Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
t jelentik, hogy két angol úr érkezett autón ,Londonból. Aligán meg sohase jártak angolok s igy az eset érthető feltűnést keltett. Miután itt én csak akkor öltözöm föl, ha bálba megyek, balatoni uniformisban fogadtam őket. Kiderült, hogy mindketten előkelő állású katonatisztek, de azért nagyon érdeklődnek főleg nemzetközi politikai kérdések iránt s miután Rothermere lord környezetén át sokat hallottak a trianoni magyar problémáról, azt meg akarják ismerni a helyszínen s e célból autón elindultak Londonból Budapestre. Előtte való este 8-kor érkeztek meg, a Hungáriába szálltak s azonnal én utánam tudakozódtak egy londoni barátom ajánlása révén. Mikor meghallották, hogy én Aligán vagyok, másnap autójukon egyszerűen nekivágták Aligának. Hogy hogyan találtak rám, ez rejtély maradt. Elmondták, hogy annyi port nyertek magyar honban, mint még soha. Erre én belemenvén a dolog érdemébe, megkérdeztem, hogy van-e velük fürdőruha? Hogyne lenne! Tíz perc múlva már bent ültünk a Balatonban s ott azonnal hozzá is kezdtünk a nagy problémához. Pompás két urat ismertem meg bennük. Hatalmas tudnivágyás sugárzott belőlük. Az egyik mint léghajós tiszt öt évig állomásozott Indiában, a másik a haditengerészet őrnagya. Tragikus problémánkat természetesen ők is világnézőpontból ítélik meg, úgy mint hazánk legnagyobb barátja. Nem mutat-e az rendkívüli kultúrlélekre, hogy két katonatiszt felteszi magában, hogy közelről megismerik a magyar kérdést, amelyről lassan-lassan átmegy a köztudatba, hogy az nemcsak magyar kérdés, hanem megoldásától függ Középkelet-Európa valódi békéje is. Pedig nem államköltségen jöttek, ahogy az ma nálunk szokásos, ha valaki tanulmányút címén vasútra ül. Délután és este bele a késő éjszakába tárgyaltuk Trianont,s Rothermere lord reális revíziós politikájának törhetetlen híveivé váltak ők Aligán a kapott részletes felvilágosítások nyomán. Másnap Kenesén, Almádin és Balatonfüreden át elautóztunk Tihanyba, mert úgy gondoltam, hogy ha már lejöttek a Balatonhoz, csak meg kell nekik mutatnom Tihanyt. Tihany . . . Tihany! Életemben egyetlen egyszer voltam ott 51 évvel ezelőtt, mint kis 'mitóka,'* boldogult szüleimmel. Azóta mindig csak messziről láttam a benedekrendi szerzetesek szirtes klastromát, de mindig szent áhítattal pillantottam oda, örökre megmaradván bennem a gyermekkori megrendítő benyomások hatalmas emléke. Ezek a tihanyi emlékek szinte a Balaton magasztos kiegészítő részévé váltak a lelkemben, úgy emlékeztem, hogy a hatalmas klastromban van egy óriási templom, a családban ellene. Volt olyan sovány esztendő, amikor az volt a születésnapi ajándéka, hogy meztelenre vetkőztették és mondhatom, hogy sokkal jobban örült neki, mint a karácsonyi vonatnak. János tehát követeli, hogy vetkőztessék le és Pista, aki különben természeténél fogva szemérmesebb, mint az udvari poéták, — virtust látva öccse időszerűtlen kívánságában, maga is beáll lázadónak és vetköződni akar. — Még nem lehet! — inti őket az anyjuk. •— Ki látta azt: meztelenül tízóraizni. De a kő már elrepült s a „meztelen tízórai“ csak fokozza röptét, János egészen megmámorosodik tőle s ordítva hangoztatja: — Én meztelenül akarok tízóraizni! — Én is! — kiáltja Pista. Ám akit egyszer a sors a Gracchusok gondviselőjének jelölt ki, az nem hajolhat meg ilyen ledér kívánság előtt. — Hallgassatok! — szól rájuk az anyjuk. Hallgatni, az mindenképen nehéz dolog, de főképen akkor, mikor az ember beszélni szeretne. Pista félreül az egyik szilvafa alá s meghökkent szemeket vet a felsőbbség felé, János azonban nem éri be ennyivel: ő felkapaszkodik a teknő mellett álló homokbucka tetejére s kipirulva a visszafojtott dühtől, egyszerre két öklöt ráz a piros pongyola felé, — de annyi esze van, hogy közben hallgat, mint a sün. — Semmirevaló! — hallatszik az almafa alól.— Mindjárt meg is verlek, csak fenyegetőzz! Erre már mégis csak megszeppen János is s hirtelen leül a bucka tetejére, ami sokkal szerényebb helyzet, mintha az ember áll és az öklét mutogatja. De ez se tarthat soká, csak addig, mig a legsötétebb viharfelhők el nem vonulnak az almafa alól s át nem adják helyüket a derű vándorló bárányfelhőinek. Akkor fészkelődni kezd, kikapcsolja a cipőjét s megszólal. — Anyu! — Mit akarsz? nagy oszlopos sekrestye, I. Endre királyunk síremléke s minden úgy maradt meg a lelkemben, mint valami óriási méretű építkezési csoda, hisz akkor még csak a kaposvári régi kis templomig terjedt a gyerek fantáziám s mikor érettségi után először megláttam a kölni dómot, esküt mertem volna arra tenni, hogy a tihanyi klastrom nagyobb annál . . . S most? . . . Mindent olyan kicsinek találtam . . . mindent . . . mindent! Majdnem sírva fakadtam. Miért is jöttem ide, miért is nem maradt meg a lelkemben halálomig az a régi Tihany, az a nagy, az az óriási, az a hatalmas, az a borzasztóan impozáns, mint a nagy zugó magyar tenger koronája. A régi gyerekkori emlékek alapján büszkén kezdtem elbeszélni, hogy a klastrom 800 éves alapítás, de amikor angoljaim közömbös arcára néztem, szinte ijedten visszakaptam a dicsekedve mesélő szót. Hisz Angliában alig van falu, ahol ne lennének teljesen épen megőrzött ezer éves emlékek. Ott nem pusztított török-tatár, angoljaimat közömbösen hagyta a 800 év, de közömbösség ragadt át reám is, mert azóta más lett a perspektívám nekem is minden irányban, esztendőkben és méretekben is. Azóta, hogy 51 év előtt itt jártam, sokfelé megfordultam s bőven ettem a Tudás fájából. Úgy éreztem, mintha gyilkosság menne végbe bennem, mert az élet tapasztalatai legyilkolták bennem agyermekkor benyomásait ... Belekiáltottam a visszhangba, amely 51 év óta visszhangzott a fülemben, de az se felelt. Az is elpusztult azóta! Egyedül csak a kecskekörmök maradtak meg, de azok se olyanok, mint voltak régen, legalábbis én úgy láttam . . . Amellett 51 év előtt főleg az a méltóságteljes, imponáló csend hatott meg, amely honolt a klastrom körül, ma pedig százával járnak ott ki-be a kiváncsiak, akik látni akarják Károly királyunk szobáit. Zokogott bennem a lélek, de nem azért, mintha visszavágynám az elvesztett fiatalságot, mert hirtelen temetőnek éreztem a lelkemet, a gyermekkori nagy benyomások temetőjének . . . De egyszerre távoli, nagyon távoli hangok ütötték meg a fülemet. Fennt álltunk a kilátó ponton. Végigláttunk az ezüstös Balatonon. Világosan emlékeztem arra hirtelen, hogy ott, azon a ponton, édesapám 51 évvel ezelőtt elénekelte velünk gyerekekkel a Himnuszt... Igen . . . igen, itt, ezen a ponton harsogtuk lelkes hangon: „Isten, áldd meg a magyart!1,1. Világosan zengett bennem édesapám hangja is. Amint nőtt bennem a Himnusz dallamának visszaidézett ereje, egyszerre csoda ment végbe bennem. Nőni kezdett a klastrom is, az oszlopos sekrestye is, a templom is, még a kecskekörmök is újra nagyobbaknak látszottak. Az erkölcsi lényeg feltámasztotta a régi gyerekszív legyilkosnak vélt emlékeit. Mert a lényeg a Haza . . . más minden csak járulék . . . Haza?! De hisz épen ez az leginkább, ami 51 év előtt nagyobb volt, mint ma! Férfiszememben nem kisebbedhettek meg annyira a tihanyi klastrom méretei szemben az 51 év előtti gyermekszem látásával, mint ahogy gyilkos kezek épen a Hazát megcsonkították Hisz emiatt a különbség miatt kellene épe legjobban sírnom! És emiatt még se keseregtem. Mert a gyerekszív a Hazát egy magát értetődő elméleti szent fogalomnak vette csak, amire megtanították a szülők. De a férfilélek azt gyakorlati valóságnak tekinti s úgy bent van az a férfilény véredényeim minden cseppjében, gyakorlati létfeltételbben, mint létének bárminő más fizikai vag erkölcsi alapja s ha az a Haza megkisebb lett, azért van a férfilélek, hogy kesergés nékül nekiálljon annak a munkának, amelynél magyar név régi fénye a babérkoszorus pályabér . . . Nem szabad visszasírni az ifjúságot a régi haza nélkül, de viszont ezzel együtt majd ifjúsággá válik az öregkor is... Tihany hegyfokán újra kiterítettük magunk elé a trianoni térképet. A piramisok se épültek egy darabból s mindenki, aki egy-egy lelket megnyer a magyar Igazságnak, az egyegy kődarabot hordott a magyar igazság elismertetésének a piramisához. PESTI HÍRLAP 1929. szeptember 1., vasárnap. — Le akarom húzni a cipőmet. — Minek? ■— Meg akarom nézni, hogy ég-e a talpam? Az almafa alatt felnevet valaki. — Hallod, — mondja csendesen egy másik embernek. — Meg akarja nézni a talpát, hogy ég-e? ... Újabb nevetés. Most már ketten nevetnek. Ez kell csak Jánosnak. Elhajítja a cipőjét s úgy rántja ki ballábát a nadrág rokon szárából, hogy jobbik lába, a mezítlábas, bokáig fulladozik a másikban. Óh átkozott nadrág! Négykézláb lehet csak kimászni belőle. Még hátranéz nagy mérgesen, hogy micsoda szörnyeteget hagyott maga mögött, azután elugrik a közeléből s két kézzel tépi-cibálja magáról az inget, — fújva és szuszogva kerülgetvén meztelen talpaival azt a subányi földet, melyet a saját árnyéka takar be, de amelyről az ing redei között bóklászó fej miatt se tudni, se hallani nem lehet semmit. Erre vár Pista, ő is rúg egyet a nadrágon (neki könnyű, mert ő már a hatodik évében jár) s három perc alatt viharos csatakiáltással rohan a két vadember a teknő vizének. — Hideg! — ordítja János a felcsapódó vízcseppek lepergő harmatától boldogan. — Hideg! — kiáltja Pista is, két tenyérrel surolgatva nedvesen fénylő bordáit. Azután hideg, vagy nem hideg: egyszerre hasalnak a teknőbe s egekig csapódó rivalgással ugranak ki belőle. És most itt a kert: a szabadság paradicsoma! Kitárt karokkal nyargalnak belé, megszivják vele dombos kis mellüket s artikulátlan hangon kiáltoznak a fehéren vitorlázó felhők felé. Primitív dolog lesz ez, de mégis úgy hangzik, mint valami hálaadó imádság. Mert itt nincsenek tilalomfák, a fű nem védi épségét zománcba égetett figyelmeztető táblákkal, a bokor nem bánja, ha vesszőt vágnak róla s a gyümölcs kedves pirulással kínálja magát: igen, itt minden szabad s mégis minden egyformán virul a szabadság színétől. Szabadság!... De hol a macska? Persze, a macska! A macska a második héten került elő. A szomszéd kertje felöl jött nyújtott lábbal, óvatos léptekkel s közben cérnahangon nyávogott, párhetes kismacska volt. — Te Pista! — kiáltotta János. — Nézd azt az állatot. Mi az? — Macska! — bámult el Pista. — Kismacska. A két purdé tanácstalanul állott a fűben. János kidüllesztette a hasát, Pista behúzta a magáét s néztek a macskára, a macska meg rájuk. — Fogjuk meg! — indítványozta János. — Fogjuk! — mondotta Pista. De ez még csak az elhatározás volt, amitől meszsze esik a gyakorlat. Teringette! Hiszen nem is kis dolog négy-ötéves korunkban meztelenre vetkőztetve macskát fogni a fűben__János feléje indult és leguggolt, Pista óvatosan mögéje került és ő is leguggolt. A macska pedig úgy guggolt közöttük, mintha ő is közéjük tartoznék. Guggoltak. — Fogd meg hát! — mondta elöl János. — Fogd meg te! — mondta hátul Pista. János gondolkodott egy kicsit, azután elpirult az izgalomtól s azt mondta: — Hát én megfogom! Odalépett a macskához s megmarkolta a derekát. Arcán hősi fény égett. A macska — elcsigázott, kikoplalt jószág — reszkető farokkal lapult és nyávogott. — Anyu, — kiáltotta büszkén Pista. — Macskát fogtunk! És most már ő is megfogta a macskát. Nagy diadal volt. János fogta elöl, Pista fogta hátul s úgy hozták a macskát a verandára. — Enni kell neki adni! — rendelkezett Pista. Hozták a tejet. A macska elnyújtotta a derekát s úgy nyelte az életet, hogy fülei a tarkójára húzódtak tőle. A dolog kifogástalanul indult. Seipel volt osztrák kancellár Ausztria belső békéjéről, Bécs, aug. 31. A Reichspost részletesen közli azt az intervjút, amelyet a Rhein-Mainische Volkszeitung képviselőjének adott Seipel volt szövetségi kancellár. Seipel annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy Ausztriában a nyugodt fejlődést semminek sem kell megzavarnia, mint ahogy meggyőződése is, hogy Európa békéjének biztosítása feltétlenül lehetséges, de csak azzal az elengedhetetlen feltétellel, hogy az emberek nem elégszenek meg a béke megzavarására alkalmas dolgok egyszerű negatív kerülésével, hanem pozitíve és konstruktive is biztosítják a békét. Nem lehet tehát egyszerűen betiltani ellentétes szervezetek felvonulását és talán ez is bizonyítéka annak, hogy a mostani osztrák kormány sokkal erősebbnek érzi magát, ha nem korlátozza a gyülekezési jogot, hanem minden hatalmi eszközzel elnyomja az ellentüntetéseket. A volt szövetségi kancellár azzal fejezte be nyilatkozatát, hogy ő optimista és hogy Ausztria mentes marad a veszedelmes megrázkódtatásoktól, ha minden problematikus kérdést valóban problémaként kezelnek. A volt szövetségi kancellár itt a szociáldemokratáknak minden alkotmánymódosítás ellen elfoglalt álláspontjára célzott és emlékeztetett arra, hogy a szociáldemokraták a lakbérkérdésben is megváltoztatták álláspontjukat.