Pesti Hírlap, 1928. szeptember (50. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-01 / 198. szám

BUDAPEST, 1928, L. ÉVFOLYAM, 198, 616-671) SZÁM. i­­f SZOMBAT, SZEPTEMBER 1 ozeikei*ut Bt*g. Vttxnoh odttszár ui 78 l'eitioQ* s/.amuuk. A ut. 12­­4 vő. b'őkiadókt Vilmoa t*t* ut 73. Tel mint a szerkez« tőségnél. fc*r-z#et»**tfcrt X. i'ei. J. 362 96 A tföknft jegyzékét. az apróhir­­detések élén közös­ítik. Jólö?n­etett3 arak: ig., hónapra 4 pen£6, ne­gyed­évenként 10 peng- 80 fillér. Ingyen pél­dány­szám fera (pálya­­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 33 fil­lér. — Kt­lföldön az előfizetési ár kétszerű­. Az É. M. E. írta Rákosi Jenő. Az Ébredő Magyarok, ezt­ szomorúan írom le, még ma sem ébredtek fel. Legalább nem ébredtek nevükhöz méltó feladatra. A mai napon nem kevesebb, mint három perben álltak egymással szemben a bíró előtt: ébre­dők ébredők ellen. Én nem elegyedem az ő per­patvarukba, amely kínos látvány mindenki­nek, aki e boldogtalan ország dolgát komo­lyan veszi. De megdöbbentő jelenség, hogy a nemzet fiatalsága, jobbára közéletű férfiak ve­zérletével, az ország katasztrofális idejében egyesületbe tömörül, hogy a hazának szolgá­latot tegyen és közel tán 8—10 évi működésé­nek eredménye, az, hogy egymást a törvény­­terembe citálják és egyenetlenségüket bírói el­járás útján a közönség elé tárják. Ma­i ered­ményekről kellene lelkiismeretesen beszámol­­niok és nem tudnak egyetlen egy jelentős szol­gálatra sem hivatkozni, melyet szerencsétlen hazájuknak tettek, hanem egymást vádolják azzal, hogy megrontották, megbomlasztották, a züllés örvényébe t­ajtották az egyesületet. Vád, visszavonás, egyenetlenség és belső há­borúság a vége az eszmének, amelyért síkra kívántak szállani és a reménynek, melyet jó­hiszemű emberek kötöttek az egyesülethez, a­mikor létrejött. Ebből az eredményből biztosra lehet ven­ni, hogy az Egyesület nem azokon az utakon járt, nem azt a módszert követte, nem olya­n eszközökkel élt, amelyek a közhasznú szolga- Igt útjai, módszere és eszközei Fölösleges és épen nem kecsegtető dolog volna most azt h­ánytorgatni, hogy az il­en sajnálatos balsi­kernek hol keressük az okát: a vezérekben-e, •a tagokban-e. Bizonyos csak az, hogy a vezé­rek nem jól vezérkedtek, a tagok pedig nem tudták, vagy tán nem is akarták a vezéreket helyesebb iránytű, szorítani. Mikor az ébredők és más hazafias jel­szók zászlaja alatt egyesületet alakítottak, ha­zánk gyászosan szétzüllött állapotban volt. A háború, forradalmak, majd a békediktátum megtépte, szétzilálta, megalázta, megcsonkí­totta az országot s a nemzet előtt egy nagy feladat volt, kimenteni a maradék népet a sze­rencsétlenségek karmai közül. A feladatok so­kasága kínálkozott akkor a hazafiaknak. Ám érezte mindenki, hogy a legfőbb feladat, amely nélkül semmi siker nem kecsegtethetett ben­nünket, az egyetértés, az egy lélek, az egy eszme köré való tömörülés, az önfeláldozás, az áldozatkészség, az önmegtagadás és az ön­zetlen hazafi szolgálat. És mit láttunk ebből! Semmit. Pártosság, visszavonás, megtorlás, kihágás, súlyos bűnperek és most kölcsönös vádak a bíróság előtt: ez jelöli az Erne sze­replésének az útját. Nem tud a közélet felmu­tatni semmit, ami a történelemnek mint az Erne érdemét átadva, babérra érdemes volna. Innen van, hogy a végének annak kellett len­ni, amit ma látunk. Kölcsönös vádaknak a bíró előtt, erkölcsi csődnek és bukásnak. Mily nagyszerű dolog lett volna, ha az a gárda, amely nagyobb lármával mint lélek­kel, több erőszakkal mint erővel dolgozva, többször hívta ki maga ellen a józan hazafiak kr­itikáját, mint tapsot és több kényelmetlen­séget okozott a nyilvános életnek, mint tett szolgálatot a közérdeknek, olyan eszmét írt volna zászlajára, mely neki történeti jelentő­séget ad róla és biztosította volna életét nem­zedékeken keresztül. Mennyi energia, mennyi fiatal erő, mennyi lélek veszett kárba, explo­­dált céltalanul, sőt kártékonyan s ma, amikor egy idegen nagylelkű férfiú kezdése folytán Trianon revíziója van úgyszólván ha nem is a hivatalos bürök, de bizonnyal az emberiség lelkiismeretének a napirendjén, ma az ébredő A magyar kormány legutolsó jegyzéke, am­e-­ lyet az­ optánsügyben a román kormányhoz intézett, alapjában nem volt egyéb, mint annak a megálla­pítása, hogy a tárgyalásom a román kormány konok magatartása miatt teljesen és végérvényesen meg­hiúsultak. A román kormány ugyanis az optáns­ vita első pillanatától kezdve nem tesz egyebet, mint hogy eredeti ajánlatát különböző formában variálja. A magyar kormány pedig újra és újra kénytelen meg­állapítani, hogy ezek a felt­é­telek az ő számára el­fogadhatatlanok. Mindenki magától értetődőnek ta­lálja, hogy a magyar kormány jegyzékével a két kormány között folyó tárgyalások, amelyekre a Nép­szövetség tanác­sa utasította az érdekelt feleket, ez­zel lezáródtak, nem következhetik tehát más, mint hogy a Népszövetség határozzon a biróküldés kérdé­sében. magyarok, akiknek hivatása lehetett volna az álétt nemzetet új életre ébreszteni, íme maguk ájullag mintegy elaludni készülnek. Mert csodálatos dolog, hogy Radomér lord kürtjének szava, mely átjárja az egész nemzetet, melynek száz és ezer levélből szól hozzánk .. visszhangja, épen ezeket a hazafias zászlók alatt, megalakult egyesületeket, ligá­kat, bajtársi szövetkezeteket nem mozdította még eddig. Mert kérdem­, tud nekem az Étve ... hazafi gondra és lángolásra érdemesebb, ma­gyar szivet megrázóbb feladatot, mint amely célul tűzte ki a megcsonkított ország tagjai­nak visszaszerzését! Tud felségesebb hiva­tást, mint kinyitni a becsukott magyar temp­lomokat és iskolákat! Tud történelmileg na­gyobb és emlékezésre méltóbb dolgot, mint negyedfél millió tőlünk ellopott magyar lélek egyesítését a nemzettel! Tud valamit, ami föl­ér a gondolattal, hogy a magyart visszaadjuk hivatásának, beállítjuk a világ történelmébe, mint régi hőst, visszahódítjuk neki vezérsze­repét Európa keletén, tud izzóbb becsvágyat, mint hogy az Isten sugallatából bennünk, lel­künkben, testünkben megtermett magyar nyelvet fenntartsuk örök életre és halhatat­lanságra abban a magasságban és szépségben, ahova költőink emelték f Álért ősi intézmé­nyeink, a magyar műveltség, a magyar nyelv, a vizegyíri vitézség, a magyar jellem, Kossuth lángja, Deák bölcsesége, Széchenyi izzó lelke, Petőfi melódiája, Vörösmarty hősi pátosza s Arany komor plasztikája — minden a körü­löttünk zúgó népóceánokba merül el, ha mi föl nem állunk, vállat vállhoz nem vetünk, szent egyetértésben össze nem tömörülünk és az égre nem kürtöljük Lehel ércszavu kürtjé­vel, hogy az idők mutatója az utolsó órához közeledik. Most vagy sátig. Az alkalom szinte ránk ordít. Tíz esztendőt elpepecseltü­nk apró, semmis vetélkedésekben. A nagy célhoz képest hitványság,minden, amiért tíz év óta egymást becsméreljük és egymást fejbe verjük. Dum reges­centant, plectuntur activi. Hogy fordít­hatnék ezt le másképen, mint azzal: míg a nagyfejűek, pártvezérek, stréberek, hatalmi vágyak és érdekkörök vitatkoznak, pusztul a magyarság. Itthon gazdasági válság felé sod­ródunk, a drágaság fojtogat, a munkátalan­ság ördös, és mi nem tudunk mást, mint anké­­tezni ,­­megfenyegetni a drágaságot, hogy le­törjük,­G­enf­ben parádézni, a meglevő minisz­tériumok hegyé uj minisztériumot csinálni s bár a szomszéd államok eresztékeikben re­csegnek és alig bírják el a saját súlyukat, de a magyart üldözni, sanyargatni és pusztítani. Két nappal ezelőtt azonban a román kormány váratlanul újabb jegyzéket intézett a magyar kor­mányhoz. A jegyzék a világon semmi újat nem tar­­talmazott. Az ember nem is tudta megérteni, mi szük­ség volt az elküldésére? Legfeljebb az utolsó monda­ton akadt meg az ember szeme, amelyben a buka­resti kormány kijelentette, hogy „a magyar ellenve­tések ellenére a román kormány fenntartja az előző jegyzékben foglalt ajánlatokat". Józan ésszel nehéz volt azt is megérteni, mi szükség volt erre a kijelentésre, amikor a magyar kormány már újra és újra megmondta, hogy azok az ajánlatok elfogadhatatlanok? A mai napon azon­ban a Nép­követség tanácsához és a magyar kor­mányhoz intézve megjelent a rom­án kormánynak egy kommünikéje, amelyből aztán mindent megér­tünk. Megértjük, mi szükség volt a legutolsó román azt tudják és űzik háborítatlanul. Mi pedig itt ülünk, ezt nézzük és szájtátva hallgatunk, a­mikor egy szájjal és egy lélekkel azt kellene kiabálnunk, hogy éljen Radomér lord, aki ke­zébe vette Terstyánszky világbajnokunk dia­dalmas kardját és helyettünk, érettünk vias­kodik az egész világgal. És a Move nem ráuz­­dúl, és a Liga nem hordozza meg a re­viz tő véres kardját, és a Tesz nem fut trombitába és sí Nemzeti Szövetség nem jár a zászlóval előttünk és az egyetemi bajtársi szövetségek nem hallatják szavukat és az Ébredő Magya­rok a bírói szék előtt perlekednek és kisebbí­tik egymást és azt vitatják, hogy ki juttatta a tönk szélére az Egyesületet: a régi vezetők-e vagy az újak. Tíz esztendőt már elherdáltunk léhán és könnyelműen. További tíz év elég arra, hogy történelmünk minden gyásznapja : Muhi, Majtény, Mohács — a három végzetes .1/, az­után Világos és Trianon minden borzalma ránk szakadjon és örökre eltemessen. Mi tiz évig itt ültünk s mindent megtettünk, amit el­lenségeink ránkparancsoltak. Most egy idegen hatalmas ur kivonszolt bennünket a halál völ­gyéből a napvilágra és akik szervezve és hi­vatva vannak a cselekvésre, a tiltakozásra, az élet jeleinek világgá eresztésére, itt néma hallgatásba, a magyar természettel ellenkező hősi türelembe süllyedve, nem adnak menny­dörgő visszhangot a lord akciójára, amely pe­dig tudom, mert látom és érzem, minden ma­gyar szivet megreszkettet, minden elmét be­tölt. Láttuk a vulkanikus erők kitörését, mi­kor a lord fia itt járt közöttünk; hallottuk újra dörgését, mikor az őrtálló emléket felavattuk a Szabadság-téren. Petőfi prófétai lelke nem egy alkalomra, hanem minden alkalomra éne­kelte nekünk halhatatlan dalát: Talpra magyar . . . Itt az idő, most vagy soha. És felzúgott Szent István napján a Sza­badság-téren: A magyarok Istenére eskü­szünk. Egy végeláthatatlan tömeg ajkáról szállt a felhőkbe az eskü, és szólt az egész ma­gyar nép nevében. Nem háborúra, nem véron­tásra szólt a hívás, hanem sérelmeink orvos­lásáig iszunk követelésére, életünk és ma­gyarságunk védelmére, amit ma Radomér lord akciójának, amit Revíziónak nevezünk. Hol­nap, szombaton este hat órakor érkezik haza angol és magyar zászlókkal díszített gépkocsin a küldöttség Londonból és hoz üzenetet a lord­tól. Az üzenet nem lehet más, mint: ébredjetek,­­ne csüggedjetek, cselekedjetek, éljen a Revízió. A románok újabb halasztást akarnak kitaktikázni Genfben az optánsperben. Újabb román kommüniké a Népszövetség tanácsához és a magyar kormányhoz. — Apponyi fenntartotta magának azt a jogot, hogy a N­ép­­szövetség tanácsa előtt megtegye a megjegyzéseit erre a kommünikére. Lord Gushendun szerint a Népszövetség továbbra is kitart a türelmes békéltetés után.

Next