Pesti Hírlap, 1928. szeptember (50. évfolyam, 198-222. szám)
1928-09-08 / 204. szám
1928. szeptember 8., szombat. PESTI HÍRLAP Ludas Matyi a harmincadon. Érzékeny történet serdültebb magyar adófizetők épülésére és Hazánk idegenforgalmának emelésére. Irta: Hegedűs Lóránt. Miután senki sem kérdezi, elmondom, hogy annak idején letettem a pénzügyi fogalmazói vizsgát és mert egy kedves cenzorom még él az ő székely nyugalmában, ő bizonyíthatja, hogy az eredmény egészen váratlan volt. Kétnapi vallatás után 100 kérdés közül 99 egyesre és 1 kettesre feleltem és az elnöklő miniszteri tanácsos ki is fejezte elismerését ezekkel a szavakkal: — Uram, ilyen emlékezőtehetség meg csak egy van Magyarországon s ez én vagyok. Mialatt a vizsgára magoltam, legkedvesebb olvasmányom a pénzügyi jog gazdag kutforrásai közül a Harmincadhivatali utasítás volt, amely körülbelül olyan szerepet játszik a pénzügyi irodalomban, mint Ludas Matyi története a ponyván. Mária Terézia kora óta összegyűjtött szabályok gyűjteménye, amelyeket azután 1842-ben osztrák rendelettel Magyarország nyakába varrtak. Kitűnő dolgok vannak benne arról, hogy pap, nemes és jobbágy között milyen különbséget kell tenni. Ez a Ludas Matyi azután aludt több mint nyolcvan éven át, míg végre az Urnák 1928. esztendejében, annak is július 20. napján a Szász Károly által kitűnően szerkesztett Budapesti Közlönyben megjelent egy jövedéki kódex alakjában. * Horváth Boldizsár igazságügyminiszter óta minden igazság- és pénzügyminiszter azon törte a fejét, hogyan lehetne a Ludas Matyit a kor viszonyaihoz alkalmazni, míg végre most megtudtuk és el is ámultunk rajta. A rendelet szerint ezután minden magyart fel lehet tartóztatni. Ez tudniillik nem letartóztatás, csak feltartóztatás, mert hiszen Ludas Matyival is ez történt, mikor deresre vitték. Később azután ki fog sülni az ő ártatlansága s már ebből is látszik, hogy a rendelet némi humorral a jövendő általános képviselőválasztásokat akarja előkészíteni. A letartóztatás és lecsukás azonban nemcsak magyart érhet, hanem igen ravaszul a 9. szakasz 3. pontja értelmében a külföldi is lecsukható. A dolog egy kicsit groteszk, amenynyiben a büntetőtörvény sokkal nagyobb súlyú deliktum esetében sem engedi meg a letartóztatást, most pedig a kisebb jövedéki kihágás gyanúja alapján is megtörténhet mindnyájunkkal ez a baleset. Mindenesetre, a külföldi — mondja a rendelet — csak akkor tartóztatható le, ha lefoglalható vagyona nincs. Most már méltóztatik tudni, hogy az összes angol lordok és amerikai milliárdosok valamennyi földbirtokukat, szénbányájukat, gyárukat és hajójukat magukkal szokták hozni, mikor Magyarországra jönnek, mert csak akkor lesz lefoglalható vagyonuk, ha ezt magukkal hozzák. Ludas Matyi tudniillik a nemzetközi jogba ütközik, amely azt állapítja meg, hogy a külföldön levő vagyont lefoglalni nem lehet. Ez tehát a pénzügyi jog szempontjából nem létezik, kivétel csak az, ha olyan polgárról van szó, akinek államával Magyarország viszonossági szerződést kötött. Miután pedig sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Anglia ilyen viszonossági szerződést eddig velünk nem kötöttek, angolnak vagy amerikainak a Ludas Matyi-rendelet értelmében Magyarországon vagyona nincs és így bármely pénzügyi közeg bármikor, minden bírói intézkedés nélkül elfoghatja őket. Úgy gondolom, hogy az idegenforgalma emelésére ennél kitűnőbb rendszabályt nem lehetett volna életbe léptetni és csak attól félek, hogy a körülöttünk levő jóindulatú államok, például az újságíráshoz nagyszerűen értő csehek saját hivatalos lapjukban közzé fogják tenni, hogy Magyarországon mi vár arra, aki idegenül megjelenik. Nyugodtan merem azt mondani, hogy ennek az egy fejezetnek, a 9. szakasz 3. pontjának külföldön való elterjedése több gazdasági kárt fog okozni az ágamnak, mint amennyi pénzt fognak összesen a jövedéki rendelet alapján csempészet címén lefoglalni. Az idegenforgalomról majd máskor fogok még szólni. A kormány egyelőre Idegenforgalmi Tanácsot csinált, de úgy látszik, elfelejtette ezt a tanácsot a jövedéki büntetőjogi rendeletről megkérdezni és így Ludas Matyivá nevezhető ki minden külföldi, aki azt veszi a fejébe, hogy minket meglátogat. Előbb jeleztem azt, hogy a rendelet kitűnő szolgálatokat fog tenni képviselőválasztások alkalmával. Hiszen még az én régi jó székely mandátumom idején is nagy dolog volt a kocsmaiog. Miután egy ellenzék, egy párt kocsma nélkül nem lehet meg, ami végül mégis csak az alkotmányos szabadságnak az alapja, mi a mi kerületeinkben mindent megpróbáltunk, hogy minden kocsma hozzánk jusson. Miután pedig az akkori igen enyhe pénzügyi rendszabályok közt volt egy pont, amely szerint az italmérési jog elvétetik az olyan vendéglőtől, amelyben verekedés volt, mi sem természetesebb, mint hogy embereink buzgón verekedtek minden ellenzéki kocsmában addig, míg a pénzügyi hatóság a kocsmát be nem zárta. Ludas Matyi technikája azonban ma sokkal tökéletesebb. Ha ez a rendelet úgy, amint van, megmarad, minden ellenzéki polgárt nyugodtan be lehet csukni, mert nincs köztünk olyan, aki meg ne sértene legalább egy szakaszt, tudniillik ezt: 9. szakasz 2. pont. „Letartóztatás rendelhető el, ha a terhelt lefoglalható vagyonát elidegenítette vagy elrejtette.“ Ez a rendelkezés nem is említi meg, hogy az elidegenítésnek azzal a céllal kell történnie, hogy a kincstár érdekeit károsítsa, az sem szükséges, hogy a terhelt egész vagyonát eladja; mihelyt bármit is elad a vásáron, abban a pillanatban letartóztatható, holott rablás vagy sikkasztás bűntette esetén ilyen indiciumból ezt még a bíró sem rendeli el. Aki a jövő választásnál, kereskedő vagy gazda, árukészletét vagy terményét piacra hozza, az jövedéki kihágás gyanúja címén bármikor lefogható, vagyis beteljesedik rajta Ludas Matyi végzete. Hogy befejezzem Ludas Matyi történetét és mindazt, ami majd a jövendő választásoknál abból folyni fog, — ha ugyan a pénzügyminiszter úr addig egy új törvénnyel ki nem dobatja ezt a rendeletet a jogszabályok közül — eszembe jut Szabóky Alajos államtitkár, tisztelt barátomnak utolsó váci választása, amelynek történetéből csak egy kis részt tudok, amit egy igen hithű zsidó barátom, a jótékonysági szervezkedésnek egyik nagymestere, mondott el nekem. A választás előtt egy héttel megjelent nála két váci hitsorsosa avval, hogy adjon ki nekik olyan levelet, amely szerint az ő kívánsága az, hogy a zsidó polgárok Vácott Szabóky Alajos ellen szavazzanak. Sok huzavona után az én barátom két ilyen levelet írt s avval a kéréssel bízta rá hitsorsosaira, hogy viszont tegyék meg azt a szívességet, hogy a választás állásáról koronként tudósítsak. Hírt azonban nem kapott egész a választás napjának délután négy órájáig, amikor két hitsorsosa felhívta távbeszélőn — Hogy állnak? — Azt nem tudjuk, — ez volt a felelet —■ mert mihelyt a két levelet megtalálták nálunk, azonnal lecsuktak és azóta ülünk. Én azt gondolom, ilyen levélírásokra ezután nem is lesz szükség és ha ez a jövedéki rendelet érvényes marad a jövő választásig, akkor itt minden ellenzéki polgár Ludas Matyi lesz és ülni fog. VASÁRNAP. Madarak beszéde. Veréb: — Tekintve, hogy én vagyok a legszemtelenebb, hadd legyek legalább az első. Aki éhes és szegény, az szemtelen és komisz. A lúd, melyet kukoricával tömtök, nem az, a kanári sem, melynek cukorral kedveskedtek, a kövér galamb sem, melyet tiszta búzával etettek. Én azonban, kis, szárnyas koldus, aki kopott, barna ruhámban soványan lesem a morzsák alamizsnáját, a telhetetlenség és tolakodás hírébe keveredtem. Furcsa az élet. Pedig kőséges és ragaszkodó is volnék. Télen, mikor , vándormadarak elrepülnek s minden néma, a jégvirágok között csak az én nótám hallik, melyet soktagú családommal együtt állhatatosan csiripelek, az alkotmány bástyáin kivid. Egyszerű ez, mint a nyomorúság panasza és nagyon egyhangú. Körülbelül így szól: „Csak egy kicsit, csak egy kicsit“. Fecske: — Hőmérsékletem 44 fok. Ebben a magas lázban bármely más élőlény elpusztulna. Engem ez hajt, hogy állandóan szellőkben, fellegekben hűtőzzem. Rivid levegő, belül, könynyű testemben, torkomban, tüdőmben, csontjaimban szintén levegő, az bélel ki egészen. Óránként átlag 216 kilométert haladok. Mindig frakkban és fehér mellényben. Mint előkelő személyiség a hidegebb idő beálltával minden évben egy délafrikai fürdőhelyre szállok, a saját repülőgépemen. Fülemüle: — Toll és ének! Neked is ez a mesterséged! Engedd hát, hogy kissé oktassalak! Csak a fájdalom, csak a szenvedés a karmesterünk! Az szedi ütemre trilláinkat, az tartat mértéket velünk, az diktálja, hogy most piano, most forte! Attól csuklik el hangunk oly mesterien, hogy a hallgatók fölkiáltanak, micsoda művész! Éjszaka énekelek, mikor nem látok semmit, csak emlékezem! Minek is a világ! Egy újat kell teremteni! Ha megvakítják mind a két szemem, tudvalevőleg még szebb a dalom! Mert jegyezd meg, sohasem azt énekeljük, ami van, hanem azt, ami nincs már, ami volt, ami fáj, ami hiányzik! Csirke: — Az emberek figyelnek, hogy csetlembotlom a baromfiudvaron a sete-suta lábaimmal, a korcs szárnyaimmal s megállapítják, hogy madárnak vajmi balog vagyok és valami hiányzik hozzám, hogy tökéletes legyek. Hogy mi ez a titokzatos valami, nem tudják. Én tudom. Egy kis tejfölös-paprikás mártás kellene mellém, meg egy kis galuska. Gólya: — Amikor megpillantasz, szájadon elkényszerült mosoly játszik, megindultság a gyermekkorból, kajánság és ősi bámulat. Bizony, békás, én félig-meddig a családhoz tartozom. Most azonban közölhetem veled, hogy nem én hoztalak. Valaha én is ezt hittem, gólyafiók-koromban. De azóta az anyám engem is fölvilágosított. Papagály: — Régi ripacs famíliából származom. Száz esztendővel vállamon, itt hintázom a rézkarikán, cifra, divatjamúlt, vidékies maskarámban, mint agg cirkuszosáé. Hajdan borlevessel itattak, tükörből tanítottak beszélni. Egy évszázada locsogok, poredálok, pletykálok. Már mindenkit a világon megszóltam. Hangom rekedt. Csőröm olyan maszatos, mint az elemi iskolások palatáblája. Nyelvem dagadt és szemölcsös, fekete a sok rágalmazástól. Holló: ■— Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár És habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem. Most is itt ülök s előre károgok, miként a bőre Pusztulás vad hirdetője,a zord rímet keresem. Gyászruhámba, kárvallottam a bús rímet keresem S azt üvöltöm: „Sohasem!“ Kosztolányi Dezső. 3