Pesti Hírlap, 1929. december (51. évfolyam, 274-297. szám)
1929-12-01 / 274. szám
n dolatának a kultusza annyira megnőtt, hogy amint azt már egyik júniusi londoni cikkemben is megírtam, a Labour Party választási győzelmének is ott volt az igazi rugója, hogy ez a párt fennen hirdette a föltétlen béke gondolatát, míg a polgári pártok azt csak bizonyos hagyományos hazafias fenntartásokkal vallották, amin az abszolút értelemben pacifistának induló tömeglélek megütődött . . . Ez mind szép . . . mormogta a másik oldal ... de ilyen tömeglélek-hangulat fejlődése esetén mi lesz majd a birodalommal, a dicsőséges Empire-el? A svájci tehénpásztor lehet föltétlen pacifista, mert hazájának nincs semmi olyan érdeke, amihez fegyver és ököl kellene ! De így van-e az angol? Nagyon szépen hangzik az, hogy a tömérdek Dominiumot s az angol király koronája alatt élő sokszáz millió birodalmi alattvalót széttörhetetlen erkölcsi és gazdasági kötelékek fűzik a szigetországhoz s van ebben nagyon sok igazság! De mégis . . . mégis . . . azt a sok tarka-barka gyarmatot, azt a sok fehér-fekete-sárga-barna és vörösszinű alattvalót, ezt a világraszóló Empire-t vájjon lehet-e igazán maradandólag összetartani angol jogai alatt csakis erkölcsi és gazdasági kötelékekkel, ha egészen megszűnnék az angol birodalmi ököl és a fegyveres birodalmi virtus?! Vigyázzunk tehát, mélyen tisztelt közönség! Félő, hogy a háborús romantika egyoldalúságának az ellenhatásképpen kialakuló egyoldalú pacifizmus lejtőre viszi a birodalmat, csúszós lejtőn pedig nincs megállás . . . így viaskodott egymással a brit gondolatszabadság levegőjében egyfelől a háborús romantika, másfelől a háborús realizmus, ez utóbbi karöltve a kiábrándult föltétlen pacifizmussal s az emberek gondolatvilága hol jobbra, hol balra dőrüngött, mert nem tudták föllelni, hogy hol az igazság! A brit szivek keresték az igazat a csataglória és a lövészárok tetvei között . . . keresték . . . keresték . . . vitatkozva, elkeseredetten . . . keresték ... Ekkor lépett elő a kis biztosítási hivatalnok a „Journey's End“-en. Biztos kézzel megrajzolta a lövészárok minden borzalmát. Egy betűt se mond, ami szóról-szóra ne lenne igaz! Leszámol — egészen gyökeresen — a hagyományos háborús romantikával. Nem igaz az, hogy az emberek szívesen haltak meg. Mindenki élni szeretne s a háború bizony utálatos, csúnya, borzalmas s nem szabad megengedni, hogy megismétlődjék! Bravó, hurráh, harsogta az ország egyik része! De a fiatal Sheriff mégse esett bele német írókollégájának, Remarquenak egyoldalúságába, aki könyvében — A nyugati fronton minden csendes — olyanformán járt el, mintha valaki egy versenyparipa-istállóban csakis a szennyvizet látja. Az angol Sheriff a patkányok és tejük között meglátta a színaranyat is. Egyik alakja, Stanhope kapitány folyton-folyvást whiskyvel él, mert csak így tudja legyőzni a rettenetes halálfélelmet. De mégis helytáll, judat is helytáll . . . mert nem akar véteni a kötelességellen s nem csak visszautasítja a szabadságidőt, de még a gyáva Hilbertet is fölemeli magához: „Mi lenne — így kiált fel —, ha nem állnánk helyt é s iszik, tudatosan iszik, mert világosan érzi, tudja, hogy anélkül megszaladna . . . hogy élhessen ... És Osborne főhadnagy, az őszes fejű tanár!! . . . Otthon kedves felesége, édes gyermekei vannak, a lövészárokban kis házáról, kertjéről ábrándozik s mégis, amikor olyan megbízatást kap, ami biztos tudata szerint csakis a halált jelentheti, egy arcizma meg nem mozdul, egy zokszót nem ejt, c all right , a férfias kötelesség szólit s megy meghalni... Hurráh, kiáltja a másik oldalt De a kétféle hurráh már nem ellentétes, mert a pacifista gondolat hurráhja egy magasabb, nagy melódiájú lelki zenében egyesül a birodalmi ököllélek hurrákjával . . . s a Journey's Endben egyesül az egész ország! Ilyen lelki egyesülést csak olyan nép produkálhat, ahol nem nehezedik semmiféle lelki terror a szivekre s szabad az elme minden gondolata... Nem kell több háború, ki kell kerülni, amíg csak lehet... de ha nem lehet, Osborne főhadnagy lelke ott él a milliók szívében s ha nem is igaz a hagyományos háborús romantika ... ott van a férfias kötelesség érzet, amelyik mégse bújik el gyáván az egyéni élet joga mögé, ha úgy kívánja ... az angol Birodalom érdeke. Megadjuk a császárnak, ami a császáré s Istennek, ami az Istené. Megadjuk a béke eszméjének, ami a béke eszméjéé, de megadjuk a birodalmi eszmének, ami a birodalmi eszméé. Ebben a lelki kiegyezésben találkozott itt most minden jóravaló brit lélek. A régi görögök ideálja volt a szép férfitest, a középkoré a keresztes vitéz, a későbbi koré a bölcsész lélek, a pacifista jelenidőbeli angol ideálja pedig az Osborne tanár, aki igenis szeretne élni, szereti a családját, házát, kertjét, hivatását, de nem a hazája, — a nagy Empire — irányában fennálló kötelességének a rovására; mert ha ez szólítja, akkor azt mondja, hogy: „all right“ és nyugodtan meghal, mert igy kívánja a férfikötelesség. Ebben a gondolatban összetalálkozott a magát lejárt háborús romantika megmaradt lényege a pacifista realizmussal s lelki egyhangúságra lépett a brit világnézet erkölcsi válság egy színdarab útján. Ez a magyarázata annak a nemzeti tömegújjongásnak, amelyiknek nem kell se a háborús hamis félisten-kultusz, se a gyáva értelmű pacifizmus... Ezért nézte meg a színdarabot a birodalmi korona fölkent viselője is ezért fogadta külön kihallgatáson a nemré még szürke kis biztosítási hivatalnokot — Semmit! — Biztos, hogy semmit? — Mit csinált volna? — méltatlankodott Hrncstar. — Hiszen mondom, hogy nekem nincs feleségem. — Szamár! — kiáltott rá Pampuska. — Ha nincs feleséged, lehet még! Ámbár gebbedjek meg, ha tiz faluban hozzád megy valaki. Néha egy szó az egész falu véleményével találkozik s erejétben megszázszorozva repül el útjára. Máskor pedig egy gondolat titokban bejárja az egész falut s azokat is elválasztja egymástól, akik ugyanazt tartják róla, mint szomszédaik. Most a gondolat is, a szó is Pampuskáé volt Krejcarek doktor páciensei hirtelen elszaporodtak Pribelyen. A páciensek pedig semmiképen se hasonlítottak a régi pribelyiekhez. Zárkózott, titkolódzó emberek voltak. És nyakig ültek mindenféle nyavalyában. Kinek a foga fájt, kinek a dereka, kinek a keresztcsontja. Volt, aki étvágytalanságról panaszkodott, ha nagyon faggatták. Szklavinyáné a lapockája alatt érzett szúrásokat, bár szemre majd széthasadt az egészségtől. Sztrakvosné a lépe tájékán tapasztalt valami különös bizsergést, sőt maga a kövér Pampuska is olyasmit mondott, hogy neki valami belső változása lehet, mert éjjel-nappal fél. Alig volt már ember Pribelyen, aki ne panaszkodott volna az egészségére. A járvány eleinte csak a fiatalok között dühöngött, később azonban az öregek is felszedték s mentek vele Krejcarek doktorhoz, mint az űzött vad. Mindenki Krejcarek doktorhoz kívánkozott, ő volt az a próféta, aki szomjúságot támasztott, hogy mindjárt el is olthassa. És jó próféta lehetett, mert mindenkinek jutott az orvosságából. De már hogy milyen orvosságot osztogatott, azt sehogyse tudta egyik beteg a másikból kivasalni. — Ezt s azt. — mondották az atyafiak szórakozott arccal egymásnak s mentek az Útjukra, — „herbateáért“, „égetett pálinkáért“ vagy épen azért, ami hamarabb akadt a nyelvükre. Otthon azonban, szűk családi körben, annál nagyobb érdeklődéssel fordult férfi és asszony egymáshoz. — No, mit mondott? — kérdezte fojtott hangon az esteli lencse mellől Csipak Palyo a feleségétől. — Lány! bökte ki aggodalmasan az aszszony. — Lány?! — ordította Patyo s úgy vágta csajkáját az ajtóhoz, hogy a kanálja mestergerendáig repült, a csajka leütötte a konyhalámpát, a lencse pedig ott maradt lógva a szemöldökfán, mint a méhraj. No de nem baj: Csavinyáéknál se volt jobb Világ a szomszédban. — Fiú?! — tépte a kötényt magáról felbőszülten Csavinyáné. — Négy lokat után megint fiú? — Hát az fözjön neked ezután káposztás galuskát, akit a fejeságyára ejtettek. S rohant az országúton keresztül az anyjához. Az országúton pedig ugyancsak lábbal állt felfelé a béke. Sztrakvos vastag bottal kergette maga előtt Sztrakvosnét s torkaszakadtából kiáltozta: — Nekem nem kell lány! Nekem nem kell lányt , ugyanakkor a kertek alatt Pampuska rontott előre kidülledt szemekkel — hátában a felesége sodrófájával. A sodrófa egyre csak azt sikoltozta: — Nekem nem kell fiú! Nekem nem kell fiú! Tele volt Pribely harci szenvedéllyel. Ami tűz este kialudt, reggel felgyújtották s amit reggel hamu takart meg, az alkonyat felé öles lánggal égett. Hiábavaló volt itt, hogy a házasfelek egyike-másika birkatürelemmel rendelkezett. Nincs olyan birka a világon, amelyik ne ökleljen, ha heteken keresztül ugyanazt a szót kiabálják a fülébe. Először a férfiak unták el a dolgot s vasárnap a kocsma előtt szitkozódva panaszolták el egymásnak, hogy odahaza nincs biztonságba többé az életük. De az asszonyok is megelégelték a kutyamacska-barátságot , telesírták a falut olvasztott jajUkaramut,ummamiimmuiin marar-yyi—naaga—Bta jal, hogy ők, úgymond, nem bírják ki tovább a férjeiket. A férfiak azt mondták, hogy az egész felfordulást Krejcarek doktor csinálta, hogy beleavatkozott a gondviselés útjaiba, ők tehát valamelyik éjszaka rágyújtják a házat. Az asszonyok is hamar eljutottak Krejcarek doktor nevéhez s elhatározták, hogy vizbe fogják őt fojtani. Most már csak egy lépés választotta el a két ellenséges tábort a teljes egyetértéstől: ez a lépés Krejcarek doktor volt. Igazság szerint neki kellett volna eldöntenie, hogy mit óhajt inkább Azt-e, hogy megégessék, vagy azt, hogy* megfullasszák. Hogy Krejcarek doktor nem óhajtotta egyiket sem? De hiszen rosszul ismeri az a pribelyi tótot, aki azt képzeli, hogy Krejcarek doktornak a történtek után módjában lett volna egyiket sem óhajtani, Pribely alatt megrázkódott a föld s vele rázkódtak az ólomsulyú csizmák, a fehér halma-nadrágok s az egyenes sörtével benőtt agyvelők. — Jaj neked, Krejcarek! Hanem akkor történt valami, amire senki se volt elkészülve Csipak Palyának fia született. Fia és nem lánya. Csavinyáné pedig — mintha csak erre várt volna — egy egészséges leánygyermeket hozott a világra. Épen fordítva, mint ahogy Krejcarek doktor jövendölte. Azután egyre-másra születtek a fiuk és lányok a faluban, de véletlenül se Krejcarek doktor recipéje szerint. — „Na mojdusu!“ — mosolyodtak el a pribelyiek s leeresztették bosszúra emelt ökleiket. Hrncstar pedig, mint a jóllakott macska, nyújtózott egyet a megmaradt egérfark fölött s elégedetten bocsátotta szélnek a falu véleményét: — Hagyjuk a doktort, — mondona, — hiszen ez is csak olyan talentum, mint mi pribelyiek valamennyien. PESTI HÍRLVP 1929. december 1., vasárnap. Ai mukdeni kormány még nem döntött az orosz követelésekre vonatkozó tag, London, nov. 30. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A Timesnek jelentik Mukdenből, hogy Moszkva és Mukden között kétségtelenül folyamatban vannak már az orosz-kínai konfliktus tisztázására irányuló tárgyalások, de azért pozitív eredményekről még nem lehet szó és korai volna azt állítani, hogy már megállapodás jött létre. Az orosz kormány táviratban azt követelte, hogy a kínaiak nyújtsanak garanciát aziránt, hogy a keletkínai vasúton a konfliktus előtti állapot helyre fog állani, azonkívül haladéktalanul helyezzék vissza állásaikba a keletkínai vasút két orosz igazgatóját, bocsássák szabadon az orosz foglyokat és nevezzék ki azokat a kínai delegátusokat, akik részt vesznek majd az oroszokkal való formális tárgyalásokban a konfliktus érdemleges elintézése céljából. A mandzsúriai kormány még nem foglalt állást abban a tekintetben, hogy azonnal teljesítse-e az elvben már elfogadott feltételeket, hanem a nankingi kormányhoz fordult tanácsért és útbaigazításért. Feltűnő, hogy, noha a mandzsuriai harctéren a kínaiak és az oroszok között már létrejött a fegyverszünet, tizenkét orosz repülőgép csütörtökön megjelent Poketu kínai város fölött, amely Mandzsuikél 248 mérföldnyi távolságban fekszik. A repülőgépekről bombákat hajítottak le és fölrobbantottak egy munícióraktárt. Ugyancsak bombázták orosz repülőgépek a galui vasúti állomást is, Curtius beszéde jó hatást keltett Franciaországban. Párizs, nov. 30. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Politikai és diplomáciai örökben az a beszéd, amelyet Curtius német külügyminiszter a irodalmi gyűlés tegnapi ülésén a Hugenberg-féle „ szabadítási javaslat" ellen mondott, nagyon kedv hatást keltett. Rokonszenvesen fogadták azt a habrozottságot, amellyel Curtius a német nacionalista ágráció ellen fordult. Fontosnak tartják azt is, hog Curtius teljes szolidaritást vállalt Sitresemann külpolikájával, amelynek következetes folytatására késznek nyilatkozott. Figyelemreméltónak és egyúttal nagyon jellemzőnek látják azt a körülményt is, hogy maga Hugenberg nem is szólalt föl javaslatának védelmében és párthíveire bízta a javaslat megvédését. Tekintettel arra, hogy Hugenbergnek egyik bankja, az Ostbank, csúfos körülmények között megbukott, i.: azt hiszik, hogy Hugenberg aligha lesz többé abban a helyzetben, hogy diktátori szerepben tetszelegjen.