Pesti Hírlap, 1929. július (51. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-02 / 146. szám

BUDAPEST, 1929, LI. ÉVFOLYAM, 146. (16.914) SZÁM, KEDD, JULIUS 2, Előfizetési árak: Egy híjnapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél- dányszáin ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon- számunk: Aut. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-m! 78. Tel. mint a szerkesz. tőségnél. Erzsébet-krt-1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir- sek élén közöljük. A csehek egyoldalulag megszüntették Hidasnémetin keresztül a vasúti forgalmat. Erre az intézkedésre az szolgáltatott okot, hogy a magyar hatóságok letartóztattak egy kémke désen rajtakapott cseh vasutas tisztviselőt. Bürokrácia. A belügyminisztérium ma ünnepet ült: a kormányzó kitüntetését adták át a belügy­miniszternek és a minisztérium néhány főtiszt­viselőjének. Ezen az ünnepélyen a belügymi­niszter — munkatársaihoz intézve — néhány olyan kemény és okos igazságot mondott, amelyiknek messze ki kell csendülnie a magyar közéletbe. így például: — Tudjátok meg, mi nem magunkért va­gyunk, nem magunkért dolgozunk, hanem má­sok kedvéért állítottak bennünket ide, hogy másoknak könnyitsük meg az életét. Ezt azon­ban csak akkor tehetjük meg, ha a bürokráciá­nak, ennek a rákfenének az iszapos posványát kiirtjuk... Ne a tisztviselőt lássák bennünk polgártársaink, hanem az embert, a barátot, a polgártársat, aki segíteni akar százezrek ba­ján és gyorsan akar segíteni... Igyekezzünk a sol mesterségesen fölállított akadályt ledön­teni, hiszen valóságos akadályversenyt kell futnia annak a szegény polgárembernek, amig az ügye elintéződik ... Méltóztassatok a büro­kráciától magatokat, engem és az országot meg­szabadítani ... Ne azt nézzük, hogy mennyi tintát, mennyi papirost fogyasztunk, hanem magukat az ügyeket fogyasszuk ... És igy tovább. „Úgy érzem, az egész ma­gyar közvélemény szól belőlem“ — tette még hozzá a belügyminiszter. És mi is azt hisszük, a belügyminiszter ezt helyesen hitte. Az a ritka, szinte példátlan eset ez, amikor pártállásra és meggyőződésre tekintet nélkül, mindenki he­lyeselhet a miniszternek. Ezt a beszédet sok példányban ki kellene nyomtatni és bekeretezve minden hivatalnoknak az asztala fölé kifüg­geszteni. Megmondjuk, melyik mondat tetszett ne­künk a legjobban! A következő: „A bürokrá­ciától magatokat, engem és az egész országot meg kell szabadítani.“ Mert ebben a mondat­ban b mne van egy olyan igazság, amelyet ed- [ dig nálunk nagyon kevesen méltattak figye­lemre. Eddig, ha valaki támadta a bürokrá­ciát, támadta a tisztviselőosztályt is. A minisz­ternek az idézett mondata rámutat arra, hogy a bürokrácia nemcsak az ország közönségének, nemcsak az ügyes-bajos polgárnak nyűge és kínzó ellensége, hanem a tisztviselői karnak és magának a miniszternek is. Kinek kell hát az a bürokrácia, amelytől olyan nehéz megszabadulni! Senkinek a vilá­gon. Csak magának a bürokráciának, amelyet ebben az esetben nem lehet úgy fölfogni, mint az ügyeket intéző tisztviselők egyik vagy má­sik csoportját, vagy éppen a tisztviselők ösz- szességét. Ebben a vonatkozásban a bürokrá­ciát úgy kell észbevenni, mint a tisztviselők, a hivatalok, a miniszterek feje fölött élő tiszt­viselőktől, miniszterektől és hivataloktól füg­getlen valamit, öncélú démont, vagy — amint a miniszter mondotta — kiirthatatlan rák­fenét. Elhisszük, bogy a miniszter maga is idegesen gyűlöli a bürokráciát, hiszen ő hozzá futnak azok a panaszok, amelyek bemutatják a mai hivatalos eljárások képtelen voltát. Azt is elhisszük, hogy maguk a tisztviselők is ^szí­vesen vennék, ha valaki megszabadítaná őket attól az avasszagu hivatalos szellemtől, ame­lyet a bürokrácia szóval szoktunk kifejezni. Hiszen ennek a szellemnek köszönhetik azt, hogy bármennyit dolgoznak, nem tudnak meg­birkózni a rájuk váró rengeteg anyaggal és az asztalukon egyre tovább szaporodik a restáneia. A restáncia a tisztviselőnek nemcsak azért bosszúság, mert a jogokat kereső és sür­gető felek tömegét zuditja a nyakukra, liánom azért is, mert a restáncia árnyéka rendszerint megmutatkozik a tisztviselő minősítésében s akadálya lehet a tisztviselő előhaladásának. Vannak az életben ilyen rejtélyes és meg­magyarázhatatlan dolgok. íme: a bürokrácia nem kell az országnak, nem kell a miniszter­Alig csitultak el a Bethlen sirköavató beszéde miatt hozzánk intézett demars hullámai, újabb dip­lomáciai afférünk támadt az egyik kisantantállam- mal, Csehországgal. Az erről szóló hirt igy röpíti világgá a prágai táviró: Prága, jul. 1. (Cseh Távirati Iroda.) Hivata­losan kiizlik, hogy julius 2-án déltől kezdve elrendelték a Hidasnémeti:! át haladó vasúti forgalom megszakítását. Ezt a rendelkezést azért léptették életbe, mert egy Hidasnémetin szolgálatot teljesítő cseh vasúti alkalmazot­tat, a magyar hatóságok, anélkül, hogy erről a cseh hatóságokat éitesitették volna, elhur­coltak. Mivel ilyeniormán a cseh vasúti al­kalmazottak személyes biztonságát veszé­lyeztetve látják, Hidasnémetiről visszaren­delték a cseh vasúti személyezetet. Ha valaki ezt a híradást tárgyilagos szemmel elolvassa, magától sejteni kezdi, hogy az „elhurcolt“ cseh vasutas alig lehetett ártatlan bárány s a ma­gyar hatóságoknak valószinüleg komoly okuk lehe­tett arra, hogy a cseh vasutast letartóztassák. Az eset valóban egészen más színben tűnik föl előttünk, ha elolvassuk azt a magyarázatot is, amellyel illetékes helyről a Cseh Távirati Iroda közleményét kisérik. Ez a magyar illetékes helyről tett megjegyzés igy hangzik: A cseh vasurgazgatóság intézkedése nyilván azzal van összeíüggésben, hogy a nek, nem kell a tisztviselőnek, mindannyian csak panaszkodnak és szenvednek miatta, a bürokrácia mégis él és virul a maga erejéből, a maga gyönyörűségére. Micsoda átok ez! Miért nem lehet ezt a rákfenét a közéletből ki­gyomlálni! Hogy könnyebben megértsük* a dolgot, itt mindenki gondoljon a maga legsze­mélyesebb életére, legsajátosabb tulajdonsá­gaira. Valamilyen rossz szokására, aminek az ostobaságát, nevetségességét már régen maga is belátta és mégsem tud szabadulni tőle. Hiába minden fogadkozás, minden jószándék, azt, amit hosszú évek megismétlődő gyakor­lata az idegekbe beedzett, nem lehet olyan könnyen száműzni és eltüntetni. A bürokrácia ilyen beicíegzett rossz szokása a magyar köz­életnek. Eredete visszanyulik a Bach-kor- szakra, amikor a régi patriarchális magyar közigazgatás helyére betelepedtek a Bach- huszárok (nagyobbrészt hű csehek), akik az Ázsiában rekedt magyarságnak meg akarták mutatni, mi az a nyugateurópai közigazgatás! A nyugateurópai közigazgatás szerintük az volt, hogy ahhoz, amit a régi jó táblabiró az ámbitusán pipázva elintézett két rövid mon­dattal, a ránkszabaditott szedett-vedett beam te­rek egy egész kocsideréki'a való aktát gyártot­tak; aktáikban pedig rendszerint a józan észt is fejetetejére állították. A magyarságot el­nyomó ofeztrák császár a legszémetébb tinta­nyaló bandát küldte Magyarországra; ez a csürhe-népség be akarta bizonyítani, hogy nél­külözhetetlen, hogy tüzön-vizen keresztül szük­ség van rá. Ezért a legegyszerűbb dolgokat is úgy összebonyolitolta, hogy Herkő Pater sem tudott volna belőlük kiigazodni, az aktákat pedig tologatta egyik hivatalból a másikba, hogy az üres papiros- és tintapazarlás minél lázasabb tevékenységnek lássék. Ezt a rendszert azután az alkotmányos közigazgatás is örökölte. A népeket elnyomó osztrák császár már régen eltűnt a világból, a hű csellókból már régen áruló csehek lettek. Az ő szellemük azonban még mindig itt kisért közöttünk és gyötri a jogát kereső közönséggel együtt a jogot kiszolgáltató tisztviselőket is. magyar hatóságok junius 28-án kénytelenek voltak egy Pecha Vince nevű, a hidasnémeti! közös határállomáson jegypénztárak! minő­ségben szolgálatot teljesítő egyént letartóz­tatni, mert kémkedésen tettenérték. Vagyis: mint eddig is annyiszor, most is a csehek jártak el velünk szemben népjogellenes mó­don és amikor mi megfelelő retorzióval éltünk, úgy igyekeznek föltüntetni a dolgot, mint egy magyar részről elkövetett jogsértést. Miután ez az eset még előreláthatóan hosszabb diplomáciai eljárás tárgya lehet és alighanem nagy feltűnést fog kelteni egész Európában, érdemes tisztába jönnünk az eset jogi és politikai természetével. Köztudomású, hogy az egymással határos or­szágok olyanformán bonyolítják le az egymás kö­zötti forgalmat, hogy a határ egyik átlépő pontján az egyik állam, a másik átlépő pontján a másik ál­lam küldi át a maga vasutasait és utlevélellenörzö- közegeit a másik állam területére. Az igy átküldött közegeket azonban semmiképen sem illeti meg a te- rületenkiviiliség védelme. A területenkívüliség joga, amely lényegében azt jelenti, hogy bizonyos szenté­lyek kivétetnek annak az idegen államnak a hatalma alól, amelyen mint hazájuk megbízottai jelentek meg és úgy tekintetnek, mintha az idegen állam területén kívül, saját államuk területen tartózkodnának, dip­Annak a Bach-huszárnak könnyű dolga volt, amikor a papiros- és a tintafogyasztással mérte a hivatalnoki hasznosságot és érdemet. Az akkori primitív viszonyok között olyan kevés ügy volt Magyarországon, hogy azok elinté­zése csak igy, a dolgoknak nagy feneket ke­rítve, látszott komoly munkának. Közben azonban Magyarország, ha területben me£ is kisebbedet!, az életviszonyok bonyolódottságát és sokoldalúságát tekintve, sokkal fejlettebb ország lett. A hivatalnoki karnak nyakara nőtt a sok ügy, a sok akta, nyakára nőtt a restancia. Immár kezd a jó közigazgatást megbénító, mi­nisztert, tisztviselőt és adózó polgárt egyfor­mán meggyötrő nemzeti csapássá fajulni a Bach-korszaktól örökölt bürokrácia. Elméletben az orvosság egyszerű: keve­sebb akta és több elintézett ügy. Az azonban nem elég, ha a miniszter erre kéri a tisztvise­lőit. A tisztviselők jóakarata, szorgalma és rátermettsége ugyan sokat enyhíthet az elavult és oktalan szabályzatok hálójában vergődő boldogtalan állampolgár helyzetén, végered- menyben azonban mégsem a tisztviselők dolga, hogy legyűrjék és megszüntessék azt az átkot, amelyet a miniszter a bürokrácia rák­fenéjének nevezett. A tisztviselő kénytelen­kelletlen alkalmazkodik a meglevő szabályok­hoz, még akkor is, ha az ő józan esze is ágasko­dik ez ellen. Az igazi, az eredményes büro­kráciairtás azonban a meglevő törvények és szabályok gondos átvizsgálásánál és azután gyakorlatias irányban való megváltoztatásával kezdődik. Ez pedig nem a tisztviselő, hanem a felsőbb hatóságok dolga. A belügyminiszter azt mondja: „Megvannak az eszközeink és módunk arra, hogy megoldjuk ezt a problem mát“. Örülünk, ha megvannak a módok és a! eszközök. Ezeket a módokat és eszközökéi azonban alkalmazni is kell, ha eredményt aka­runk. Majd a minisztertől és a kormánytól számonkérjük az elhangzott Ígéretet. Mert addig, amig a kormány nem jelöl uj utat, a dohos akták tömege alá temetett szerencsétlen tisztviselők nem ápolói, hanem maguk is áldo­zatai a túltengő bürokráciának.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék