Pesti Hírlap, 1929. április (51. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

BUDAPEST, 1929. 'Tőfizetési árak: Egy inapra 4 pengő, ne* yedévenként 10 pengő <0 fillér. Egyes pél­dány szám ára (pályá­iul varokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. L!. ÉVFOLYAM, 74. (16.842) SZÁM. Szerkesitöség: Vilmos esászár-ut 78. Telefon- számunk: Aut. 122-95. Főkiailók :+Vilmo9 cs.-Ut 78. Tel. mint a szerkesz­tőségnél. Erzsébet-krt 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. A vidék. Mozdul a vidék. Nem akar hátramaradni a főváros mellett. Több ambiciózus polgár- mester szövetségeket alakított a vidéki váro­sok között. Ezek egyike, a Dunáninneni váro­sok kulturális szövetsége, most igen szép pro grammot és munkatervet állapított meg, me­lyei a legközelebb Miskolcon tartandó kon­gresszuson vitatnak meg. Csodálatos dolog: nemcsak szónokolni fognak, bánéin örökké élő intézményeket is akarnak létesíteni, például Debrecenben az egyetemi hallgatók számára internátust — angol rendszerre. Ami á rend­szert illeti, helyes az angol kollégiumok min­tája, amelyekben a testnevelésre és sportra is súlyt helyeznek. De mi teljesen megelégszünk, ha a régi magyar konviktusok szellemét fölele- venitik, akár a nagyenyedi, akár a sárospa 4aki református kollégiumok, akár a piarista és bencés internátusok történeti hagyományait, amelyekben még a reverendás tanárok is együtt labdáztak a fiatal emberekkel s minden­féle tudományon kívül szerénységre, jó mo­dorra és hazafias érzésre is nevelték az ifjú­ságot. Általában a vidéki kulturális programúi­ban üdvözöljük első helyen a jövő nemzedék nevelését. S ha sokszor a vidékről várja Bu­dapest a hamisítatlan magyar érzést és rom­latlan őserőt, akkor igazán nem árt, ha a mu­latós fővárosból lehetőleg az erkölcsösebb vi­dékre decentralizálják a jövő nemzedéket. A vidéknek s főként a vidéki városoknak kulturális, emelése és gazdasági megerősítése igazán nem vicinális kérdés, hanem országos fontosságú ügy. Mert igen egészségtelen fej­lődés például az, ami Franciaországban ész­lelhető, hogy Párizs mellett egy-egy francia vidék annyira hátramaradt, hogy csupán a bo- liózatiróknak tud szállítani komikus figurákat. Az államok és társadalmak szervezetének is olyan arányosan beosztottnak kell lenni, mint aminő az egészséges emberi test, amelyben minden ér a központba, a szívbe lükteti a vért, de minden végtagnak mozdulatát a központi idegrendszer, az egészséges agy szabályozza. Ahol a főváros tulnagyra nő a vidék elkorcso- sodása mellett, az a vízfejű emberre emlékez­tet. Egészségesen fejlődött a német birodalom, amelyben több egyenrangú nagy város van a főváros mellett s ehhez közel áll Itália, mely­nek több városa versenyez Rómával. Az igaz azonban, hogy úgy Német- mint Olaszország­ban külön kis államok fővárosai voltak 7>oli- tikailag a német és olasz egység előtt például München, Drezda, Nápoly és Milánó. Ahol a történeti fejlődés nem adta meg ezt a verseny- képességet az egyes városok között, ott modern kultúrával és önálló gazdasági tevékenységgel kell nivellálni a főváros és vidék színvonalát. S erre kötelességük törekedni nemcsak a vi­déki városoknak, hanem a kormánynak is. A régi világban egyes vidéki városok csak abban versenyeztek egymással, hogy me lyik kapjon törvényszéket, pénzügy igazgatósá­got vagy fegyházat. Hála Istennek, ebből a bürokrata fölfogásból már kinőtt a magyar vi­dék s a komoly kulturális és gazdasági verseny megindult. Az államférfiak közül talán első volt Szilágyi Dezső, aki megkezdette a kultu­rális decentralizációt, amikor királyi táblákat szex*vezett a vidéken. Ezzel egy-egy kulturá­lis csapatot telepitett a vidéki városokba. Ké­sőbb követte ezt a vidéki akadémiák és egye temek szervezése. Aztán jöttek a kulturházak és színházak építése. Fájdalom az utóbbiakból a legszebbeket, e legerősebb magyar vidéki vá­rosokkal együtt elszakítottak tőlünk. A vidék­nek ez a területi megcsonkitása még inkább indokolttá teszi, hogy a főváros és az állam mindent megtegyen a vidék erősítésére. A végső cél tulajdonképen, ami felé tö­rekedni kell az, hogy egyáltalán megszűnjék a nagy különbség és ellentét a főváros és a vi- 1 dék között. Közelíteni kell a kettőt egymás hoz. A főváros legyen olyan erkölcsös és nem zeti, mint a vidék, az utóbbi pedig a kultúrá­ban, a gazdasági életben s a jótékony áldozat- készségben közeledjék a főváros színvonalé hoz. így tudunk kis területen is’ egységes nem­zeti államot s egészséges szellemű, egységes társadalmat teremteni. Embereket, társadalmat, államokat, váro­sokat két dolog nivellál s emel egyforma szín­vonalra: a műveltség és a pénz. Fájdalom, még nem művelődtünk annyira, hogy azt mondhat­nánk: ez a kettő — egy. Mert bizony a pénz és műveltség nem mindig járnak egy utón. Az ál­talános civilizációnak ép az a hivatása, hogy ezt a kettőt egyesítse. Koldus műveltség nem boldogítja az egyént, sőt talán még boldogta­lanabbá teszi és nem sokat használ a nemzet­nek. A műveletlen pénz pedig a kulturális és gazdasági magtalanságot jelenti, amelyből so­hasem születhetik se művelt, se igazán gazdag ország. Az élet filozófiája szabja meg tehát a vidéki városok munkaprogrammját, amelyet talán könnyű felállítani, de nehéz végrehaj­tani. És itt elérkeztünk egy kényes ponthoz, amit a vidéki városok kongresszusán is elő kell hozni. Ez pedig azoknak a gazdasági ereje, a kölcsönök hovaforditásának ügye. Ha a parla­ment számon kérte az egyes minisztériumok­tól, hogy mire költötték a beruházásra szánt összegeket, meg kell vizsgálni, hogy eléggé produktiv célokra forditották-e vidéki váro­saink a külföldi kölcsönöket, amelyek országos örömet keltettek, mikor megkaptuk, de hosszú szenvedést jelentenek, amig azokat a rendes bevételekből ki kell fizetni. Ugyanazt a lelkiis­meretes takarékosságot és gyakorlati szempon­tot kell követnünk és követelnünk a vidéki vá­rosokban, mint a fővárosban. Ez a szemle takjri nem lesz mindenütt olyan szép és ünnepi, mint a kongresszus a maga szép szónoklataival, díszelőadásával és bankettjeivel, de époly szük­séges. A városok kongresszusán hivatalosan szerepel a programúiban az irodalom és mű­vészet pártolása is. Nagyon szeretnénk, ha ez a két pont kiemelkednék a szónoklatok tenge­réből s végre cselekedeteket látnánk. A vidé­ken az intelligens, de kisszámú úri családokon és küfelezü naplopás sem, amelyet általában társa­dalmi életnek neveznek, i Csak akkor érezte jól ma­gát, ha puskával a kezében bolyonghatott szabadon az őserdőben, Délamerikában vagy Afrikában, a civilizáció legszélső határán. Mindez nagyon szép lett volna, ha az édes­anyja halálra nem bánkódja magát fia életmódja felett. Az édesanyja Stone-lány volt, a Winthrop Stone családból és a családja hagyományait szinte vallásos tiszteletben tartotta. Három nemzedéken át vezető szerepet játszott ez a család a társaságban. Lodgené úgy találta, hogy ideje volna, hogy most már a fia is alkalmazkodjék a családi tradíciókhoz, hozzáillő leány után nézzen, megházasodjék és végre rendes életet éljen. De múltak az éveli és min­den év csak újabb csalódást hozott. Idén végre, ami- i kor hosszú vadászkirándulásáról tért vissza Jack Brazília belsejéből, az édesanyja rögtön visszaérke­zése után elővette öt és leplezetlenül feltárta előtte a helyzetet. Megmagyarázta neki, hogy nem gyer­mek többé, sőt néhány éven belül már fiaialem'ber- szárnba se fog menni. A harminc éven felüli gavallé­rok már nem érdeklik a lányokat és a lányos ma­mákat, pár év múlva senki sem fog törődni vele, és ami még ennél is fontosabb, ö maga sem lesz már abban a korban, amikor az ember még alkalmaz­kodni tud. „A magányos ember lelke idővel meg- kérgesedik“ — mondta Lodgené — „és akkor már nem lehet változtatni rajta.“ Végül is győzött az erélyes mama. Jack meg­ígérte, hogy harminc napon át részt vesz az úgy­nevezett társadalmi életben és asszony után néz. Ez nagy diadal volt Lodgené számára, akinek az esküvője óta nem volt ilyen boldog napja. Végtelen diplomáciával bevezette fiát a társaságba, vigyázott, hogy túlságosan igénybe ne vegyék az idejét és idön- kint pihenőnapokat is engedélyezett neki. Gondosságáért meg is kapta a jutalmat. Egy hétig, tiz napig állandóan társaságban volt Jack és sok sikert aratott. Ahova ment, min­denki tudta róla, hogy sok-sok milliónak a terhe nyomja a vállát és egyhangúlag megállapították, hogy elegánsan viseli ezt a kellemes terhet. Ha nem A Tigris. Regény. — Irta: Max Brand. (1) Fordította: Gáspár Miklós. I. FEJEZET. Egy úttörő a huszadik században. Aki Lodge Jacket az íróasztalánál ülvo látta, elámult a feje aránytalan nagyságán, a kezei óriási méretein. De ha felállt Jack az asztal mellől, az aranytalanság látszata azonnal megszűnt és a leg­szigorúbb kritika is kénytelen volt elismerni, hogy ennél tökéletesebb atléiatermetet ritkán lehet látni. Hat láb és két hüvelyk magas volt az alakja, és mégis karcsú és hajlékony. Látszott rajta, hogy olyan ember, aki meg­szokta, hogy mindenkivel és mindennel bátran szem­benézzen. Mindig magasan hordta a fejét, és az em­berek ezt nem vették rossz néven tőle. A gőgös fej- tartással szemben talán enyhítő körülménynek fo­gadták el azt, hogy a halántéka körül, bár még har­minc esztendős sem volt, őszülni kezdett a haja, szája mellett pedig, néhány kis ránc alakjában, nyo­mot hagyott fizikai fáradalmakban gazdag élete. Ezekből a külső jelekből azt következtette mindenki, hogy keserű csalódásokkal teli múlt áll Jack háta mögött és ezért megbocsátották zárkózottságát is. Ezen a délutánon ugv viselkedett, mint az olyan ember, aki tudja, hogy kellemetlenség vár rá. Nem találta helyét a szobában, hol felállt, hol leült, könyveket vett elő, lapozgatott bennük, azután félre- j dobta őket. Szórakozottan a hamutartóra tette a cigarettát, amelyre csak az előbb gyújtott rá és egy üres, kihűlt pipát szívott rendületlenül. Inas lépett a szobába és jelentette, hogy Lodge Williamné beszélni óhajt a fiával. Abból, ahogy Jack félredobta a könyvet, amelyet éppen olvasott, látszott, hogy ezt az üzenetet várta egész délután é3 hogy most elérkezett a döntő perc. Meg is köny­nyebbült rögtön, mert azok közé az emberek közé tartozott, akiket idegessé tesz a hiábavaló töpren­gés, de rögtön tettre készek, ha elérkezik a cselek­vés pillanata. Sok ilyen ember van és sokan csak azért hiszik magukat gyávának, mert mindig csak töprengeniük kell, sohasem cselekedhetnek. Jack már végen várta ezt a percet, amelyben egy fontos kérdésnek kellett eldőlnie. Amióta kikerült az iskolából, egyetlen foglal­kozása volt a vadászat. Igaz, hogy mindig csak ne­mes vadra vadászott. Ha az ember ismerte a természetét, akkor nem is csodálta, hogy Jack nem próbplt karriert csinálni, bár minden módja meglett volna erre. Atyja ősrégi család sarja és hatalmas vagyon ura volt. Még manapság is, amikor csapatostul sza­ladgálnak az utcán a milliomosok, ritkaság az olyan gazdagság, amely Lodgeék vagyonához mérhető volna. Jacknak csak választania kellett volna, bár­mely téren fényes jövő állt volna előtte. De. ö azok közé az emberek közé tartozott, akik akkor is in­kább pipára gyújtanak, ha nagy doboz Havanna­szivar áll előttük az asztalon. Ha szegény fiúnak születik, bizonyára átrágja magát az összes iskolákon és aztán vagy mérnök lett volna belőle, vagy kriminalieta ügyvéd". Minden­esetre valami nehéz, fárasztó mesterséget választott volna, mert azok közül a telivér amerikai emberek közül való volt, akik még nem felejtették el, hogy őseik valamikor baltával és késsel kezükben terem­tettek otthont övéik számára az őserdőben. Egy szenvedélye volt, kikerülni a. szürke mindennapi életből, távoli idegen országokban csatangolni, ahol csak magára van utalva, ahol szabadon élhet, mert csak egy törvénye van, a saját akarata. Ha az ember meggondolja ezt, akkor nem ne­héz megérteni, hogy miért nem foglalta el Jack azt a helyet a pénzvilágban, amely jogosan megillette Lodge William fiát. Vagy hogy miért nem lépett a diplomáciai pályára, mikor pedig ezt is felajánlot­ták neki. Ezekután azt is könnyen elképzelhetjük, hogy nem volt rokonszenves neki az* a rendszeres &

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék