Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 162-172. szám)

1928-07-26 / 168. szám

14 Egy öreg kritikus emlékeiből. Első „udvari“ hangversenyem. Egy német esztétikus megállapítása szerint a kritikus afféle kriptogám művész. Helyesebben: an­nak kellene lenni. Egy művészi lelki kvalitásokkal megáldott valakinek, akit a körülmények (anyagi nehézségek, betegség vagy csak a lustasága) meg­gátoltak abban, hogy exekutív művész válhasson be­lőle. Bocsássa meg nekem a tisztelt olvasó a szerény­telenséget, hogy most az egyszer magamról mesél­jek el egy régi „szildit“. Hét éves koromban kezd­tem hegedülni tanulni. Mint tíz éves fiúcska kerül­tem Bécsbe, ahol édesapám a konzervatóriumba is beíratott. Ott tanultam hegedülni, zongorázni, éne­kelni, zenetörténetet és zeneelméletet, sokat jártam az operába, hangversenyekre, hallottam négy évti­zed összes nagy művészeit játszani, énekelni és ez nyújtotta az alapját annak a szerény zenei tudás­nak és valamivel több hozzáértésnek, amely fölött rendelkezem. Az öreg Braun orvosprofesszor, csa­ládunk jó barátja, akinek egyszer a Mendelssohn­­hegedűversenyt kellett eljátszanom, váltig biztatta boldogult atyámat, hogy művészpályára adjon, de ehhez nem volt elég anyagi lehetőségünk és én min­denáron védőügyvéd akartam lenni. Itt mutatkozott az első „gátoltság“. A konzervatóriumban termé­szetesen nekem is részt kellett vennem az énekkar­ban és a karének vezetője, Wein Lőrinc tanár, a hí­res Schmidt Frigyes, a német-olasz énekoktatás megalapítójának legjobb tanítványa, a próbaéneklé­­semnél csodálattal konstatálta, hogy majdnem négy oktávot átfogó szopránhangom van. A magas g-t voltam képes megütni. „Na, te lurkó, — monda az öreg mester, — téged munkába foglak venni. Ha a hangváltozás (mutálás) után csak félig ilyen han­god lesz, nagy művész lehet belőled De a hegedü­­lést ne hanyagold el, mert a hegedülni tudó éneke­sekből lettek a legfinomabb énekművészek.“ (Niels­­son Christina, Lembrick Marcella, Barbi Alice.) Hát az öreg kezdett gyúrni. Két évig tartott a hang­képzés munkája, azután kezdődött a stílusérzés fej­lesztése. Énekeltetett az öreg Bach, Händel, olasz áriákat és megismertette velem az egész német dal­irodalmat. Átvette velem Beethoven, Mozart, Schu­bert, Schumann, Brahms összes dalait, vagy kétez­ret, amelyek közül még ma is kétszáznál többet be­téve tudok énekelni. Már ahogy, t. i. hang nélkül. Mert ennek a rajongó oktatásnak az lett a következ­ménye, hogy még 16 éves koromban is énekeltetett és egyszerre csak a négy oktáv terjedelemből kettő lett. „Na fiam, most már néhány évig csak hegedült, majd az érettségid után ismét gyere el hozzám.“ Mikor az egyetemre beiratkoztam, fölkerestem jó öreg mesteremet, hallgatna meg. Tenorhangom lett, a g és á elég tisztességes volt, olykor a b is sikerült, de a h és c hallatára a hallgatók kiszaladtak a szo­bából. Az öreg meghallgatott, azután odahúzott az ablakhoz. „Nézd fiam, ott van egy sajtnagykeres­­kedő boltja. Talán tud az téged alkalmazni. Mert ilyen hanggal csak sajtot és szalámit lehet vágni. De azért gyere csak föl hozzám, meglátjuk, mit lehet ebből a roncsból megmenteni.“ Hát majdnem semmit. De megtanított a hangvétel minden csín­jára, megismertette velem a helytelen éneklés min­den hibáját és ennek a beidegzésnek az volt az ered­ménye, hogy más énekesnél minden technikai töké­letlenséget megéreztem és ha az operaházban egy rossz énekest hallottam, fájós torokkal mentem el a színházból. Tehát a színpadi karriernek vége volt. Ma a Tannhäusert és Lohengrint (igaz, hogy be­téve) csak a nyilvánosság kizárásával éneklem. Ma­radt a jog és a hegedülés. A tartományi törvény­széknél működtem mint joggyakornok, később fize­tésnélküli auscultáns, igen érdekes rablógyilkoso­kat és egyéb gentlemaneket ismertem meg és a csak magyarul tudó gonosztevők és tanuk kihallgatását főnököm teljesen reám bízta, mert az ottani hivata­los házi magyar tolmács, egy kiszolgált őrmester, abban merült ki, hogy rárivallt a gyanúsítottra: „Az apád istenit, nem vallod be az igazat?!“ Hát nem vallotta be. Egy napon valami kisebb lopás miatt egy ut­cai hegedűs került a bíró elé. Nyomorával védeke­zett. Hogy napi tíz órán át áll az utca sarkán és leg­­fölebb, ha negyven-ötven krajcárt keres. Abból nem tudja eltartani magát és családját. Mikor visszavitték cellájába, mondom: „Biró úr, én nem hiszek az öregnek. Ha csak minden ti­zedik passzánstól kap egy krajcárt, az ötszörösét kell keresnie.“ — Ne higyje azt! Nem a krajcárt sajnálja az ember. De maga megállana az utcán, egy ilyen mu­zsikuskoldus előtt, hogy kikeresgélje a zsebéből azt a rézobolást?! — Biró úr, én szeretném megpróbálni ezt a gsett­et. — Ne tegye azt, doktorkám, az nem olyan egy­szerű. Ahhoz rendőrségi engedély kell és ha az nincs, a sarki rendőr bekíséri. És én önt nem sze­retném elveszíteni. De az ötlet mindig mélyebben befúródott a fantáziámba, csiklandozott az is, hogy erről a kol­duskiruccanásról igen érdekes riportot lehet írni — már akkor írogattam két nagy bécsi lapba —, elhatároztam, hogy keresztülviszem tervemet. Két hétig nem borotválkoztam —­­akkor még csupaszarcú legény voltam — és amikor elég undo­rítóan néztem ki, fölvettem legkopottabb öltönyömet, leszakítottam róla minden fölösleges gombot, kabá­tom ujjaival letöröltem a port bútorainkról, óvatos­ságból magamhoz vettem doktori diplomámat és ki­eszeltem magamnak azt az esetleges védekezést, ha egy rendőr megszólít, hogy egy nagy napilap meg­bízásából csinálok fölfedező riportot. Kikerestem egy előkelő utcát, a Prinz Eugen­­strasset a Wiedenen, ahol gazdag emberek laknak és a csekélyebb külső forgalom folytán az ember ne­m volt kitéve annak a veszélynek, hogy lépten­­nyomon rendőrrel találkozik. Bepakoltam hegedűmet egy zöld vászonzsák­ba, fekete szemüveget tettem föl, nehogy valamelyik ismerősöm véletlenül fölismerjen, érzékenyen elbú­csúztam nővéremtől, aki be volt avatva tervembe, mert esetleg kétórai áristomban is lehetett volna ré­szem és mentem. Első kísérletem nem épen biztatóan sikerült. Besurrantam egy palotaszerű házba, de alig hogy meghangoltam hegedűmet, előttem termett a ház cer­berusa, egy tagbaszakadt lakli és rámförmedt hami­sítatlan cseh dialektusban. — Nem tudja maga olvasni?! — Dehogy nem, uram. — Hát akkor láthattja, ki van írva: házalni, koldulni tilos! — Hisz én nem koldulok, én hegedülök. — Nye kincs! Pakoljon innen, mert kupakjá­hoz vágom hegedűt. Ezután a szíves marasztalás után jónak lát­tam gyorsan távozni. A második házból már nem kergettek ki. „Mű­soromat“ begyakorlás céljából Kreutzer od­av­etüd­­jével kezdtem, utána egy Rhode-koncertet játszot­tam. (Tiszta konzervatorista-programm.) Csakha­mar körülfogott 6—8 kis lu­kó, de nem voltak ve­lem megelégedve. Az egyik megszólal: „Mit játszik maga ilyen hülye dolgokat! Játssza inkább a „Fi­scherin, du Kleine !“-t.“ (Akkoriban Bécs egyik leg­közkedveltebb gassenhauerja.) A „Fischerin“ nem volt műsoromban, hát ját­szottam egy tetszetős, brilliáns Vieuxtemps-darabot. Egyszerre látok előttem egy kis súlyos papírcsoma­­gocskát lepotyogni, majd a másodikat, harmadikat. A lurkók ügyelve, szaladgálva összeszedik a kegyes adományokat és hűségesen bedobják a földön fekvő kalapomba. A gyerekek szolgálatkészségét megháláltam még egy ráadással, de a krajcáreső elállóit és így én is új csatateret kerestem föl. A következő házban épen Wienowski végtelenül melancholikus. Legen­dáját játszom, amikor legnagyobb rémületemre az udvaron át látom jönni édesanyjával nővérem egy iskolatársnőjét, kinek azelőtt néhány héttel halt meg az atyja. A kisleány koszorút visz, tehát a te­metőbe mennek. Belesüllyedek a hegedűbe — el­mennek mellettem. De néhány lépéssel odébb meg­­állanak. Elzácska visszafordul. Uram, Istenem, csak nem ismert meg! A leányka kinyitja retiküljét és egy negyedforintost dob kalapomba. Irtózatos szégyen fogott el. Hisz ez csalás! Én ennek a gyászoló párnak a kegyeletes érzését ki­­uzsoráztam. Ha most nem a temetőbe mennek, ak­kor legjobb esetben két-három krajcárt adnak ne­kem, de nem egy negyedforintost! Itt már nem volt maradásom, mentem a ne­gyedik házba. A lépcsőházban négy magyar lakó címtábláját látom. Na, gondolom, ide hazafias mű­sor kell. Volt nekem egy saját szerzeményű, fantázia­­szerű magyar népdalegyvelegem, a „Magasan repül a daru“ és Beleznay Tóni unokabátyám két legszebb dala, a „Ha elmegyek nemsokára messzire“ és a „Két lánya volt a falunak“ dallamaiból összeállítva. Azt játszottam. Néhány perc múlva kinyíltak az összes konyha- és cselédszobaablakok, húsz jóképű magyar szakácsnő és szobaleány kukucskált le rám és­­ csőstül hullott az áldás. Még pirulás adomány is esett. Ez volt a legnagyobb sikerem. De talán az utolsó még nagyobb volt. Egy rendkívül előkelő ház arisztokratikusan tiszta udvarába léptem. A portás nem vett észre, mert innen biztosan kidobtak volna. Hát, mondom magamban, ide klasszikus műsor kell. Hát játsz­­szuk a Mendelssohn-hegedű­versenyt. Az első tétel után előttem terem egy nagyon csinos szobaleány és azt mondja: „A méltóságos asszony hivatja magát. Jöjjön velem!“ Na, mi lesz most, gondolom, most kisül a turpisság. Fölmegyek a leányzó után az első emeletre, egy pillantást ve­tek az ajtón függő címtáblára és félénken olvasom: reszteles udvari tanácsos, a „Nordbahn“ vezérigaz­gatója. Az előszobában — hát hogy kerüljön egy ilyen alak beljebbre — egy éltesebb, rendkívül előkelő kinézésű hölgy fogad. — Hallja maga, kicsoda ön? Hisz ön művész­ember! Hogy kerül maga abba a helyzetbe, hogy evvel a tudással udvarokban koldul ?! És a Mendels­­sohn-versenyt játssza. Hát mit hazudjak hamar? — Méltóságos asszonyom. Én zenekari hege­dűs vagyok. De nincs állásom. A múlt hónapban még a Carltheaterben, voltam mint kisegítő szekund­hegedűs alkalmazva, de a színházat bezárták, mi itt állok kenyér nélkül. — Mennyi fizetése volt? — Havi huszonöt forint. — Na, hisz abból meg lehet élni. Gondoltam, neked egy szo­zéd százszor a­nyiba kerül. — Hát meg lehet, méltóságos asszonyom,­­ megvan. —­ Talán tudok valamit az érdekében tenn Ismeri Grün tanárt, az operaház versenymesterét (Tanárom volt a konzervatóriumban. Mennyi sz­­ást kaptam tőle!) — Nincs szerencsém, méltóságos asszonyon — Adok magának egy pár ajánló sort hozzá talán tud magának valahogy segítségére lenni. Ki lenne magáért. Igen szép tónusa van és meleg érzé­set játszik. Csak a technikája slampos egy kicsi De lehet, hogy ennek a zenekari robot az oka. Vár­jon itt egy percig. Bemegy a szobájába, két perc múlva visszajön . Itt van egy ajánlólevél Grün tanárhoz , ezt a csekélységet fogadja tőlem. És átnyújt egy forintot! Hát bevallom, amennyire örültem a hölgy e ismerősének, annyira bosszantott ajándéka. Met alamizsnának sok volt, de támogatásnak i smucs­ság. Zsebrevágtam a levelet és a pénzt, kezet csó­koltam és távoztam. De ezzel be is fejeztem „udvari“ hangverse­nyemet. A Stadtparkban összeszámláltam másfél óra működésem bevételét. Kegyelettel bontogattam le a ledobott adományokat. Egy ezüst tizkrajcáros ró­zsaczinű levélkébe volt becsomagolva. Ez volt a le­vél tartalma: „Drágaságom, már egy hete nem látta­lak. Elepedek a vágyakozástól. Holnap este a szo­kott helyen várlak.“ Szegény flótás... ezt a levele dobja le az illető imádott egy koldusnak. Két kraj­cár egy irkából kitépett oldalba volt becsomagolva Rajta állott százszor: „Ne legyek szemtelen!“ Sze­gény kis fruskának az iskolai büntetése. Hát ezet illik túladni, összbevételem a méltóságos asszony adományán kívül egy forint 71 krajcár volt. Hát biró uram, látja, nekem volt igazam. Meg lehet „ud­vari“ hangversenyekből is élni. Nyáron. A 2 forint 71 krajcárt beküldtem az „Extra blatt“-nak a mentőegyesület javára, én pedig háron hétig hencegtem „Harrn el Rashhid“ élményeimmel Még most is — negyven év után — mosolyogva gon­dolok reá vissza. Dr. Diósy Béla: A magyar színházi múlt primőrjei. Szinészeti kuriózumok. III. Az első szinészeti kiállítás 1890 augusztus 15-én nyílt meg a fővárosban, Mária Valéria főhercegnő védnöksége alatt. Az első színész-hadnagy Bombay Mihály, 1884, őt követte Makó Lajos.* Az első színész-hős 1849 május 21-én Budavári visszavételénél ifj. Lendvay Márton volt, ki tudva­levőleg szintén ott küzdött vitéz honvédeink között felkúszott a vár fokára a harmadik hágcsón és se­gédkezett kitűzni a nemzeti lobogót. * Az első színész, ki a Pesten felállítandó ma­gyar nemzeti színház eszméjét megpendítette, rét­tegi Tinghváry János volt, 1790-ben. ■5fr Az első színész, kiről Pesten utcát kereszteltel el, Lendvay Márton volt. (A VI. kerületben kapot utca­ nevet.) Őt megelő­zte Bécsben a magyar szüle­tésű Szerelemhegyi András, ki 1780-ban Bécsben mű­ködött, ahol sok vig estét töltött társaival. Tisztele­tére Bécs egyik utcáját családi nevéről: „Liebenber­ger-Gasse“-nak nevezték el. — 1792-ben Budán mű­ködött. A család most is él Félegyházán. * Az első színész, kit városatyának választottal meg. Feleky Miklós, a Nemzeti Színház oszlopos művésze volt. (Pesten tüntették ki.) ■X’ Az első színész, kit városi díszpolgárnak válasz­tottak meg: id. Lendvay Márton volt. (Nagybányán szülővárosában választották meg, 1844-ben.) * Az első szinészeti szakkönyv címe: „Magyar Já­tékszin.“ Irta: Endrődy Nepomuk János, piarista ta­nár, 1792. (E munkában megírta a magyar színészet történetét. 1792-ig és 14 színdarab is van benne.) * Az első szinész­ tagja a Magyar Tudományos Akadémiának Szigligeti Ede volt. Megválasztották: 1840 IX. 5. A Kisfaludy-Társaságé: Egressy Gábor volt, míg a Petőfi-Társaságé: E. Kovács Gyula (1876). (A Petőf-Társaság első színésznő tagja: Jászai Mari volt.)* Az első színházi engedélyt I. Lipót királytól nyerte a magyar színészet, mellyel megengedte, hogy 1696-tól Felvinczy György kolozsvári polgár (iskola-rektor, majd alszolgabiró) színtársulatot szervezhessen. Kisérletéről azonban néhány színmű­vén kivül nem maradt nyoma és csak annyit tu­dunk, hogy a szinpadja a háztető alatti része, a ,,hiu“ volt s hogy a közönség az utcáról nézte az előadást. 31. PESTI HÍRLAP 1928. július 26., csütörtök­

Next