Pesti Hírlap, 1928. szeptember (50. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-08 / 204. szám

1928. szeptember 8., szombat. PESTI HÍRLAP Ludas Matyi a harmincadon. Érzékeny történet serdültebb magyar adófizetők épülésére és Hazánk idegenforgalmának emelésére. Irta: Hegedűs Lóránt. Miután senki sem kérdezi, elmondom, hogy annak idején letettem a pénzügyi fogal­mazói vizsgát és mert egy kedves cenzorom még él az ő székely nyugalmában, ő bizonyít­hatja, hogy az eredmény egészen váratlan volt. Kétnapi vallatás után 100 kérdés közül 99 egyesre és 1 kettesre feleltem és az elnöklő miniszteri tanácsos ki is fejezte elismerését ezekkel a szavakkal: — Uram, ilyen emlékezőtehetség meg csak egy van Magyarországon s ez én vagyok. Mialatt a vizsgára magoltam, legkedve­sebb olvasmányom a pénzügyi jog gazdag kutforrásai közül a Harmincadhivatali utasí­tás volt, amely körülbelül olyan szerepet ját­szik a pénzügyi irodalomban, mint Ludas Ma­tyi története a ponyván. Mária Terézia kora óta összegyűjtött szabályok gyűjteménye, a­melyeket azután 1842-ben osztrák rendelettel Magyarország nyakába varrtak. Kitűnő dol­gok vannak benne arról, hogy pap, nemes és jobbágy között milyen különbséget kell tenni. Ez a Ludas Matyi azután aludt több mint nyolcvan éven át, m­íg végre az Urnák 1928. esztendejében, annak is július 20. napján a Szász Károly által kitűnően szerkesztett Bu­dapesti Közlönyben megjelent egy jövedéki kódex alakjában. * Horváth Boldizsár igazságügyminiszter óta minden igazság- és pénzügyminiszter azon törte a fejét, hogyan lehetne a Ludas Matyit a kor viszonyaihoz alkalmazni, míg végre most megtudtuk és el is ámultunk rajta. A rende­let szerint ezután minden magyart fel lehet tartóztatni. Ez tudniillik nem letartóztatás, csak feltartóztatás, mert hiszen Ludas Matyi­­val is ez történt, mikor deresre vitték. Később azután ki fog sülni az ő ártatlansága s már ebből is látszik, hogy a rendelet némi humor­ral a jövendő általános képviselőválasztáso­kat akarja előkészíteni. A letartóztatás és lecsukás azonban nem­csak magyart érhet, hanem igen ravaszul a 9. szakasz 3. pontja értelmében a külföldi is le­csukható. A dolog egy kicsit groteszk, ameny­­nyiben a büntetőtörvény sokkal nagyobb sú­lyú deliktum esetében sem engedi meg a le­tartóztatást, most pedig a kisebb jövedéki ki­hágás gyanúja alapján is megtörténhet mind­nyájunkkal ez a baleset. Mindenesetre, a kül­földi — mondja a rendelet — csak akkor tar­tóztatható le, ha lefoglalható vagyona nincs. Most már méltóztatik tudni, hogy az összes an­gol lordok és amerikai milliárdosok vala­mennyi földbirtokukat, szénbányájukat, gyá­rukat és hajójukat magukkal szokták hozni, mikor Magyarországra jönnek,­­ mert csak akkor lesz lefoglalható vagyonuk, ha ezt ma­gukkal hozzák. Ludas Matyi tudniillik a nem­zetközi jogba ütközik, amely azt állapítja meg, hogy a külföldön levő vagyont lefoglalni nem lehet. Ez tehát a pénzügyi jog szempontjából nem létezik, kivétel csak az, ha olyan polgár­ról van szó, akinek államával Magyarország viszonossági szerződést kötött. Miután pedig sem az Amerikai Egyesült­ Államok, sem Ang­lia ilyen viszonossági szerződést eddig velünk nem kötöttek, angolnak vagy amerikainak a Ludas Matyi-rendelet értelmében Magyaror­szágon vagyona nincs és így bármely pénz­ügyi közeg bármikor, minden bírói intézkedés nélkül elfoghatja őket. Úgy gondolom, hogy az idegenforgalma emelésére ennél kit­űnőbb rendszabályt nem le­hetett volna életbe léptetni és csak attól félek, hogy a körülöttünk levő jóindulatú államok, például az újságíráshoz nagyszerűen értő cse­hek saját hivatalos lapjukban közzé fogják tenni, hogy Magyarországon mi vár arra, aki idegenül megjelenik. Nyugodtan merem azt mondani, hogy ennek az egy fejezetnek, a 9. szakasz 3. pontjának külföldön való elterje­dése több gazdasági kárt fog okozni az ágam­nak, mint amennyi pénzt fognak összesen a jö­vedéki rendelet alapján csempészet címén le­foglalni. Az idegenforgalomról majd máskor fo­gok még szólni. A kormány egyelőre Idegen­forgalmi Tanácsot csinált, de úgy látszik, el­felejtette ezt a tanácsot a jövedéki büntető­jogi rendeletről megkérdezni és így Ludas Ma­­tyivá nevezhető ki minden külföldi, aki azt veszi a fejébe, hogy minket meglátogat. Előbb jeleztem azt, hogy a rendelet ki­tűnő szolgálatokat fog tenni képviselőválasz­tások alkalmával. Hiszen még az én régi jó székely mandátumom idején is nagy dolog volt a kocsmaiog. Miután egy ellenzék, egy párt kocsma nélkül nem lehet meg, ami végül mégis csak az alkotmányos szabadságnak az alapja, mi a mi kerületeinkben mindent meg­próbáltunk, hogy minden kocsma hozzánk jusson. Miután pedig az akkori igen enyhe pénzügyi rendszabályok közt volt egy pont, a­mely szerint az italmérési jog elvétetik az olyan vendéglőtől, amelyben verekedés volt, mi sem természetesebb, mint hogy embereink buzgón verekedtek minden ellenzéki kocsmá­ban addig, míg a pénzügyi hatóság a kocsmát be nem zárta. Ludas Matyi technikája azonban ma sokkal tökéletesebb. Ha ez a rendelet úgy, a­mint van, megmarad, minden ellenzéki pol­gárt nyugodtan be lehet csukni, mert nincs köztünk olyan, aki meg ne sértene legalább egy szakaszt, tudniillik ezt: 9. szakasz 2. pont. „Letartóztatás rendelhető el, ha a terhelt le­foglalható vagyonát elidegenítette vagy elrej­tette.“ Ez a rendelkezés nem is említi meg, hogy az elidegenítésnek azzal a céllal kell tör­ténnie, hogy a kincstár érdekeit károsítsa, az sem szükséges, hogy a terhelt egész vagyonát eladja; mihelyt bármit is elad a­ vásáron, ab­ban a pillanatban letartóztatható, holott rab­lás vagy sikkasztás bűntette esetén ilyen indi­­ciumból ezt még a bíró sem rendeli el. Aki a jövő választásnál, kereskedő vagy gazda, áru­készletét vagy terményét piacra hozza, az jö­vedéki kihágás gyanúja címén bármikor le­fogható, vagyis beteljesedik rajta Ludas Ma­tyi végzete. Hogy befejezzem Ludas Matyi történetét és mindazt, ami majd a jövendő vá­lasztásoknál abból folyni fog, — ha ugyan a pénzügyminiszter úr addig egy új törvénnyel ki nem dobatja ezt a rendeletet a jogszabályok közül — eszembe jut Szabóky Alajos államtit­kár, tisztelt barátomnak utolsó váci válasz­tása, amelynek történetéből csak egy kis részt tudok, amit egy igen hithű zsidó barátom, a jótékonysági szervezkedésnek egyik nagymes­tere, mondott el nekem. A választás előtt egy héttel megjelent nála két váci hitsorsosa av­val, hogy adjon ki nekik olyan levelet, amely szerint az ő kívánsága az, hogy a zsidó polgá­rok Vácott Szabóky Alajos ellen szavazzanak. Sok huzavona után az én barátom két ilyen levelet írt s avval a kéréssel bízta rá hitsor­­sosaira, hogy viszont tegyék meg azt a szíves­séget, hogy a választás állásáról koronként tu­dósítsak. Hírt azonban nem kapott egész a választás napjának délután négy órájáig, ami­kor két hitsorsosa felhívta távbeszélőn — Hogy állnak? — Azt nem tudjuk, — ez volt a felelet —■ mert mihelyt a két levelet megtalálták nálunk, azonnal lecsuktak és azóta ülünk. Én azt gondolom, ilyen levélírásokra ez­után nem is lesz szükség és ha ez a jövedéki rendelet érvényes marad a jövő választásig, akkor itt minden ellenzéki polgár Ludas Ma­tyi lesz és ülni fog.­­ VASÁRNAP. Madarak beszéde. Veréb: — Tekintve, hogy én vagyok a legszem­telenebb, hadd legyek legalább az első. Aki éhes és szegény, az szemtelen és komisz. A lúd, melyet kukoricával tömtök, nem az, a kanári sem, melynek cukorral kedveskedtek, a kövér galamb sem, melyet tiszta búzával etettek. Én azonban, kis, szárnyas koldus, aki kopott, barna ruhámban soványan lesem a morzsák alamizsnáját, a telhetetlenség és tolakodás hí­rébe keveredtem. Furcsa az élet. Pedig kő­sé­ges és ragaszkodó is volnék. Télen, mikor , vándormadarak elrepülnek s minden néma, a jégvirágok között csak az én nótám hallik, melyet soktagú családommal együtt állhata­tosan csiripelek, az alkotmány bástyáin kivid. Egyszerű­ ez, mint a nyomorúság panasza és nagyon egyhangú. Körülbelül így szól: „Csak egy kicsit, csak egy kicsit“. Fecske: — Hőmérsékletem 44 fok. Ebben a ma­gas lázban bármely más élőlény elpusztulna. Engem ez hajt, hogy állandóan szellőkben, fel­legekben hűtőzzem. Rivid levegő, belül, köny­­nyű testemben, torkomban, tüdőmben, csont­jaimban szintén levegő, az bélel ki egészen. Óránként átlag 216 kilométert haladok. Min­dig frakkban és fehér mellényben. Mint elő­kelő személyiség a hidegebb idő beálltával minden évben egy délafrikai fürdőhelyre szállok, a saját repülőgépemen. Fülemüle: — Toll és ének! Neked is ez a mestersé­ged! Engedd hát, h­ogy kissé oktassalak! Csak a fájdalom, csak a szenvedés a karmesterünk! Az szedi ütemre trilláinkat, az tartat mértéket velünk, az diktálja, hogy most piano, most forte! Attól csuklik el hangunk oly mesterien, hogy a hallgatók föl­kiáltanak, micsoda mű­vész! Éjszaka énekelek, mikor nem látok sem­mit, csak emlékezem! Minek is a világ! Egy újat kell teremteni! Ha megvakítják mind a két szemem, tudvalevőleg még szebb a dalom! Mert jegyezd meg, sohasem azt énekeljük, ami van, hanem azt, ami nincs már, ami volt, ami fáj, ami hiányzik! Csirke: — Az emberek figyelnek, hogy csetlem­­botlom a baromfiudvaron a sete-suta lábaim­mal, a korcs szárnyaimmal s megállapítják, hogy madárnak vajmi balog vagyok és vala­mi hiányzik hozzám, hogy tökéletes legyek. Hogy mi ez a titokzatos valami, nem tudják. Én tudom. Egy kis tejfölös-paprikás mártás kellene mellém, meg egy kis galuska. Gólya: — Amikor megpillantasz, szájadon el­kényszerült mosoly játszik, m­egindultság a gyermekkorból, kajánság és ősi bámulat. Bi­zony, békás, én félig-meddig a családhoz tar­tozom. Most azonban közölhetem veled, hogy nem én hoztalak. Valaha én is ezt hittem, gó­­lyafiók-koromban. De azóta az anyám engem is fölvilágosított. Papagály: — Régi ripacs famíliából származom. Száz esztendővel vállamon, i­tt hintázom a réz­karikán, cifra, divatjamúlt, vidékies maska­rámban, mint agg cirkuszosáé. Hajdan borle­vessel itattak, tükörből tanítottak beszélni. Egy évszázada locsogok, poredálok, pletyká­lok. Már mindenkit a világon megszóltam. Han­gom rekedt. Csőröm olyan maszatos, mint az elemi iskolások palatáblája. Nyelvem dagadt és szemölcsös, fekete a sok rágalmazástól. Holló: ■— Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár És habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem. Most is itt ülök s előre károgok, miként a bőre Pusztulás vad hirdetője,­a zord rímet keresem. Gyászruhámba, kárvallottam a bús rímet ke­resem S azt üvöltöm: „Sohasem!“ Kosztolányi Dezső. 3

Next