Pesti Hírlap, 1929. március (51. évfolyam, 50-73. szám)

1929-03-01 / 50. szám

2 Naiv és otromba kísérletek arra, hogy a lor­dot a magyar közvélemény előtt lejárassák. Egyszerre nyilvánosságot adtak azoknak a tá­madásoknak, amelyek Rothermere lordot a vele versenyző angol sajtóban érték. Akadt egy Habsburg-párti magyar lap, amelyik min­den vissza­utasítás nélkül, sőt a támadás jelen­tőségének aláhúzásával nyilvánosságot adott a The New Statesman című újság cikkének. Ez a cikk többek között ilyeneket írt Magyar­­ország nagy barátjáról: „A magyarok, ha akarnak, örülhetnek Rothermere lord barát­ságának és tanácsainak, de most már meg kel­lene érteniük, hogy neki semmiféle különleges jelentősége nincsen a saját országában és hogy valamennyi újságja dacára, minden politikai befolyást nélkülöz Londonban.** Ugyanekkor Rothermere lord kézzelfogható és praktikus, békés után elérhető programmjára azzal akar­tak rálicitálni, hogy a Rothermere-h­atárok el­len egyszerre kijátszották az egységes nagy Magyarország gondolatát. „Mi magyarok ma­gyar szemmel­ nézzük a kérdést — írta ugyan ez az újság —, nekünk kell a békerevizív, de nem területi ki­kerekítésért, hanem az egész intezer Nagy-Magyarországért, nekünk ez kell, de nemcsak magunkért, hanem egész Eu­rópáért, az egész emberiségért.“ Természetes, hogy nekünk is, minden becsü­letes magyar embernek is inkább kell az inte­ger Nagy-Magyarország, mint a trianoni vo­nal javított kiadása. Annak a fogásnak azon­ban, amelyik a könnyebben megvalósítható és hozzánk közelebb fekvő Rot­hermere-gondolat ellen ilyen formában föl akarta korbissolni a N­agy - M­agya­ro­rszá­g visszaállításáért minden­ki szívében sajgó, fájó érzést, könnyű felis­merni a tendenciáját. Különösen akkor, ha integer Magyarország követelése ugyanazo­kon a hasábokon jelenik meg, amelyek a K­o­thermere személye ellen intézett rosszindulatú támadást is nyilvánosságra hozták. Természetes, hogy a Pesti Hírlap az első pillanatban a lord karácsonyi üzenetének az álláspontját fogadta el. Erélyes cikkekben rá­mutattunk a s­absburg-propaganda veszedel­meire, követeltük a demokratikus reformokat, sürgettük, hogy a kormány erélyesebb és cél­tudatosabb revíziós politikát űzzön. Megtá­madtuk a külügyminisztérium bátortalansá­gát, habozást és iránytalan­ságot jelentő ball­­platzi szellemét, különösen pedig az ország londoni követének tapintatlan és szerencsétle­nül balkezes működését. A Pesti Hírlapnak ez az erélyes föllépése, amely mindenekfölött csak egy célt és egy szempontot fogadott el irányadónak, a revízió érdekét, nagyon kelle­metlen lehetett úgy a kormánynak, mint a Habsburg-pártnak. Mert a karácsonyi­ üzenet és Rothermere ellen kialakult frontról ettől kezdve állandóan támadtak bennünket, anél­kül, hogy revíziós cikkeinknek az érvelését meg tudták volna gyengíteni. Amikor Rothermere lordnak a m­ár idé­zett távirata a Pesti Hírlap január 20-iki szá­mában megjelent, a kormány és a Stabsburg­­pártok sajtója egyszerre új taktikával lepte meg a világot. Míg a Pesti Hírlap — az idé­zett megjegyzések tanúsága szerint — a leg­nagyobb mérsékletet tanúsította a következte­tések levonásában, ők a tények elferdítésével egyszerre arról kezdtek írni, hogy Rothermere lord a Pesti Hírlap hasábjain megjelent sör­vönyében a revíziós mozgalom közeli győzel­mét ígéri. Bethlen István minden nyilvános nyilatkozatában óva intette a nemzetet a ver­mes illúzióktól, amelyek keserű csalódáshoz vezethetnek. A kormány és a Habsburg-párt lapjai azonban, úgy látszik, mentesek voltak minden ilyesfajta aggodalomtól, mert egyhan­gúlag azt írták, hogy Rothermere hús­vét­ra döntő eseményeket ígér a magyar revízió ügy­é­ben. Már azt is találgatták, milyen külpoliti­kai szenzáció lehet az, amelyre a Rothermere­­sürgöny célozott? És az egymást követő cik­kek végére mindig odatették: majd meglát­juk, hogyan válik be a lord jóslata? Ha ugyanezek a lapok a közelmúltban nem is in­tézték volna Rothermere lord személye ellen a burkolt támadások egész sorozatát, akkor is nyilvánvaló lett volna ezeknek a cikkeknek a célzata. Minél jobban föl akarták csigázni a nemzet várakozását, hogy azután, ha a kit­ű­zött határidő letelt, számon kérhessék a lord­tól, mi lett azzal a nagy eseménnyel, amelyet a revíziós mozgalommal kapcsolatban kilátás­ba helyezett? Ennek a taktikának a perfidiáját növelte, hogy mindazokat a lehetőségeket, a­melyeket a közönség szeme előtt megcsillog­tattak, maguk a kormánypárti és Habsburg­­párti cikkírók találták ki. Azoknak a nyomát az ember hiába kereste volna a lord sürgönyé­ben. Az egyforma tendenciával írott cikkek közül ezen a helyen csak az „Új Nemzedék“ február elsejei számában megjelent „Üzenet és üzenet“ címmel megjelent vezércikkét említ­jük meg, amely befejező soraiban a követke­zőket írta: „Egyebekben pedig nem foglalunk állást, illert minket m­inden­ekfölött azok a nagy ere­m­űények érdekelnek, amelyeket a lord 1929 hús­véti ára megjósolt s amelyek szerinte nemze­tünk sorsán jelentékenyen változtatni fognak. Semmiféle sajnálatos és könnyen elkerülhető politikai intermezzo el nem terelheti feszült figyelmünket a magyar feltámadás ígért dia­­dalisai indulójától“. Köztük a művész maga, gyönyörű ősz sörényével, pompás metszésű arcélével. Ő mindig ideálmodta magát kettesben a félistennek nem pedig a Salét­rom-utcába . . . — Maga megérti ezt, ugy­e? — csevegett az asszon­y. — A vendéglőben, nem mondom, elég jól főznek, de ha az em­ber városról-városra jár és mindig másféle kosztot eszik, föltétlenül gyo­morbajos lesz. Max is a vándoréletben szerezte a gyomorbaját. De mi vigyázunk rá, nemde, kis­lányom? Nem engedjük visszaesni . . . Jöjjön csak, ez a konyha . . . Tartsa fenn a belépőjét, kissé hideg van. Látja, már előkészítettem a va­csoráját . . . Egy csésze világos kávé, szacharin­nal, Graham kenyérrel. Hozzá ez a vagdalt Szelet, de só és fűszer nélkül, mert a veséje sem egészen kifogástalan. Saláta mindig legyen, de csak cit­rommal és semmi olaj... Rózsika olyanformát képzelt, hogy a mű­vész, ha már nem ambróziát, hát legalább is min­den este lazacot, kaviárt és pezsgőt vacsorázik. Fanny azonban keresztet vetett ijedtében: — Ó, mer’! Akkor hamarosan ki is vinnék szegényt, még­pedig­ lábbal előre ... Mi egyetlen este sem megyünk el hazulról: örül az ember, ha végre itthon lehet. És természetesen én is ugyan­azt eszem, amit ő, hogy eszébe ne jusson meg­szegni a diétáját. Néha olyan éhes vagyok, mint a farkas . . . — Én sohasem vagyok éhes... — Az bizony nagyon jó, mert délben még ennyi sincs megengedve . . . Igaz ni, a lábvizet majd elfelejtettem . . . Ide kell tenni az ágya elé ... ez jót tesz a szivének. Fürödni este nem szabad, m­ert akkor egész éjjel nem tud aludni. Itt a se­lyemsapkája, mert a hajában nagyon izzad itt­hon . . . — Mijében? — A hajában . . . Éjjelre leteszi. — Tréfál?! — Rózika, maga közönségesnek tart Néz­zen ide! Ilyen előzmények után az „Új Nemze­dék“ február 27-iki számában nagy­­diadallal a következő Rothermere lordtól származó sür­gönyt tette közzé:­­ Nezvyork, február 22. Fölöttébb meglepődjk/; olvasom az Uj Nem­zedék épen most hozzám Netwyorkba érkezett számának bizonyos kitételed. Az Uj Nemzedék vezércikkében azt mondja, hogy „minket m­in­­denekfölött azok a nagy esemény­ek érdekel­nek, amelyeket a lord 1929 húsvétjára megjó­solt s amelyek szerint nemzetünk sorsán jelen­tékenyen változtatni fognak Nem tudom meg­érteni, miként írhatta le bárki ezt a mondatot, aki figyelemmel kísérte a magyar kérdés ügyé­ben tett nyilatkozatomat. Én soha, semmikor sem jósoltam valamilyen változást húsvétra a magyar kérdésben és egy pillanatig sem hi­szem, h­ogy ilyenféle változás bekövetkezhessék. Hogyha netán ezt a­ benyomást keltette egy cikk, amelyet Lederer a minap írt, akkor ezt haladéktalanul vissza kívánom utasítani. Az én véleményem, amelyet már ismétel­ten hangoztattam, a következő: A magyar kor­mány és a magyar nép hosszú, kemény és egyesült munkájára van szükség, mielőtt a re­vízió kérdésében akármi is történhetne. Ez volt mindig az én véleményem és én bízom abban, hogy a tevékenységnek, türelemnek és össze­fogásnak az a szelleme, amely eddig is jelle­mezte ezt a mozgalmat, nem fog ellankadni, míg csak meg nem szerezzük a végső diadalt, akármilyen messze is legyen ennek a napja. Rothermere, Rothermere lord kétségtelenül maga is­ meglepődhetett azokon a vermes jóslásokon, amelyeket a kormány és a Habsburg-párt m­eg­­szervezetten működő sajtója a szájába adott. Az előadott tények alapján azonban mindenki láthatja, ez a cáfolat tulajdonképen nem is a Pesti Hírlap január 20-iki számában megjelent sürgönyre vonatkozott. A lord a maga nemes jóhiszeműségében nem is gondolhatott arra, hogy a Rákosi Jenőhöz intézett sürgönyében foglalt korrekt és ártatlan kijelentések szolgál­tatták a nagy handabanda ürügyét. A lord azokat az ígéreteket cáfolta, amelyeket ő maga soha ki sem mondott, amelyeket a Pesti Hírlap soha nem is közölt, amelyeket csak a magyar kormány­lapok és a Habsburg-sajtó adtak­ a szájába. Előre megfenyegetvén őt minden cik­kük végén: „Mi pedig várjuk a nagy revíziós eseményt — márciusra!“ Az Új Nemzedékben megjelent Rother­­mere-sürgöny indította meg a Pesti Hírlap ellen azt a pergőtűz támadást, amelyre cikkünk bevezető soraiban hivatkoztunk. Újra szépen együvé kerültek majdnem mindazok a lapok, amelyek szembenállottak velünk, amikor a re­víziós mozgalom szempontjából számon kértük a kormány mulasztásait és a magyar közvéle­ményt figyelmeztettük a Habsburg-párti pro­paganda veszélyeire. Rögtön megállapították, hogy az a távirat, amely a Pesti Hírlapban A szekrényben hét paróka állt egymás mel­lett, hét egyforma szép, őszes művész-sörény. Úgy látszott, nyolc van összesen, hogy csak egyszer egy héten kellessék kifésülni. Lesújtva meredt maga elé. Fanny, úgy lát­szik, nem vette észre. Tovább folytatta a Rózika betanítását: — Itt két villanykapcsoló van­. Mindenütt kell még egyet csináltatni, mert Max két termo­forral fekszik le. Egyik a lábára kell, a másik pe­dig a gyomrára ... Rózsika felnyögött. Ez sok volt, Fanny meg­lepődve nézett rá: — Maga talán azt hitte, hogy a művészek a lelkivilágukra teszik a tempfort? — Asszonyom . . . és ön . . . ön azért, szereti ? A Fanny gúnyos szeme elkomolyodott. Most egészen más asszonynak látszott, mint eddig: — Hát maga mit gondolt, kis Rózika? Hogy azért szeretünk valakit, mert szépen hegedül? Vagy azért, mert dús haja van? vagy mert híres és sok pénzt keres? Ó, dehogy . . . Aki szeret, az mindig adni akar. Én Maxnak adtam az életemet, ő az én nagy, elkényeztetett, kopasz kisfiam . . . Nekem mindegy, hogy hegedül és hogy szédült pávák, meg selyemmajmocskák divatból bomla­nak utána. Én azért szeretem, mert jó. És mert ő is szeret. Mi nagyon boldogok vagyunk, Rózika! A kislány — életében először — szégyelli magát. — Akar szépen hazamenni? — kérdezte Fanny asszony jóindulattal. —­ A hangverseny­nek vége. Max mindjárt itt lesz. A kocsi vár oda­lent. — Igen, igen ... És bocsásson meg nekem! Ön annyival különb nálam! — Azért nem kell sírni Maga még nagyon fiatal. Lehet, hogy a maga számára is művész­­férjet tartogat az élet, de előbb még sokat kell tanulnia. Most mindenesetre tanuljon m­eg tőlem egyet: nagy embert csak olya­ a­z asszony tetjét, bol­doggá, aki előtt kedvére lehet a kis ember!­­ világban, hanem az ábrándjai között, még ő sem volt elkészülve. Kicsit átfutott a fején az is, hogy a művész nem igen beszélt neki még eddig há­zasságról. De hiszen le volt kötve a szegény, drága, gyönyörű! Azonban az is kissé megzavarta, hogy az asszony szelíd és okos szemében valami furcsa, humoros csillogást látott. Most egyébként, hogy letette a csúf pápaszemet, látszott, hogy határozot­tan szép asszony. Az autóban keveset beszéltek. Fanny az egyes utcák, nagyobb épületek után érdeklődött, mintha nem is életének egy elhatározó lépéséről lett volna szó . . . Később azonban elmaradtak a díszes középületek, szobrok, terek. Szűk kis utcák között jártak a külvárosban. — Hogyan? — kérdezte Rózsika majdnem ijedten. — Hát nem a Palaceban laknak? — Ott is van lakásunk ... a sajtó, meg az érdeklődök számára ... De ahol hosszabb ideig hangversenyezünk, ott mindig kiveszünk egy kis bútorozott lakást . . . konyhával. Sokkal ott­honosabb és Max csak az én föztemet tudja meg­enni. Már meg is álltak egy kétemeletes, régi bér­ház előtt. A második emeleten, hideg kis előszo­bából nyílt két szoba. Az egyikben kerek asztal, vörös posztóterítővel letakarva. A másikban szo­rosan egymás mellett két politúros barna faágy és hozzávaló ruhaszekrény. Az ágyak előtt zöld­posztós szalongarnitúra. Barátságos fűz pattogott a cserépkályhákban. — Mielőtt eljöttünk, besütöttem, — magyaráz­ta Fanny, míg szakavatott kézzel újra rárakott a tűzre. — Mindent magam csinálok, mert a mai cselédek — juj! Isten ments! No, ugy­e, gemütlich itt nálunk? Max imádja ezt a kedves, polgári miliőt . . . Gemütlich! Rózsika délelőtt látta a Művész­­életben a nagy ember pesti lakását, a P­lacebelit... Pálmák, virágok, márványszobrok ... a széles kereveten száz színes párna ... a földön valódi ipsüxivegek, egyik a másik hátán; könyvek, képek. pesti hírlap IS 29. március 1., péntek­.

Next