Pesti Hírlap, 1929. december (51. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

Mas Ti vh ág tükre. BUüAPEST, 1929.____________________ / 1 3 L l. ÉVFOLYAM, 274. (17.042) SZÁM. % 'O t . ­* k]{j&)wQAj VASÁRNAP, DECE1BER 1. JBlöflzetéei árak*. Egy hónapra 4 pengő, ne gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél- dányszám ára (pálya- udvarokon is) 16 fillér vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön ü7 előfizetési ár kétszeres Szerkesztőség? Vllraof császár-ut 78. Telefoni A.ut. 122 -95. Főkiadóki Vilmos császár-ut 78« Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet* korút 1 Tel. J. 352 96 A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. Nagy erkölcsi kiegyezés. Irta: Nagy Emil. London, november. feljegyzési könyvecském tanúsága sze­rint junius 3-án láttam a Prince of Wales- szinházban Sheriff darabját: a „Journey's Endu-et. A „Journey’s End“ nagyon nagy ha tást tett reám, de akkor innen Londonból nem Írtam róla, mert pár nappal azelőtt zajlott le a nagy választás s akkor a sok nagy politikai kérdés kötötte le a toliamat. De amikor a nagy szerű nyáron, a pompás Balaton mellett élvez tem a szép napos életet, s pihent lelkem érzés­hullámai, a forró homokon napozva, vissza visszatértek a londoni emlékekhez, akkor írtam egy cikket a Pesti Hírlapba, amelynek ez volt a cime: Journey's End. Amikor a darabot lát tam Londonban, itt még alig beszéltek róla s a lapok is csak szűkszavúan emlékeztek meg felőle. Jó ideig csak egy kis színházban, a Savoy-szinházban játszották és csak junius első napjaiban hozták át a város előkelő ré­szébe. Akkor azt a hirt is hallottam a darab ról, hogy előzőleg éveken át nem fogadta el előadásra egyik színház se. Az én nyári cik­kem tehát egyedül és kizárólag az én saját legszemélyesebb élményemen alapult s nem be szelhettem azután, amit róla mások s főleg .z úgynevezett szinházkritikus urak mondot­tak, mint ahogy különben se igen szoktam a más feje után menni, amikor írok. Azt tartom, hogy minden irás értéke ott kezdődik, araikor az ember azt meri megírni, amit saját maga gondol s nem azt, amit mások gondolnak a számára. S ime, most, pár hónap után, mit lát nak szemeim, mit hallanak füleim Londonban1? Mindenfelé a Journey's Endröl írnak és be­szélnek s a fiatal Írót, Mr. Sheriffet ünnepük mindenfelé. Tavaszkor még csak egy kis szürke biztosítási hivatalnok volt s most külön kihallgatáson fogadta a király, aki meg is nézte a darabot. Ha nem irtóznám a tolakodás mindenféle fajtájától, megmutathatnám Mr. Krejcarek doktor találmánya irta: Maróthy Jenő. Szép falu Pribely a zólyomi hegyek között. Van egy haranglába, melyet önkén!es munkával emelt a község lakossága, hogy szegény Krkos, a harangozó, ne legyen kénytelen minden délben a toronyba menni harangozni. Ez az egyetlen ha­rangláb a Felvidéken, amit grátisz építettek, — nem csoda tehát, hogy az ingyen napszámosok tisz­teletből annyi pálinkát ittak munka közben a köz­ség kontójára, hogy a harangláb háromszor any- nyiba került, mintha. márványból készitették volna. Azonban ennél sokkal nagyobb nevezetessége Pribelynek Krejcarek doktor. Nem azért, mert doktor és nem azért, mert Krejcarek Oh, ebből a két spécieszböl elég nagy termés van a „Stariho hóra“ alatt. De Krejcarek doktor nem valami kö­zönséges orvos. Roppant nagy tudománya van an­nak. Alig érkezett meg a faluba, mindjárt kiirta egy táblára, hogy mikor rendel (— Ezt csináld utána, Janó!), hogy mit kér egy zápfog eltávolítá­sáért (— No mér ezt olcsóbban „eltávolítja“ a ko- vácsmithely mögött Zeleznyák!), hogy mi az ára egy villany ozásnak s végül, hogy 30 koronáért meg­mondja ö mindenkinek, hogy ha egyszer gyereke lesz: fia-e vagy lánya fog-t születni. Hát a sok mindenféle jónak elég bámulója akadt. Megcsodálták az üvegszekrénybe kitett fog­sort s nagyokat pöktek hozzá a palánkra. Kotuljak Palyo a villanyozást is kipróbálta és nem volt va­lami különös véleménye róla: — Ha az ember el­csúszik a havon s a két könyökére esik: az Is van akkora csoda! — No de annál nagyobb feltűnést keltett a hirdetmény utolsó pontja, mely egy világ- rejtély megoldását Ígérte a pribelyieknek: — hogy tudniillik fiu-e vagy lány? — Az ördögbe is! — kiáltotta Sztrakvos, a Sheriffnek az én nyári Pesti Hírlap-cikkemet s u#y gondolkozhatnánk mint Rostand hires kakasa, amelyik azt hitte, hogy azért virrad mert ő kukorékol, ámbár Madách már sokkal régebben megmondta, hogy „nem a kakas sza vára virrad, hanem a kakas szól, mert hogy virrad.“ Amikor én kukorékoltam az aligai nyári napon a „Journey's Endu-rö\, akkor a Sheriff-laz valóban még csak virradt s ime most, az esős, ködös londoni novemberben ha talmas sugarakat lövelve, teljes fényében ra gyog a „Journey's Endu dicsőségének a napja. Mi ennek az oka? Van ugyanilyen színvonalú más szép színdarab tucatjával a világon, akár lelki tartalmát, akár az előadást, akar a szcene riát nézzük, mi tehát az oka mégis az angolok eme egészen megragadó „Journey's End“-lázá nak?... A kérdés súlyos, a felelet nehéz, de azért merészen nekivágok a magyarázatnak: Már előző két cikkemben Írtam arról hogy a brit lélek jelenleg — amint azt sokol dalu megfigyeléseim alapján látom —, átmene tileg lelki válságok martaléka. Csodákba illő átalakulásokon megy át az emberek kedélyvi lága. Piramis nagyságú politikai, erkölcsi és gazdasági igazságok törpiilnek le kicsiny ha lommá s erkölcsi törpefenyők ég felé törő su dár ágakat hajtanak. Mikor tizenegy évvel ezelőtt diadalmasan befejezték a világháborút, hegyen-völgyön fé nyeskedett a háborús romantika. „Dulce et de corum est pro patria móri“ — édes és nemes dolog meghalni a hazáért — tartotta már a régi klasszikus mondás is s ez az érzésvilág diadalmaskodott a lelkeken. Csatatereken való hősi halál ragyogó glóriáját láthattuk csak a mozikban is s a háború hőseinek félisten kul túsza uralkodott. Megvetették volna azt, aki realizmust szegezett volna előre, a csata-ro mantika hátrányára ... De múltak az évek ... A britek nem hódolnak maradandólag semmi féle lelki terrorizmusnak, aminek olyan le igázó, mindenható ereje van alacsonyanb kul turáju népeknél. Itt a gondolat- és érzület­szabadság korlátlan. Májusban a Themze mel­letti szép parkok egyikében katonabanda a nemzeti himnuszt játszotta. Százak vették le azonnal a kalapjukat — természetesen én is —, de erre is, arra is, láttam mégis egy egy ala­kot, akik nem vették le a kalapjukat. Más or­szágban erre a törpe kisebbségre rárivallt volna a többség: „Vegye le a kalapját!“ Itt egy szó se! Az ir Bemard Shaw állandóan csúfolja az angolokat saját fővárosukban, de színházi tüntetésre még csak gondolni is kép­telenség itt. . . Ebben a nagy lelki szabadság­ban lassan-lassan mind erősebb hangok törtek elő a háborús romantika hátrányára. A lövész­árkok szenvedései, emberi méltóságot moiM-su- foló nélkülözései kezdtek előtérbe lépni szó­ban, Írásban, képekben egyaránt. Hazugság­nak kezdték azt bélyegezni, hogy az emberek romantikus hősök maradtak éveken át a lö­vészárok patkányai és tetvei között... Az se igaz, — mondogatták — hogy normális ember szívesen hal meg a hazáért, az az igaz, hogy az ember veleszületett egészséges ösztöne az, hogy igenis élni akar. Szeret élni még a nyo­morék koldus is, hát még az egészségesek, akiknek sok gyönyörűséget nyújt az élet . . . Ingadozott, jobbra-halra dőlöngött a háborús romantika rózsafényü levegő ereje s felül­kerekedni kezdett á gáztámadások és gázmasz- kok fullasztó, szederjes gondolata... Amellett mindinkább tért hódított az ér­zés, hogy tulajdonképpen miért is volt a nagy világháború? Anglia csak vesztett vele! Két­millió embert áldozott... miért?. Nyakunkon a tűrhetetlen munkanélküliség, a háború nyo­mán támadt adók elviselhetetlenek, a gyarma­tok és az anyaország között a hosszú háború nyomán meglazultak a kötelékek, a piacok tönkrementek, Franciaország és Amerika vi­rulnak, a brit birodalom ellenben senyved... Mindezeknek a fekete kiábrándult érzéseknek a nyomán hazugnak, erőltetettnek jelentettek ki — mind erősebb hangon — minden háborús romantikát s az angol tömegek lelkében a föl- tétlen pacifizmus, a mindenáron való béke uon­község pénztárosa, — erre már magam is kiváncsi vagyok. — Hát eredj be és kérdezd meg tőle! — biz­tatták az atyafiak — Hm, — vakaródzott Sztrakvos, — csak tudnám, hogy kezd hozzá. Menjen először más. — Eredj hát te, Pampuska! — Majd! Hogy kivágjon belőlem valamit. — Tökfilkó! Hiszen doktor ez, nem mészáros — Bánom is én. Eredj be te, ha olyan nagy kedved van hozzá! — Már olyan bolondot nem teszek! Egyszóval bármekkora volt is az érdeklődés, hiányzott a hozzávaló bátorság. Sztrakvos Pam- pnskát biztatta, Pampuska Kotuljakot, Kotuljak pedig azt mondta, hogy ö bizony nem megy. Asszonyok jöttek arrafelé. Licska Szamo őket kezdte puhítani. — Nézzétek csak ezt a csodát! Ugyan men­jetek be és kérdezzétek meg tőle! — Hogyisne! — takargatták az arcukat szé- , gyenlösen a menyecskék. — Nem vagyunk mi olyan szemérmetlen verebek! De amit egyszer a fejébe vett a falu, annak puhára kell fölnie valamelyik kobakban. Pribelyen rendesen Szklavinya Palyo kobakjában. — Ejnye, hát mit is kéne itt csinálni? — tű­nődött Palyo, két ujja végét a két orrlyukába dugva. — Aha, már gondolkozik! — lökte meg Sztrakvos felcsillanó szemekkel Pampuskát. — Mindjárt Id fogja találni! — intett vissza boldogan Pampuska. — Hát gyerekek! — szólt Palyo. — Hozzátok elő Hrncsiart! Először az fog bemenni a doktorhoz. Hrncsiar volt a falu bolondja. Ilyen ia akad a legtöbb faluban, de nem mindenik tudja úgy el­találni a módját, mint Hrncsiar. Elhozták tehát valami istállóból Hrncsiart. — Te Gyúró! — szólt hozzá Szklavinya. — i | Be fogsz menni az orvoshoz és megmondod neki, hogy tudni akarod, ami a tábla végén van. — Hm, de nekem nincs pénzein! — forgatta ki a zsebeit Hrncsiar. Amiből aztán kiderült, hogy Hrncsiar nem ia olyan nagy bolond, mint amilyennek tartják ál­talában. — Nekem sincs! — intett elutasítóan Szkla­vinya, amiből viszont mindenki láthatta, hogy ö se olyan okos, mint amilyennek tartja magát. — Hát akkor mit csináljunk? — morogta ked­vetlenül Pampuska. Sztrakvos, a pénztáros, hangosan lélekzett s végre megszólalt. — No, no.. Hiszen nálam volna egy pár ko­rona ... De az a községé,.. Hanem, ha Írást adtok róla, hogy visszafizetitek ... — Semmit se fizetünk vissza! — kiáltották egyszerre hárman is. Szklavinya befogta az orrét s gondolkodott — Eh, hát a községnek is csak megérhet harminc koronát, ha megtud valamit, amiről még a palojlai bakter se tudja, hogy mi fán terein — Én nem bánom! — vonogatta a vállát Sztrakvos s nagy kínnal elönyálazta bugyellárisá- ból a harmincat. — Nesze! Hrncsiar eltflnt az ajtóban s vagy egy negyed­óra múlva széles arccal kerüli elő. — Fiút — mondotta vigyorogva. Azután hozzátette: — És nekem nincs ia feleségein. Törödött ia moat valaki azzal, hogy van-e Hrncsiarnak felesége. — Beszélj! Hát hogy volt, mint volt? Mit csi­nált veled? — Semmit. Először megnyomta a hüvelykuj­jával hátul a tarkómat, utána a térdemre ütött s azt mondta: — Fiú! — Mást semmit se csinált?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék