Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 99-110. szám)
1928-05-01 / 99. szám
1928. május 1.,edd. PESTI HÍRLAP Árpádszobrot küld az egységespárt Mussolininak Az egységespárt hétfőn délben Eszterházy-utcai klubhelyiségében búcsúebédet adott az olasz vendégek tiszteletére. A délszaki növényekkel és olasz zászlókkal díszített teremben Almásy László pártelnök fogadta a vendégeket, élükön Cippico szenátorral és Baistrocchi tábornokkal. Az ebéden részt vettek a kormány tagjai gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésével, továbbá mindazok a politikusok és közéleti férfiak, akik az olaszok kíséretében voltak itteni tartózkodásuk alatt. A vendégeket Pekár Gyula köszöntötte föl lendületes olasz beszéddel. — Önök két héttel ezelőtt mint barátaink jöttek ide — mondotta többek közt — és most az a biztos érzésünk van, hogy mint testvéreink mennek el innen. Két hét rövid idő, de mégis szép álom volt nekünk. Álma a közös nagy múltnak és reménye a közös jövendőnek. Annyi év és annyi gyűlölet után az önök barátsága és testvéri érzése életörömet ad nekünk. Az olasz követség előtti felvonulás nemcsak önök számára volt meglepetés, hanem a mi ébredésünk is. Ébredése nemzeti erőnknek és annak a tudatnak, hogy többé nem vagyunk egyedül, hanem egy baráti kéz szorítja meg a magyar kezet, egy erős kéz, a Mussolini keze. (Lelkes taps. Felkiáltások: Éljen Mussolini!) De erős a Mussolini szava is, az, hogy egy békeszerződés nem lehet egy nemzet sírboltja. Bátor szó, nemes szó, az igazság szava, mellyel a Duce a világ lelkiismeretét akarja fölkelteni. Mi magyarok a keresztre feszített Krisztus sírjára gondolunk és hisszük, hogy miként ő, a keresztre feszített magyarság is föl fog támadni a trianoni sírból. Köszönjük az önök látogatását. Ha valaki, a sok századon át megcsonkított, hazafiságát sirató Olaszország értheti meg a megcsonkított Magyarország fájdalmát. Az egységes párt nevében, Bethlen István örömével és barátságával egy kis ajándékot küldünk önök útján az önök dicső Mussolinijának. Kicsi az ajándék formája, de nagy a szeretet és bámulat, amellyel Árpád vezér népe az önök nagy vezérének üdvözletét küldi. A beszéd alatt lehullott a lepel egy miniatűr Árpád-szoborról, amely ezüstbe öntve, kicsinyített mása Zala György híres milleniumi Árpád szobrának. A márványtalapzaton ez a felírás olvasható: „A honalapító Árpád vezér népe Mussolininak, a Ducénak, Itália újjáalkotójának.“ A szobor jobboldalát az Országház, baloldalát a királyi palota, háta kezdődő érelmeszesedésnél a természetes, „Ferenc József“ keserűviz úgy az alhasi pangása mint a renyhe emésztést gyorsan és enyhe módot megszünteti. A gyakorlati orvostudomány vezérei a Ferenc József vizet azért becsülik olyan nagyra, mert ez a szívbajosoknál is szabályozza a gyomor- és a bélműködést, aminek következtében az étvágy növekszik és az ellenállóképesség fokozódik. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben, jó részét pedig a miniszterelnöki palota képe díszíti. Az üdvözlésre gróf Cippico szenátor válaszolt. — Amikor megérkeztünk, — mondotta többek közt — már első nap úgy éreztük, hogy őszinte barátok közé jöttünk és most, amikor távozunk, úgy távozunk innen, mintha otthonról mennénk el. Itt mindenki testvéri érzelmeit juttatta kifejezésre irántunk. Nemcsak a politika az, ami a két nemzetet összehozza, hanem ennél sokkal több, a római kultúra közössége, mert Magyarország első királya Szent István volt, akinek Bizánc és Róma között kellett választani. És ő nem Bizáncot választotta, szóval nem a zűrzavart és a rendetlenséget, hanem Rómát, amely a tökéletes rendet jelentette. Carducci versei Róma nagyságáról és örökkévalóságáról énekelnek és most azzal a bizonyossággal távozunk el Magyarországról, hogy a római civilizáció nagysága Magyarországon is él és Magyarországot is naggyá fogja tenni. Végül Kuna P. András a magyar kisgazda és földmivelő nép rokonszenvét és üdvözletét tolmácsolta. Az egységes párt művészi kivitelű ezüst cigarettatárcát adott emlékül az olasz vendégeknek. A cigarettatárca fedőlapján a megcsonkított Magyarország látható, alatta ezzel a felírással: Nem, nem, soha! Az olasz újságírók ünneplése az Otthonók és Hírlapírók Körében, végén poharat az est hősére, Solmi professzorra ürítette. Az olaszok részéről báró Pace képviselő szólalt fel ezután általános figyelem közepette. „Annak a két hétnek, amelyet most Budapesten töltöttünk, — mondotta — lendületben valóságos kulminációs pontja az, hogy most itt együtt vagyunk. Jól mondta Pekár ő excellenciája, hogy itt valóban otthon vagyunk.“ Beszéde során ezután rátért azokra a valósággal vallásos érzelmekre, amelyekkel az olasz nép Mussolini iránt viseltetik és a fasizmus ellenségeivel szemben hangoztatta, hogy a fasizmus valóban kisebbség, de olyan kisebbség, amely felismerte Olaszország jövőjének üdvét és ez a felismerés immár a nép nagy tömegeinek is hitévé vált. Beszéde végén azt hangsúlyozta, hogy a magyar és olasz hírlapírás kölcsönös érintkezése és barátsága adja annak biztosítékát, hogy az elmúlt évben Rómában megkötött barátsági szerződés mindkét nemzet javára fog szolgálni. A nagy lelkesedéssel fogadott beszéd után Arrigo Solmi képviselő, a páviai egyetem rektora szólalt fel és azt hangoztatta, hogy a latinitás és a fasizmus az a két gondolat, amely a magyar és olasz nemzetet összefűzi. Idejöttek Magyarországra, — úgymond — amelyről alig tudtak valamit és itt egy hatalmas, ezeréves kultúrát találtak. Mégpedig latin kultúrát. Most azzal a meggyőződéssel távoznak el Magyarországról, hogy a magyar nemzet az olasz nemzet nővére, akinek szenvedései iránt megértéssel viseltetnek Itáliában és ez a megértés a két nemzet kapcsolatait az eddiginél is szorosabbra fűzi. Beszédét azzal fejezte be, hogy Magyarország feltámadásának gondolatát szívükbe vésve viszik el magukkal. Túláradó lelkesedés fogadta Solmi profeszszor szavait, amelyek után báró Baratelli, a Tribuna szerkesztője hangoztatta az olasz újságírók nevében, hogy Magyarország mai sorsa azonos az egykori Olaszország sorsával és hiába mond bármit is az ellenséges külföldi sajtó, Magyarországnak ma csak egy célja lehet: természetes ősi határinak visszaszerzése, mert csak a természetes határok biztosíthatják egy nemzet fejlődését. Amint ez az elv az Alpesek táján érvényesült, úgy a Kárpátoknál is érvényesülnie kell. Báró Baratelli nagyhatású beszéde után Brigante Colonna szerkesztő rövid, de gyújtó hatású beszédben hangoztatta, hogy a „Nem, nem, soha!“ mintájára ő úy jelszót szeretne bedobni a magyar életbe és pedig azt, hogy: „Cosi non va!“ (Ez így nem maradhat.) Frenetikus éljenzés köszönte meg a kiváló olasz publicista gyönyörű szavait, majd Donáth Gyula lelkes olasz nyelvű beszéde után a cigányzenekar régi magyar nótákat kezdett játszani. Ekkor megjelentek gróf Cippico szenátor és vele együtt még néhány olasz képviselő, akik az egész vendégsereggel együtt nagy élvezettel hallgatták dr. Molnár Imre régi magyar és olasz népdalait, amelyeket a művész Lányi Viktor finom zongorakíséretével énekelt. Az est további folyamán olyan közvetlen hangulat fejlődött ki, hogy Cippico gróf és Brigante Colonna gróf részben saját verseiket, részben Dante, D’Annunzio és adott valamit, és amik ezer és ezer mérföldre készültek hű utitársal. A hamis igazolóiratok, a kínnal beszerzett térképek — minden. A patrull röhögve szedett össze mindent. Elvitték utolsó szál ruhájukat is, az ing maradt csak, a kopott alsónemü, melyben ágyon heverni lehet. S aztán mély és sötét csend borult a barakra, amint a patrull lámpája mögött csikorogva elfordult megint a zár. Elárulták őket . . . Elárulták . . . De ki? Véres körmök mélyedtek bele a tenyerük húsába és a foguk úgy riadozott össze, mint a hideglelősé. Ki? Teodor ágya üres volt. És sohase jött vissza erre az ágyra, sohase látták őt többé. Amint utoljára Végigment, nehéz csizmáiban, habozva és nehézkesen, fölvont vállakkal a havas udvaron: ez volt róla az utolsó kép. Az örök ajka elnémult, ha róla kérdezősködtek. Sem pénz, sem vadki nem szólaltatta meg ezeket az ajkakat. Teodort elnyelte a rémület csöndje, melyben egész életük fuldoklóit. De másnap délben a járókelőknek, akiket nép arra vitt az útjük, a Sterica-alicén különös látványban volt részük. Egy kis kávémérés rozsdaszennyes gázlámpáján a csukott ajtó előtt egy öregember holtteste lógott. Úgy húzták fel oda, szinte játékszeresen vékony madzagon. Kék gyerekszeme tágra meredt, szörnyű rémülettel bámult bele a semmibe. * Soha semmikor semmi biztosat nem tudhattak meg affelől, hogy voltakép mi történt? De a tizenkettes darakban nem volt ember, aki ne esküdött volna meg arra, hogy Teodor a maga olcsó szabadulásáért utálatosan odaáldozta öt társa kínnal és verejtékkel összeálmodott szabadságát és az áldott öreg ember életét. Semmivel ezt rá nem tudták volna bizonyítani. Hiszen akkor még azt sem tudhatták, nem-e végződött Teodor magányos útja az udvarban véres tragédiásan, egy őr puskalövésével, nem tudhatták. Azok között a lelkes ünneplések között, amelyekkel a Budapesten időző olasz képviselőket és újságírókat elhalmozták, a legmelegebbek és leg--szebbek egyike az a lakoma volt, amelyet az Otthonírók és Hírlapírók Köre vasárnap este rendezett a vendég olasz írók és újságírók tiszteletére. Az olasz vendégeket érkezésükkor az Otthon vezetősége nevében Süle Antal szerkesztő, a kör főtitkára fogadta és üdvözölte, majd a Giovinezza hangjai mellett a vendégek a nagyterembe vonultak és elfoglalták helyüket a vacsorázóasztalnál. Az olasz vendégek közül megjelentek Arrigo Solmi képviselő, egyetemi tanár, történetíró, Arturo Fossati, báró Pace, Vico Pellizari képviselők, báró Baratelli, a Tribuna szerkesztője, gróf Gustavo Brigante Colonna, a Giornale d’Italia szerkesztője, és Bonaventura Caloro, a Lavoro d’Italia munkatársa. Az olasz követség részéről lovag di Franco kancellár és Antonio Widmar, sajtófőnök jelentek meg. Elsőnek Pekár Gyula szólalt fel, aki beszédében arra utalt, hgy annyi hivatalos ünneplés után olasz vendégeink most igazán „otthon“ vannak az újságírók körében. Lángoló szavakkal emelte ezután poharát arra a Nagy Láthatatlanra, Mussolinira. Hatalmas lelkesedés fogadta Radó Antal beszédét, amely után dr. Körösi Sándor mutatott rá az olasz és magyar néplélek között fennálló hasonlatosságra és pompás tanulmánynak is beillő beszéde hogy Teodor köpenyének foszlányain nem-e híznak azóta édes-vidoran azok az undok földalatti férgek, mik annyi édes, büszke, fiatal magyar test rostjait marcangolták szét a szibériai föld rettenetes csöndjében . . . De esküdtek volna mind rá, azzal a biztonsággal, amelyet a szív dobolása hirdet és a lélek sejtelmes szava erősít, hogy a fekete ember mentette így a maga életét, ezzel a gazsággal, ezzel a szégyennel, ezzel a förtelemmel. És Teodor neve és Teodor lénye úgy beleégett néma szívükbe, mint a pokol bélyege. De aztán ... jött a felszabadulás, évek múlva, a kínos hazavonszolódás, és szétszóródtak, ezren ezer felé — ki bánta már a régi emléket, a régi sebet, mely örökös seb, szégyen sebe, nem öl és nem gyógyul. A visszanyert otthon annyi bajt zúdított reájuk, a megváltozott új élet annyi új küzdelmet jelentett, hogy kinek lett volna kedve és ereje küzdeni egy fantommal, melynek csak árnya él s az is csak a lélek mélyén . . . S most Péter kétségbeesett, rémült borzalommal találta magát szemközt azzal az emberrel, kit életében — szive szava szerint és csak eszerint az igaz szó szerint — legtöbb oka volt gyűlölni és megvetni. Egyszerre elmúlt minden kábulata. Az is, amelyet szerelme borított lelkére, az is, amelyet a zugó város mindig és most is fülébe duruzsolt. Hideg lett, jéggé dermedt, kiegyenesedett önmagában, mint egy acélpenge s nem törődött semmivel, csak azt az embert nézte. Csak most el ne meneküljön a szeme elől. Valami homályos terv kavargott benne. Hogy követni fogja, utoléri, egy utcasarkon megkérdezi, felelősségre vonja és aztán . . . talán . . . nekimegy a torkának... ő, a maga végtelen nyugalmával, hideg öntudatával, szive és lelke egész gyermekes jóságával . . . úgy, olyan vadul, olyan elkeseredetten és olyan halálosan, ahogyan csak egy gyermek tud nekimenni, halálos gázolással, annak, akinek méregcsöppjét szivében érzi... (Folytatjuk.) 5 iimiitnntimiimmn>intin»iiinHHimiiimnmm«inMiu Kis cipellő, topogó Rántás csizma, kopogó JVUGGET-től lesz ragyogó Tó cipőnek^ ’B jQ.tjjobb fémjegitó Ingyen kitisztítjuk mindenkinek a cipőjét a Nemzetközi Vásárban lévő 133 számú pavilonunkban Nugget-cipőkrémmel. Illcii