Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 111-122. szám)

1928-05-16 / 111. szám

X *UÜAPs£8T, 1923. L. ÉVFOLYAM, 111. (16.584) SIAM. SlfcKDA, MÁJUS 16, .........."..- ................ 1 1 ........ .................................... ...... — Előfizetési árak: Egy Ilónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. Főkiadóhivatalok: Vil­mos c8.-nt 78. és Erzsé- bet-körut 1. Fiókok: 1., Krisztina-krt 133.. Mar- git-krt 5/b, II., Fő-u. 23., VI., Andrássy-ut 4., VIII., Rákóczi-ut 9. ü.i- pest, István-ut 1. és Kispest. Kossnth-tér 11. Esmond Harmsworth kedden délután Bécsbe érkezett. Szerdán réggé! folytatja útját Budapest felé. (Tudósítás a 3-ik oldalon.) My Son, Irta: Nagy Emil. Az elmúlt esztendő julius havának egyik délelőttjén, a Themze-parti Hotel Savoy egyik szobájában volt Lord Rothermere-el az a nagy találkozásom, amelyiknek gyümölcseképen hazaküldtem a magyar népnek a Lord első nagy izenetét, mint a megcsonkított Duna- Tisza-parti sötét és fájdalmas éjszaka első biz­tató reménysugarát. Amikor beléptem az egy­szerű szobába, Ward Price-en, a Daily Mail szerkesztőjén kivül, — akit jól ismertem — ott állott még egy ismeretlen magas, kedves arcú, nvilt tekintetű fiatalember is, akit a Lord egy­szerűen csak igy mutatott be: „My son“ (az én fiam). Azután megindult a Lord és köztem a beszélgetés. Megfestettem neki magyar szívből fakadó szárnyaló szavakkal azt a mérhetetlen nagy hatást, amit az u első világhíres cikke a meggyötört és földig alázott magyarságból ki­váltott. A Lord szemmell áthatóan nagy megin- dultsággal hallgatta a magyar éjszaka néma csöndjéből London felé visszhangzó hálás nem­zeti feljajdulás zokogó hangját, s elküldte Pan­nónia földjére az ő első üzenetét... A fia né­mán ült mellettünk. Akkor ő még újonc volt az édesatyja nagy küldetése irányában. Mind­járt ott, azon a találkozáson, közölte a Lord azt az elhatározását, hogy egyetlen fiát elküldi mi hozzánk. Ezt akkor meg is írtam haza . Llőttem kérdezte meg a fiát, hogy hajlandó-e erre, s akkor az a széparcu, gyönyörű termetű, kedves tekintetű fiatalember csak ennyit felelt: „Of course father / will“ (természetesen atyám). Akkor emez egyszerű szavak mögött, — benyomásom szerint — még inkább rejlett a fiúi engedelmesség, mint az egyéni lelkese­dés. És ez érthető. Hisz ennek a fiatalembernek, a hatalmas Anglia egyik nagyrahivatott ifjú képviselőjének, megadta a sors mindazt a jót, szépet, nemeset és kényelmeset, amit a föld leg- kiválasztóttabb fiának abszolút tökéletességgel megadhat, s amik az életet gondtalanná s a boldogság és gyönyörűségek rózsás láncola­tává tehetik. Nem sokat tudott akkor még az a fiatal angol képviselő, mérhetetlen vagyonok Rozi• Irta: Kövest Elek. A szinészsúhanc meghúzódott a magas palánk sötétjében s onnan suttogta halkan: — Rozi, Rozi. Már untig ismételgette, de Rozi, Róka Nagy uram szolgálója csak- nem jelentkezett. A szinész- suhanc ekkor kissé előbujt és bekukucskált óvato­san az ablakon. Aztán elfutotta dühében a pirosság az arcát, mert látta, hogy a Rozi meg a gazda ott onyelegnok egymással a szoba homályában. — Na, ez is jóféle, — állapította meg keserűen magában. — Azt Ígérte, hogy mig a gazdáék oda­lesznek a kocsmában a mutatványnál, kijön ide hoz­zá; igaz, hogy a gazda itthon van talán ezért nem jöhet ki, de valószínűbb, hogy Róka Nagy uram éppen Rozi miatt maradt itthon. Pedig már milyen szépen kigondolta magának ay. egészet. Tudott ő bánni az ilyen lenhaju mam- lnszkákkal. Addig-addig tréfált velük, addig nevet­tette őket, mig a többi aztán magától adódott. Eh, holnap majd más falu jön, más lenhaju Rozikával. De azért, kedvetlenül tartott a kocsma felé, ahol a mutatvány már javában folyt. Szépen össze­jött a közönség, mert a plakát sok mindent Ígért, de mi volt az, ahhoz képest, amit a művészek tényleg nyújtottak. Az ivó egyik fele nagy fekete függönnyel volt beborítva, előtte pedig kísérteties fehér lepedővel borítva aludt a médium. Sápadtra mázolt arca szin­te beleolvadt a fehér térítőbe, de egészében félelme­tesen düíledt ki a fekete, gyászos drapériák közül. A szinészsúhanc egykedvűen meghúzódott a művészek részére lepedőkkel elt&kart helyen. Sza­badnapos - volt. hasbészélő tudományát, amelyet a legmagasabb művészetig fokozott, ma pihentette. A közön.- get figyelte mely igazán nem esőd", ha n. l-.őtberzí.r «tó kísérteiie- r-utetvények hatása alatt csendesen tilt a hosszú lócákon. — Méltóztassanak. méltóztassanak csak vala­mit elrejteni. — szavalt éppen az igazgató itr. — majdani ura, arról a kelet irányában messze lakó kis népről, amelynek alig van rokona szé­les e világon, de annál több az ellensége, s ame­lyik annyit szenvedett, annyit vérzett ezer éven át, nemcsak a saját maga létéért és sza­badságáért, de az európai keresztény kultú­ráért is, bogy azután végre hálából martalócok kezére juttassák a győztes nagyhatalmak büsz­ke fajtájának többmilliónyi fiát s áldási fa­kasztó földének kétharmadát... Azután többször hallottam a fiatal Es­mond Harmsworth parlamenti felszólalásait. Higgadtan, nagy körültekintéssel szólott min­dig s leginkább gazdasági és szociális kérdé­sekkel foglalkozott, mindenkor nagy figyelem és érdeklődés közepette, ami nemcsak az óriási vagyon, világbefolyás és nagy név örökösének szólott, hanem a kiművelt lelkű, tanult és ne­mes szándékú egyénnek is. Természetes, hogy én, mint meggyalázott fajtám egyszerű fia, mindig nagy érdeklődéssel csüngtem annak a fiatal képviselőnek az ajakén, aki egyszer va­lamikor — a magyarnak egyöntetű imája sze­rint mennél távolabb fekvő időben — a Lord othermere nevet fogja viselni, s már akkor is örültem mindig, ha karcsú szép alakját meg­pillantottam a karzatról a westminsteri alsó- ház barnapáfnás padjai között... Elmúlt a nyár, beköszöntött a ködös hi­deg angol ősz s akkor egy napon megjelent a Warnick Houseben, London egyik legszebb pontján, Esmond Harmsworth fényes úri la­kában egy héttagú, igénytelen, de lelkes ma­gyar küldöttség. A mögött a küldöttség mö­gött nem állott akkor még a hazai intéző körök támogatásának a fénye, sőt akkor még a kül­döttség kisded hajójának hazai ellenszelekkei Bármit is rejtenek el és bárhová, a médium pillana­tok alatt megmondja, hogy mi az elrejtett tárgy. A süket Juhász, aki a saját hangját is nehezen fogadta vissza a füleivel, azt hitte, hogy halkan be­szél, bizony alaposan kiabálva suttogta a szomszéd­jának: — Csak vigyázzon kend, nehogy a művész urak valamit megcsapjanak. Ismerni kell ezeket a komé­diásokat. Az igazgató ur is meghallotta a kellemetlen megjegyzést, de szótlan elengedte a füle megett. mert már régen megszokta ezt a bizalmatlanságot. — Méltóztassanak csak bármit elrejteni! Lement a nézőközönség közé és az alsósorban üldögélő Matuz Andrásnak elkérte a kését. — Adja ide csak nyugodtan. Matuz tétova, bizonytalan mozdulattal vette elő a bicskáját, amelyet az igazgató ur nadrágja zse­bébe süllyesztett. — Csendet kérek hölgyeim ós uraim! A mé­diumnak csendre van szüksége. Elnyújtott, átszellemült hangon kérdezte az alvó asszonyt, aki most kergetett el harmadizben egy makacs, tapintatlan legyet az orra hegyéről. — Na, drágám, késedelem nélkül feleljen. Mi az elrejtett tárgy és hol van? Pár pillanatig csend volt Akkor tulvilági han­gon halkan válaszolt a médium: — Kés ... A nadrágzsebben. A hallgatóság megdöbbenve feszengett a he­lyén, az Igazgató ur pcidig fölényes mosollyal foly­tatta: — Méltóztassanak. Talán ön . . . Megfogta süket Juhász nadrággombját, aki lát­va. hogy a gomb erősen tart a helyén, nem féltette az igazgató úrtól. — Na. drágám, gondolkozzon, mi van a ke­zemben. — Nadrággomb. — sóhajtotta halkan, messzi­ről az alvó. Az öreg Harangozó Benedek csóválta n fejét. — Nahát. Csodálatos, csodálatos. Mjt ki nem tanálnak. Ördög segít itten, nem az Úristen.. A nagyorru Galamb Gábor még hozzátoldotta­kellett vesződnie. De vitt magával ez a küldött­ség valamit, ami nem jutott még osztályrészül külföldi embernek a történelem folyamán, el­vitte magával a Warwick House-ba egy jobb sorsra méltó, rettenetesen szenvedő történeti nép egymilliókétszázezer hála-aláirását, s a nemzeti lélek eme páratlan köszönő megnyilat kozása vaskos kötetekbe kötve ott sorakozik a Warwick House művészi kincsektől duzzadó szalonjában, mint annak legszebb erkölcsi ékes­sége. Alig lehet a napnak olyan órája, amikor a fiatal Esmond Harmsworth idealista tekin­tete reá ne essék Áipád szenvedő népe néma kö­szöntésének örök érvényű allegóriájára. Azok a hálaaláirások az Atyának szóltak, s most eljön hozzánk a Fiú, hogy közvetlen közelből megismerje azt a népet, amelyik pár nap alatt, égő lelkesedéssel, mélységes hálával és a sötét éjszakán áttöri' remény-érzéssel, egymilliókét­százezer aláírást gdott össze, hogy azzal kö­szöntse azt a férfiút, aki sajtójának világhatal­mával a kristálytiszta magyar Igazság mellé állott. Ez a látogatás a magyar népnek szól, hisz Esmond Harmsworth maga is vidéki kis- nemes angol gazdák ivadéka. Ez a látogatás szól a ma csak nyolcmilliós magyar közönség­nek, de szól egyutta' annak a másik magyar­ságnak is, amelyik rab bilincsekben, dobogó szívvel és néma ajakkal tekint át ide mihoz- zánk a bűnös trianoni határok mögül, epedvc várva a szabadulás óráját. Köszöntünk Téged, nemes Fiú, ősi yeoman farmerek utóda, ma még Atyád érde­meiért, de köszöntjiik Benned egyúttal a Lord Rotbermere név majdani viselőjét is, azét a nevét, amelynek a szívverése mindenkor egybe fog hangzani a magyar paloták és magyar — Szinte érzem a kénszagot, az orrom csik- landja. Az igazgató azonban nem zavartatta magát. — Tessék. Lehet kérem. A médium még al­szik. Méltóztassanak akármilyen tárgyat. Lehe* még kisebb, mint a gomb volt. Odafordult a kövér Czifkénéhez, aki a saját kocsmakosztjának volt a. már alig is pihegő rek­lámja. — Van a hölgynek tűje? — Hogyne volna lelkem. Micsoda háziasz- szony volnék ha még egy tii sem akadna a por­támon. A kívánatos kehieket takaró ruharedőkből elő. kotorászott óvatosan egy varrótűt. — Vigyázzon kedves, mert megszurja magát. Az igazgató ur elvette a tüt és felszólt a mó. diumnak: — Mi van a kezemben? Az alvó azonban nem válaszolt Az igazgató most magyarázva fordult a közön, séghez. — Igen, ez kissé nehezebb. De ez is sikerülni fog. Csak egy kis türelem. Mi van a kezemben? A médium fáradt, távoli hangon válaszolt.­— Csak egy kis tii. A nézőközönség most már igazán meg volt il- letődve. Az igazgató ur pedig úgy vélte, hogy elég a mutatványból. Jobb a dicsőség tetőpontján visz- szavonulni. — Igen tisztelt közönség! A médium fáradt, ereje fogytán van. Köszönöm a szives támogatást, a viszontlátásra. Az igen tisztel! közönség a tapasztalt csodák hatása alatt csendesen kászálódott kifelé. Ekkor az első sorban, a löca végén, felállt egy termetes asz- szonyság és felszólt az igazgatónak. — Ha meg nem sértem az urat Nem tudná mondani az a módi. vagy minek tisztelik, hogy vájjon mit csinál most nz én uram otthon? A médium mái éppen felült és álmosan dör­zsöl gette szemeit, az igazgató pedig zavartan né­zett az asszonyra. A szinészsúhanc. aki a beszédre felriadt bóbis­'í

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék