Pesti Hírlap, 1928. október (50. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

1928. október 2., kedd. PESTI HÍRLAP Urmánczy Nándort ünnepelték a békerevizió társadalmi szervezetei. A békerevizióért és az integer Magyaror­szágért harcoló társadalmi szervezetek hétfőn este társas összejövetelen ünnepelték Urmánczy Nán­dort, abból az alkalomból, hogy visszatért London­ból, ahova a Rothermere lordnál tisztelgő magyar küldöttséget vezette. A társasvacsorán megjelentek többek közt Koós Mihály és Battenberg Lajos ál­lamtitkárok, Bogyó Sándor koronaügyészhelyettes, Sebestyén Imre kúriai bíró, Batha Lajos és Csécsi- Nagy Imre altábornagyok, Zulavszky Elemér és Inselt tábornokok, Köllő Ignác, Király Aladár, Sán­dor László, Battlay Ákos, Ferenczy Lajos alispán a Magyar Revíziós Liga képviseletében, dr. Ilosvay Gusztáv, dr. Fritsch Béla kir. főügyész, Prónay Pál, Sidló Ferenc, Szentgyörgyi István és Füredi Mihály szobrászművészek, Javorniczky Jenő, a Kansz ve­zértitkára, Lechner Ödön műépítész, vitéz Oláh Bé­la, Ráth Endre, Gálótsy Árpád, továbbá a székely főiskolai hallgatók egyesülete részéről vitéz dr. Ba­lázs Dániel és dr. Zakariás Sándor. Ilosvay Gusztáv ny. államtitkár üdvözölte lel­kes beszédben Urmánczyt, akiben olyan kemény­­gerincű, kristálytiszta jellemű férfiú irányítja a magyar föltámadásért vívott harcot, akire nyugodt lélekkel rábízhatja magát minden magyar ember. A magyar nemzet a mai szomorú helyzetében csak egy után várhatja a boldogulást, ha elszántan a cselekvés terére lép. Minden más próbálkozás tes­­pedés, amely a további romlás felé visz. Van egy ember, aki tartja bennünk a lelket s aki mindig hirdette, hogy a kishitűségnek nem szabad behó­dolni, ez Urmánczy Nándor. Az ő géppuskái vol­tak az utolsók, amelyek Erdélyben megtanították az oláht, hogy ne bántsd azt, ami a magyaré. Ott volt­­ Siófokon is és sürgette a betolakodó oláhok elleni támadást, ami sajnos nem történt meg. Ol­vassuk az ő cikkeit, amelyek ezer és tízezer sze­gény kiüldözött, koldussá vált magyarban tartják a reménységet és olvassák ezeket rejtegetve, kéz­­ről-kézre adva, rab magyar testvéreink, bizakodva, hogy az a lélek, amely ezekből a cikkekből feléjük árad, egyszer el fogja önteni ezt az országot. A tiszta erkölcsöt, az adott szó szentségét hirdette a politikában mint képviselő, csodálhatjuk-e, ha a jelenlegi hatalom urainak nem kedvence , és a mai képviselőház nincs megtisztelve azzal, hogy őt tag­jai közé számíthatja. Végül barátai nevében egy aranyserleget nyúj­tott át neki s azzal a kívánsággal ürítette Urmánczy­­ra, hogy élje meg Nagy-Magyarország föltáma­dását. Ferenczy Lajos alispán a Magyar Revíziós Liga nevében köszöntötte Urmánczyt, aki többért ....................... i­t ............................. küzd, mint a revízióért, a régi, boldog Nagy-Magyar­­országért. Urmánczy Nándor hálás szívvel mondott köszönetet az ünneplésért, amelyet elhárít magától, mert nincs ma élő magyar politikus vagy államférfi, akit ünnepelni lehetne. Amíg az ország csonka, addig nem lehet ünnepelni. Ma ünnepelni csak azokat az idegen barátainkat lehet, akik a magyar ügyért dolgoznak. És itt első­sorban a magyar nemzet nagy barátjára, Rother­mere lordra gondol. (Éljenzés.) — Nekem szerencsém volt — úgym­ond — most rövid ideig vele együtt lehetni. Egyszerű, közvet­len, szerény embernek ismertem meg, aki éppen azzal imponál, hogy óriási hatalom és vagyon bir­tokában is szerény, de egész lényéből kiárad az erős akarat, amely a férfit férfivá teszi. Nem inga­dozik, kis és nagy dolgokban egyaránt azonnal megalkotja a véleményét. És az biztos, hogy a ma­gyar kérdést nem ejti el. Ha mindenki elhagyja és egyedül marad, ő menni fog az egyenes után, ame­lyet maga elé tűzött. Most is mi érettünk dolgozik Olaszországban. (Éljenzés és taps.) Vannak még rajta kívül más barátaink is, lordok, képviselők, egyetemi tanárok, írók, nők. Ma például az angol nők Londonban értekezletet tartanak, hogy meg­alakítsák a magyar ügyért harcoló angol nők egye­sületét. Ugyanilyen mozgalom van Windsor váro­sában is. Polémiák folynak angol világlapokban a magyar ügy körül. De egyben valamennyien egyetértenek: csodálkoznak, hogy a magyar kor­mány hallgat, hogy a magyar külképviselet hall­gat, hogy nem tesznek semmit Trianon ellen. Ha pedig nyilatkoznak, azzal csak rontják ügyünket, lerontják külföldi barátaink hangulatát és küzdő kedvét. — Nem akarom ma bántani a magyar kor­mányt. De egyet meg kell mondani: elég volt a ké­nyelmes, a szórakozásokkal és ünneplésekkel fűsze­rezett arany középútból. Ha tőlem függne, minden­kit, aki az ország sorsának intézésében részt vesz, mindaddig, amíg csonka az ország, eltiltanék min­den szórakozástól, minden ünnepléstől. Aki ma a hatalmat gyakorolja, az ne legyen víg, megelégedett ember, hanem legyen áldozat, égjen a lelkében a nemzet tragédiája, érezze azt ezerszeresen a nagy tömegek helyett is és minden gondolata az legyen, hogyan szabadíthatja meg a nemzetet ettől a tragé­diától. Még egyet kívánnék a hatalom biztalóitól: ne legyenek kishitűek és ne legyenek megalkuvók. Higgyenek a magyar csere csodákat művelni tudó erejében. Erre építsék fel összes terveiket, csak erre. Nagyon szép, nagyon helyes, ha külföldi segítséget keresünk, de az országot a magunk ere­jével kell visszaszereznünk, mert csak akkor tu­dunk igazán uralkodni rajta. Hogy mikor, erre is megvan a válaszom. Akkor, amikor mi akarjuk. Akkor, amikor megindulunk. (Felkiáltások: Ma!) Higgyetek a magyar őserőben. A mi harcunk nem a repülőgépeknek, nem a statisztika kimutatásán fog megfordulni, hanem a magyar őserőn, amely meg­van mindenütt, megvan a hegyek között, a síkokon és mindenütt a magyar lelkekben, de ezt az eserét fel kel kelteni, fel kell rázni, ha szükséges, fel kell korbácsolni s aztán vezetni becsületes, erős, igaz­ságos kézzel. Akkor meglesz Nagy-Magyarország. A magyar csere mielőbbi fellángolására emelte po­harát. A tetszéssel és lelkesedéssel fogadott beszéd után Bartha Lajos altábornagy köszöntötte Urmán­czyt a régi hadsereg nevében is, amely sokat köszön­het neki azért, hogy nehéz időkben bátor lélekkel állott ki a magyar katonák védelmére. Ráth Endre arra kérte Urmánczyt, hogy misszióját ne csak szűk keretek között végezze, hanem álljon élére mind­azoknak, akik a magyar feltámadásért harcolnak. Gálócsy Árpád, vitéz dr. Balázs Dániel, a székely egyetemi ifjúság vezére, Hranyecz Antal,­ a­ Magyar Dolgozók Országos Egyesületének képviselője és mások mondottak még pohárköszöntöket, lelkes sza­vakkal méltatva Urmánczy fáradhatatlan küzdelmét a boldogabb magyar jövendőért. Ne száll hozzám. írja: Fit­u Tamás. Beszélhet nekem akárki akármit, az én Berci ba­rátomra, én csak tisztelettel tudok rá gondolni. Berci olyan karakter volt, amilyen kevés van a megalkuvásra és hízelgésre alapított társadalmakban. A harmadik gimnáziumban kerültem vele össze. Ő a délvidékről jött, valahonnan a Bácskából. Már az első napon felismertük benne a különcöt. Nem jött le velünk játszani az udvarra, nem barátko­zott senkivel, nem vett részt az iskolai összeesküvé-­­­sekben. Alig hagyta el helyét a tanítási idő alatt. Tízper­­­­cekben is ritkán mozdult. Könyv volt előtte mindig, vagy füzet. Vagy a következő órára készült, vagy a kö­vetkező napra. Pedig nem volt öregebb nálunk. Csak a lelkén vol­tak már ráncok, melyeket otthon a családi körben lo­pott belé az élet. Mert nem úgy küldték a diákvárosba tanulni, mint bennünket, legtöbbünket. Vele jött özvegy anyja s a nővére is, akiről azt hallottuk, hogy varrónő. Sok-sok gond lehetett az alacsony házban, ahon­nan Berci jött közénk naponta. A patikus fia orvosságszagú volt, a fűszeres fia szappan­szagú, Berci pedig gondszagot hozott magával. Nem is szerette a vigságunkat. Sohase érkezett csengetés előtt. Mert csengetés előtt még ribillió van az osztályokban, terefere, hazárdjáték bélyegekkel és krajcárokkal, párbajok vonalzóval és vonalzó nélkül. Törvény volt már, hogyha Berci belépett, akkor csen­gettek és akkor csengettek, amikor Berci belépett. Valamelyik történetóra után háborús hangulat lett úrrá az első emelet bal sarkában lévő tanterem­ben, ahol mérsékelt tudományszomjunkat csillapít­­gattuk. Aki csak kevéssé óvatosan lépett az osztályba, egy pillanat alatt kabátot érzett a fejére dobva, s üt­­legeket érzett a kabáton. A télikabáton, mert téli há­ború volt. Én sem kerülhettem el sorsomat. Alaposan meg­­dögönyöztek. — Ki dobta rám a kabátot? — kérdeztem vérben­­forgó szemekkel. — Berci! — árulkodott az egyik osztálytárs. Berci már nem volt a teremben, nem tölthettem ki rajta bosszúmat. — Mondd meg neki — kiáltottam — hogy ne szóljon hozzám. Az osztálytárs hűségesen utánairamodott Berci­nek, s közölte vele a diplomáciai viszony megszakí­tását. Másnap kíváncsian vártam Bercit az iskolába. — Szervusz, szervusz, — köszöngetett sorba, szo­kása szerint a fiuknak. De amikor közelembe ért, elfordította a fejét. F­elvette a felé dobott keztyüt, megkezdte a ha­ragot. Bántott a dolog, mert közben megtudtam, hogy becsaptak. Nem Berci dobta rám a kabátot. Sokkal komolyabb volt, hogysem cselekvő részt vett volna a kabátháborúban. De az első pillanatban elhittem róla, mert előtte való napon ő is kabát alá került, s éppen én voltam a kabátüteg parancsnoka. — Feri, — mondtam a szomszédomnak —­ mondd meg a Bercinek, hogy tudom már, ki dobta rám a ka­bátot. Tudom, hogy nem ő volt. Már szólhat hozzám. Azt az üzenetemet, hogy ne szóljon hozzám, Berci azonnal tudomásul vette, s alkalmazta is. Minden to­vábbi üzenetem süket fülekre talált nála. Levegő let­tem a szemében, akin átnézett. Hiábavalónak bizonyult minden békítési kísér­let. Sem a majális kitűnő hangulata, sem az évvégi vizsga lelkesítő sikere nem lágyította meg szívét. Azután magam is napirendre tértem a harag fe­lett. Igazságérzetem­­hajtott, hogy elégtételt szolgál­tassak neki, de ha ő nem óhajtotta ezt, önérzetem ro­vására nem közeledhettem hozzája tovább. A felsőbb osztályokban már egészen természetes volt, hogy úgy megyünk el egymás mellett, mint két ismeretlen. Az érettségi banketten szemben ültünk egymás­sal. Mindnyájan elveszítettük józanságunkat. Csak ő nem. Még véletlenségből sem nyújtotta koccintásra arra­felé poharát, amerre én ültem. Az egyetemre is egyszerre iratkoztunk be. De itt még kevésbbé kerülhettünk egymás mellé, mint a kö­zépiskolában. Bele kellett törődnöm, hogy Berci kiesett az éle­temből. De azért érdeklődtem iránta. Hiszen én nem ha­ragudtam rá. Tudtam, hogy korán nősült, s ügyvédi irodát nyitott a vidéken. A feleségével egy kis birtokot is ka­pott, melyen józanul gazdálkodott. Gyerekei születtek, pocakot eresztett, s nekiadta magát a vidéki élet vál­tozatosság nélküli egyhangúságának. Tekintetes királyi járásbíróság, alperes, felperes, ebéd, vacsora, tanya, gyerek, feleség, ezek lehettek a karók, melyekhez gondolatait ponyvázta. Egyszer mégis kimozdult barlangjából. A gyere­keket tengerpartra vezényelte a doktor. Velük men­tek a szülők is. Sopronból jelentik: Hern­mann Miksa keres­kedelmi miniszter vasárnap a városházán kihall­gatást tartott, majd tisztelgő küldöttségeket foga­dott, azután részt vett a pécsi egyetem evangélikus hittudományi karának megnyitóünnepén, ahol me­legen ünnepelték. A miniszter Forster Gyula ál­lamtitkár, vitéz Simon Elemér főispán, Thumner Mihály polgármester és mások kíséretében fölkere­sett néhány „Buschenschank“ néven ismert soproni borkimérést, melyekben a szőlőtermelők ősi jogon saját termésüket szokták időnként kimérni. Dél­után a miniszter visszautazott Budapestre. Csodálatosképen én is ott élveztem akkor a ten­ger langyos hullámait. Sohasem látott fürdővendégek voltunk egymás számára. Más-más szállodában laktunk, s egész más társaságban éltük a szabadság heteit. Ha a vízben úsztunk, vagy a homokban hevertünk, néha oda-oda sandítottunk egymásra, s láttuk egymáson, hogy a régen elhagyott padok emléke kísért lelkünkben gyá­szos keretbe illesztettem Egyszer, jól kiúszva a tengerbe, nagy kiabálásra lettem figyelmessé. Felfordult csónakot láttam ide­­oda lengeni, s két vizes fejet felbukkanni és aláme­rülni a hullámokban. Egy pillanatig sem haboztam, a csónakhoz úsztam, nagy erőfeszítéssel visszafordítot­tam a csónakot, s egymásután beléje emeltem a gör­csösen belekapaszkodókat Csak akkor láttam, hogy Berci két gyerekét men­tettem meg. A parton akkor már nagy csődület volt, a gye­rekek anyja elájult, s Berci magánkívül rohant a vízbe a csónak felé. Beugrottam a csónakba, s a két gyerekkel evez­­tem a part irányába. Ura voltam a víznek, az evezővel rabszolgáimmá tettem a habokat, melyek alázatosan simultak a csó­nak oldalához. Lelkem dagadozott, mint a vitorla, melyet a régmúlt boldog és langyos szelei irányítanak. Vártam, hogy mi lesz. — Uram, drága uram, — rohant felém Berci, —• sohasem fogom elfelejteni jóságát. Szeme tele volt könnyes. Sirt. Szorongatta a kezemet, tört szavakat mormolt, s mikor már a szómorzsák is lefogytak ajkáról, bátor­talanul, hebegve mondta: — Engedje meg, kérem . . . És bemutatkozott. Bemutatkozott úgy, mintha akkor találkoztunk volna először az életben, mintha soha egy szót sem váltottunk volna addig, amíg nem üzentem neki, hogy: Ne szóljon hozzám. Pár napig együtt voltunk még. Egész jó barát­ságba keveredtünk. De a múltról, az iskolákról, az osztálytársakról sohasem engedett beszélni. Olyan ügyesen a szavamba tudott vágni, hogy minden köz­bevágó szavával egy egész gondolatkört operált ki belőlem. Az utolsó nap, mikor kabinjából kijött, majd megtréfáltam. Rá akartam dobni a kabátomat. Da meggondoltam a dolgot, s eszembe ötlött, hogy hátha elrontom második barátságunkat is. Mert a férfi már nem szereti a tréfát. A férfi már komoly. Némelyik olyan komoly, mint egy gyerek. ÉSZ­KABÁTOK és ABÁTSZÖVETEK­ülönleges szép választékban Stein József rt., Calum­­er 1. 16255­ 5 Herrmann miniszter kerületében.

Next