Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-13 / 84. szám

1928. április 11., szerda. PESTI HÍRLAP szót kihallgatja férje. És azt is kihallgatja, amint a festőnek megígéri, hogy elmegy hozzá, és ha palan­kinjából majd egy virágot ejt le a földre — ez azt je­lenti, hogy még aznap fel is keresi lakásán. Az első felvonás második­ képében a mandarin bizalmasa, Tan, akinek boltjában a festő dolgozik, minden földi kinccsel kecsegteti a festőt, csak hogy tovább dol­gozzon nála, de az kijelenti, hogy nem tud többé szí­nekkel és ecsettel törődni. És amikor elhalad előttük Thien-Hoa palankinja és abból csakugyan földrehull egy virágszál, Csan-Seng boldogan kapja azt fel, összecsókolja és — faképnél hagyja Tant. A második felvonás egy vidéki házacskában játszódik, ahol a szerelmeseknek találkozniok kellene. Tan, a mandarinnal együtt — aki különös, mindig filozofáló férj — a ház mögött gyűjti össze meghitt cinkosaikat és a szerelmesekre tör, éppen, amikor Mennyei Virág kijelenti, hogy ha szerelmüknek vége szakadna, vagy ha a festő meghalna, azt ő nem bírná ki és ő is belehalna. A bérenc­had elszakítja egymás­tól a szerelmeseket. Thien-Hoanak aztán azt mond­ják, hogy a festő meghalt. De előbb a festőt fenyege­tésekkel rábívják, hogy halottnak tetesse magát, és majd meglátja, hogy Mennyei Virág nem, mondott igazat, mert­­ egyáltalán nem fog belehalni a bá­natba. A festő, csakhogy valóban meg ne öljék, rá­áll az alkura. Thien-N­oa pedig, amikor megmutatják neki a véresre bekent festőt, csak mereven megáll előtte: — Ha vére meglátszana ruhádon, Hogyan mernél hazatérni férjedhez?— énekli. És halálsápadtan távozik. A festő pedig két­ségbeesetten látja, hogy Thien-Hoa milyen közönyö­sen viseli el az ő halálhírét — de még mindig nem hisz. És ekkor Tan újabb bizonyságot ajánl fel: hol­nap lesz Barackvirág, Thien-Hoa húgának esküvője. Majd meglátja, hogy milyen vidám lesz már holnap, az esküvőn Mennyei Virág,­ aki azt ígérte, hogy kö­vetni fogja a halálba. A filozófáló mandarin, Tin-Pai, a férj, szenten­ciát is talál erre: — A szerelem csak őrület, Elillanó lidércláng. De sohasem öröktűz! A harmadik felvonásban Mennyei Virág csak­ugyan vidám a húga esküvőjén. Legszebb ruháját öltötte magára, mosolyog, nevetgél — és ezt a festő mind végignézi rejtekhelyéről. De azt nem látja, hogy a lakodalmi teába Mennyei Virág mérget öntött ma­gának, és amikor az ünneplő sereg távozik, haldo­kolva esik vissza. Ekkor jön vissza a festő, aki még­egyszer látni akarta és Mennyei Virág az ő karjaiban hal meg, miután megvallotta, hogy azért ivott mér­get, mert őt halottnak hitte. A festő pedig kétségbe­esetten veti magát a kert alatt rohanó folyóba, mi­alatt most Tan énekli egy csónakon: — A szerelem csak­ őrület, Elillanó lidérclány . . . Bianchini a kínai tárgyú szöveget nem tudta zenéjével a mai, modern, zenei közönség szívéhez kö­zelebb hozni. Költői ugyan a zenéje, de inkább leíró, festői zene, némi melodrammatikus árnyalatokkal, de a karakterizáló erő nélkül való és valamennyi szereplő szinte egyforma stílusban énekel. Az előadás azonban szemkápráztatóan díszes és mozgalmas. Thien-Hoa szerepében kitűnő volt Pam­panini, Csang-Seng szerepét pedig a „Scala" legújabb csillaga, Melandri, énekelte: Balla Ignác. Teréz­ körúti Színpad. A vígjáték, ha a moliérei alkotó módot követi és az élet nevettető helyzetein kívül a társadalom fejlő­désének vagy elfajulásának jelenségeit is elénk tudja varázsolni, a művészet javát adhatja, mégis sokan lenézik a kabarészínpadot, amelyen pedig nem egy­szer látunk olyan kis vígjátékot, bohózatot, ami töb­bet nyújt akárhány többfelvonásos színdarabnál. Az „Évforduló", Nóti Károly finomrajzú vígjátéka, a ko­molyabb fajtából való. „A bonvivant" — bár kissé hosszadalmas, de ugyancsak tisztaművű vígjáték, művészi színvonallal. A színészek lendülnek a dara­bok ritmusával. Salamon Béla sokszínű alakítása, a ravaszdi, megrémült benzinügynök, Herczeg Jenő fa­nyar, ideges férje, Rajna Alice csupa epe pesti asz­szonya, Várnai eredeti ripacs-színigazgatója, Róna paraszti fuvarosa (pompás a maszkja) és Sárosi An­dor rikító, de nem túlzó jellemrajza, az ittas, elke­seredett gazdatiszt, csupa érdemes munka. Berki sajátos sarkazmussal bíró fejlődő színész, kár, hogy mindig valami kedvetlenség bénítja játékát. Nagy Endrében vannak maliéres vonások, egyrészt az író szellemessége, másrészt színészi készsége. A hivatásos szórakoztató robotja néha kizökkenti stílusából, más­kor elfárasztja, de ezúttal zavartalan élvezetet nyújt konferanszával és a Pension de Jeunes Füles c. ope­rett ötletes szövegével. A zene Lányi Viktor inven­ciózus, hangulatos fülbemászó muzsikája. Zenei finomságok ékszerdoboza a kis Lányi-opera: „A ki­kapós férj". A szép énekszámokat Berczelly Magda, Keglevich Marietta (kivált az ásitó dal előadásával) és Sárosi juttatják érvényre. Gárdonyi Lajos ellenáll­hatatlan, sohasem túlzó, egészséges a komikuma, Vadnai László bohózata helyzeteiben erőltetett, Sala­mon Béla természetes, gazdag humora azonban meg­menti. Lőrincz Miklós „Pesti erkölcsök" című szati­rikus tréfájában Posner Magda kellemes figura. A Leo kivégzése bosszantóan ügyetlen, triviális móka. Sándor Józsefnek, e kitűnő karakterszínésznek — oroszlánbőrbe kell bújnia és nem lehet vigasztaló szá­mára, ha azt mondjuk: „Helyes a bőgés, oroszlán!" A színészek alakításai közül még említésre méltó Bodó Ica kedves, ügyesen festett, élénk kaszinnó-figurája, Lengyel Gizi bájos szobalánya, Dénes György elegáns, hajlékony parkettáncosa és Bojár Lili iskoláslánya. Új dalénekesnőt is avattak Palotai Erzsi személyében, aki finoman, közvetlenül ad elő. Tamás Ernő: Huszonöt év. Előttünk fekszik egy fehér füzet. „Az Országos Szinészegyesület Színészképző Iskolájának huszonöt éve, 1903—1928" — ezt olvassuk a címlapján. Ki hin­né, hogy ez az egyszerű kis füzet valósággal sziné­szettörténelmi dokumentum? Vidor Dezső, az Opera­ház titkára, a Színészegyesület iskolájának igazga­tója, állította össze ezt a jubiláris könyvecskét és talán akaratlanul is az ő munkája járult hozzá ahhoz, hogy egy egyszerű negyedszázados beszámoló­ból ilyen érdekes dokumentuma vált a magyar szí­nészet legutóbbi huszonöt esztendejének. Az iskola történetét olvasva e könyvben, megtudjuk azt is, hogy tanári karában negyedszázad során nem kisebb jelentőségű színpadi emberek munkálkodtak, mint pl. Ditrói Mór, Molnár László, Szilágyi Vilmos, Ba­lassa Jenő, Arányi Dezső. Van azonban ennek a jubiláris füzetnek valami egészen speciális érdekessége: az iskolából kikerült növendékek névsora. Nos, itt kedvére böngészhet az, aki színházi érdekességekre vadászik. Megtudhatjuk például, hogy az 1904-ben végzett növendékek közt van Huszár Károly, aki Pufi néven ma híres ameri­kai filmkomikus. Ugyanebben az esztendőben végzett Kondor Ernő is, akiből később az első magyar ka­baré, a Bonbonniére megalapítója vált. 1905-ben hagyta el az iskolát többek közt Kőváry Gyula, 1906-ban László Aranka, aki ma Halmi Bódognak, a jeles esztétának felesége és nem színésznő többé, ha­nem e helyett — verseket ír. 1907-ben Victor Ferike, 1908-ban Somogyi Anna (Nusi) — így áll a könyv­ben! —, 1909-ben Jákó Amália és Marton Erzsi hagy­ták el az iskolát. Az utóbbi két színésznő közül az elsőt lovag Freystädtler adoptálta és tette hatalmas vagyonának örökösévé, a­ második tragikusan halt, meg a közelmúltban, — minő végletek! Ugyanebben az évfolyamban találjuk egyébként Sziklai Józsefnek, a Városi Színház népszerű táncos komikusának ne­vét is. 1910-ben Dergán Blanka (ma Párizsban éli nagyvilági életét)), 1912-ben Kertész Dezső, 1913-ban D'Arrigo Kornél, 1914-ben Biller Irén, 1915-ben Lázár, akkor még Czartom­sky Mária és Faragó Sári, 1916-ban Uray Tivadar, 1919-ben Titkos Ilona nevét talál­juk a végzett növendékek között, — elég érdekes név­sor, ugyebár? És még folytatni lehetne a felsorolást, mert akad a nevek közt még egész sereg olyan, amely — ha nem is Budapesten —, a vidéki színészet körében ismert és becsült név. De hány olyan név is felbuk­kan itt, amely mindörökre elmerült volna nyomta­lanul, ha ez a kis füzet nem őrzi meg az utókor szá­mára, mint soha­ soha ki nem virult színészi ambí­ciók egyetlen emlékét. * (Egy fiatal magyar hegedűs sikere Padovában.) Gál Marcel, az alig tizenötéves magyar hegedűmű­vész, a napokban hangversenyt tartott Padovában. Beethoven, Paganini, Hubay és Nardini műveit ját­szotta fejlett technikával, művészi ízléssel. A hang­versenytermet megtöltő olasz közönség sok tapssal jutalmazta az ifjú magyar hegedűs játékát. • (Egy héber költő centennáriuma.) Alig 24 éves korában halt meg 1828-ban Vilnában Mikha Joseph Hacohen Lebenson héber költő, akinek cen­tennáriumát most ünneplik Litvániában. Költőtehet­ségét atyjától örökölte, aki megtanította a fiút a klasszikusok szeretetére. Lebenson tizenkétéves ko­rában már könyv nélkül tudta az egész bibliát. Gö­rögből, latinból fordított, utóbb Puskin, Mickiewicz és Schiller műveit is fordította héber nyelvre. Ti­zenhatéves korában írta meg a Testvériséget, amely megalapította költői hírnevét. Tudta, hogy korai ha­lálra van ítélve, de sohasem panaszkodott és nyu­godtan várta, hogy a gyilkos kór végezzen vele. Két kötet vers maradt utána. * (Szonáta-est.) Egy házaspár, amely a hang­versenypódiumon is megtalálja a kellő összhangot, minden körülmények közt csak rokonszenves lehet. S. Mannaberg Rózsi, a zongorista feleség és dr. Se­bestyén Sándor, a gordonkás­ férj együttes szonátá­zása magán viseli az intim összeszokottság bélye­gét. Egyébként mindketten alaposan képzett műve­lői a hangszerüknek és komoly, értelmes, jó muzsi­kusok. Bach, Dohnányi és Thuille duószonátáit játszzák kiegyenlített technikával, igazi kamaraze­nei stílusban. (lv.) * (Hangszerexport.) Amerikából 1927-ben 17.673.207 dollár ára hangszert vittek ki. Előző évhez képest ez 11 százalék emelkedést jelent. Legjobb piac latin Amerika, aztán következik Ausztrália, Újzéland, Kanada. Csak jazzhangszert 690.325 dollár összegben exportáltak. Grammofonlemezben 2.220.000 dollár volt a kivitel. Gépzene. Ember, hangszer és muzsika. Egy francia folyóirat, a Menestrel, mely már kilencven esztendeje áll fönn és páratlan nagy ol­vasóközönséggel rendelkezik, cikket közöl a zenéről és a gépről Andrea Sarnettének, az olasz zeneírónak a tollából, aki eredeti, elmés módon tört lándzsát a gépzene mellett, melyet a jövő muzsikájának nevez. A szerkesztőség a cikket megcsillagozza, ezt a meg­jegyzést fűzi hozzá: „Szokásunk szerint helyt adunk minden véleménynek, de a szerkesztőség fönntartja a magáét". A cikk meglepő és merész. Azt a kérdést veti föl, hogy a gép tökéletesedésével, általános elterjedt­ségével nem volna-e helyes arról gondolkoznunk, hogy a zene továbbítását egyszer és mindenkorra, végérvényesen a nálunk sokkal tökéletesebb gépekre bíznánk? E furcsa ötletre nem elég, ha szánakozóan és mosolyogva a vállunkat vonjuk. Tény, hogy a gép mai műveltségünkben egyre több teret hódít, lehetet­len szabadulnunk félelmetes zsarnoksága alól. Larnette ezt írja: — Nekem nem ellenszenves az a költő, aki ver­seit írógéppel írja ... Aztán beszél a zenekarok tökéletlen együttmű­ködéséről. Sok karmester hiába hadonász, nem ké­pes összetartani hetven, vagy száz tagból álló zene­karát. Mindebből oly zűrzavar keletkezik, hogy öröm­mel gondolunk arra a pianotára, melyet egy értelmes zenész igazgat vagy a zongoraverklire. Larnette így folytatja: — Tegyük föl, hogy a zenekar kitűnően játszik egy szimfóniát. Ha a játékát lassíthatnák, mint mo­ziban a képet, akkor egyes akkordok és futamok szintén gépszerűek volnának s ugy hullanának a hangok dobhártyánkra, mint a jégeső egy lámpa­üvegre. Mindenesetre korszerű ez a fölszólalás, jellemzi századunkat, mely a gépnek oly fontos szerepet jut­tat. Tagadhatatlan, hogy a zenében is csodálatos eredményt ért el a villamos pianola, mely egy zon­goraművész finomságait, egyéni billentését és árnya­latét maradéktalanul visszaadja a lyukacsos henge­ren. A gramofonon Beethoven gyakran jobban élvez­hető, mint a hangversenyteremben. A gép a ritmus­nak új erőt adott. Egyes emeltyűk, korongok job­ban működnek a törékeny és rozoga emberi szívnél. — A zenekar — írja Larnette — legyen gépies: egy nagy gép egyesítse az összes eddig ismert és is­meretlen hangokat s ne majmolja a szimfonikus zenekart. A lyukacsos hengert írja meg a zeneszer­ző, ez helyettesítse a partitúrát. Akkor nem kell tar­tania attól, hogy egyes szólamok nehezek lesznek s a zenészek nem tudják kihozni. A homo sapiens a zeneszámok családfája fölé emelkedik. A gép töké­letessége fölöslegessé teszi az embert, mert ha az or­gonaművész orgonáján a macska üt le egy billen­tyűt, vagy maga az orgonaművész, aközött semmi kü­lönbség nincsen... E cikk számos vitára adott alkalmat. Ciampelli élesen megtámadja Larnette fölfogását. Igy ír: — Larnette nagy tévedésben van. Ha — amint Jean Grimod mondja — a zongoraművészek az alko­tásra képtelen emberek, az alkotásra képtelen embe­reknek örök vesszőparipája marad a gépzene. Az egyéni előadásban van valami sugalmas, kifejezhe­tetlen, meghatározhatatlan varázs, mely oly rugalmas, mint maga az élet. Larnette a zenét „ősi tisztaságá­ban" akarná látni s elvenni az emberektől, hogy csak hallgassák. Csakhogy ez a matematikailag sima és tökéletes zene nem hatna reánk, mert a muzsikában épen az emberi szenvedély, az emberi gyarlóság, az emberi vágy ragad meg bennünket. Mindig az, ami emberi . . . * (A budapesti m. kir. Pénzügyőrök Társasköre) országos jótékony intézményei javára nagysikerű díszhangversenyt rendezett a Fővárosi Vigadóban. A hangversenyen közreműködtek dr. Kárpáthy Sán­dor­­gordonkaművész, Laurisin Lajos és Szabó Lujza, a m. kir. opera tagjai, Melles Béla hegedűművész, Damokos László zongoraművész és a Melles—Kár­páthy vonósnégyes. K. Lázár Jolán szavalóművésznő Lázár István „Zakeus" című bibliai költeményét adta elő a nagyszámú és előkelő közönség osztatlan tetszése mellett. 19 Belvárosi Színház Pénteken először A MEZTELEN EMBE Honthy Hanna Mahay Margit Rózsahegyi Kálmán Delly Ferenc Gózon Gyula OLYMPIA MOLNÁR FERENC új vígjátéka a MAGYAR SZÍNHÁZBAN GOMBASZÖGI FRIDA GÓTHNÉ KERTÉSZ ELLA ZALA KAROLA GÓTH SÁNDOR KISS FERENC HEGEDŰS GYULA STELLA GYULA

Next