Pesti Hírlap, 1928. december (50. évfolyam, 273-295. szám)

1928-12-01 / 273. szám

­y ff CUDAPEST, 1928. L ÉVFOLYAM: 273. (16.746) 87 Előfizetési árak* Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér* vasárnaponként 32 fil­lér. _ Külföldön az előfizetési ár kétszeres.Pesti Hírlap , Ár 7 T, DECEMBER 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon­számunk: Aut. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-ut 78. Tel. mint a szerkesz­tőségnél, Erzsébet-krt. 1 Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. Ujabb reménysugár Amerikából. Irta: Nagy Emil. Nagy érzések hullámzó ereje s örömteli hála szívdobogásos érzése ragadta magával lelkem egész valóját a szabad, gazdag, nagy Amerika egyik újságszerkesztősége felé, ami­kor tegnap reátekintettem a „The World". Newyork egyik legtekintélyesebb ét­lapja no­vember 11-iki számának az első oldalára. Majdnem az egész oldalt átfogóan ott láttam régi, szép, gyönyörű Magyarországunk dom­bormű utánzata sötét térképét, az alföldet körülölelő bércekkel s a házán átfutó nemzeti folyókkal, belérajzolva ebbe a szent egységbe az összeszorított, agyoncsonkított s óriásból törpévé nyomorított szegény trianoni Magyar­országot. Már maga ez a kép egy szemléltető vészes vádirat az ellen, ami van s egy biztató ígéret fénysugara arra, hogy ami ma van, az nem maradhat úgy. Hát még amikor elolvas­tam a hangosan kiáltó magyar térképet övező újságcikket. Az valósággal olyanformán h­a­tott reám, mintha valaki a szülei halotti jelen­lésén közölné barátaival reményteljes kis­fia születését, mintha a halálharang zúgásába beleszólna a feltámadás ezüst csengetyűjének biztató szava, s mintha valaki a természet ál­tal véletlenül ott felejtett­ hótömeg mellett megpillantja az első ibolyát. Pierrepont B. Noyes, a rajnatartományi nemzetközi bizottság volt amerikai tagja írta azt a cikket, amelyik körülöleli Nagymagyar­­ország sötéten megrajzolt fotográfiáját a „The World“ első oldalán, a reánk nézve mér­hetetlenül gyászos fegyverszünetnek a nap­ján, november 11-én. Nemzetünk „Legnagyobb Barátjának Lord Rothermere-nek egekhez kiáltó és világ­raszóló 1927. évi június 21-iki újságcikk­­e után ezt a közleményt tartom a nagy világ ébredező lelkiismerete egyik legmegkapóbb új­ságeseményének. Pierrepont B. Noyes trianoni Magyar­ország hülye módon megkovácsolt gyászos sor­sának olyan plasztikus rajzát adja, mint előtte kevesen s ha meggondoljuk azt, hogy azt a cikket Amerikában nagyon sok millió ember olvasta, s ugyanennyi nézegette a világtörté­nelem egyik legnagyobb ostobaságának a torz rajzát, van miért örülnie szenvedő lelkünknek. A cikk írója a trianoni világbotránnyal Erdély szemszögéből foglalkozik. Beutazta Erdélyt s szinte ekként kiált fel Julius Cézár szavainak a mi helyzetünkhöz idomított módján: „Jöttem, láttam és megbotránkoztam.” Bibliai erővel és shakespearei lángolás­sal löki oda a nagyvilág elé azt a botrányt, hogy annyi európai műveltségű magyart és németet behajtottak a tudatlan történelem és térképcsinálók egy alárendelt kultúrájú bal­káni nép igája alá, nem kérdezve az áldoza­tokat s nem érve fel ésszel szörnyű tettük emberiség romboló mibenlétét. Olyan tükröt tár a világ hatalmasai elé, hogy azok abba be­letekintve, nem láthatnak mást, mint csak a szégyen pírját hajdan gőgös és győzelemittas arcukon. Kertelés nélkül mondja ki azt a nagy igazságot, hogy minden tisztességes ember­nek nemzeti különbség nélkül támogatnia kell a határok revíziójának az ügyét, különösen azok között a reális, józan és mérsékelt kere­tek között, ahogyan a magyar ügyet feltálalta a nagyvilág számára — Lord Rothermere. Amikor a cikk írója beutazta Erdélyt, még nem ismerte Lord Rothermere írásait. Nyomatékosan hangsúlyozza ezt, hogy ennek a révén is hangoztassa elfogulatlan voltát, ami fontos sajátság mindenkinél, aki magyar­­ügyünket támogatja a külföldi közvélemé­nyek beláthatatlan mezőin. De később talál­kozott a Lorddal. Hogy minő hatással voltak a cikkíróra Lord Rothermere igéi, azt nem mondja, de azért ki lehet azt érezni a sorok közül, hogyha Pierrepont B. Noyes maga ere sárkány. Ezt a szegény papucs-Náci (így hívtuk mi gyerekek magunk között) nem meri a szemébe mon­dani, tudod a pofonok miatt, hát úgy hívja tehetet­len dühében, hogy „Salamon szelencéje“. Jó, mi? Én jónak találtam, mert én is nagy sárkánynak tartottam a nénit. Örökké zsörtölődő, mindent leszóló asszonyka volt és nem szeretett senkit, sőt gyűlölt mindenkit, de legjobban talán az én édesanyámat. Ha találkozott velünk, gyerekekkel, mindig szólta-sza­pulta előttünk. Én már öt éves koromban neki tá­madtam: — Ne bántsd az én anyukámat, te rossz! Nem tudtam megérteni édesanyám arcán azt az angyali szelíd mosolyt, amellyel csillapított, ha elis­mételtem előtte a becsmérelő szavakat. Mert én még akkor nem tudtam, hogy a furcsa magyar beszédű Margit néni valamikor egy édes­ bájos, fehérbőrű hamvasan rózsaszín arcú szőke Gretchen volt, akit Náci bácsi németországi tanulmányútjáról hozott magával és aki hamarosan az egész család kedvence lett. Akkor még mindig jó kedve volt, csak épen ak­kor szomorodott el, ha hazagondolt a Rajnára és gye­rekes hangján pityeregve énekelte a Loreleyt: „und ruhig fliesst der Rhein...“ — Egy év múlva már Schubert Wiegenliedjét dalolta a kis­fia bölcsője­ felett. És telt-múlt az idő, kis ágyat kellett venni a Bubinak, mert a bölcső kellett a Médynek, aztán még­ egy kis ágyat, megérkezett az Öcsibe. A gyermekek szépen fejlődtek, Gretchenből Grete, majd lassan­ Margit néni lett. Nekigömbölyödött, megelégedett, nevetős, csak gyermekeinek élő asszonyka lett. Ki­lenc, hét és öt évesek voltak a kicsik, mikor beütött a rettenetes katasztrófa, mely a drága kis Gretch­ent­­ Salamon szelencéjévé változtatta. V­örh­enyjárvány lépett föl a környéken és­ a csúf kaszás ember még állította targoncáját a Náci bácsiék háza előtt , és felrakta rá a gyermekeket. Egy hét alatt mind a hármat. Egyiket hétfőn temették, a másikat szerdán, a harmadikat szombaton.­­ Egy évig nem merték Margit nénit egy percre sem egyedül hagyni. Nem­ ment utánuk, de teljesen megváltozott. Szeszélyes, zsörtölődő, irigy, goromba, lébfíl és önszorgalmából gyűjtötte is össze a fahasábokat az Igazság égő oltára számár­a, azt a szikrát, amelyik lángra lobbantotta a ha­sábokat s megtöltötte égő betűkkel a „The World“ hasábjait, mégis a Lordnak, nemze­tünk Legnagyobb Barátjának soha nem lan­kadó lelkéből csiholta. A cikknek óriási betűkkel nyomtatott el­ső címe így hangzik: „Szociális romlása és emberi nyomorú­sága régi Magyarország tizenegymillió ma­gyarjának De azért bent a szövegben a cikk írója, mint afféle amerikai, még a letiport magyar­ság szociális nyomorúsága előidézésénél is na­gyobb csúnyaságnak tartja azt a feneketlen közgazdasági ostobaságot, hogy azt a gyö­nyörű gazdasági egységet, a Szent István bi­rodalmát oly módon darabolták széjjel, hogy egyfelől a megmaradt Magyarország is élet­képtelen, de másfelől olyanok a földrajzi és gazdasági akadályok, hogy az elszakított ré­szek soha a világéletben nem válhatnak a ve­lük megnagyobbodott szomszédországok szer­ves, gazdasági kiegészítő részeivé. Az ilyes­mire­­ az amerikai embernek jó szeme van s Pierrepont B. Noyes jól meglátta azt, aminek a helyességét a kapzsi szomszédok jobb tudo­másuk ellenére olyan megátalkodottan tagad­ják, de amire reá kell jönnie minden nyílt szemű és tisztességesen gondolkozó embernek, amint a való tényeket igazán megismeri. De épen itt van a bökkenő! Mint a ma­gyar ember mondani szokta, ott van a kutya eltemetve, hogy a nagy világban vajmi keve­set tudnak rólunk. Aki megismeri a való té­nyeket, az már a mi oldalunkon is van, ha­csak nem vesztegette meg a lelkét a kisantant pénze, vagy nem verte meg a lelki szemeit vaksággal az Isten haragja. Ebben nekem magamnak is bőséges tapasztalatom van s a világ eme tudatlansága a mi legnagyobb át­kunk. Azok a mi jótevőink, akik világossá­got tudnak lövelni a nemzetközi nagy tájékos Salamon szelencéje. Irta: Lantos Judit. Nem volt valami vitrinbe, vagy pláne múzeum­ba való régiség, „Salamon szelencéje" az én Margit nénim becéző neve volt. Természetesen, a kedves éle­­te párja, Náci bácsi ajándékozta meg vele. Hogy miért, azt a família nőtagjai nem tudhatták, csak a férfiak­nak árulta el a selym­a kellő számú becsületszó és esküdözés mellett. Főként ez a körülmény tette gya­nússá ezt a becézést Margit néném előtt és mondo­gatta is gyakran: — Hogy te nem mersz megmondani nekem, miért te engem titulálsz valami dózainak, abban nyilván huncfutság van, Náci. Én mondok neked, kérlek vigyázz! Te bírhatsz egyszer kapni tőlem egy gorombaság érte és akkor bírhatsz kitenni a sipkád mellé. Náci bácsi ugyan nem nagyon ijedt meg ezek­től a fenyegetőzésektől — legalább ő azt állította —, de azért jónak látta a titokba beavatottaktól ilyenkor újra kivenni az esküt. Én is nagyon nehezen és drágán jutottam a titok birtokába. Felajánlottam a gyönyörű gyöngy­­h­áz-zsebkésemet az unokabátyámnak, a nagykamasz Bandinak, aki bár csak két évvel volt idősebb, mint én (ő nyolcadikba járt, én hatodikba) már be volt avatva, lévén az ő haja rövid, az enyém pedig vagy félméteres. (Oh, te boldog békeidő!) De Bandi mindig jó üzletember volt. Kicsalta a zsebkést, két slingelt zsebkendőt, tíz oldal szótármá­solást, húsz cigarettát (apáéból), két sonkászsemlyét, azonkívül majd egy hónapig (első látástól, szakítá­­sig) honfiam a szerelmes leveleit iskolatársamnak, a szőke Bellának, míg végre beavatott a családi ti­tokba: — Tudod, Salamon királynak volt egy kis sze­lencéje, abban egy óriási sárkány lakott. Hát ilyen a Margit néni is. Kis asszony, kis szelence, de nagy nagyzoló lett. Különösen a gyermeket irigyelte az anyáktól. Az én anyámat is azért gyűlölte, mert mi is megkaptuk ugyanakkor az alattomos kórt, de élet­ben maradtunk. Szegény Náci bácsi, megpróbálta először szép szóval, aztán erélyesen visszavarázsolni a régi kedves Gretchent, de mikor a család is Mar­git néni pártjára állott, abbahagyta és lett belőle lassan-lassan papucs-Náci. Mikor a hatodikat elvégeztem, megjött tőlük a szokásos ajándék­kosár, megrakva minden földi jó­val, gyümölccsel, tejföllel, vajjal, mézzel és a szoká­sos goromba levéllel. Körülbelül ilyenformán: „Kedves Ilona sógornőm! Itt küldök nektek egy kis elemózsiát, mert tudom, hogy jól ki vagytok éhezve és ha én nem lennék, bizony szomorú sorso­tok lenne. De nekem, hála Istennek, adott Isten an­y­­nyit, hogy még a kutyámnak is jobb sorsa van, mint a te szerencsétlen gyermekeidnek, de én tudod, hogy jószivű vagyok, küldd el hozzám a szünidőre a legso­ványabbat, majd helyrehozom a te mulasztásodat “ Jó anyám ismerte a néni rögeszméjét, hogy: „ha az Isten el is vette a gyerekeit, őt ne sajnálja senki, mert neki van bőven minden más“, tehát nem is sér­tődött meg a levélen és bár, hála Istennek nyomorról szó sem volt nálunk, minden alkalommal itt egy alá­zatos köszönő levelet vigasztalóul szegény Salamon szelencéjének és ezen a nyáron elküldött engemet hozzá, hogy legyen neki kit becézni. Mikor egy júniusi alkonyatkor megérkeztem, nagy családi perpatvar kellős közepébe csöppentem be. A perpatvar nem ment ritkaságszámba ezen a háztájon, de ez azonban mégis szokatlan volt, lévén nem egy egyszerű monológ­ veszekedés, mint a volt, azelőtti veszekedések, amikor csak a néni beszélt, sőt kiabált, hanem egy rendes veszekedés, egy, a ren­desnél egy oktávval magasabb hangon folytatott pár­beszéd. Igen, Náci bácsi bátorkodott ellentmondani, visszafeleselni — nemcsak gondolatban, hanem szó­val. A h­áborúság hetek óta tartott és azért tört ki, mert papucs-Náci nem akart egy „homokfutó lovat“ vagyis homokfutó kis kocsit lovastól venni. A bátor­ságot a kérés megtagadására onnan vette, hogy az

Next