Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

t j­elentik, hogy két angol úr érkezett autón ,Londonból. Aligán meg sohase jártak ango­lok s igy az eset érthető feltűnést keltett. Mi­után itt én csak akkor öltözöm föl, ha bálba megyek, balatoni uniformisban fogadtam őket. Kiderült, hogy mindketten előkelő ál­lású katonatisztek, de azért nagyon érdeklőd­nek főleg nemzetközi politikai kérdések iránt s miután Rothermere lord környezetén át so­kat hallottak a trianoni magyar problémáról, azt meg­ akarják ismerni a helyszínen s e cél­­ból autón elindultak Londonból Budapestre. Előtte való este 8-kor érkeztek meg, a Hun­gáriába szálltak s azonnal én utánam tudako­zódtak egy londoni barátom ajánlása révén. Mikor meghallották, hogy én Aligán vagyok, másnap autójukon egyszerűen nekivágták Aligának. Hogy hogyan találtak rám, ez rej­tély maradt. Elmondták, hogy annyi port nyertek magyar honban, mint még soha. Erre én belemenvén a dolog érdemébe, megkérdez­tem, hogy van-e velük fürdőruha? Hogyne lenne! Tíz perc múlva már bent ültünk a Ba­latonban s ott azonnal hozzá is kezdtünk a nagy problémához. Pompás két urat ismer­tem meg bennük. Hatalmas tudnivágyás su­gárzott belőlük. Az egyik mint léghajós tiszt öt évig állomásozott Indiában, a másik a ha­ditengerészet őrnagya. Tragikus problémán­kat­ természetesen ők is világnézőpontból íté­lik meg, úgy mint hazánk legnagyobb ba­rátja. Nem mutat-e az rendkívüli kultúrlé­­lekre, hogy két katonatiszt felteszi magában, hogy közelről megismerik a magyar kérdést, amelyről lassan-lassan átmegy a köztudatba, hogy az nemcsak magyar kérdés, hanem meg­oldásától függ Középkelet-Európa valódi bé­kéje is. Pedig nem államköltségen jöttek, ahogy az ma nálunk szokásos, ha valaki ta­nulmányút címén vasútra ül. Délután és este bele a késő éjszakába tárgyaltuk Trianont,­­s Rothermere lord reális revíziós politikájának törhetetlen híveivé váltak ők Aligán a kapott részletes felvilágosítások nyomán. Másnap Kenesén, Almádin és Balatonfüreden át el­autóztunk Tihanyba, mert úgy gondoltam, hogy ha már lejöttek a Balatonhoz, csak meg kell nekik mutatnom Tihanyt. Tihany . . . Tihany! Életemben egyetlen egyszer voltam ott 51 évvel ezelőtt, mint kis 'mitóka,'* boldo­gult szüleimmel. Azóta mindig csak messziről láttam a benedekrendi szerzetesek szirtes klast­­romát, de mindig szent áhítattal pillantot­tam oda, örökre megmaradván bennem a gyermekkori megrendítő benyomások hatal­mas emléke. Ezek a tihanyi emlékek szinte a Balaton magasztos kiegészítő részévé váltak a lelkemben, úgy emlékeztem, hogy a hatal­mas klastromban van egy óriási templom, a családban ellene. Volt olyan sovány esztendő, amikor az volt a születésnapi ajándéka, hogy mez­telenre vetkőztették és mondhatom, hogy sokkal jobban örült neki, mint a karácsonyi vonatnak. János tehát követeli, hogy vetkőztessék le és Pista, aki különben természeténél fogva szemérme­sebb, mint az udvari poéták, — virtust látva öccse időszerűtlen kívánságában, maga is beáll lázadó­nak és vetköződni akar. — Még nem lehet! — inti őket az anyjuk. •— Ki látta azt: meztelenül tízóraizni. De a kő már elrepült s a „meztelen tízórai“ csak fokozza röptét, János egészen megmámoroso­­dik tőle s ordítva hangoztatja: — Én meztelenül akarok tízóraizni! — Én is! — kiáltja Pista. Ám akit egyszer a sors a Gracchusok gond­viselőjének jelölt ki, az nem hajolhat meg ilyen ledér kívánság előtt. — Hallgassatok! — szól rájuk az anyjuk. Hallgatni, az mindenképen nehéz dolog, de főképen akkor, mikor az ember beszélni szeretne. Pista félreül az egyik szilvafa alá s meghökkent szemeket vet a felsőbbség felé, János azonban nem éri be ennyivel: ő felkapaszkodik a teknő mellett álló homokbucka tetejére s kipirulva a visszafoj­tott dühtől, egyszerre két öklöt ráz a piros pon­gyola felé, — de annyi esze van, hogy közben hall­gat, mint a sün. — Semmirevaló! — hallatszik az almafa alól.­­­— Mindjárt meg is verlek, csak fenyegetőzz! Erre már mégis csak megszeppen János is s hirtelen leül a bucka tetejére, ami sokkal szeré­nyebb helyzet, mintha az ember áll és az öklét mutogatja. De ez se tarthat soká, csak addig, mig a legsötétebb viharfelhők el nem vonulnak az alma­­fa alól s át nem adják helyüket a derű vándorló bárányfelhőinek. Akkor­­ fészkelődni kezd, kikap­csolja a cipőjét s megszólal. — Anyu! — Mit akarsz? nagy oszlopos sekrestye, I. Endre királyunk síremléke s minden úgy maradt meg a lel­kemben, mint valami óriási méretű építkezési csoda, hisz akkor még csak a kaposvári régi kis templomig terjedt a gyerek fantáziám s mikor érettségi után először megláttam a kölni dómot, esküt mertem volna arra tenni, hogy a tihanyi klastrom nagyobb annál . . . S most? . . . Mindent olyan kicsinek találtam . . . mindent . . . mindent! Majdnem sírva fakadtam. Miért is jöttem ide, miért is nem maradt meg a lelkemben halálomig az a régi Tihany, az a nagy, az az óriási, az a hatal­mas, az a borzasztóan impozáns, mint a nagy zugó magyar tenger koronája. A régi gyerekkori emlékek alapján büsz­kén kezdtem elbeszélni, hogy a klastrom 800 éves alapítás, de amikor angoljaim közömbös arcára néztem, szinte ijedten visszakaptam a dicsekedve mesélő szót. Hisz Angliában alig van falu, ahol ne lennének teljesen épen meg­őrzött ezer éves emlékek. Ott nem pusztított török-tatár, angoljaimat közömbösen hagyta a 800 év, de közömbösség ragadt át reám is, mert azóta más lett a perspektívám nekem is minden irányban, esztendőkben és méretekben is. Azóta, hogy 51 év előtt itt jártam, sokfelé megfordultam s bőven ettem a Tudás fájá­ból. Úgy éreztem, mintha gyilkosság menne végbe bennem, mert az élet tapasztalatai le­gyilkolták bennem a­­gyermekkor benyomá­sait ... Belekiáltottam a visszhangba, amely 51 év óta visszhangzott a fülemben, de az se felelt. Az is elpusztult azóta! Egyedül csak a kecskekörmök maradtak meg, de azok se olyanok, mint voltak régen, legalábbis én úgy láttam . . . Amellett 51 év előtt főleg az a méltóságteljes, imponáló csend hatott meg, amely honolt a klastrom körül, ma pedig szá­zával járnak ott ki-be a kiváncsiak, akik látni akarják Károly királyunk szobáit. Zokogott bennem a lélek, de nem azért, mintha vissza­vágynám az elvesztett fiatalságot, mert hirte­len temetőnek éreztem a lelkemet, a gyer­mekkori nagy benyomások temetőjének . . . De egyszerre távoli, nagyon távoli hangok ütötték meg a fülemet.­ Fennt álltunk a kilátó ponton. Végigláttunk az ezüstös Balatonon. Világosan emlékeztem arra hirtelen, hogy ott, azon a ponton, édesapám 51 évvel ezelőtt el­énekelte velünk gyerekekkel a Himnuszt... Igen . . . igen, itt, ezen a ponton harsogtuk lelkes hangon: „Isten, áldd meg a magyart!1,1. Világosan zengett bennem édesapám hangja is. Amint nőtt bennem a Himnusz dallamá­nak visszaidézett ereje, egyszerre csoda ment végbe bennem. Nőni kezdett a klastrom is, az oszlopos sekrestye is, a templom is, még a kecskekörmök is újra nagyobbaknak látszot­tak. Az erkölcsi lényeg feltámasztotta a régi gyerekszív legyilkosnak vélt emlékeit. Mert a lényeg a Haza . . . más minden csak járu­lék . . . Haza?! De hisz épen ez az leginkább, ami 51 év előtt nagyobb volt, mint ma! Férfi­szememben nem kisebbedhettek meg annyira a tihanyi klastrom méretei szemben az 51 év előtti gyermekszem látásával, mint ahogy gyilkos kezek épen a Hazát megcsonkították Hisz emiatt a különbség miatt kellene épe legjobban sírnom! És emiatt még se kesereg­tem. Mert a gyerekszív a Hazát egy magát értetődő elméleti szent fogalomnak vette csak, amire megtanították a szülők. De a férfilélek azt gyakorlati valóságnak tekinti s úgy bent van az a férfilény véredényeim minden cseppjében, gyakorlati létfeltételb­ben, mint létének bárminő más fizikai vag erkölcsi alapja s ha az a Haza megkisebb lett, azért van a férfilélek, hogy kesergés né­kül nekiálljon annak a munkának, amelynél magyar név régi fénye a babérkoszorus pá­lyabér . . . Nem szabad visszasírni az ifjú­ságot a régi haza nélkül, de viszont ezzel együtt majd ifjúsággá válik az öregkor is... Tihany hegyfokán újra kiterítettük ma­gunk elé a trianoni térképet. A piramisok se épültek egy darabból s mindenki, aki egy-egy lelket megnyer a magyar Igazságnak, az egy­­egy kődarabot hordott a magyar igazság el­ismertetésének a piramisához. PESTI HÍRLAP 1929. szeptember 1., vasárnap.­ ­ — Le akarom húzni a cipőmet. — Minek? ■— Meg akarom nézni, hogy ég-e a talpam? Az almafa alatt felnevet valaki. — Hallod, — mondja csendesen egy másik embernek. — Meg akarja nézni a talpát, hogy ég-e? ... Újabb nevetés. Most már ketten nevetnek. Ez kell csak Jánosnak. Elhajítja a cipőjét s úgy rántja ki ballábát a nadrág rokon szárából, hogy jobbik lába, a mezítlábas, bokáig fulladozik a másikban. Óh átkozott nadrág! Négykézláb lehet csak kimászni belőle. Még hátranéz nagy mérgesen, hogy micsoda szörnyeteget hagyott maga mögött, azután elugrik a közeléből s két kézzel tépi-cibálja magáról az inget, — fújva és szuszogva kerülget­vén meztelen talpaival azt a subányi földet, melyet a saját árnyéka takar be, de amelyről az ing redei között bóklászó fej miatt se tudni, se hallani nem lehet semmit. Erre vár Pista, ő is rúg egyet a nadrágon (neki könnyű, mert ő már a hatodik évében jár) s három perc alatt viharos csatakiáltással rohan a két vadember a teknő vizének. — Hideg! — ordítja János a felcsapódó víz­­cseppek lepergő harmatától boldogan. — Hideg! — kiáltja Pista is, két tenyérrel su­­rolgatva nedvesen fénylő bordáit. Azután hideg, vagy nem hideg: egyszerre hasalnak a teknőbe s egekig csapódó rivalgással ugranak ki belőle. És most itt a kert: a szabadság paradicsoma! Kitárt karokkal nyargalnak belé, megszivják vele dombos kis mellüket s artikulátlan hangon kiáltoz­nak a fehéren vitorlázó felhők felé. Primitív dolog lesz ez, de mégis úgy hangzik, mint valami hálaadó imádság. Mert itt nincsenek tilalomfák, a fű nem védi épségét zománcba égetett figyelmeztető táblák­kal, a bokor nem bánja, ha vesszőt vágnak róla s a gyümölcs kedves pirulással kínálja magát: igen, itt minden szabad s mégis minden egyformán virul a szabadság színétől. Szabadság!... De hol a macska? Persze, a macska! A macska a második héten került elő. A szom­széd kertje felöl jött nyújtott lábbal, óvatos léptek­kel s közben cérnahangon nyávogott, párhetes kis­macska volt. — Te Pista! — kiáltotta János. — Nézd azt az állatot. Mi az? — Macska! — bámult el Pista. — Kismacska. A két purdé tanácstalanul állott a fűben. Já­nos kidüllesztette a hasát, Pista behúzta a magáét s néztek a macskára, a macska meg rájuk. — Fogjuk meg! — indítványozta János. — Fogjuk! — mondotta Pista. De ez még csak az elhatározás volt, amitől mesz­­sze esik a gyakorlat. Teringette! Hiszen nem is kis dolog négy-ötéves korunkban meztelenre vetkőztetve macskát fogni a fűben__János feléje indult és leguggolt, Pista óvatosan mögéje került és ő is le­guggolt. A macska pedig úgy guggolt közöttük, mintha ő is közéjük tartoznék. Guggoltak. — Fogd meg hát! — mondta elöl János. — Fogd meg te! — mondta hátul Pista. János gondolkodott egy kicsit, azután elpirult az izgalomtól s azt mondta: — Hát én megfogom! Odalépett a macskához s megmarkolta a dere­kát. Arcán hősi fény égett. A macska — elcsigázott, kikoplalt jószág — reszkető farokkal lapult és nyávogott. — Anyu, — kiáltotta büszkén Pista. — Macs­kát fogtunk! És most már ő is megfogta a macskát. Nagy diadal volt. János fogta elöl, Pista fogta hátul s úgy hozták a macskát a verandára. — Enni kell neki adni! — rendelkezett Pista. Hozták a tejet. A macska elnyújtotta a dere­kát s úgy nyelte az életet, hogy fülei a tarkójára húzódtak tőle. A dolog kifogástalanul indult. Seipel volt osztrák kancellár Ausztria belső békéjéről, Bécs, aug. 31. A Reichspost részletesen közli azt az intervjút, amelyet a Rhein-Mainische Volkszeitung képviselőjének adott Seipel volt szövetségi kancellár. Seipel annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy Ausztriában a nyugodt fejlődést semminek sem kell megzavarnia, mint ahogy meggyőződése is, hogy Európa békéjének biztosítása feltétlenül lehetséges, de csak azzal az elengedhetetlen feltétellel, hogy az emberek nem elégszenek meg a béke megzavarására alkalmas dolgok egyszerű negatív kerülésével, hanem pozitíve és konstruktive is biztosítják a békét. Nem lehet tehát egyszerűen betiltani ellentétes szervezetek felvonulását és talán ez is bizonyítéka annak, hogy a mostani osztrák kormány sokkal erősebbnek érzi magát, ha nem korlátozza a gyülekezési jogot, hanem minden hatalmi eszközzel elnyomja az ellentünteté­seket. A volt szövetségi kancellár azzal fejezte be nyi­latkozatát, hogy ő optimista és hogy Ausztria mentes marad a veszedelmes megrázkódtatásoktól, ha min­den problematikus kérdést valóban problémaként ke­zelnek. A volt szövetségi kancellár itt a szociáldemo­kratáknak minden alkotmánymódosítás ellen elfog­lalt álláspontjára célzott és emlékeztetett arra, hogy a szociáldemokraták a lakbérkérdésben is megváltoz­tatták álláspontjukat.

Next