Pesti Hírlap, 1929. november (51. évfolyam, 249-273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

Ma: "Divat és Rádió* BUDAPEST, 1929._____________ U. ÉVFOLYAM,- >, '•'7 ' -J % y ! { Í í V t J / mai szám át»a 24 filiér, ____________PÉNTEK, NOVEMBER 1. El őfizetést árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. Szerkesztőség : Vilmos császár-ut 78. Telefon- számunk: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos ce.-ut 78. Tel. mint a szerkesz­tőségnél. Erzsébet-krt. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közölj tik< I Mártírokat! Irta: ürmáitczy Nándor. A Gellérthegy déli lejtőjén gyermekját­szótér van. Gyakran sétálok arrafelé. Gyö­nyörködöm az apróságok játékában. Milyen szivvel-lélekkel tudnak játszani! Nem látják, nem hallják, ami körülöttük tör­ténik. A játék köti le minden figyelmüket. Akárcsak a nagyok az élet nagy játszóterén. Azokat is csak a maguk kis játéka érdekli. Egyébre nem sokat hederitenek. Van két kis forgójáték a játszótéren. Az apróságok körbeülik, körbeforgatják. Szakasz­tott olyanformán, ahogyan tisztelt kormány- férfiaink, tisztelt honatyáink a tisztelt Ház székeit, padjait körülülik. Azzal a különbség­gel mégis, hogy a tisztelt Házban az egyhely­ben való forgás- immár tiz esztendő óta tart. Nem vitték előre az ország sorsát. Sőt inkább visszafelé, vagy lefelé. Zuhanunk, zuhanunk! A játéktéren van néhány'simára csiszolt, meredek cementvályu. A csúszda. A tér leg­kedveltebb alkotmánya. A meredek rézsün fiuk, leányok hangos zsivaj között rohannak fel. Leülnek egyenként a vályúk szélére és boldogan csúsznak le az aljba. Ez a játék az emberi sorsot jelképezi. Törtetünk fölfelé és a végén mégis valameny- nyien lecsúszunk, letűnünk, lezuhanunk a mélybe. Ránk nézve annyival szomorúbb, hogy nincs visszatérés. Nem vághatunk neki újból a meredeknek. És van két homokjátszóhely. Az egyik az alsó homoktér. Az a nagyobbik. A másik magasabban fekszik. Az a felső homoktér. Mindkettőben nagy munkában van a társa­ság. Árkokat, alagutakat, gödröket ásnak, ka­parnak. Homokvárakat, bástyákat épitenek. Néha összevesznek. Kedves, hiábavaló mun­kát végeznek. Oszt ének• — Regény. — (4) Irta: Lux Terha. Klára bólintott. — All right! Tiz perc alatt kész vagyok. — Pompás, — örvendezett Karádyné. — Én is átöltözöm, azután mehetünk. Az autó a lépcső előtt várakozott rájuk. Klára nyersselyem köpenye alól cseresznyepiros, térdigérö ruha virított ki és ugyanilyen japán ernyőt tartott kezében. Olyan bájos volt, mint egy nagy pipacs. Mikor Margit meglátta, elragadtatással kiáltott fel: — MindtD percben uj szenzáció vagy! Lenke ott állt mellettük és Karádyné hozzá fordult: — Mit szólsz ehhez a sikkhez, Lenke? A fiatal leány kissé sápadt volt és nagyon szép, szigorú szája, mint mindig, mosolytalan. A nagy­nénje kérdésére gépiesen elmosolyodott. Klára rá­nézett. Nem látta ebben a mosolyban a fiatal leányok rajongó, exaltált mosolyát, sőt még őszintének sein látta ezt a mosolyt. És egy pillanatig önfeledt cso­dálkozással tapadt tekintete a leány arcára. Azután a barátnőjén nézett végig. Csöppet sem festett elő­nyösen egy régidivatu, szürke batisztruhában. Klára hozzálépett és halkan, hogy a sofför és a szobalány meg ne hallja, odasugta: — Szivem, eredj vissza és dobjad le magadról ezt a liamvazószerdai, bűnbánó lomot és végy ma­gadra valami élénkszinü, kacér dolgot. Hisz nyár van és egy pusztára megyünk, mezei virágok és buzakalászck közé! Karádyné pirulva, de egyben hálás csókot nyo­mott barátnője arcára. És visszászaladt. Klára, amíg várakozott, cigarettára gyújtott és mosolyogva kí­nálta meg Lenkét: — Az istennők nem szoktak ugyan dohányoz­ni, de mégis... talán?... > Volt valami naivul komikus abban az ijedt és A mi uraink is ilyenformán játszanak. Csakhogy az ő munkájok inkább hiábavaló, mint kedves. Ha a tiz esztendős munkával csak egy falut visszaszereztek volna, akkor más volna a helyzet. De igy valóban hiábavaló munkát végeztek. Amióta az országot szétszedték, csak jyetlen célért kell dolgozni. Csak egyetlen célért érdemes élni. Az ország visszaszerzé­séért. Ne áltassuk magunkat és ne áltassuk a nemzetet. A valóság az, hogy*'az eddigi tiz- esztendei munka nem vitt egy lépéssel sem közelebb a célhoz. Tiz esztendő alatt a Ma­gyar Törvénytár tiz uj kötettel gyarapodott. De mi nem gyarapodtunk, nem erősödtünk. És ha minden napra egy uj törvény, vagy rendelet születik és ha ötszáz bizottságban ezerféle javaslatot vitatnak meg, a nagy célt tekintve az is csak idővesztést, szószaporitást jelent, de értéket, uj erősséget nem. Mi haszna van a kassai magyarságnak, vagy a többi rabmagyar mit nyert azzal, ha itt vármegyei, városi javaslatokról vitáznak. Vagy okirati kényszerről, utrendészetről vagy nem tudom milyen jámbor békebeli javaslat­ról tárgyalnak. Közbe pedig vígan ég a há­zunk. Az intézkedő urak mindig elfelejtik, hogy Csonkamagyarországon vagyunk. Elfe­lejtik, hogy ez az állapot csak ideiglenes. Úgy gondolkoznak, mintha együtt volna az ország és annak az ügyeit kellene véglegesen szabá­lyozni, berendezni. Itt csak a legszükségesebb ideiglenes jel­legű adminisztrációt kellene végezni. Mert ad­minisztrálni a csonka országot is muszáj. De minden egyéb erőt, munkát, pénzt a főcél szol­gálatába kell állítani. Aki nem igy gondolkozik és nem igy cse­lekszik, az a nemzet ellen halálos biint kö­vet el • hideg mozdulatban, amit a fiatal leány tett, amint mondta: — Isten ments! Klára finom kis orrán fújta ki a füstöt, mialatt mulatott magában a leányon. — Lenézed a modern nőket? Lenkének volt egy különös szokása. Anélkül, hogy szüksége lett volna reá, gyakran kiegyenese­dett. Ezt most is megtette. — Szó sincs róla! Csak nem kívánom őket utánozni. Klára tűnődve nézegette. — Kis Lenke, egészen bizonyos, hogy te vala­milyen egyéniség vagy. Büszkeséget látok benned, amit azért is szeretek, mert a leányokból ez ma már hiányzik. Ehelyett elbizakodottak, arrogánsak és okvetlenül nyersek. Te más vagy. Örvendek... Lenke zavarodottan állott előtte. Mintha ter­hére lett volna a dicséret. Pillantásával a lépcsőt leste, de a nagynénje még nem jött. Klára elhajította a cigarettáját és egy kis fáradt ásitást nyomott el. Csak azért, hogy valamit mondjon, azt kérdezte: — Te nem jössz ki a tanyára? Lenke szép arcát vérvörös hullám festette át és nyomban újra fehér lett. Nem is fehér, hanem gyöngyházszürke és a tengerzöld szeme mintha va­lami fekete, szomorú fátyol alól csillant volna elő. Klára meglepődve nézte, de nyomban elfelej­tette, amint Margitot megpillantotta, aki egész átala­kulva jött elő. Tompasárga, fiatalos, rövid ruhában, szép lábán fehér cipő és fején divatos, nagy kalap. Klára egyetlen pillantással végignézte és elismerő­leg bólintott. Lenke egy futó csókot kapott tőlük, az­után felültek. Mikor az autó kívül volt a kapun, Klára a barátnőjéhez fordult: — Nem kellett volna Lenkét is kihoznunk? Karádyné kedvetlenül húzta fel a vállát. — Miért? Klára hallgatott. Majd azt kérdezte: —■ Nem alkalmatlan neked ez a leány? Karádyné kis hallgatás után felelt: — Nem mondhatnám, hogy túlságosan kelle­mes ... Nincs benne semmi leányos báj és kedvesség. Komor és titokzatos. Mintha valami bánata lenne. A csonkaföldön más szellemben, más eszközökkel kell dolgozni, mint hogyha meg­volna az egész ország. Ma irtózatos árvíz közepette élünk. Szennyes áradata pusztítja ezeréves javain­kat. A szennyes áradattal kell szembeszállni. Azt kell legyőzni. De gyiiléstermekben folyó ülésezésekkel nem lehet legyőzni. Társaskörök foteljeiből sem. Páholyból sem. tribünökről sem. A csonkaországban ma hatalmat gyako­rolni csak a szenvedés jegyében szabad. A ha­talmat nem sóvárogni kell, hanem inkább ide­genkedni kell tőle. Mert rettenetes felelősség jár a csonkaföld urainak lába nyomán. Aki ma Csonkamagyarországon az ál­lamhatalom részese, az legyen mártir. Való­ságos mártír. Szenvedjen, gyötrődjék. Ne le­gyen nyugalma. Ne legyen öröme. Ne legyen nyugodt álma. Égesse lelkét a rabmagyarok millióinak szenvedése. Pokoli kínnal töltse el a magyarság pusztulása. Tőrdöfésként érje ellenségeink minden újabb gaztette. Lássa maga előtt ál­landóan nagyjaink lerombolt szobrait. A ti­zenötezer bezárt magyar iskolát. Gyötörje a gondolat, hogy elrabolt egyetemeinken, közép­iskoláinkban idegen, ellenséges szellem lett úrrá. Lássa a megszállott, beronditott közin­tézményeinket, az ellopott szép középületein­ket, megyeházainkat, városházainkat, múzeu­mainkat, könyvtárainkat, kultúrpalotáinkat, színházainkat. Sóvárogja vissza a magyar hegyeket, vi­zeket. A bányákat ,és ipartelepeket. A városo­kat, a csendes falvak ezreit szenvedő népével, templomával, a mezők kolompszavávaj. Ebben az állandó égő gyötrődésben nem törik meg az igazi férfi. Erősödik az akarata. Acélosodik az elszántsága és a cselekedni tu­dás és akarás mindent legyőző vágya és só­várgása. Mert ebben a szenvedésben a mártí­rok hite és boldogsága él. Azután egyszerre elfelejtették a leányt. Szán­dékosan, vagy szándék nélkül. Talán nem is tudták kellőleg kifejezni gondolataikat, melyek a leányhoz fűzték őket. Némi izgatottsággal is küzdöttek. Klá­rát az ismeretlen férfi izgatta, aki el fogja tőle venni a barátnőjét és Margit reszketett a vágytól, meg­tudni, milyen hatással lesz Klárára az a férfi, akit ö szeret ? .. . Az autó gyorsan siklott az országúton. Rendes, gondozott ut, két oldalról akácfákkal, melyeknek sárguló lombjai a portól szürkén, szomorúan álltak a naplementében. Ä learatott földek, a kalászok ott maradtak száraz csonkukkal, a nyár végét hirdették é3 az esőre szomjazó nagy alföld csak úgy ontotta magából a száraz meleget. Kis faluhoz értek, mely­nek kihalt utcáin gyerekek játszadoztak. Mintha abból a homokból bújtak volna ki, amelyikben ját­szottak és) amely egykor el fogja őket temetni Egy szál ing volt rajtuk, az is liomokszinti és a hajuk, a mezítelen lábuk, az arcuk. Klára felnyitotta kis retiküljét és pénzt dobált ki a gyerekek közé. — Az ördögöt hajítottad közéjük, — mosoly-, gott- Karádyné. Kacagva fordultak vissza és az előbb még bé­késen játszadozó gyerekek most bőszük ellenség­ként álltak szemközt. Az, aki felkapta a pénzt, el akart futni, de a többiek rávetették magukat és agyonkinozták, hogy elvehessék tőle. A sofför nevetve kiáltotta: — Ezek képesek inkább lenyelni, mint hogy odaadják! Klára ijedten védekezett: — Az ember igazán soha sem tudhatja, mikor válik bünszerzövé! Egy kis, szegényes tanya előtt méhek szálltak fel, épp az autó előtt és barna potrohúk úgy csillo­gott a napban, mint valami régi lovagok arany fegy­verzete. A két asszony ijedten sikoltott, de a méhek elmaradtak a rohanó autó mellől. Azután a nap egyszerre, szinte váratlanul eltűnt nyugaton. A le­vegő enyhébbre vált és a földre mintha valami néma ború érkezett volna. Valami fájdalom. Klára elérzékenyillve sóhajtott: — Margit, tudod-e, hogy külföldi barangolin

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék