Pesti Hírlap, 1929 augusztus (51. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-01 / 172. szám

BUDAPEST, 1929. LI. ÉVFOLYAM, 172. (16.940) SZAl jf I tiAUä l^yikCSUTpllTÖK; AUGUSZTUS 1. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő SO fillér. Egyes pél­dányszéni ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az tlőflzetési ár kétszeres. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon- számunk: Aut. 122-95. Fokiadók: Vilmos cs.-ut 78. Tel. mint a ezerkesz. . tőségnél. Erzsébet-krt. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok Jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük­Évforduló. Évfordulókat meg kell ülni, akár vidám, akár szomorú emlék fűződik hozzájuk. Mert a vig emlékezés legalább egy kis verőfényt sugároz a mai sötét napokra. A kellemetlen emlékek pedig mindig tanulsággal járnak. S az egész emberiségre ráférne, hogy tanuljon a múltból. Különösen a holnapi nap, augusz­tus elseje, alkalmas erre. Mert tizenöt évvel ezelőtt e napon indult meg tulajdonképen a világháború. Szomorú évforduló az egész vi­lágra. Nekünk magyaroknak azonban a bánat mellett egy kis vidám emlékezésünk is van: e napon szabadultunk meg a proletárdiktatúra véres szennyétől. S ugyané napot a világ min­den részén emlékezetessé igyekszenek tenni most a szovjet parancsára a kommunisták: véres tüntetéseket akarnak. rendezni. Moszkva urai beirták az előjegyzési nap­tárjukba aug. 1-je rovatába e szót: „Világ­forradalom“. Most aztán igyekeznek végre­hajtani. Véres komédiát rendeznek. Oly sok pénzt loptak össze, hogy juttatni akarnak eb­ből az összes külföldi városokba szétszórt ügynökeiknek is. Ezek mindenesetre meg akarják szolgálni a propagandabért, tehát bolonditják napidijért a hiszékeny embereket. Egy nap múlva már jelenteni fogják minden országból, hogy hány naiv embert si­került föllázitani, hogy a rendőrség és kato­naság fegyvere elé álljon. Mert hiszen ez a cél és eszköz egyszerre. Őrült eszközökkel dol­goznak egy politikai téboly terjesztésére, ami­ből az egész emberiségnek s az egész civilizá­ciónak kára lesz, csupán a vezető és izgató propagandistáknak jut belőle kenyér, sőt ka­lács és — brilliáns. Akik ráérnek egy biztos buonretiró pá­holyából csöndesen, nyugodtan és gondtala­nul szemlélni az eseményeket, sőt van kedvük el is gondolkodni azon a sok ostobaságon, amit az emberek csinálnak, azok bizonyos sablont találnak az események ismétlődésében s ab­ban is, amit a politikában csinálnak vagy ir­AMYR. — Regény. — Irta: Drasche-Lázár Alfréd. (42) ő is mesélt az ifjúságáról, a nyomor és nél-. külözés éveiről, a mostoháról, aki még abból a ke­vésből is kiforgatta, amijük a háború után maradt. Beszélt akkori nagyratörö terveiről, eszméiről, ame­lyeket később egy kényelmesebb, gondnélküli élet kedvéért hütlenül elhagyott, hogy végül, Amyr be­folyása alatt, újból felkarolja őket. De, amint beszélt, üresnek, eröltetettnek tűnt neki a saját hangja; hiányzott valahogyan az össze­köttetés közte és hallgatósága között, épugy, mint egy évvel ezelőtt, mikor a hálátlan debrecenieknek szavalt anélkül, hogy magához bírta volna ragadni a figyelmüket. Mi volt ez? Hiszen azóta megváltozott, újból hirdette régi elveit és eszméit, igaz volt és önmagát adta! És, mialatt élénken, erőltetett vidámsággal folytatta, újabb rémkép tűnt fel előtte: hátba most sem adta önmagát, hátha most sem volt igaz, ha­nem csakis álarc mögül szólt a hallgatóságához, olyan álarc mögül, amelyről csupán hitte, hogy annak, aki hallgatja, kellemes? Ez a gondolat annyira elhatalmasodott rajta, hogy egyszerre félbeszakította azt a kis történetet, amelyet éppen elmondott, egészen meglassította az autó sebességét és zavartan oldalt pillantott nejére. — Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy hazugság minden szavam, amit hozzád intézek, — mondta ijedt mosollyal. — Pedig esküszöm min­denre, ami szent, hogy ennyit se változtattam a té­nyeken! Amyr gyöngéden belékarolt. — A szó és a gondolat nem mindig egy, — szólt hozzá helyes tudákossággal. — Lehet, hogy másra gondoltál, mint amiről éppen beszéltél; bizo­nyára onnan ered a különös érzésed is. Ne törődj nak az emberek, ügy hogy meg lehet állapí­tani azt a szomorú tényt, hogy az emberiség óriási haladást ér el évről-évre a technikai haladásban, az élet megkönnyítésében, a ta­lálmányok leleményességében, szinte azt lehet mondani, a föld tökéletesítésében; — csak az emberek nagy része maradt meg régi politi­kai harcainak taposó malmában. Tessék az egyik oldalon fölsorakoztatni a materiális tökéletesedést a delizsánctól a kormányozható léghajón keresztül a repülő­gépig s a sátoros szekértől az automobilig; a vándor histrióktól a rádió-előadásig, a mozgó és beszélő filmig. Vagy ha cinikusan akarjuk folytatni az összehasonlítást, akkor még a bűnkrónikákban is van haladás a futó betyár­tól a gummikeztyüs betörőig. Csak a politikai harcokban, a társadalmi evolúciókban, az ál­lamformák fölforgatásában még mindig ott tartunk, hogy a művelt és munkás társadal­maknak tartani kell a csőcselék uralmától, amely századokon át különböző nevek alatt szerepelt a históriában. Ma kommunistáknak s bolsevistáknak nevezik magukat és ugyan­azt cselekszik, amit elődeik: szép jelszavak alatt lopni és rabolni akarnak azoktól, akik becsületes munkával valamit tudtak maguk­nak szerezni és kevés műveltséggel kormá­nyozni akarják a világot, amihez még az úgy­nevezett művelt emberek többségének sincs néha elég bölcsesége. Minden szerszám, ami­vel az ember dolgozik vagy szórakozik, töké­letesebb lett, csak az ember maradt oly töké­letlen, hogy az egész művelt világ nyugalmát fenyegethetik a terroristák. Nem magunkról beszélünk most. Mert hiszen a magyar nemzet be van már oltva a' kommunizmus ellen. Nálunk olyan embereket mindig lehet találni, akik jó pénzért bármiféle politikai tüntetésre, vagy verekedésre, külö­nösen pedig harácsolásra hajlandók. Politikai színnel bemázolt visszaélésekre mindig lehet i kapni vállalkozókat és áldozatokat. De min­den dolgozó ember tudja, hogy a kommuniz­mus szerencsétlenség minden emberre s tudja azt, hogy akik ilyen tüntetésekre, zavargá­sokra, lopásra, rablásra, emberkinzásra és gyilkosságra vállalkoznak és uszítanak, azok minden józan és ideális céltól távol állanak és csak a saját önző céljaikat szolgálják. Na­gyon helyesen teszik tehát a bolsevisták, hogy emlékeztetnek az évfordulóra, mikor kiszaba­dultak a magyar közélet jelesei a börtönökből s a terroristák pincéiből. Emlékezzünk az évfordulóra, amikor Kun Béla és rablógyilkos társasága elmene­kültek és föllélegzett az egész magyar társa­dalom. Nem is szabad elfelejteni ezeket az időket. Még feketéllik az özvegyi fátyol a kommunisták által meggyilkolt nemzeti hősök feleségein. Az árvák is örökké emlékezzenek, hogy milyen gaz hazugságokkal kik pusztí­tották el szüleiket a proletárdiktatúra alatt? Nincs felejtés! Nincs bocsánat!. A világháború is vérontás volt, aminek emlékét szintén jubilálják, de abban a vér a hazáért folyt. Emlékezzünk igenis azokra a rémnapokra, amikor a művelt úriembereket éjszaka kiráncigálták ágyaikból részeg vörös katonák, börtönbe vetették, megkinozták és meggyilkolták. Csak azért, mert tehetségben, becsületességben fölöttük állottak s mert az országnak különböző állásaikban hasznot haj­tottak. A csőcselék uralma volt ez, amely a világháborúban kimerült társadalom nyakára ült. Szinte örvendeni lehet, ha a civilizált ál­lamok társadalmának is megkísérlik bemu­tatni magukat a politikai vérebek. Hadd lá­zadjon föl végre a művelt világ a saját para­zitái ellen és rendezzen nemzetközi politikai féregirtást egész Moszkváig. Ki kell égetni ezt a sebet az emberiség testéből. S arra kell egyesülni, hogy tisztességes szociális refor­mokkal egyenlítsék ki az élet igazságtalansá­gait. Felfelé kell nivellálni a társadalmat. A proletárságból kell jómódú polgárságot te­remteni s nem lefelé pusztítani a társadalmat. Maga MacDonald, a munkás miniszterelnök hirdeti, hogy a szocialista munkásságnak nyíl­tan meg kell vívni a harcot a kommunisták­kal. Az nem elég, bogy a nagy városokban rendőrség és katonaság vonul föl a fölfor­gatók ellen. Ki kell irtani a szektájukat min­den rendes államból. nek segítségével vissza akarta szerezni elvesztett boldogságát, megkétszeresedett figyelemmel kisérte azokat, akütet útjába sodort a sors. És mivel egy­általában nem volt szükséges, hogy a környezete tudomást szerezzen arról, amit az agyában forga­tott, gondoskodott egy villámhárítóról, amely leve­zetné a saját személye iránti érdeklődést. Erre, anél­kül hogy tudatára ébredt volna, Finstern Rudi gróf vállalkozott. Chmialovszky grófné, az „Amyr“ utolsó előadása alkalmával történtek után oly ügye­sen vonta he ismét mindennapi életébe, hogy a gróf, aki szerelmesebb volt, mint valaha, boldogan kötél­nek állt és egy újabb vallomás után még azt a sú­lyos feltételt is elfogadta, hogy érzelmeiről majd csak akkor fog ismét beszélni, mikor Izabell erre felhatalmazza. Ebbe az állapotba Finstern annál is inkább belenyugodott, mert látta, hogy a „mami kis­fia“ komédiának vége; ez volt, szerinte, mindig a legnagyobb akadály. így a társaság, amely heteken át élénken per- traktálta Izabell szakítását Tölgyes Ádámmal, bizo­nyos megnyugvással vette, mikor a még mindig fel­tűnően szép és kívánatos özvegyasszony állandó kiséröjeként Finstern grófot látta a színházban, a golfpályán, de még a Horánszky-utcai palotában is; biztosra vette mindenki, hogy ennek elöbb-utóbb mégis csak házasság lesz a vége. Izabell szükebb köre is megbarátkozott ezzel a gondolattal, bár soha­sem tudott nagyon felmelegedni a gróf iránt, akinek egész életfelfogásától, hiába, egy világ válasz­totta el. E villámháritó védelme alatt kereste óvatosan, céltudatosan Izabell grófné azt a nőt, aki alkalmas­nak látszott arra, hogy számára kikaparja a gesz­tenyét. És a végén meg is találta. Igaz, hogy nein ott, ahol kereste. Egy napon Császár Miklós ajánlatával, fiatal nő kért tőle kihallgatást. Az iró levele igy szólt: „Kedves grófnő, * fogadja kérem megszokott szeretetreméltóság- gal e sorok átadóját, Ilmér Kriszta bárónőt Nem vele. Hiszen az igazra való törekvés szebb, mint maga az igazság! XXV. Deus ex machina. Nem volt csupán frázis Chmialovszky grófné részéröl, mikor az „Amyr“ utolsó előadása alkal­mával kiszaladt a száján, hogy sokkal jobban ra­gaszkodik Tölgyes Ádárn leikéhez, mintsemhogy letenné a fegyvert. Ha nem is hallatott magáról azóta, mégis csak egy gondolattal foglalkozott: visszahódítani azt, aki, amióta életkörébe lépett, egyúttal életcél is lett számára. Ha látszólag ellene is szólt minden, hogy meg tudja valósítani remé­nyeit, — ö bízott a végső győzelemben. Azzal persze tisztában volt, hogy még sok tü­relemre, nagy önmegtagadásra lesz szüksége. De azt is tudta, hogy nem várhatja be tétlenül a jó sze­rencsét. A deus ex machina nemcsak a színpadon vált be néha nélkülözhetetlen segítőtársnak, lehetett annak hasznát venni a való életben is. Minél többet és minél higgadtabban foglalko­zott a kérdéssel, annál világosabban látta, hogy azt a nőt, akinek ideig-óráig kénytelen volt helyét át­engedni, onnan csakis ismét nő mozdíthatja' el; aki az újdonság varázsával, vagy éppenségel bizonyos éles kontrasztusok révén képes volna elhomályosí­tani a vetélytársnö pillanatnyi presztízsét. Erre a szerepre maga nem vállalkozhatott. Mást kellett a tüzvonalba küldeni, hogy helyette kaparja ki a gesz­tenyét. Ha ez sikerül: akkor a többi már csak gyer­mekjáték. , ' Társadalmi és emberbaráti tevékenysége ré­vén, amelyet sohasem hagyott abba, állandóan tar­tott fenn összeköttetést a fővárosi lakosság minden rétegével. Nem volt nap, hogy újabb emberekkel meg nem ismerkedett volna; úgy mint eddig is, mi­kor csak tehette, segítette azokat, akik hozzá fordul­tak; másrészt annyi szívességet tett az ismerősei­nek, hogy ezek csak a legvégső esetben zárkóztak el kívánságainak teljesítése elöl. Amióta kijegecesedett benne a haditerv, amely­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék