Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 111-122. szám)

1928-05-16 / 111. szám

X *UÜAPs£8T, 1923. L. ÉVFOLYAM, 111. (16.584) SZAM. SlfcKDA, MÁJUS 16, .........."..­ ................ 1 1 ........ .................................... ...... — "! Főkiadóhivatalok: Vil­mos c8.-ut 78. és Erzsé­­bet-körut 1. Fiókok: 1., Krisztina-krt 133., Mar­­git-krt 5/b, II., Fő-u. 23., VI., Andrássy-út 4., VIII., Rákóczi-út 9. K­j­­pest, István-út 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. Előfizetési árak: Egy h­ónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér.­­ Külföldön az előfizetési ár kétszeres. My Son, írta: Nagy Emil. Az elmúlt esztendő július havának egyik délelőttjén, a Themze-parti Hotel Savoy egyik szobájában volt Lord Rothermere-el az a nagy találkozásom, amelyiknek gyümölcseképen hazaküldtem a magyar népnek a Lord első nagy üzenetét, mint a megcsonkított Duna- Tisza-parti sötét és fájdalmas éjszaka első biz­tató reménysugarát. Amikor beléptem az egy­szerű szobába, Ward Price-en, a Daily Mail szerkesztőjén kívül, — akit jól ismertem — ott állott még egy ismeretlen magas, kedves arcú, nyílt tekintetű fiatalember is, akit a Lord egy­szerűen csak így mutatott be: „My son“ (az én fiam). Azután megindult a Lord és köztem a beszélgetés. Megfestettem neki magyar szívből fakadó szárnyaló szavakkal azt a mérhetetlen nagy hatást, amit az­­ első világhíres cikke a meggyötört és földig alázott magyarságból ki­váltott. A Lord szemmel l­áthatóan nagy megin­­dultsággal hallgatta a magyar éjszaka néma csöndjéből London felé visszhangzó hálás nem­zeti feljajdulás zokogó hangját, s elküldte Pan­nónia földjére az ő első üzenetét... A fia né­mán ült mellettünk. Akkor ő még újonc volt az édesatyja nagy küldetése irányában. Mind­járt ott, azon a találkozáson, közölte a Lord azt az elhatározását, hogy egyetlen fiát elküldi mi hozzánk. Ezt akkor meg is írtam haza . Előttem kérdezte meg a fiát, hogy hajlandó-e erre, s akkor az a széparcú, gyönyörű termetű, kedves tekintetű fiatalember csak ennyit felelt: „Of course father­­ will“ (természetesen atyám). Akkor emez egyszerű szavak mögött, — benyomásom szerint — még inkább rejlett a fiúi engedelmesség, mint az egyéni lelkese­dés. És ez érthető. Hisz ennek a fiatalembernek, a hatalmas Anglia egyik nagyrahivatott ifjú képviselőjének, megadta a sors mindazt a jót, szépet, nemeset és kényelmeset, amit a föld leg­­kiválasztottabb fiának abszolút tökéletességgel megadhat, s amik az életet gondtalanná s a boldogság és gyönyörűségek rózsás láncola­tává tehetik. Nem sokat tudott akkor még az a fiatal angol képviselő, mérhetetlen vagyonok majdani ura, arról a kelet irányában messze lakó kis népről, amelynek alig van rokona szé­les e világon, de annál több az ellensége, s ame­lyik annyit szenvedett, annyit vérzett ezer éven át, nemcsak a saját maga létéért és sza­badságáért, de az európai keresztény kultú­ráért is, hogy azután végre hálából martalócok kezére juttassák a győztes nagyhatalmak büsz­ke fajtájának többmilliónyi fiát s áldást fa­kasztó földének kétharmadát... Azután többször hallottam a fiatal Es­mond Harmsworth parlamenti felszólalásait. Higgadtan, nagy körültekintéssel szólott min­dig s leginkább gazdasági és szociális kérdé­sekkel foglalkozott, mindenkor nagy figyelem és érdeklődés közepette, ami nemcsak az óriási vagyon, világbefolyás és nagy név örökösének szólott, hanem a kiművelt lelkű, tanult és ne­mes szándékú egyénnek is. Természetes, hogy én, mint meggyalázott fajtám egyszerű fia, mindig nagy érdeklődéssel csüngtem annak a fiatal képviselőnek az ajakon, aki egyszer va­lamikor — a magyarnak egyöntetű imája sze­rint mennél távolabb fekvő időben — a Lord othermere nevet fogja viselni, s már akkor is örültem mindig, ha karcsú szép alakját meg­pillantottam a karzatról a westminsteri alsó­­ház barnapárnás padjai között... Elmúlt a nyár, beköszöntött a ködös hi­deg angol ősz s akkor egy napon megjelent a Warnick Houseben, London egyik legszebb pontján, Esmond Harmsworth fényes úri­la­kában egy héttagú, igénytelen, de lelkes ma­gyar küldöttség. A mögött a küldöttség mö­gött nem állott akkor még a hazai intéző körök támogatásának a fénye, sőt akkor még a kül­döttség kisded hajójának hazai ellenszelekkel kellett vesződnie. De vitt magával ez a küldött­ség valamit, ami nem jutott még osztályrészül külföldi embernek a történelem folyamán, el­vitte magával a Warwick House-ba egy jobb sorsra méltó, rettenetesen szenvedő történeti nép egymilliókétszázezer hála­ aláírását, s a nemzeti lélek eme páratlan köszönő megnyilat­kozása vaskos kötetekbe kötve ott sorakozik a Warwick House művészi kincsektől duzzadó szalonjában, mint annak legszebb erkölcsi ékes­sége. Alig lehet a napnak olyan órája, amikor a fiatal Esmond Harmsworth idealista tekin­tete reá ne essék Árpád szenvedő népe néma kö­szöntésének örök érvényű allegóriájára. Azok a hálaaláírások az Atyának szóltak, s most eljön hozzánk a Fiú, hogy közvetlen közelből megismerje azt a népet, amelyik pár nap alatt, égő lelkesedéssel, mélységes hálával és a sötét éjszakán áttört­ remény­érzéssel, egymillió két­százezer aláírást adott össze, hogy azzal kö­szöntse azt a férfiút, aki sajtójának világhatal­mával a kristálytiszta magyar igazság mellé állott. Ez a látogatás a magyar népnek szól, hisz Esmond Harmsworth maga is vidéki kis­­nemes angol gazdák ivadéka. Ez a látogatás szól a ma csak nyolcmilliós magyar közönség­nek, de szól egyúttal annak a másik magyar­ságnak is, amelyik rab bilincsekben, dobogó szívvel és néma ajakkal tekint át ide mihoz­­zánk a bűnös trianoni határok mögül, epedve várva a szabadulás óráját. Köszöntünk Téged, nemes Fiú, ősi yeoman farmerek utóda, ma még Atyád érde­meiért, de köszöntjü­k Benned egyúttal a Lord Rothermere név majdani viselőjét is, azét a nevét, amelynek a szívverése mindenkor egybe fog hangzani a magyar paloták és magyar Rozi? Irta: Kövesi Elek. A szinészsuhanc meghúzódott a magas palánk sötétjében s onnan suttogta halkan: — Rozi, Rozi. Már untig ismételgette, de Rozi, Róka Nagy uram szolgálója csak­ nem jelentkezett. A szinész­­suhanc ekkor kissé előbujt és bekukucskált óvato­san az ablakon. Aztán elfutotta dühében a pirosság az arcát, mert látta, hogy a Rozi meg a gazda ott enyelegnek egymással a szoba homályában. — Na, ez is jóféle, — állapította meg keserűen magában. — Azt ígérte, hogy míg a gazdáék oda­lesznek a kocsmában a mutatványnál, kijön ide hoz­zá; igaz, hogy a gazda itthon van talán ezért nem jöhet ki, de valószínűbb, hogy Róka Nagy uram éppen Rozi miatt maradt itthon. Pedig már milyen szépen kigondolta magának az­ egészet. Tudott ő bánni az ilyen lenhajú mam­­luszkákkal. Addig-addig tréfált velük, addig nevet­tette őket, míg a többi aztán magától adódott. Eh, holnap majd más falu jön, más lenhajú Rozikával. De azért, kedvetlenül tartott a kocsma felé, ahol a mutatvány már javában folyt. Szépen össze­jött a közönség, mert a plakát sok mindent ígért, de mi volt az, ahhoz képest, amit a művészek tényleg nyújtottak. Az ivó egyik fele nagy fekete függönnyel volt beborítva, előtte pedig kísérteties fehér lepedővel borítva aludt a médium. Sápadtra mázolt arca szin­te beleolvadt a fehér térítőbe, de egészében félelme­tesen dürledt ki a fekete, gyászos drapériák közül. A színészsuhanc egykedvűen meghúzódott a művészek részére lepedőkkel eltakart helyen. Sza­badnapos­­ volt, hasbeszélő tudományát, amelyet a legmagasabb művészetig fokozott, ma pihentette. A közön­­­get figyelte mely igazán nem esőd", ha n. l­.őtberzí­r­ató kísértetie-­r-ütetvények hatása alatt csendesen ü­lt a hosszú lócákon. — Méltóztassanak, méltóztassanak csak vala­mit elrejteni. — szavalt éppen az igazgató itt. — Bármit is rejtenek el és bárhová, a médium pillana­tok alatt megmondja, hogy mi az elrejtett tárgy. A süket Juhász, aki a saját hangját is nehezen fogadta vissza a füleivel, azt hitte, hogy halkan be­szél, bizony alaposan kiabálva suttogta a szomszéd­jának: — Csak vigyázzon kend, nehogy a művész urak valamit megcsapjanak. Ismerni kell ezeket a komé­diásokat. Az igazgató úr is meghallotta a kellemetlen megjegyzést, de szótlan elengedte a füle megett, mert már régen megszokta ezt a bizalmatlanságot. — Méltóztassanak csak bármit elrejteni! Lement a nézőközönség közé és az alsósorban üldögélő Matuz Andrásnak elkérte a kését. — Adja ide csak nyugodtan. Matuz tétova, bizonytalan mozdulattal vette elő a bicskáját, amelyet az igazgató úr nadrágja zse­bébe süllyesztett. — Csendet kérek hölgyeim és uraim! A mé­diumnak csendre van szüksége. Elnyújtott, átszellemült hangon kérdezte az alvó asszonyt, aki most kergetett el harmadizben egy makacs, tapintatlan legyet az orra hegyéről. — Na, drágám, késedelem nélkül feleljen. Mi az elrejtett tárgy és hol van? Pár pillanatig csend volt Akkor túlvilági han­gon halkan válaszolt a médium: — Kés ... A nadrágzsebben. A hallgatóság megdöbbenve feszengett a he­lyén, az igazgató úr pe­dig fölényes mosollyal foly­tatta: — Méltóztassanak. Talán ön . . . Megfogta süket Juhász nadrággombját, aki lát­va, hogy a gomb erősen tart a helyén, nem féltette az igazgató úrtól. — Na, drágám, gondolkozzon, mi van a ke­zemben. — Nadrággomb. — sóhajtotta halkan, messzi­ről az alvó. Az öreg Harangozó Benedek csóválta a fejét. — Nahát. Csodálatos, csodálatos. Mit ki nem tanálnak. Ördög segít itten, nem az Úristen.. A nagyorrú Galamb Gábor még hozzátoldotta­— Szinte érzem a kénszagot, az orrom csik­­landja. Az igazgató azonban nem zavartatta magát. — Tessék. Lehet kérem. A médium még al­szik. Méltóztassanak akármilyen tárgyat. Lehet még kisebb, mint a gomb volt. Odafordult a kövér Czifkénéhez, aki a saját kocsmakosztjának volt a­ már alig is pihegő rek­lámja. — Van a hölgynek tűje? — Hogyne volna lelkem. Micsoda háziasz­­szony volnék ha még egy tű­ sem akadna a por­támon. A kívánatos kehieket takaró ruharedőkből elő­­kotorászott óvatosan egy varrótűt. — Vigyázzon kedves, mert megszúrja magát. Az igazgató úr elvette a tűt és felszólt a mé­­diumnak: — Mi van a kezemben? Az alvó azonban nem válaszolt Az igazgató most magyarázva fordult a közön­­séghez. — Igen, ez kissé nehezebb. De ez is sikerülni fog. Csak egy kis türelem. Mi van a kezemben? A médium fáradt, távoli hangon válaszolt.­— Csak egy kis tű­. A nézőközönség most már igazán meg volt il­­letődve. Az igazgató úr pedig úgy vélte, hogy elég a mutatványból. Jobb a dicsőség tetőpontján visz­­szavonulni. — Igen tisztelt közönség! A médium fáradt, ereje fogytán van. Köszönöm a szíves támogatást, a viszontlátásra. Az igen tisztelt közönség a tapasztalt csodák hatása alatt csendesen kászálódott kifelé. Ekkor az első sorban, a léca végén, felállt egy termetes asz­­szonyság és felszólt az igazgatónak. — Ha meg nem sértem az urat Nem tudná mondani az a módi, vagy minek tisztelik, hogy vájjon mit csinál most az én uram otthon? A médium már éppen felült és álmosan dör­zsöl­gette szemeit, az igazgató pedig zavartan né­zett az asszonyra. A színészsuhanc, aki a beszédre felriadt bóbis­ Esmond Harmsworth kedden délután Bécsbe érkezett. Szerdán reggel folytatja útját Budapest felé. (Tudósítás a 3-ik oldalon.)

Next