Pesti Hírlap, 1928. október (50. évfolyam, 223-248. szám)
1928-10-02 / 223. szám
1928. október 2., kedd. PESTI HÍRLAP Urmánczy Nándort ünnepelték a békerevizió társadalmi szervezetei. A békerevizióért és az integer Magyarországért harcoló társadalmi szervezetek hétfőn este társas összejövetelen ünnepelték Urmánczy Nándort, abból az alkalomból, hogy visszatért Londonból, ahova a Rothermere lordnál tisztelgő magyar küldöttséget vezette. A társasvacsorán megjelentek többek közt Koós Mihály és Battenberg Lajos államtitkárok, Bogyó Sándor koronaügyészhelyettes, Sebestyén Imre kúriai bíró, Batha Lajos és Csécsi- Nagy Imre altábornagyok, Zulavszky Elemér és Inselt tábornokok, Köllő Ignác, Király Aladár, Sándor László, Battlay Ákos, Ferenczy Lajos alispán a Magyar Revíziós Liga képviseletében, dr. Ilosvay Gusztáv, dr. Fritsch Béla kir. főügyész, Prónay Pál, Sidló Ferenc, Szentgyörgyi István és Füredi Mihály szobrászművészek, Javorniczky Jenő, a Kansz vezértitkára, Lechner Ödön műépítész, vitéz Oláh Béla, Ráth Endre, Gálótsy Árpád, továbbá a székely főiskolai hallgatók egyesülete részéről vitéz dr. Balázs Dániel és dr. Zakariás Sándor. Ilosvay Gusztáv ny. államtitkár üdvözölte lelkes beszédben Urmánczyt, akiben olyan keménygerincű, kristálytiszta jellemű férfiú irányítja a magyar föltámadásért vívott harcot, akire nyugodt lélekkel rábízhatja magát minden magyar ember. A magyar nemzet a mai szomorú helyzetében csak egy után várhatja a boldogulást, ha elszántan a cselekvés terére lép. Minden más próbálkozás tespedés, amely a további romlás felé visz. Van egy ember, aki tartja bennünk a lelket s aki mindig hirdette, hogy a kishitűségnek nem szabad behódolni, ez Urmánczy Nándor. Az ő géppuskái voltak az utolsók, amelyek Erdélyben megtanították az oláht, hogy ne bántsd azt, ami a magyaré. Ott volt Siófokon is és sürgette a betolakodó oláhok elleni támadást, ami sajnos nem történt meg. Olvassuk az ő cikkeit, amelyek ezer és tízezer szegény kiüldözött, koldussá vált magyarban tartják a reménységet és olvassák ezeket rejtegetve, kézről-kézre adva, rab magyar testvéreink, bizakodva, hogy az a lélek, amely ezekből a cikkekből feléjük árad, egyszer el fogja önteni ezt az országot. A tiszta erkölcsöt, az adott szó szentségét hirdette a politikában mint képviselő, csodálhatjuk-e, ha a jelenlegi hatalom urainak nem kedvence , és a mai képviselőház nincs megtisztelve azzal, hogy őt tagjai közé számíthatja. Végül barátai nevében egy aranyserleget nyújtott át neki s azzal a kívánsággal ürítette Urmánczyra, hogy élje meg Nagy-Magyarország föltámadását. Ferenczy Lajos alispán a Magyar Revíziós Liga nevében köszöntötte Urmánczyt, aki többért ....................... it ............................. küzd, mint a revízióért, a régi, boldog Nagy-Magyarországért. Urmánczy Nándor hálás szívvel mondott köszönetet az ünneplésért, amelyet elhárít magától, mert nincs ma élő magyar politikus vagy államférfi, akit ünnepelni lehetne. Amíg az ország csonka, addig nem lehet ünnepelni. Ma ünnepelni csak azokat az idegen barátainkat lehet, akik a magyar ügyért dolgoznak. És itt elsősorban a magyar nemzet nagy barátjára, Rothermere lordra gondol. (Éljenzés.) — Nekem szerencsém volt — úgymond — most rövid ideig vele együtt lehetni. Egyszerű, közvetlen, szerény embernek ismertem meg, aki éppen azzal imponál, hogy óriási hatalom és vagyon birtokában is szerény, de egész lényéből kiárad az erős akarat, amely a férfit férfivá teszi. Nem ingadozik, kis és nagy dolgokban egyaránt azonnal megalkotja a véleményét. És az biztos, hogy a magyar kérdést nem ejti el. Ha mindenki elhagyja és egyedül marad, ő menni fog az egyenes után, amelyet maga elé tűzött. Most is mi érettünk dolgozik Olaszországban. (Éljenzés és taps.) Vannak még rajta kívül más barátaink is, lordok, képviselők, egyetemi tanárok, írók, nők. Ma például az angol nők Londonban értekezletet tartanak, hogy megalakítsák a magyar ügyért harcoló angol nők egyesületét. Ugyanilyen mozgalom van Windsor városában is. Polémiák folynak angol világlapokban a magyar ügy körül. De egyben valamennyien egyetértenek: csodálkoznak, hogy a magyar kormány hallgat, hogy a magyar külképviselet hallgat, hogy nem tesznek semmit Trianon ellen. Ha pedig nyilatkoznak, azzal csak rontják ügyünket, lerontják külföldi barátaink hangulatát és küzdő kedvét. — Nem akarom ma bántani a magyar kormányt. De egyet meg kell mondani: elég volt a kényelmes, a szórakozásokkal és ünneplésekkel fűszerezett arany középútból. Ha tőlem függne, mindenkit, aki az ország sorsának intézésében részt vesz, mindaddig, amíg csonka az ország, eltiltanék minden szórakozástól, minden ünnepléstől. Aki ma a hatalmat gyakorolja, az ne legyen víg, megelégedett ember, hanem legyen áldozat, égjen a lelkében a nemzet tragédiája, érezze azt ezerszeresen a nagy tömegek helyett is és minden gondolata az legyen, hogyan szabadíthatja meg a nemzetet ettől a tragédiától. Még egyet kívánnék a hatalom biztalóitól: ne legyenek kishitűek és ne legyenek megalkuvók. Higgyenek a magyar csere csodákat művelni tudó erejében. Erre építsék fel összes terveiket, csak erre. Nagyon szép, nagyon helyes, ha külföldi segítséget keresünk, de az országot a magunk erejével kell visszaszereznünk, mert csak akkor tudunk igazán uralkodni rajta. Hogy mikor, erre is megvan a válaszom. Akkor, amikor mi akarjuk. Akkor, amikor megindulunk. (Felkiáltások: Ma!) Higgyetek a magyar őserőben. A mi harcunk nem a repülőgépeknek, nem a statisztika kimutatásán fog megfordulni, hanem a magyar őserőn, amely megvan mindenütt, megvan a hegyek között, a síkokon és mindenütt a magyar lelkekben, de ezt az eserét fel kel kelteni, fel kell rázni, ha szükséges, fel kell korbácsolni s aztán vezetni becsületes, erős, igazságos kézzel. Akkor meglesz Nagy-Magyarország. A magyar csere mielőbbi fellángolására emelte poharát. A tetszéssel és lelkesedéssel fogadott beszéd után Bartha Lajos altábornagy köszöntötte Urmánczyt a régi hadsereg nevében is, amely sokat köszönhet neki azért, hogy nehéz időkben bátor lélekkel állott ki a magyar katonák védelmére. Ráth Endre arra kérte Urmánczyt, hogy misszióját ne csak szűk keretek között végezze, hanem álljon élére mindazoknak, akik a magyar feltámadásért harcolnak. Gálócsy Árpád, vitéz dr. Balázs Dániel, a székely egyetemi ifjúság vezére, Hranyecz Antal, a Magyar Dolgozók Országos Egyesületének képviselője és mások mondottak még pohárköszöntöket, lelkes szavakkal méltatva Urmánczy fáradhatatlan küzdelmét a boldogabb magyar jövendőért. Ne száll hozzám. írja: Fitu Tamás. Beszélhet nekem akárki akármit, az én Berci barátomra, én csak tisztelettel tudok rá gondolni. Berci olyan karakter volt, amilyen kevés van a megalkuvásra és hízelgésre alapított társadalmakban. A harmadik gimnáziumban kerültem vele össze. Ő a délvidékről jött, valahonnan a Bácskából. Már az első napon felismertük benne a különcöt. Nem jött le velünk játszani az udvarra, nem barátkozott senkivel, nem vett részt az iskolai összeesküvé-sekben. Alig hagyta el helyét a tanítási idő alatt. Tízpercekben is ritkán mozdult. Könyv volt előtte mindig, vagy füzet. Vagy a következő órára készült, vagy a következő napra. Pedig nem volt öregebb nálunk. Csak a lelkén voltak már ráncok, melyeket otthon a családi körben lopott belé az élet. Mert nem úgy küldték a diákvárosba tanulni, mint bennünket, legtöbbünket. Vele jött özvegy anyja s a nővére is, akiről azt hallottuk, hogy varrónő. Sok-sok gond lehetett az alacsony házban, ahonnan Berci jött közénk naponta. A patikus fia orvosságszagú volt, a fűszeres fia szappanszagú, Berci pedig gondszagot hozott magával. Nem is szerette a vigságunkat. Sohase érkezett csengetés előtt. Mert csengetés előtt még ribillió van az osztályokban, terefere, hazárdjáték bélyegekkel és krajcárokkal, párbajok vonalzóval és vonalzó nélkül. Törvény volt már, hogyha Berci belépett, akkor csengettek és akkor csengettek, amikor Berci belépett. Valamelyik történetóra után háborús hangulat lett úrrá az első emelet bal sarkában lévő tanteremben, ahol mérsékelt tudományszomjunkat csillapítgattuk. Aki csak kevéssé óvatosan lépett az osztályba, egy pillanat alatt kabátot érzett a fejére dobva, s ütlegeket érzett a kabáton. A télikabáton, mert téli háború volt. Én sem kerülhettem el sorsomat. Alaposan megdögönyöztek. — Ki dobta rám a kabátot? — kérdeztem vérbenforgó szemekkel. — Berci! — árulkodott az egyik osztálytárs. Berci már nem volt a teremben, nem tölthettem ki rajta bosszúmat. — Mondd meg neki — kiáltottam — hogy ne szóljon hozzám. Az osztálytárs hűségesen utánairamodott Bercinek, s közölte vele a diplomáciai viszony megszakítását. Másnap kíváncsian vártam Bercit az iskolába. — Szervusz, szervusz, — köszöngetett sorba, szokása szerint a fiuknak. De amikor közelembe ért, elfordította a fejét. Felvette a felé dobott keztyüt, megkezdte a haragot. Bántott a dolog, mert közben megtudtam, hogy becsaptak. Nem Berci dobta rám a kabátot. Sokkal komolyabb volt, hogysem cselekvő részt vett volna a kabátháborúban. De az első pillanatban elhittem róla, mert előtte való napon ő is kabát alá került, s éppen én voltam a kabátüteg parancsnoka. — Feri, — mondtam a szomszédomnak — mondd meg a Bercinek, hogy tudom már, ki dobta rám a kabátot. Tudom, hogy nem ő volt. Már szólhat hozzám. Azt az üzenetemet, hogy ne szóljon hozzám, Berci azonnal tudomásul vette, s alkalmazta is. Minden további üzenetem süket fülekre talált nála. Levegő lettem a szemében, akin átnézett. Hiábavalónak bizonyult minden békítési kísérlet. Sem a majális kitűnő hangulata, sem az évvégi vizsga lelkesítő sikere nem lágyította meg szívét. Azután magam is napirendre tértem a harag felett. Igazságérzetemhajtott, hogy elégtételt szolgáltassak neki, de ha ő nem óhajtotta ezt, önérzetem rovására nem közeledhettem hozzája tovább. A felsőbb osztályokban már egészen természetes volt, hogy úgy megyünk el egymás mellett, mint két ismeretlen. Az érettségi banketten szemben ültünk egymással. Mindnyájan elveszítettük józanságunkat. Csak ő nem. Még véletlenségből sem nyújtotta koccintásra arrafelé poharát, amerre én ültem. Az egyetemre is egyszerre iratkoztunk be. De itt még kevésbbé kerülhettünk egymás mellé, mint a középiskolában. Bele kellett törődnöm, hogy Berci kiesett az életemből. De azért érdeklődtem iránta. Hiszen én nem haragudtam rá. Tudtam, hogy korán nősült, s ügyvédi irodát nyitott a vidéken. A feleségével egy kis birtokot is kapott, melyen józanul gazdálkodott. Gyerekei születtek, pocakot eresztett, s nekiadta magát a vidéki élet változatosság nélküli egyhangúságának. Tekintetes királyi járásbíróság, alperes, felperes, ebéd, vacsora, tanya, gyerek, feleség, ezek lehettek a karók, melyekhez gondolatait ponyvázta. Egyszer mégis kimozdult barlangjából. A gyerekeket tengerpartra vezényelte a doktor. Velük mentek a szülők is. Sopronból jelentik: Hernmann Miksa kereskedelmi miniszter vasárnap a városházán kihallgatást tartott, majd tisztelgő küldöttségeket fogadott, azután részt vett a pécsi egyetem evangélikus hittudományi karának megnyitóünnepén, ahol melegen ünnepelték. A miniszter Forster Gyula államtitkár, vitéz Simon Elemér főispán, Thumner Mihály polgármester és mások kíséretében fölkeresett néhány „Buschenschank“ néven ismert soproni borkimérést, melyekben a szőlőtermelők ősi jogon saját termésüket szokták időnként kimérni. Délután a miniszter visszautazott Budapestre. Csodálatosképen én is ott élveztem akkor a tenger langyos hullámait. Sohasem látott fürdővendégek voltunk egymás számára. Más-más szállodában laktunk, s egész más társaságban éltük a szabadság heteit. Ha a vízben úsztunk, vagy a homokban hevertünk, néha oda-oda sandítottunk egymásra, s láttuk egymáson, hogy a régen elhagyott padok emléke kísért lelkünkben gyászos keretbe illesztettem Egyszer, jól kiúszva a tengerbe, nagy kiabálásra lettem figyelmessé. Felfordult csónakot láttam ideoda lengeni, s két vizes fejet felbukkanni és alámerülni a hullámokban. Egy pillanatig sem haboztam, a csónakhoz úsztam, nagy erőfeszítéssel visszafordítottam a csónakot, s egymásután beléje emeltem a görcsösen belekapaszkodókat Csak akkor láttam, hogy Berci két gyerekét mentettem meg. A parton akkor már nagy csődület volt, a gyerekek anyja elájult, s Berci magánkívül rohant a vízbe a csónak felé. Beugrottam a csónakba, s a két gyerekkel eveztem a part irányába. Ura voltam a víznek, az evezővel rabszolgáimmá tettem a habokat, melyek alázatosan simultak a csónak oldalához. Lelkem dagadozott, mint a vitorla, melyet a régmúlt boldog és langyos szelei irányítanak. Vártam, hogy mi lesz. — Uram, drága uram, — rohant felém Berci, —• sohasem fogom elfelejteni jóságát. Szeme tele volt könnyes. Sirt. Szorongatta a kezemet, tört szavakat mormolt, s mikor már a szómorzsák is lefogytak ajkáról, bátortalanul, hebegve mondta: — Engedje meg, kérem . . . És bemutatkozott. Bemutatkozott úgy, mintha akkor találkoztunk volna először az életben, mintha soha egy szót sem váltottunk volna addig, amíg nem üzentem neki, hogy: Ne szóljon hozzám. Pár napig együtt voltunk még. Egész jó barátságba keveredtünk. De a múltról, az iskolákról, az osztálytársakról sohasem engedett beszélni. Olyan ügyesen a szavamba tudott vágni, hogy minden közbevágó szavával egy egész gondolatkört operált ki belőlem. Az utolsó nap, mikor kabinjából kijött, majd megtréfáltam. Rá akartam dobni a kabátomat. Da meggondoltam a dolgot, s eszembe ötlött, hogy hátha elrontom második barátságunkat is. Mert a férfi már nem szereti a tréfát. A férfi már komoly. Némelyik olyan komoly, mint egy gyerek. ÉSZKABÁTOK és ABÁTSZÖVETEKülönleges szép választékban Stein József rt., Calumer 1. 16255 5 Herrmann miniszter kerületében.