Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 162-172. szám)
1928-07-26 / 168. szám
14 Egy öreg kritikus emlékeiből. Első „udvari“ hangversenyem. Egy német esztétikus megállapítása szerint a kritikus afféle kriptogám művész. Helyesebben: annak kellene lenni. Egy művészi lelki kvalitásokkal megáldott valakinek, akit a körülmények (anyagi nehézségek, betegség vagy csak a lustasága) meggátoltak abban, hogy exekutív művész válhasson belőle. Bocsássa meg nekem a tisztelt olvasó a szerénytelenséget, hogy most az egyszer magamról meséljek el egy régi „szildit“. Hét éves koromban kezdtem hegedülni tanulni. Mint tíz éves fiúcska kerültem Bécsbe, ahol édesapám a konzervatóriumba is beíratott. Ott tanultam hegedülni, zongorázni, énekelni, zenetörténetet és zeneelméletet, sokat jártam az operába, hangversenyekre, hallottam négy évtized összes nagy művészeit játszani, énekelni és ez nyújtotta az alapját annak a szerény zenei tudásnak és valamivel több hozzáértésnek, amely fölött rendelkezem. Az öreg Braun orvosprofesszor, családunk jó barátja, akinek egyszer a Mendelssohnhegedűversenyt kellett eljátszanom, váltig biztatta boldogult atyámat, hogy művészpályára adjon, de ehhez nem volt elég anyagi lehetőségünk és én mindenáron védőügyvéd akartam lenni. Itt mutatkozott az első „gátoltság“. A konzervatóriumban természetesen nekem is részt kellett vennem az énekkarban és a karének vezetője, Wein Lőrinc tanár, a híres Schmidt Frigyes, a német-olasz énekoktatás megalapítójának legjobb tanítványa, a próbaéneklésemnél csodálattal konstatálta, hogy majdnem négy oktávot átfogó szopránhangom van. A magas g-t voltam képes megütni. „Na, te lurkó, — monda az öreg mester, — téged munkába foglak venni. Ha a hangváltozás (mutálás) után csak félig ilyen hangod lesz, nagy művész lehet belőled De a hegedülést ne hanyagold el, mert a hegedülni tudó énekesekből lettek a legfinomabb énekművészek.“ (Nielsson Christina, Lembrick Marcella, Barbi Alice.) Hát az öreg kezdett gyúrni. Két évig tartott a hangképzés munkája, azután kezdődött a stílusérzés fejlesztése. Énekeltetett az öreg Bach, Händel, olasz áriákat és megismertette velem az egész német dalirodalmat. Átvette velem Beethoven, Mozart, Schubert, Schumann, Brahms összes dalait, vagy kétezret, amelyek közül még ma is kétszáznál többet betéve tudok énekelni. Már ahogy, t. i. hang nélkül. Mert ennek a rajongó oktatásnak az lett a következménye, hogy még 16 éves koromban is énekeltetett és egyszerre csak a négy oktáv terjedelemből kettő lett. „Na fiam, most már néhány évig csak hegedült, majd az érettségid után ismét gyere el hozzám.“ Mikor az egyetemre beiratkoztam, fölkerestem jó öreg mesteremet, hallgatna meg. Tenorhangom lett, a g és á elég tisztességes volt, olykor a b is sikerült, de a h és c hallatára a hallgatók kiszaladtak a szobából. Az öreg meghallgatott, azután odahúzott az ablakhoz. „Nézd fiam, ott van egy sajtnagykereskedő boltja. Talán tud az téged alkalmazni. Mert ilyen hanggal csak sajtot és szalámit lehet vágni. De azért gyere csak föl hozzám, meglátjuk, mit lehet ebből a roncsból megmenteni.“ Hát majdnem semmit. De megtanított a hangvétel minden csínjára, megismertette velem a helytelen éneklés minden hibáját és ennek a beidegzésnek az volt az eredménye, hogy más énekesnél minden technikai tökéletlenséget megéreztem és ha az operaházban egy rossz énekest hallottam, fájós torokkal mentem el a színházból. Tehát a színpadi karriernek vége volt. Ma a Tannhäusert és Lohengrint (igaz, hogy betéve) csak a nyilvánosság kizárásával éneklem. Maradt a jog és a hegedülés. A tartományi törvényszéknél működtem mint joggyakornok, később fizetésnélküli auscultáns, igen érdekes rablógyilkosokat és egyéb gentlemaneket ismertem meg és a csak magyarul tudó gonosztevők és tanuk kihallgatását főnököm teljesen reám bízta, mert az ottani hivatalos házi magyar tolmács, egy kiszolgált őrmester, abban merült ki, hogy rárivallt a gyanúsítottra: „Az apád istenit, nem vallod be az igazat?!“ Hát nem vallotta be. Egy napon valami kisebb lopás miatt egy utcai hegedűs került a bíró elé. Nyomorával védekezett. Hogy napi tíz órán át áll az utca sarkán és legfölebb, ha negyven-ötven krajcárt keres. Abból nem tudja eltartani magát és családját. Mikor visszavitték cellájába, mondom: „Biró úr, én nem hiszek az öregnek. Ha csak minden tizedik passzánstól kap egy krajcárt, az ötszörösét kell keresnie.“ — Ne higyje azt! Nem a krajcárt sajnálja az ember. De maga megállana az utcán, egy ilyen muzsikuskoldus előtt, hogy kikeresgélje a zsebéből azt a rézobolást?! — Biró úr, én szeretném megpróbálni ezt a gsettet. — Ne tegye azt, doktorkám, az nem olyan egyszerű. Ahhoz rendőrségi engedély kell és ha az nincs, a sarki rendőr bekíséri. És én önt nem szeretném elveszíteni. De az ötlet mindig mélyebben befúródott a fantáziámba, csiklandozott az is, hogy erről a kolduskiruccanásról igen érdekes riportot lehet írni — már akkor írogattam két nagy bécsi lapba —, elhatároztam, hogy keresztülviszem tervemet. Két hétig nem borotválkoztam —akkor még csupaszarcú legény voltam — és amikor elég undorítóan néztem ki, fölvettem legkopottabb öltönyömet, leszakítottam róla minden fölösleges gombot, kabátom ujjaival letöröltem a port bútorainkról, óvatosságból magamhoz vettem doktori diplomámat és kieszeltem magamnak azt az esetleges védekezést, ha egy rendőr megszólít, hogy egy nagy napilap megbízásából csinálok fölfedező riportot. Kikerestem egy előkelő utcát, a Prinz Eugenstrasset a Wiedenen, ahol gazdag emberek laknak és a csekélyebb külső forgalom folytán az ember nem volt kitéve annak a veszélynek, hogy léptennyomon rendőrrel találkozik. Bepakoltam hegedűmet egy zöld vászonzsákba, fekete szemüveget tettem föl, nehogy valamelyik ismerősöm véletlenül fölismerjen, érzékenyen elbúcsúztam nővéremtől, aki be volt avatva tervembe, mert esetleg kétórai áristomban is lehetett volna részem és mentem. Első kísérletem nem épen biztatóan sikerült. Besurrantam egy palotaszerű házba, de alig hogy meghangoltam hegedűmet, előttem termett a ház cerberusa, egy tagbaszakadt lakli és rámförmedt hamisítatlan cseh dialektusban. — Nem tudja maga olvasni?! — Dehogy nem, uram. — Hát akkor láthattja, ki van írva: házalni, koldulni tilos! — Hisz én nem koldulok, én hegedülök. — Nye kincs! Pakoljon innen, mert kupakjához vágom hegedűt. Ezután a szíves marasztalás után jónak láttam gyorsan távozni. A második házból már nem kergettek ki. „Műsoromat“ begyakorlás céljából Kreutzer odavetüdjével kezdtem, utána egy Rhode-koncertet játszottam. (Tiszta konzervatorista-programm.) Csakhamar körülfogott 6—8 kis lukó, de nem voltak velem megelégedve. Az egyik megszólal: „Mit játszik maga ilyen hülye dolgokat! Játssza inkább a „Fischerin, du Kleine !“-t.“ (Akkoriban Bécs egyik legközkedveltebb gassenhauerja.) A „Fischerin“ nem volt műsoromban, hát játszottam egy tetszetős, brilliáns Vieuxtemps-darabot. Egyszerre látok előttem egy kis súlyos papírcsomagocskát lepotyogni, majd a másodikat, harmadikat. A lurkók ügyelve, szaladgálva összeszedik a kegyes adományokat és hűségesen bedobják a földön fekvő kalapomba. A gyerekek szolgálatkészségét megháláltam még egy ráadással, de a krajcáreső elállóit és így én is új csatateret kerestem föl. A következő házban épen Wienowski végtelenül melancholikus. Legendáját játszom, amikor legnagyobb rémületemre az udvaron át látom jönni édesanyjával nővérem egy iskolatársnőjét, kinek azelőtt néhány héttel halt meg az atyja. A kisleány koszorút visz, tehát a temetőbe mennek. Belesüllyedek a hegedűbe — elmennek mellettem. De néhány lépéssel odébb megállanak. Elzácska visszafordul. Uram, Istenem, csak nem ismert meg! A leányka kinyitja retiküljét és egy negyedforintost dob kalapomba. Irtózatos szégyen fogott el. Hisz ez csalás! Én ennek a gyászoló párnak a kegyeletes érzését kiuzsoráztam. Ha most nem a temetőbe mennek, akkor legjobb esetben két-három krajcárt adnak nekem, de nem egy negyedforintost! Itt már nem volt maradásom, mentem a negyedik házba. A lépcsőházban négy magyar lakó címtábláját látom. Na, gondolom, ide hazafias műsor kell. Volt nekem egy saját szerzeményű, fantáziaszerű magyar népdalegyvelegem, a „Magasan repül a daru“ és Beleznay Tóni unokabátyám két legszebb dala, a „Ha elmegyek nemsokára messzire“ és a „Két lánya volt a falunak“ dallamaiból összeállítva. Azt játszottam. Néhány perc múlva kinyíltak az összes konyha- és cselédszobaablakok, húsz jóképű magyar szakácsnő és szobaleány kukucskált le rám és csőstül hullott az áldás. Még pirulás adomány is esett. Ez volt a legnagyobb sikerem. De talán az utolsó még nagyobb volt. Egy rendkívül előkelő ház arisztokratikusan tiszta udvarába léptem. A portás nem vett észre, mert innen biztosan kidobtak volna. Hát, mondom magamban, ide klasszikus műsor kell. Hát játszszuk a Mendelssohn-hegedűversenyt. Az első tétel után előttem terem egy nagyon csinos szobaleány és azt mondja: „A méltóságos asszony hivatja magát. Jöjjön velem!“ Na, mi lesz most, gondolom, most kisül a turpisság. Fölmegyek a leányzó után az első emeletre, egy pillantást vetek az ajtón függő címtáblára és félénken olvasom: reszteles udvari tanácsos, a „Nordbahn“ vezérigazgatója. Az előszobában — hát hogy kerüljön egy ilyen alak beljebbre — egy éltesebb, rendkívül előkelő kinézésű hölgy fogad. — Hallja maga, kicsoda ön? Hisz ön művészember! Hogy kerül maga abba a helyzetbe, hogy evvel a tudással udvarokban koldul ?! És a Mendelssohn-versenyt játssza. Hát mit hazudjak hamar? — Méltóságos asszonyom. Én zenekari hegedűs vagyok. De nincs állásom. A múlt hónapban még a Carltheaterben, voltam mint kisegítő szekundhegedűs alkalmazva, de a színházat bezárták, mi itt állok kenyér nélkül. — Mennyi fizetése volt? — Havi huszonöt forint. — Na, hisz abból meg lehet élni. Gondoltam, neked egy szozéd százszor anyiba kerül. — Hát meg lehet, méltóságos asszonyom, megvan. — Talán tudok valamit az érdekében tenn Ismeri Grün tanárt, az operaház versenymesterét (Tanárom volt a konzervatóriumban. Mennyi szást kaptam tőle!) — Nincs szerencsém, méltóságos asszonyon — Adok magának egy pár ajánló sort hozzá talán tud magának valahogy segítségére lenni. Ki lenne magáért. Igen szép tónusa van és meleg érzéset játszik. Csak a technikája slampos egy kicsi De lehet, hogy ennek a zenekari robot az oka. Várjon itt egy percig. Bemegy a szobájába, két perc múlva visszajön . Itt van egy ajánlólevél Grün tanárhoz , ezt a csekélységet fogadja tőlem. És átnyújt egy forintot! Hát bevallom, amennyire örültem a hölgy e ismerősének, annyira bosszantott ajándéka. Met alamizsnának sok volt, de támogatásnak i smucsság. Zsebrevágtam a levelet és a pénzt, kezet csókoltam és távoztam. De ezzel be is fejeztem „udvari“ hangversenyemet. A Stadtparkban összeszámláltam másfél óra működésem bevételét. Kegyelettel bontogattam le a ledobott adományokat. Egy ezüst tizkrajcáros rózsaczinű levélkébe volt becsomagolva. Ez volt a levél tartalma: „Drágaságom, már egy hete nem láttalak. Elepedek a vágyakozástól. Holnap este a szokott helyen várlak.“ Szegény flótás... ezt a levele dobja le az illető imádott egy koldusnak. Két krajcár egy irkából kitépett oldalba volt becsomagolva Rajta állott százszor: „Ne legyek szemtelen!“ Szegény kis fruskának az iskolai büntetése. Hát ezet illik túladni, összbevételem a méltóságos asszony adományán kívül egy forint 71 krajcár volt. Hát biró uram, látja, nekem volt igazam. Meg lehet „udvari“ hangversenyekből is élni. Nyáron. A 2 forint 71 krajcárt beküldtem az „Extra blatt“-nak a mentőegyesület javára, én pedig háron hétig hencegtem „Harrn el Rashhid“ élményeimmel Még most is — negyven év után — mosolyogva gondolok reá vissza. Dr. Diósy Béla: A magyar színházi múlt primőrjei. Szinészeti kuriózumok. III. Az első szinészeti kiállítás 1890 augusztus 15-én nyílt meg a fővárosban, Mária Valéria főhercegnő védnöksége alatt. Az első színész-hadnagy Bombay Mihály, 1884, őt követte Makó Lajos.* Az első színész-hős 1849 május 21-én Budavári visszavételénél ifj. Lendvay Márton volt, ki tudvalevőleg szintén ott küzdött vitéz honvédeink között felkúszott a vár fokára a harmadik hágcsón és segédkezett kitűzni a nemzeti lobogót. * Az első színész, ki a Pesten felállítandó magyar nemzeti színház eszméjét megpendítette, réttegi Tinghváry János volt, 1790-ben. ■5fr Az első színész, kiről Pesten utcát kereszteltel el, Lendvay Márton volt. (A VI. kerületben kapot utca nevet.) Őt megelőzte Bécsben a magyar születésű Szerelemhegyi András, ki 1780-ban Bécsben működött, ahol sok vig estét töltött társaival. Tiszteletére Bécs egyik utcáját családi nevéről: „Liebenberger-Gasse“-nak nevezték el. — 1792-ben Budán működött. A család most is él Félegyházán. * Az első színész, kit városatyának választottal meg. Feleky Miklós, a Nemzeti Színház oszlopos művésze volt. (Pesten tüntették ki.) ■X’ Az első színész, kit városi díszpolgárnak választottak meg: id. Lendvay Márton volt. (Nagybányán szülővárosában választották meg, 1844-ben.) * Az első szinészeti szakkönyv címe: „Magyar Játékszin.“ Irta: Endrődy Nepomuk János, piarista tanár, 1792. (E munkában megírta a magyar színészet történetét. 1792-ig és 14 színdarab is van benne.) * Az első szinész tagja a Magyar Tudományos Akadémiának Szigligeti Ede volt. Megválasztották: 1840 IX. 5. A Kisfaludy-Társaságé: Egressy Gábor volt, míg a Petőfi-Társaságé: E. Kovács Gyula (1876). (A Petőf-Társaság első színésznő tagja: Jászai Mari volt.)* Az első színházi engedélyt I. Lipót királytól nyerte a magyar színészet, mellyel megengedte, hogy 1696-tól Felvinczy György kolozsvári polgár (iskola-rektor, majd alszolgabiró) színtársulatot szervezhessen. Kisérletéről azonban néhány színművén kivül nem maradt nyoma és csak annyit tudunk, hogy a szinpadja a háztető alatti része, a ,,hiu“ volt s hogy a közönség az utcáról nézte az előadást. 31. PESTI HÍRLAP 1928. július 26., csütörtök