Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 111-122. szám)
1928-05-16 / 111. szám
X *UÜAPs£8T, 1923. L. ÉVFOLYAM, 111. (16.584) SZAM. SlfcKDA, MÁJUS 16, ..........".. ................ 1 1 ........ .................................... ...... — "! Főkiadóhivatalok: Vilmos c8.-ut 78. és Erzsébet-körut 1. Fiókok: 1., Krisztina-krt 133., Margit-krt 5/b, II., Fő-u. 23., VI., Andrássy-út 4., VIII., Rákóczi-út 9. Kjpest, István-út 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. Külföldön az előfizetési ár kétszeres. My Son, írta: Nagy Emil. Az elmúlt esztendő július havának egyik délelőttjén, a Themze-parti Hotel Savoy egyik szobájában volt Lord Rothermere-el az a nagy találkozásom, amelyiknek gyümölcseképen hazaküldtem a magyar népnek a Lord első nagy üzenetét, mint a megcsonkított Duna- Tisza-parti sötét és fájdalmas éjszaka első biztató reménysugarát. Amikor beléptem az egyszerű szobába, Ward Price-en, a Daily Mail szerkesztőjén kívül, — akit jól ismertem — ott állott még egy ismeretlen magas, kedves arcú, nyílt tekintetű fiatalember is, akit a Lord egyszerűen csak így mutatott be: „My son“ (az én fiam). Azután megindult a Lord és köztem a beszélgetés. Megfestettem neki magyar szívből fakadó szárnyaló szavakkal azt a mérhetetlen nagy hatást, amit az első világhíres cikke a meggyötört és földig alázott magyarságból kiváltott. A Lord szemmel láthatóan nagy megindultsággal hallgatta a magyar éjszaka néma csöndjéből London felé visszhangzó hálás nemzeti feljajdulás zokogó hangját, s elküldte Pannónia földjére az ő első üzenetét... A fia némán ült mellettünk. Akkor ő még újonc volt az édesatyja nagy küldetése irányában. Mindjárt ott, azon a találkozáson, közölte a Lord azt az elhatározását, hogy egyetlen fiát elküldi mi hozzánk. Ezt akkor meg is írtam haza . Előttem kérdezte meg a fiát, hogy hajlandó-e erre, s akkor az a széparcú, gyönyörű termetű, kedves tekintetű fiatalember csak ennyit felelt: „Of course father will“ (természetesen atyám). Akkor emez egyszerű szavak mögött, — benyomásom szerint — még inkább rejlett a fiúi engedelmesség, mint az egyéni lelkesedés. És ez érthető. Hisz ennek a fiatalembernek, a hatalmas Anglia egyik nagyrahivatott ifjú képviselőjének, megadta a sors mindazt a jót, szépet, nemeset és kényelmeset, amit a föld legkiválasztottabb fiának abszolút tökéletességgel megadhat, s amik az életet gondtalanná s a boldogság és gyönyörűségek rózsás láncolatává tehetik. Nem sokat tudott akkor még az a fiatal angol képviselő, mérhetetlen vagyonok majdani ura, arról a kelet irányában messze lakó kis népről, amelynek alig van rokona széles e világon, de annál több az ellensége, s amelyik annyit szenvedett, annyit vérzett ezer éven át, nemcsak a saját maga létéért és szabadságáért, de az európai keresztény kultúráért is, hogy azután végre hálából martalócok kezére juttassák a győztes nagyhatalmak büszke fajtájának többmilliónyi fiát s áldást fakasztó földének kétharmadát... Azután többször hallottam a fiatal Esmond Harmsworth parlamenti felszólalásait. Higgadtan, nagy körültekintéssel szólott mindig s leginkább gazdasági és szociális kérdésekkel foglalkozott, mindenkor nagy figyelem és érdeklődés közepette, ami nemcsak az óriási vagyon, világbefolyás és nagy név örökösének szólott, hanem a kiművelt lelkű, tanult és nemes szándékú egyénnek is. Természetes, hogy én, mint meggyalázott fajtám egyszerű fia, mindig nagy érdeklődéssel csüngtem annak a fiatal képviselőnek az ajakon, aki egyszer valamikor — a magyarnak egyöntetű imája szerint mennél távolabb fekvő időben — a Lord othermere nevet fogja viselni, s már akkor is örültem mindig, ha karcsú szép alakját megpillantottam a karzatról a westminsteri alsóház barnapárnás padjai között... Elmúlt a nyár, beköszöntött a ködös hideg angol ősz s akkor egy napon megjelent a Warnick Houseben, London egyik legszebb pontján, Esmond Harmsworth fényes úrilakában egy héttagú, igénytelen, de lelkes magyar küldöttség. A mögött a küldöttség mögött nem állott akkor még a hazai intéző körök támogatásának a fénye, sőt akkor még a küldöttség kisded hajójának hazai ellenszelekkel kellett vesződnie. De vitt magával ez a küldöttség valamit, ami nem jutott még osztályrészül külföldi embernek a történelem folyamán, elvitte magával a Warwick House-ba egy jobb sorsra méltó, rettenetesen szenvedő történeti nép egymilliókétszázezer hála aláírását, s a nemzeti lélek eme páratlan köszönő megnyilatkozása vaskos kötetekbe kötve ott sorakozik a Warwick House művészi kincsektől duzzadó szalonjában, mint annak legszebb erkölcsi ékessége. Alig lehet a napnak olyan órája, amikor a fiatal Esmond Harmsworth idealista tekintete reá ne essék Árpád szenvedő népe néma köszöntésének örök érvényű allegóriájára. Azok a hálaaláírások az Atyának szóltak, s most eljön hozzánk a Fiú, hogy közvetlen közelből megismerje azt a népet, amelyik pár nap alatt, égő lelkesedéssel, mélységes hálával és a sötét éjszakán áttört reményérzéssel, egymillió kétszázezer aláírást adott össze, hogy azzal köszöntse azt a férfiút, aki sajtójának világhatalmával a kristálytiszta magyar igazság mellé állott. Ez a látogatás a magyar népnek szól, hisz Esmond Harmsworth maga is vidéki kisnemes angol gazdák ivadéka. Ez a látogatás szól a ma csak nyolcmilliós magyar közönségnek, de szól egyúttal annak a másik magyarságnak is, amelyik rab bilincsekben, dobogó szívvel és néma ajakkal tekint át ide mihozzánk a bűnös trianoni határok mögül, epedve várva a szabadulás óráját. Köszöntünk Téged, nemes Fiú, ősi yeoman farmerek utóda, ma még Atyád érdemeiért, de köszöntjük Benned egyúttal a Lord Rothermere név majdani viselőjét is, azét a nevét, amelynek a szívverése mindenkor egybe fog hangzani a magyar paloták és magyar Rozi? Irta: Kövesi Elek. A szinészsuhanc meghúzódott a magas palánk sötétjében s onnan suttogta halkan: — Rozi, Rozi. Már untig ismételgette, de Rozi, Róka Nagy uram szolgálója csak nem jelentkezett. A szinészsuhanc ekkor kissé előbujt és bekukucskált óvatosan az ablakon. Aztán elfutotta dühében a pirosság az arcát, mert látta, hogy a Rozi meg a gazda ott enyelegnek egymással a szoba homályában. — Na, ez is jóféle, — állapította meg keserűen magában. — Azt ígérte, hogy míg a gazdáék odalesznek a kocsmában a mutatványnál, kijön ide hozzá; igaz, hogy a gazda itthon van talán ezért nem jöhet ki, de valószínűbb, hogy Róka Nagy uram éppen Rozi miatt maradt itthon. Pedig már milyen szépen kigondolta magának az egészet. Tudott ő bánni az ilyen lenhajú mamluszkákkal. Addig-addig tréfált velük, addig nevettette őket, míg a többi aztán magától adódott. Eh, holnap majd más falu jön, más lenhajú Rozikával. De azért, kedvetlenül tartott a kocsma felé, ahol a mutatvány már javában folyt. Szépen összejött a közönség, mert a plakát sok mindent ígért, de mi volt az, ahhoz képest, amit a művészek tényleg nyújtottak. Az ivó egyik fele nagy fekete függönnyel volt beborítva, előtte pedig kísérteties fehér lepedővel borítva aludt a médium. Sápadtra mázolt arca szinte beleolvadt a fehér térítőbe, de egészében félelmetesen dürledt ki a fekete, gyászos drapériák közül. A színészsuhanc egykedvűen meghúzódott a művészek részére lepedőkkel eltakart helyen. Szabadnapos volt, hasbeszélő tudományát, amelyet a legmagasabb művészetig fokozott, ma pihentette. A közönget figyelte mely igazán nem esőd", ha n. l.őtberzírató kísértetie-r-ütetvények hatása alatt csendesen ült a hosszú lócákon. — Méltóztassanak, méltóztassanak csak valamit elrejteni. — szavalt éppen az igazgató itt. — Bármit is rejtenek el és bárhová, a médium pillanatok alatt megmondja, hogy mi az elrejtett tárgy. A süket Juhász, aki a saját hangját is nehezen fogadta vissza a füleivel, azt hitte, hogy halkan beszél, bizony alaposan kiabálva suttogta a szomszédjának: — Csak vigyázzon kend, nehogy a művész urak valamit megcsapjanak. Ismerni kell ezeket a komédiásokat. Az igazgató úr is meghallotta a kellemetlen megjegyzést, de szótlan elengedte a füle megett, mert már régen megszokta ezt a bizalmatlanságot. — Méltóztassanak csak bármit elrejteni! Lement a nézőközönség közé és az alsósorban üldögélő Matuz Andrásnak elkérte a kését. — Adja ide csak nyugodtan. Matuz tétova, bizonytalan mozdulattal vette elő a bicskáját, amelyet az igazgató úr nadrágja zsebébe süllyesztett. — Csendet kérek hölgyeim és uraim! A médiumnak csendre van szüksége. Elnyújtott, átszellemült hangon kérdezte az alvó asszonyt, aki most kergetett el harmadizben egy makacs, tapintatlan legyet az orra hegyéről. — Na, drágám, késedelem nélkül feleljen. Mi az elrejtett tárgy és hol van? Pár pillanatig csend volt Akkor túlvilági hangon halkan válaszolt a médium: — Kés ... A nadrágzsebben. A hallgatóság megdöbbenve feszengett a helyén, az igazgató úr pedig fölényes mosollyal folytatta: — Méltóztassanak. Talán ön . . . Megfogta süket Juhász nadrággombját, aki látva, hogy a gomb erősen tart a helyén, nem féltette az igazgató úrtól. — Na, drágám, gondolkozzon, mi van a kezemben. — Nadrággomb. — sóhajtotta halkan, messziről az alvó. Az öreg Harangozó Benedek csóválta a fejét. — Nahát. Csodálatos, csodálatos. Mit ki nem tanálnak. Ördög segít itten, nem az Úristen.. A nagyorrú Galamb Gábor még hozzátoldotta— Szinte érzem a kénszagot, az orrom csiklandja. Az igazgató azonban nem zavartatta magát. — Tessék. Lehet kérem. A médium még alszik. Méltóztassanak akármilyen tárgyat. Lehet még kisebb, mint a gomb volt. Odafordult a kövér Czifkénéhez, aki a saját kocsmakosztjának volt a már alig is pihegő reklámja. — Van a hölgynek tűje? — Hogyne volna lelkem. Micsoda háziaszszony volnék ha még egy tű sem akadna a portámon. A kívánatos kehieket takaró ruharedőkből előkotorászott óvatosan egy varrótűt. — Vigyázzon kedves, mert megszúrja magát. Az igazgató úr elvette a tűt és felszólt a médiumnak: — Mi van a kezemben? Az alvó azonban nem válaszolt Az igazgató most magyarázva fordult a közönséghez. — Igen, ez kissé nehezebb. De ez is sikerülni fog. Csak egy kis türelem. Mi van a kezemben? A médium fáradt, távoli hangon válaszolt.— Csak egy kis tű. A nézőközönség most már igazán meg volt illetődve. Az igazgató úr pedig úgy vélte, hogy elég a mutatványból. Jobb a dicsőség tetőpontján viszszavonulni. — Igen tisztelt közönség! A médium fáradt, ereje fogytán van. Köszönöm a szíves támogatást, a viszontlátásra. Az igen tisztelt közönség a tapasztalt csodák hatása alatt csendesen kászálódott kifelé. Ekkor az első sorban, a léca végén, felállt egy termetes aszszonyság és felszólt az igazgatónak. — Ha meg nem sértem az urat Nem tudná mondani az a módi, vagy minek tisztelik, hogy vájjon mit csinál most az én uram otthon? A médium már éppen felült és álmosan dörzsölgette szemeit, az igazgató pedig zavartan nézett az asszonyra. A színészsuhanc, aki a beszédre felriadt bóbis Esmond Harmsworth kedden délután Bécsbe érkezett. Szerdán reggel folytatja útját Budapest felé. (Tudósítás a 3-ik oldalon.)