Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 162-172. szám)

A us 18., szerda. I PESTI HÍRLAP A főváros díszvacsoráján Hans von Schön német kOvet, Köhl és Hühnefeld a magyar-német barátságot köszöntötték. Este kilenc órakor a főváros a Gellért-szálló szá­lán.Iában bankettet rendezett a német oceánrepülők tisz­teiére. Bérezel Jenő fővárosi tanácsnok üdvözölte első­nek a német vendégeket és mutatott rá érdemeikrc> amelyeknek megszerzése előtt eddig nyolcán fizettek életükkel merész vállalkozásukért. Önök voltak az elsők — mondotta — akik bebizonyították az ideáliz­mus hatalmát az anyag fölött és a nagy világégés után tettükkel hozzájárultak a nemzetek közötti meg. értés kifejlesztéséhez. Merész vállalkozásukkal nem­csak egyéniségüknek, nemzetüknek érdemeit emelték, hanem az egyetemes emberi haladást is szolgálták. — Az Önök utjának jelentősége felülmúlja Ko­lumbus Kristóf utjának jelentőségét, mert Kolum- bust a véletlen vetette amerikai partokra. Önök pe­dig az emberi akarat céltudatos kifejezőiként tették men ezt az utat. A német nemzet javára s az Önök személyes egészségére emelem poharamat. Hans von Schön német követ szólalt föl ezután. — mint mondotta — büszkeséggel tölti el, hogy az óceánnak Keletről Nyugatra való átrepiilése először az ő honfitársainak sikerült. A két német óceán- járó budapesti látogatása Németországnak Magyar- ország iránt érzett szimpátiáját fejezi, ki és reméli, ahogy ezt a két nemzetet közelebb hozta egymáshoz ez a siker, ugyanúgy a népeket is a nagyobb megér­tés jegyében fogja egymáshoz közelebb tereim. Be­széde végén poharát a kormányzó és a magyar nép jövőjére emelte. Dr. Kohl kapitány mondott ezután keresetlen sza­vakkal és katonás modorban köszönetét az elhang­zott üdvözlésekért. — Nagyon örülünk — mondta — hogy meghív­tak bennünket gyönyörű fővárosukba és ebben a meg­hívásban újabb bizonyítékát látjuk annak a testvéri­ségnek, amely már a világháborúban is az egész vi­lággal szemben együtt szólított bennünket fegyverbe. Most azonban már arról van szó, hogy a békében is diadalt arassunk. Mi tulajdonképen az amerikai repü­lők látogatását akartuk visszaadni és köszönjük Is­tennek, hogy megadta nekünk ennek a lehetőségét. Mi büszkék vagyunk arra a meleg fogadtatásra, a melyben részesültünk, ugyanúgy, amint büszke egész Németország a magyar Riszticsre. aki Dessauban a Junkers-müvéknél dolgozik és legutóbb német gépen döntötte meg az amerikaiak által felállított világ­rekordot. Három évig dolgoztam együtt Riszticcsel és boldogan állapítom meg, hogy egyike a legkitűnőbb pilótáknak ,aki mindig hajlandó az életét kockáztat­ni, hogy a világ fejlődésének a javáig előmozdítsa. Dr. Kohl kapitány beszéde után báró Hühne­feld mondott felköszöntőt. Elismeréssel adózott a magyar nép hősiességének, mert — mint mondta — a magyarok már a világháborúban is mindvégig hűséges szövetségesei voltak a németeknek. Nem először tartózkodik Budapesten és örömmel jött ide, hogy újból megcsodálhassa a magyar nép vendég­szeretetét, hősies magatartását és kiváló jellemt. A németeknek is imponál a magyar nép páratlan hazaszeretete és ez a hazaszeretet adott nekik is erőt ahhoz a hatalmas teljesítményhez, amelyet az óceán álrepülésével végeztek. Reméli, hogy a két világrészt közelebb hozza egymáshoz ez az ut és Amerika gyakorlatiasságát és modernségét sikerül a régi Európa tradícióival egybekapcsolni. Beszédét magyar „éljen“ kiáltással fejezte be. A felköszöntő után a vendégek a Gellért-szálló ter- raszán cigányzene mellett fogyasztották el feke­téjüket. JLáto^atös az óceánirepüIés hőseinél Két ellentétes ember! — Hühnefeld bes*él a német uralkodéliáz- hoz való viszonyáról. — Az őrükké boldog, örökké megelégedett Köhl Sok ezer kilométeres ut után, úgy látszik, Pes­ten egészen el akarnak választani bennünket egy­mástól. Először Fitzmauricot . . . most már Kohlt és engem is ... — pattogja Hühnefeld báró — miközben a Geílérf-szálló első emeletéről feljebb emelkedik ve­lünk a liftkabin. Nyolc óra volt, mikor a szállóba értek az óceán­repülés európai hősei. Köhl kapitány és neje az első emeleten kaptak pazar lakosztályt. Hühnefeld báró számára pedig a 303-as szobát jelölték ki a harmadik emeleten. Hühnefeld mosolyog. Az óceán hőse, kinek nevét Köhl és Fitzmaurice kapitányokéval az utolsó hónapokban annyit emlegette és ünnepelte a világ. Milyen féktelen, minden ellenkezést le- tipró akaratot sugárzanak szemei. Karcsú testének minden megmozdulásában, csontos, markáns arcá­nak minden izomrezdülésében nagy emberi tettek­mondta később hátrafordulva. — Nem mondom, egy Shakespeare nevű angol költő irt ilyesmiről, egy Prospero nevű varázslóról, ki szabadjára engedte a szellemeket, aztán hallottam egy Ikarus nevű gö­rögről is, ki repülni akart — de hát ez mese, amit költő talált ki költők számára. — Higyje el az ur, hogy nem mese, — bizo­nyltom hevesen. — Aztán hol repkednek az emberek? — Mindenütt az egész világon. Az északi sar­kon, az Atlanti-óceán felett, Párizsban, Pesten. — Pesten? Azt már ne mondja, hogy Pesten repülnek, most jártam arra, kiadót kerestem, a ver­seimet akartam kinyomatni. — Azt nem mondom, hogy versekre könnyű kiadót találni, de azt állítom, hogy repülni repülnek. — A szúnyogok. Egymás szemébe néztünk. Láttam, azt hiszi, hazudok vagy bolond vagyok. — Egy kicsit visszamaradt uraságod a kor­tól — mondom csendesen. — Újra nézem a különös arcot. A hosszú orrát, mely panaszosan borul a száj fölé, roskadí mellét és fáradt térdét. — Annál inkább előre van kigyelmed — mond­ja csípősen. — Ezerkilencszázhuszonnyolcban. — Tán ezernyolcszázat akart mondani. — Nem én, kilencszázat. — A teremtésit, ez aztán különös találkozás. Nem csudálnám, ha Hatvani professzor keze benne lenne. Az ért az ilyen ördöngös dolgokhoz. Azért beszél hát annyi furcsát össze-vissza, repülő embe­rekről, hangokról, amelyek az étherben keringenek. Tarthatna róla előadást Pápán vagy a debreceni kollégiumban. Százhuszonnyolc esztendő alatt for­dulhatott a világ sorja. Elgondolkozott. Elővette pipáját, csiholt és rágyújtott. Az én zsebemből öngyújtó került elő, meg cigaretta. Elvette mind a kettőt, nézte, forgatta. Egyszer csak azt mondja: — Ha meg nem sérteném, kérdeznék egyet és mást a világ folyásáról, a nőkről, meg az emberek­ről általánosságban. nek lendülete gyülemlik. És mégis minden akará­sát nekilendülését, tettét az ész és műveltség hatal­ma szabályozza. Öt perc múlva fürdőköpenybe burkolva megy a szálló termén keresztül a hullámfürdő felé. '— Nagyszerű . . . remek ... — kiált föl öröm­mel. — Hiszen ez egy kis óceán . . . Viharos zugón moraj ló óceán. A következő pillanatban mór futólépésben megy a medence Végére és az első hullám habjaiba beleveti magát . . . Észrevették. A fürdőző közönség megismerte az óceán hősét. Zajló éljenzés. De Hühnefeld csak a hullámokkal törődik. Meglovagolja, megnyergeli őket. Eltűnik, feltűnik karcsú, sudár, elegáns alakja. Már a közönséget szinező reflektor is észre vette. Hiába menekül Hühnefeld, az övé a fény, övé a vil­lamos reflektor valamennyi sugara. Végül is kime­Hangjában tisztelet volt és némi bizonytalan­ság. A szituációt nem értette, de elfogadta. Lehet, azt gondolta, nem hiszi, akármit mondok, de mégis kiváncsi volt arra, amit hallani fog. Láttam rajta, töpreng, hogy mit kérdezzen. — Azt mondja meg nekem, van-e a földön poéta-ember? — Vanni van — mondom. — Olyan ember, aki felfelé néz és akkor is bús, ha nincs rá nagyobb oka. Aki olyanokat gon­dol, mint az a nagy francia: Rousseau. — Akad ilyenfajta most is. — Aztán szegény-e még mindig a poéta? Más­ra szoruló, elhagyatott? — Ez a költő sorsa . . . minden időben, min­den korban. A szeme szögletéből rám villantott. — Arra feleljen nekem: hüséges-e maguknál az asszony? — A kedvesére gondol, a fakereskedö felesé- ségére, Lillára, — mondom magamban. — A nők egyformák a világ teremtése óta, mester: hűségesek vagy hütelenek. Szépek és csú­nyák, angyalok vagy ördögök. Szerencse dolga, hogy ki milyet választ. Maga elé nézett. A szavak súlyát, értelmét mérlegelte. Kesernyés mosoly futott át ajkán. — Lenne még ggy kérdésem: Szeretik-e az emberek egymást? — Hát — szólok halálos zavaromban — igy, egy nagy háború után, nehéz a kérdés. Hiszen nem mondom, szeretjük is egymást... Félbeszakított: — A helyzetet én már tisztán látom. Az éther­ben még nagy a hangzavar. Az ember repülhet, — de a világ marad. Egy lovas cséza bukkant fel a távolból. — Üljön fel az ur, — szólott a gazda társam­nak, ki poros csizmáival felkapaszkodott. A fakó lovacska ügetni kezdett. Itt elvált utunk. Csokonai Vitéz Mihály visszafelé indult. . . Velem a gépkocsi előre futott. nekül a medence szélére. Szerelne eltűnni. De nem lehet. Minden szem rajta pihen. Azután uj hullám jön . , . elfelejti a fényt, az éljeneket ... és megint beleveti magát . . . Fél óra múlva újból a szobájában vagyunk . .. A frakk már előkészítve . . . Hühnefeld báró öltözik és közben nyilatkozik: — Boldog vagyok, hogy ismét látom Pestet, ezt az isteni várost. — Í9i3-ban jártam itt, Pöstyénből jövet — mondja. — Sohasem felejtettem el a szép asszonyo­kat és lányokat. A barátságos, szeretetreméltó ma­gyarokat. — Régi, tisztelt magyar ismerősöm gróf And- rdssy Géza . . . Nem tudom, emlékezik-e még rám? ... A sportszertet hozott össze bennünket. — Kétnapos bécsi tartózkodásunk felejthetetlen emlék marad. Egyik legnagyobb örömöm tegnap este volt, amikor Becs rendőrparancsnokái, Schobert ba­rátomat és feleségét köszönthettem. Brémában ismer­tem meg őket, mikor négy évvel ezelőtt a newyorki rendőrségi kongresszusra hajóztak. Egyik legemlé­kezetesebb esetem Schobertnéval történt, mikor a hajó indulása előtt egy verskötetemet akartam neki átnyújtani a szép napok emlékeként. — Oh, ön az a Hühnefeld... — mondotta bájo­san csodálkozva ... ün a költő... akinek összes művei 5 év óta könyvtáramban vannak ... És könyv nélkül is tudom egyik-másikat... Ezután kérésemre az életéről beszél. — Gyermekkorom óta a harc, a küzdelem .. embere voltam, — mondja. — Már 1913-ban mini vizsgázott ■ pilóta repültem a régi tipusu Farmann-g épeken, 1914-ben pedig rekord-teljesítményt értem el; távolsági időtartam-rekordot Johannisthal- ban. 1923-ban kezdtem ismét repülni. De ekkor már mö­göttem volt a rám nézve egyénileg is véres háború. Hühnefeld báró itt felhúzza fehér selyempyja- máját, megmutatja jobb lábán lévő hatalmas sebe­sülését. — Ma már, sajnos, — folytatja, — nagy gépeket nem tudok vezetni. Hiszen balszememmel egy­általában nem látok. A jobbszemem is rossz. Erősen közellátó. Ezért hordom állandóan a monoklit. Az óceánrepüléshez mint kezdeményező kerül- tem. A nagy vállalkozás, a nagy terv ki­tartóan szívós doppingolója lettem . . . — No de, ha ezt is mind elmondom, mi marad holnapi pesti elöudásom anyagául... — mondja mo­solyogva. — Az első múlt évi próbálkozásunknál nagyon lesújtó fájdalommal, szomorú omennal indultam. Ugyanis a kitűzött start előtt hárem nappal halt meg az apám . . . Berlinbe repültem a temetésére. Es másnap indultunk az Azori-szigetek felé. De huszonkétórás repülés után megfordultunk... — Nem volt szégyen a visszafordulás! Hiszen akkor az időjárás miatt a biztgos halálba repültünk volna. Es a veszély ez év tavaszán alig volt kisebb. De kényszerítőbb volt az alobral! — mondja kemé­nyen. Hühnefeld báró abbahagyja az oceánrepülésre vonatkozó elbeszélését. A német uralkodók ázhoz való viszonyára térünk. Érre a sokat hánytorgatott kényes kérdésre. — Tény az, hogy épen legutóbbi találkozásunk­nál mondotta a német trónörökös, hogy legjobb ba­rátját látja bennem, — Már apám bennfentes tagja volt a I-Iohen- zollern-udvarnak. Én pedig 1918-ban a hollandiai Maasticht- ban voltara segéd-konzul. Az uralkodóház tagjait a forradalom kitörésekor való mene­külésnél én fogadtam a holland határon. Azután Doornba kerültem, mint a trónörökös adju­tánsa. — A német trónörökös mindég mint egész férfi viselkedett. Sohasem panaszkodott. Mint sportsmen viselte változott sorsát. Ő a szerencsés ember, aki mindig úgy veszi az életet, amint van. Tudja, hegy nem szabad oly dolgokért küzdeni, amit a tömeg nem akar. Kár lenne elveszteni a hitet, de illúziókért nem sza­bad küzdeni! — A trónörökösnek Németországba való visz. szatérése az én munkám, az én tárgyalásaim eredménye volt. A német infláció tetőpontján tombolt. A Streese- mann-kormány megbukott. És a német trónörökös, akire miért is haragudhatnának Németországban, visszatérhetett hazájába. — De hagyjuk ennek folytatását, mert megint csak gúnyos „feszitsdmeg“-et szórnának rám. Pedig a becsületes meggyőződést az ellenfélnek is tisztelnie kellene! A jövő tervei után érdeklődöm: — Küzdőm tovább. Élek három hivatásomnak. A Norddeutscher Lloydnál mint sajtófőnök; mint pilóta és mint irodalmár. Több verskötetem jelent meg. Már 1922-ben nagy színpadi sikereim voltak. Az oceánrépülésről szóló angol 'és nemet nyelvű köny­veimet pedig napok alatt elkapkodták. Évek óta éj­jel-nappal dolgoztam. Ezt íogom folytatni! Elkészült öltözetével. Eremrendjeleinek minia­tűrjeit tűzi mellére. Bámulom, a XX. snázadnak ezt a sokoldalú, nagyszerű hősét, Hühn/efeld bárót, aki dolgozik, küzd. akar és alkot. * 3

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék