Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 99-110. szám)

1928-05-01 / 99. szám

1928. május 1.,­­edd. PESTI HÍRLAP Árpádszobrot küld az egységespárt Mussolininak Az egységespárt hétfőn délben Eszterházy-ut­­cai klubhelyiségében búcsúebédet adott az olasz vendégek tiszteletére. A délszaki növényekkel és olasz zászlókkal díszített teremben Almásy László pártelnök fogadta a vendégeket, élükön Cippico szenátorral és Baistrocchi tábornokkal. Az ebéden részt vettek a kormány tagjai gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésével, továbbá mindazok a po­litikusok és közéleti férfiak, akik az olaszok kísé­retében voltak itteni tartózkodásuk alatt. A vendégeket Pekár Gyula köszöntötte föl lendületes olasz beszéddel. — Önök két héttel ezelőtt mint barátaink jöt­tek ide — mondotta többek közt — és most az a biz­tos érzésünk van, hogy mint testvéreink mennek el innen. Két hét rövid idő, de mégis szép álom volt nekünk. Álma a közös nagy múltnak és reménye a közös jövendőnek. Annyi év és annyi gyűlölet után az önök barátsága és testvéri érzése életörömet ad nekünk. Az olasz követség előtti felvonulás nem­csak önök számára volt meglepetés, hanem a mi éb­redésünk is. Ébredése nemzeti erőnknek és annak a tudatnak, hogy többé nem vagyunk egyedül, hanem egy baráti kéz szorítja meg a magyar kezet, egy erős kéz, a Mussolini keze. (Lelkes taps. Felkiáltá­sok: Éljen Mussolini!) De erős a Mussolini szava is, az, hogy egy békeszerződés nem lehet egy nem­zet sírboltja. Bátor szó, nemes szó, az igazság szava, mellyel a Duce a világ lelkiismeretét akarja fölkelteni. Mi magyarok a keresztre feszített Krisz­tus sírjára gondolunk és hisszük, hogy miként ő, a keresztre feszített magyarság is föl fog támadni a trianoni sírból. Köszönjük az önök látogatását. Ha valaki, a sok századon át megcsonkított, haza­­fiságát sirató Olaszország értheti meg a megcsonkí­tott Magyarország fájdalmát. Az egységes párt ne­vében, Bethlen István örömével és barátságával egy kis ajándékot küldünk önök útján az önök dicső Mussolinijának. Kicsi az ajándék formája, de nagy a szeretet és bámulat, amellyel Árpád vezér népe az önök nagy vezérének üdvözletét küldi. A beszéd alatt lehullott a lepel egy miniatűr Árpád-szoborról, amely ezüstbe öntve, kicsinyített mása Zala György híres milleniumi Árpád szobrá­nak. A márványtalapzaton ez a felírás olvasható: „A honalapító Árpád vezér népe Mussolininak, a Ducénak, Itália újjáalkotójának.“ A szobor jobbol­dalát az Országház, baloldalát a királyi palota, hát­a kezdődő érelmeszesedésnél a természetes, „Ferenc József“ keserűviz úgy az alhasi pangása mint a renyhe emésztést gyorsan és enyhe módot megszünteti. A gyakorlati orvostudomány vezérei a Ferenc József vizet azért becsülik olyan nagyra, mert ez a szívbajosoknál is szabályozza a gyomor- és a bélműködést, aminek következtében az ét­vágy növekszik és az ellenállóképesség fokozódik. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban és fű­­szerüzletekben, jó részét pedig a miniszterelnöki palota képe díszíti. Az üdvözlésre gróf Cippico szenátor válaszolt. — Amikor megérkeztünk, — mondotta többek közt — már első nap úgy éreztük, hogy őszinte ba­rátok közé jöttünk és most, amikor távozunk, úgy távozunk innen, mintha otthonról mennénk el. Itt mindenki testvéri érzelmeit juttatta kifejezésre irán­tunk. Nemcsak a politika az, ami a két nemzetet összehozza, hanem ennél sokkal több, a római kul­túra közössége, mert Magyarország első királya Szent István volt, akinek Bizánc és Róma között kellett választani. És ő nem Bizáncot választotta, szóval nem a zűrzavart és a rendetlenséget, hanem Rómát, amely a tökéletes rendet jelentette. Carducci versei Róma nagyságáról és örökkévalóságáról énekelnek és most azzal a bizonyossággal távozunk el Magyarországról, hogy a római civilizáció nagy­sága Magyarországon is él és Magyarországot is naggyá fogja tenni. Végül Kuna P. András a magyar kisgazda és földmivelő nép rokonszenvét és üdvözletét tolmá­csolta. Az egységes párt művészi kivitelű ezüst ciga­rettatárcát adott emlékül az olasz vendégeknek. A cigarettatárca fedőlapján a megcsonkított Magyar­­ország látható, alatta ezzel a felírással: Nem, nem, soha! Az olasz újságírók ünneplése az Otthon­­ók és Hírlapírók Körében, végén poharat az est hősére, Solmi professzorra ürítette. Az olaszok részéről báró Pace képviselő szó­lalt fel ezután általános fig­yelem közepette. „An­nak a két hétnek, amelyet most Budapesten töl­töttünk, — mondotta — lendületben valóságos kul­­minációs pontja az, hogy most itt együtt vagyunk. Jól mondta Pekár ő excellenciája, hogy itt való­ban otthon vagyunk.“ Beszéde során ezután rá­tért azokra a valósággal vallásos érzelmekre, amelyekkel az olasz nép Mussolini iránt viseltetik és a fasizmus ellenségeivel szemben hangoztatta, hogy a fasizmus valóban kisebbség, de olyan ki­sebbség, amely felismerte Olaszország jövőjének üdvét és ez a felismerés immár a nép nagy töme­geinek is hitévé vált. Beszéde végén azt hangsú­lyozta, hogy a magyar és olasz hírlapírás kölcsö­nös érintkezése és barátsága adja annak biztosí­tékát, hogy az elmúlt évben Rómában megkötött barátsági szerződés mindkét nemzet javára fog szolgálni. A nagy lelkesedéssel fogadott beszéd után Arrigo Solmi képviselő, a páviai egyetem rektora szólalt fel és azt hangoztatta, hogy a latinitás és a fasizmus az a két gondolat, amely a magyar és olasz nemzetet összefűzi. Idejöttek Magyaror­szágra, — úgymond — amelyről alig tudtak vala­mit és itt egy hatalmas, ezeréves kultúrát találtak. Még­pedig latin kultúrát. Most azzal a meggyőző­déssel távoznak el Magyarországról, hogy a ma­gyar nemzet az olasz nemzet nővére, akinek szen­vedései iránt megértéssel viseltetnek Itáliában és ez a megértés a két nemzet kapcsolatait az eddi­ginél is szorosabbra fűzi. Beszédét azzal fejezte be, hogy Magyarország feltámadásának gondolatát szívükbe vésve viszik el magukkal. Túláradó lelkesedés fogadta Solmi profesz­­szor szavait, amelyek után báró Baratelli, a Tri­buna szerkesztője hangoztatta az olasz újságírók nevében, hogy Magyarország mai sorsa azonos az egykori Olaszország sorsával és hiába mond bár­mit is az ellenséges külföldi sajtó, Magyarország­nak ma csak egy célja lehet: természetes ősi hatá­rinak visszaszerzése, mert csak a természetes határok biztosíthatják egy nemzet fejlődését. Amint ez az elv az Alpesek táján érvényesült, úgy a Kár­pátoknál is érvényesülnie kell. Báró Baratelli nagyhatású beszéde után Brigante Colonna szerkesztő rövid, de gyújtó ha­tású beszédben hangoztatta, hogy a „Nem, nem, soha!“ mintájára ő úy jelszót szeretne bedobni a magyar életbe és pedig azt, hogy: „Cosi non va!“ (Ez így nem maradhat.) Frenetikus éljenzés kö­szönte meg a kiváló olasz publicista gyönyörű szavait, majd Donáth Gyula lelkes olasz nyelvű­ beszéde után a cigányzenekar régi magyar nótá­kat kezdett játszani. Ekkor megjelentek gróf Cippico szená­tor és vele együtt még néhány olasz képviselő, akik az egész vendégsereggel együtt nagy élvezet­tel hallgatták dr. Molnár Imre régi magyar és olasz népdalait, amelyeket a művész Lányi Viktor finom zongorakíséretével énekelt. Az est további folyamán olyan közvetlen hangulat fejlődött ki, hogy Cippico gróf és Brigante Colonna gróf rész­ben saját verseiket, részben Dante, D’Annunzio és adott valamit, és amik ezer és ezer mérföldre ké­szültek hű utitársal. A hamis igazolóiratok, a kín­nal beszerzett térképek — minden. A patrull röhögve szedett össze mindent. El­vitték utolsó szál ruhájukat is, az ing maradt csak, a kopott alsónemü, melyben ágyon heverni lehet. S aztán mély és sötét csend borult a barakra, amint a patrull lámpája mögött csikorogva elfor­dult megint a zár. Elárulták őket . . . Elárulták . . . De ki? Véres körmök mélyedtek bele a tenyerük hú­sába és a foguk úgy riadozott össze, mint a hideg­lelősé. Ki? Teodor ágya üres volt. És sohase jött vissza erre az ágyra, sohase látták őt többé. Amint utoljára Végigment, nehéz csizmáiban, habozva és nehézkesen, fölvont vállakkal a havas udvaron: ez volt róla az utolsó kép. Az örök ajka elnémult, ha róla kérdezősködtek. Sem pénz, sem vadki nem szólaltatta meg ezeket az ajkakat. Teo­­dort elnyelte a rémület csöndje, melyben egész éle­­­tük fuldoklóit. De másnap délben a járókelőknek, akiket n­ép arra vitt az útjük, a Sterica-alicén különös lát­ványban volt részük. Egy kis kávémérés rozsda­szennyes gázlámpáján a csukott ajtó előtt egy öreg­ember holtteste lógott. Úgy húzták fel oda, szinte játékszeresen vékony madzagon. Kék gyerekszeme tágra meredt, szörnyű rémülettel bámult bele a sem­mibe. * Soha semmikor semmi biztosat nem tudhattak meg affelől, hogy voltakép mi történt? De a tizen­kettes darakban nem volt ember, aki ne esküdött volna meg arra, hogy Teodor a maga olcsó szaba­dulásáért utálatosan odaáldozta öt társa kínnal és verejtékkel összeálmodott szabadságát és az áldott öreg ember életét. Semmivel ezt rá nem tudták volna bizonyí­­­tani. Hiszen akkor még azt sem tudhatták, nem-e végződött Teodor magányos útja az udvarban véres tragédiásan, egy őr puskalövésével, nem tudhatták. Azok között a lelkes ünneplések között, ame­lyekkel a Budapesten időző olasz képviselőket és újságírókat elhalmozták, a legmelegebbek és leg­­--szebbek egyike az a lakoma volt, amelyet az Otthon­írók és Hírlapírók Köre vasárnap este rendezett a vendég olasz írók és újságírók tiszteletére. Az olasz vendégeket érkezésükkor az Otthon vezetősége nevében Süle Antal szerkesztő, a kör főtitkára fogadta és üdvözölte, majd a Giovinezza hangjai mellett a vendégek a nagyterembe vonultak és elfoglalták helyüket a vacsorázóaszt­alnál. Az olasz vendégek közül megjelentek Arrigo Solmi kép­viselő, egyetemi tanár, történetíró, Arturo Fossati, báró Pace, Vico Pellizari képviselők, báró Baratelli, a Tribuna szerkesztője, gróf Gustavo Brigante Co­­lonna, a Giornale d’Italia szerkesztője, és Bona­­ventura Caloro, a Lavoro d’Italia munkatársa. Az olasz követség részéről lovag di Franco kancellár és Antonio Widmar, sajtófőnök jelentek meg. Elsőnek Pekár Gyula szólalt fel, aki beszédé­ben arra utalt, h­­gy annyi hivatalos ünneplés után olasz vendégeink most igazán „otthon“ vannak az újságírók körében. Lángoló szavakkal emelte ezután poharát arra a Nagy Láthatatlanra, Mussolinira. Hatalmas lelkesedés fogadta Radó Antal be­szédét, amely után dr. Körösi Sándor mutatott rá az olasz és magyar néplélek között fennálló hasonlatos­ságra és pompás tanulmánynak is beillő beszéde hogy Teodor köpenyének foszlányain nem-e híz­nak azóta édes-vidoran azok az undok földalatti férgek, mik annyi édes, büszke, fiatal magyar test rostjait marcangolták szét a szibériai föld rette­netes csöndjében . . . De esküdtek volna mind rá, azzal a bizton­sággal, amelyet a szív dobolása hirdet és a lélek sejtelmes szava erősít, hogy a fekete ember men­tette így a maga életét, ezzel a gazsággal, ezzel a szégyennel, ezzel a förtelemmel. És Teodor neve és Teodor lénye úgy bele­­égett néma szívükbe, mint a pokol bélyege. De aztán ... jött a felszabadulás, évek múlva, a kínos hazavonszolódás, és szétszóródtak, ezren ezer felé — ki bánta már a régi emléket, a régi sebet, mely örökös seb, szégyen sebe, nem öl és nem gyógyul. A visszanyert otthon annyi bajt zúdított reá­juk, a megváltozott új élet annyi új küzdelmet je­lentett, hogy kinek lett volna kedve és ereje küz­deni egy fantommal, melynek csak árnya él s az is csak a lélek mélyén . . . S most Péter kétségbeesett, rémült borzalom­mal találta magát szemközt azzal az emberrel, kit életében — szive szava szerint és csak eszerint az igaz szó szerint — legtöbb oka volt gyűlölni és megvetni. Egyszerre elmúlt minden kábulata. Az is, amelyet szerelme borított lelkére, az is, amelyet a zugó város mindig és most is fülébe duruzsolt. Hideg lett, jéggé dermedt, kiegyenesedett önmagá­ban, mint egy acélpenge s nem törődött semmivel, csak azt az embert nézte. Csak most el ne meneküljön a szeme elől. Valami homályos terv kavargott benne. Hogy követni fogja, utoléri, egy utcasarkon megkérdezi, felelősségre vonja és aztán . . . talán . . . neki­megy a torkának... ő, a maga végtelen nyugal­mával, hideg öntudatával, szive és lelke egész gyer­mekes jóságával . . . úgy, olyan vadul, olyan el­keseredetten és olyan halálosan, ahogyan csak egy gyermek tud nekimenni, halálos gázolással, annak, akinek méregcsöppjét szivében érzi... (Folytatjuk.) 5 iimiitnntimiimmn>intin»iiinHHimiiimnmm«inMiu Kis cipellő, topogó Rántás csizma, kopogó JVUGGET-től lesz ragyogó Tó cipőnek^ ’B jQ.tjjo­bb fémjegitó Ingyen kitisztítjuk mindenkinek a cipőjét a Nemzetközi Vásárban lévő 133 számú pavilonunkban Nugget-cipőkrémmel. Illcii

Next