Pesti Hírlap, 1929. december (51. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

n­ dolatának a kultusza annyira megnőtt, hogy amint azt már egyik júniusi londoni cikkemben is megírtam, a Labour Party választási győzel­mének is ott volt az igazi rugója, hogy ez a párt fennen hirdette a föltétlen béke gondola­tát, míg a polgári pártok azt csak bizonyos ha­gyományos hazafias fenntartásokkal vallották, amin az abszolút ér­telemben pacifistának in­duló tömeglélek megütődött . . . Ez mind szép . . . mormogta a másik oldal ... de ilyen tö­­meglélek-hangulat fejlődése esetén mi lesz majd a birodalommal, a dicsőséges Empire-el? A svájci tehénpásztor lehet föltétlen pacifista, mert hazájának nincs semmi olyan érdeke, amihez fegyver és ököl kellene ! De így van-e az angol?­­ Nagyon szépen hangzik az, hogy a tömérdek Dominiumot s az angol király koro­nája alatt élő sokszáz millió birodalmi­­­ alatt­valót széttörhetetlen erkölcsi és gazdasági kö­telékek fűzik a szigetországhoz s van ebben nagyon sok igazság! De mégis . . . mégis . . . azt a sok tarka-barka gyarmatot, azt a sok fe­­hér-fekete-sárga-barna­ és vörösszinű­ alattva­lót, ezt a világraszóló Empire-t vájjon lehet-e igazán maradandólag összetartani angol jogai alatt csakis erkölcsi és gazdasági kötelékekkel, ha egészen megszűnnék az angol birodalmi ököl és a fegyveres birodalmi virtus?! Vigyáz­zunk tehát, mélyen tisztelt közönség!­ Félő, hogy a háborús romantika egyoldalúságának az ellenhatásképpen kialakuló egyoldalú paci­fizmus lejtőre viszi a birodalmat, csúszós lej­tőn pedig nincs megállás . . . így viaskodott egymással a brit gondolatszabadság levegőjé­ben egyfelől a háborús romantika, másfelől a háborús realizmus, ez utóbbi karöltve a kiáb­rándult föltétlen pacifizmussal s az emberek gondolatvilága hol jobbra, hol balra dőrün­­gött, mert nem tudták föllelni, hogy hol az igazság! A brit szivek keresték az igazat a csata­glória és a lövészárok tetvei között . . . keresték . . . keresték . . . vitatkozva, elkese­redetten . . . keresték ... Ekkor lépett elő a kis biztosítási hiva­talnok a „Journey's End“-e­n. Biztos kézzel megrajzolta a lövészárok minden borzalmát. Egy betűt se mond, ami szóról-szóra ne lenne igaz! Leszámol — egészen gyökeresen — a ha­gyományos háborús romantikával. Nem igaz az, hogy az emberek szívesen haltak meg. Min­denki élni szeretne s a háború bizony utálatos, csúnya, borzalmas s nem szabad megengedni, hogy megismétlődjék! Bravó, hurráh, harsogta az ország egyik része! De a fiatal Sheriff még­se esett bele német írókollégájának, Remarque­­nak egyoldalúságába, aki könyvében — A nyu­gati fronton minden csendes — olyanformán járt el, mintha valaki egy versenyparipa-is­­tállóban csakis a szennyvizet látja. Az angol Sheriff a patkányok és tejük között meglátta a­­ színaranyat is. Egyik alakja, Stanhope kapitány folyton-folyvást whiskyvel él, mert csak így tudja legyőzni a rettenetes halálfélel­met. De mégis helytáll, judat is helytáll . . . mert nem akar véteni a kötelesség­­ellen s nem csak visszautasítja a szabadságidőt, de még a gyáva Hilbertet is fölemeli magához: „Mi lenne — így kiált fel —, ha nem állnánk helyt é s iszik, tudatosan iszik, mert világosan érzi, tudja, hogy anélkül megszaladna . . . hogy él­hessen ... És Osborne főhadnagy, az őszes fejű tanár!! . . . Otthon kedves felesége, édes gyermekei vannak, a lövészárokban kis házá­ról, kertjéről ábrándozik s mégis, amikor olyan megbízatást kap, ami biztos tudata szerint csakis a halált jelentheti, egy arcizma meg nem mozdul, egy zokszót nem ejt, c all right , a férfias kötelesség szólit s megy meghalni... Hurráh, kiáltja a másik oldalt De a kétféle hurráh már nem ellentétes, mert a pacifista gondolat hurráhja egy magasabb, nagy meló­­diájú lelki zenében egyesül a birodalmi ököl­­lélek hurrákjával . . . s a Journey's Endben egyesül az egész ország! Ilyen lelki egyesülést csak olyan nép produkálhat, ahol nem neheze­dik semmiféle lelki terror a szivekre s szabad az elme minden gondolata... Nem kell több háború, ki kell kerülni, amíg csak lehet... de ha nem lehet, Osborne főhadnagy lelke ott él a milliók szívében s ha nem is igaz a hagyományos háborús roman­tika ... ott van a férfias kötelesség érzet, ame­lyik mégse bújik el gyáván az egyéni élet joga mögé, ha úgy kívánja ... az angol Birodalom érdeke. Megadjuk a császárnak, ami a csá­száré s Istennek, ami az Istené. Megadjuk a béke eszméjének, ami a béke eszméjéé, de meg­adjuk a birodalmi eszmének, ami a birodalmi eszméé. Ebben a lelki kiegyezésben találkozott itt most minden jóravaló brit lélek. A régi gö­rögök ideálja volt a szép férfitest, a középkoré a keresztes vitéz, a későbbi koré a bölcsész lé­lek, a pacifista jelenidőbeli angol ideálja pe­dig az Osborne tanár, aki igenis szeretne élni, szereti a családját, házát, kertjét, hivatását, de nem a hazája, — a nagy Empire — irányá­ban fennálló kötelességének a rovására; mert ha ez szólítja, akkor azt mondja, hogy: „all right“ és nyugodtan meghal, mert igy kívánja a férfikötelesség. Ebben a gondolatban össze­találkozott a magát lejárt háborús romantika megmaradt lényege a pacifista realizmussal s lelki egyhangúságra lépett a brit világnéz­et erkölcsi válság egy színdarab útján. Ez a magyarázata annak a nemzeti tö­megú­jjongásnak, amelyiknek nem kell se a há­borús hamis félisten-kultusz, se a gyáva ér­telmű pacifizmus... Ezért nézte meg a szín­darabot a birodalmi korona fölkent viselője i­s ezért fogadta külön kihallgatáson a nemré még szürke kis biztosítási hivatalnokot — Semmit! — Biztos, hogy semmit? — Mit csinált volna? — méltatlankodott Hrn­­cstar. — Hiszen mondom, hogy nekem nincs fele­ségem. — Szamár! — kiáltott rá Pampuska. — Ha nincs feleséged, lehet még! Ámbár gebbedjek meg, ha tiz faluban hozzád megy valaki. Néha egy szó az egész falu véleményével talál­kozik s erejétben megszázszorozva repül el útjára. Máskor pedig egy gondolat titokban bejárja az egész falut s azokat is elválasztja egymástól, akik ugyanazt tartják róla, mint szomszédaik. Most a gondolat is, a szó is Pampuskáé volt Krejcarek doktor páciensei hirtelen elszapo­rodtak Pribelyen. A páciensek pedig semmiképen se hasonlítot­­tak a régi pribelyiekh­ez. Zárkózott, titkolódzó emberek voltak. És nyakig ültek mindenféle nyavalyában. Kinek a foga fájt, kinek a dereka, kinek a keresztcsontja. Volt, aki étvágytalanságról panasz­kodott, ha nagyon faggatták. Szklavinyáné a la­pockája alatt érzett szúrásokat, bár szemre majd széthasadt az egészségtől. Sztrakvosné a lépe tájé­kán tapasztalt valami különös bizsergést, sőt maga a kövér Pampuska is olyasmit mondott, hogy neki valami belső változása lehet, mert éjjel-nappal fél. Alig volt már ember Pribelyen, aki ne panaszkodott volna az egészségére. A járvány eleinte csak a fia­talok között dühöngött, később azonban az öregek is felszedték s mentek vele Krejcarek doktorhoz, mint az űzött vad. Mindenki Krejcarek doktorhoz kívánkozott, ő volt az a próféta, aki szomjúságot támasztott, hogy mindjárt el is olthassa. És jó pró­féta lehetett, mert mindenkinek jutott az orvossá­gából. De már hogy milyen orvosságot osztogatott, azt sehogyse tudta egyik beteg a másikból kivasalni. — Ezt s azt. — mondották az atyafiak szórakozott arccal egymásnak s mentek az Útjukra, — „herba­­teáért“, „égetett pálinkáért“ vagy épen azért, ami hamarabb akadt a nyelvükre. Otthon azonban, szűk családi körben, annál nagyobb érdeklődéssel fordult férfi és asszony egy­máshoz. — No, mit mondott? — kérdezte fojtott han­gon az esteli lencse mellől Csipak Palyo a fele­ségétől. — Lány! bökte ki aggodalmasan az asz­szony. — Lány?! — ordította Patyo s úgy vágta csajkáját az ajtóhoz, hogy a kanálj­a mestergeren­dáig repült, a csajka leütötte a konyhalámpát, a lencse pedig ott maradt lógva a szemöldökfán, mint a méhraj. No de nem baj: Csavinyáéknál se volt jobb V­ilág a szomszédban. — Fiú?! — tépte a kötényt magáról felbőszül­ten Csavinyáné. — Négy lokat után megint fiú? — Hát az fözjön neked ezután káposztás galuskát, akit a fejeságyára ejtettek. S rohant az országúton keresztül az any­jához. Az országúton pedig ugyancsak lábbal állt felfelé a béke. Sztrakvos vastag bottal kergette maga előtt Sztrakvosnét s torkaszakadtából kiáltozta: — Nekem nem kell lány! Nekem nem kell lányt , ugyanakkor a kertek alatt Pampuska ron­tott előre kidülledt szemekkel — hátában a felesége sodrófájával. A sodrófa egyre csak azt sikoltozta: — Nekem nem kell fiú! Nekem nem kell fiú! Tele volt Pribely harci szenvedéllyel. Ami tűz este kialudt, reggel felgyújtották s amit reggel hamu takart meg, az alkonyat felé öles lánggal égett. Hiábavaló volt itt, hogy a házasfelek egyike-másika birkatürelem­mel rendelkezett. Nincs olyan birka a világon, amelyik ne ökleljen, ha heteken keresztül ugyanazt a szót kiabálják a fülébe. Először a férfiak unták el a dolgot s vasár­nap a kocsma előtt szitkozódva panaszolták el egy­másnak, hogy odahaza nincs biztonságba többé az életük. De az asszonyok is megelégelték a kutya­­macska-barátságot , telesírták a falut olvasztott jaj­Ukar­amut,ummamiimmuiin m­arar-yyi—naaga—Bta jal, hogy ők, úgymond, nem bírják ki tovább a fér­jeiket. A férfiak azt mondták, hogy az egész felfor­dulást Krejcarek doktor csinálta, hogy beleavatko­­zott a gondviselés útjaiba, ők tehát valamelyik éj­szaka rágyújtják a házat. Az asszonyok is hamar eljutottak Krejcarek doktor nevéhez s elhatározták, hogy vizbe fogják őt fojtani. Most már csak egy lépés választotta el a két ellenséges tábort a teljes egyetértéstől: ez a lépés Krejcarek doktor volt. Igazság szerint neki kellett volna eldöntenie, hogy mit óhajt inkább Azt-e, hogy megégessék, vagy azt, hogy* megfullasszák. Hogy Krejcarek doktor nem óhajtotta egyiket sem? De hiszen rosszul ism­eri az a pribelyi tótot, aki azt képzeli, hogy Krejcarek doktornak a történ­tek után módjában lett volna egyiket sem óhajtani, Pribely alatt megrázkódott a föld s vele ráz­kódtak az ólomsulyú csizmák, a fehér halm­a-nadrá­­gok s az egyenes sörtével benőtt agyvelők. — Jaj neked, Krejcarek! Hanem akkor történt valami, amire senki se volt elkészülve Csipak Palyának fia született. Fia és nem lánya. Csavinyáné pedig — mintha csak erre várt volna — egy egészséges leánygyermeket hozott a világra. Épen fordítva, mint ahogy Krejcarek doktor jövendölte. Azután egyre-másra születtek a fiuk és lányok a faluban, de véletlenül se Krejcarek doktor recipéje szerint. — „Na mojdusu!“ — mosolyodtak el a pribe­­lyiek s leeresztették bosszúra emelt ökleiket. Hrncstar pedig, mint a jóllakott macska, nyúj­tózott egyet a megmaradt egérfark fölött s elégedet­ten bocsátotta szélnek a falu véleményét: — Hagyjuk a doktort, — mondona, — hiszen ez is csak olyan talentum, mint mi pribelyiek vala­­mennyien. PESTI HÍRL­­VP 1929. december 1., vasárnap. Ai muk­de­ni kormány még nem döntött az orosz k­öv­etelésekre vonatk­ozó tag, London, nov. 30. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A Timesnek jelentik Mukdenből, hogy Moszkva és Mukden között kétségtelenül folyamat­­ban vannak már az orosz-kínai konfliktus tisztázá­sára irányuló tárgyalások, de azért pozitív eredmé­nyekről még nem lehet szó és korai volna azt állí­tani, hogy már megállapodás jött létre. Az orosz kormány táviratban azt követelte, hogy a kínaiak nyújtsanak garanciát aziránt, hogy a keletkínai vas­úton a konfliktus előtti állapot helyre fog állani, azonkívül haladéktalanul helyezzék vissza állásaikba a keletkínai vasút két orosz igazgatóját, bocsássák szabadon az orosz foglyokat és nevezzék ki azokat a kínai delegátusokat, akik részt vesznek majd az oro­szokkal való formális tárgyalásokban a konfliktus érdemleges elintézése céljából. A mandzsúriai kor­mány még nem foglalt állást abban a tekintetben, hogy azonnal teljesítse-e az elvben már elfogadott feltételeket, hanem a nankingi kormányhoz fordult tanácsért és útbaigazításért. Feltűnő, hogy, noha a mandzsuriai harctéren a kínaiak és az oroszok között már létrejött a fegyverszünet, tizenkét orosz repülő­gép csütörtökön megjelent Poketu kínai város fölött, amely Mandzsuikél 248 mérföldnyi távolságban fek­szik. A repülőgépekről bombákat hajítottak le és föl­robbantottak egy munícióraktárt. Ugyancsak bom­bázták orosz repülőgépek a galui vasúti állomást is, Curtius beszéde jó hatást keltett Franciaország­ban. Párizs, nov. 30. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Politikai és diplomáciai örökben az a be­széd, amelyet Curtius német külügyminiszter a i­rodalmi gyűlés tegnapi ülésén a Hugenberg-féle „ szabadítási javaslat" ellen mondott, nagyon kedv hatást keltett. Rokonszenvesen fogadták azt a hab­rozottságot, amellyel Curtius a német nacionalista ág­ráció ellen fordult. Fontosnak tartják azt is, hog Curtius teljes szolidaritást vállalt Sitresemann külpo­likájával, amelynek következetes folytatására kész­nek nyilatkozott. Figyelemreméltónak és egyúttal nagyon jellemzőnek látják azt a körülményt is, hogy­ maga Hugenberg nem is szólalt föl javaslatának vé­delmében és párthíveire bízta a javaslat megvédését. Tekintettel arra, hogy Hugenbergnek egyik bankja, az Ostbank, csúfos körülmények között megbukott, i.: azt hiszik, hogy Hugenberg aligha lesz többé ab­ban a helyzetben, hogy diktátori szerepben tetsze­legjen.

Next