gyilkos kór végezzen vele. Két kötet vers maradt utána. * (Szonáta-est.) Egy házaspár, amely a hangversenypódiumon is megtalálja a kellő összhangot, minden körülmények közt csak rokonszenves lehet. S. Mannaberg Rózsi, a zongorista feleség és dr. Sebestyén Sándor, a gordonkás férj együttes szonátázása magán viseli az intim összeszokottság bélyegét. Egyébként mindketten alaposan képzett művelői a hangszerüknek és komoly, értelmes, jó muzsikusok. Bach, Dohnányi és Thuille duószonátáit játszzák kiegyenlített technikával, igazi kamarazenei stílusban. (lv.) * (Hangszerexport.) Amerikából 1927-ben 17.673.207 dollár ára hangszert vittek ki. Előző évhez képest ez 11 százalék emelkedést jelent. Legjobb piac latin Amerika, aztán következik Ausztrália, Újzéland, Kanada. Csak jazzhangszert 690.325 dollár összegben exportáltak. Grammofonlemezben 2.220.000 dollár volt a kivitel. Gépzene. Ember, hangszer és muzsika. Egy francia folyóirat, a Menestrel, mely már kilencven esztendeje áll fönn és páratlan nagy olvasóközönséggel rendelkezik, cikket közöl a zenéről és a gépről Andrea Sarnettének, az olasz zeneírónak a tollából, aki eredeti, elmés módon tört lándzsát a gépzene mellett, melyet a jövő muzsikájának nevez. A szerkesztőség a cikket megcsillagozza, ezt a megjegyzést fűzi hozzá: „Szokásunk szerint helyt adunk minden véleménynek, de a szerkesztőség fönntartja a magáét". A cikk meglepő és merész. Azt a kérdést veti föl, hogy a gép tökéletesedésével, általános elterjedtségével nem volna-e helyes arról gondolkoznunk, hogy a zene továbbítását egyszer és mindenkorra, végérvényesen a nálunk sokkal tökéletesebb gépekre bíznánk? E furcsa ötletre nem elég, ha szánakozóan és mosolyogva a vállunkat vonjuk. Tény, hogy a gép mai műveltségünkben egyre több teret hódít, lehetetlen szabadulnunk félelmetes zsarnoksága alól. Larnette ezt írja: — Nekem nem ellenszenves az a költő, aki verseit írógéppel írja ... Aztán beszél a zenekarok tökéletlen együttműködéséről. Sok karmester hiába hadonász, nem képes összetartani hetven, vagy száz tagból álló zenekarát. Mindebből oly zűrzavar keletkezik, hogy örömmel gondolunk arra a pianotára, melyet egy értelmes zenész igazgat vagy a zongoraverklire. Larnette így folytatja: — Tegyük föl, hogy a zenekar kitűnően játszik egy szimfóniát. Ha a játékát lassíthatnák, mint moziban a képet, akkor egyes akkordok és futamok szintén gépszerűek volnának s ugy hullanának a hangok dobhártyánkra, mint a jégeső egy lámpaüvegre. Mindenesetre korszerű ez a fölszólalás, jellemzi századunkat, mely a gépnek oly fontos szerepet juttat. Tagadhatatlan, hogy a zenében is csodálatos eredményt ért el a villamos pianola, mely egy zongoraművész finomságait, egyéni billentését és árnyalatét maradéktalanul visszaadja a lyukacsos hengeren. A gramofonon Beethoven gyakran jobban élvezhető, mint a hangversenyteremben. A gép a ritmusnak új erőt adott. Egyes emeltyűk, korongok jobban működnek a törékeny és rozoga emberi szívnél. — A zenekar — írja Larnette — legyen gépies: egy nagy gép egyesítse az összes eddig ismert és ismeretlen hangokat s ne majmolja a szimfonikus zenekart. A lyukacsos hengert írja meg a zeneszerző, ez helyettesítse a partitúrát. Akkor nem kell tartania attól, hogy egyes szólamok nehezek lesznek s a zenészek nem tudják kihozni. A homo sapiens a zeneszámok családfája fölé emelkedik. A gép tökéletessége fölöslegessé teszi az embert, mert ha az orgonaművész orgonáján a macska üt le egy billentyűt, vagy maga az orgonaművész, aközött semmi különbség nincsen... E cikk számos vitára adott alkalmat. Ciampelli élesen megtámadja Larnette fölfogását. Igy ír: — Larnette nagy tévedésben van. Ha — amint Jean Grimod mondja — a zongoraművészek az alkotásra képtelen emberek, az alkotásra képtelen embereknek örök vesszőparipája marad a gépzene. Az egyéni előadásban van valami sugalmas, kifejezhetetlen, meghatározhatatlan varázs, mely oly rugalmas, mint maga az élet. Larnette a zenét „ősi tisztaságában" akarná látni s elvenni az emberektől, hogy csak hallgassák. Csakhogy ez a matematikailag sima és tökéletes zene nem hatna reánk, mert a muzsikában épen az emberi szenvedély, az emberi gyarlóság, az emberi vágy ragad meg bennünket. Mindig az, ami emberi . . . * (A budapesti m. kir. Pénzügyőrök Társasköre) országos jótékony intézményei javára nagysikerű díszhangversenyt rendezett a Fővárosi Vigadóban. A hangversenyen közreműködtek dr. Kárpáthy Sándorgordonkaművész, Laurisin Lajos és Szabó Lujza, a m. kir. opera tagjai, Melles Béla hegedűművész, Damokos László zongoraművész és a Melles—Kárpáthy vonósnégyes. K. Lázár Jolán szavalóművésznő Lázár István „Zakeus" című bibliai költeményét adta elő a nagyszámú és előkelő közönség osztatlan tetszése mellett. 19 Belvárosi Színház Pénteken először A MEZTELEN EMBE Honthy Hanna Mahay Margit Rózsahegyi Kálmán Delly Ferenc Gózon Gyula OLYMPIA MOLNÁR FERENC új vígjátéka a MAGYAR SZÍNHÁZBAN GOMBASZÖGI FRIDA GÓTHNÉ KERTÉSZ ELLA ZALA KAROLA GÓTH SÁNDOR KISS FERENC HEGEDŰS GYULA STELLA GYULA