Pesti Hírlap, 1930. április (52. évfolyam, 74-97. szám)

1930-04-20 / 90. szám

á­ gok lapjait olvassák, tudják, hogy milyen szürke, egyhangú és minden részletében egyforma a sajtó­juk. És megállapítom, hogy a fasiszta újságírásnak a más országokétól mindig tökéletesen különböznie kell, hogy merész, szembeötlő és lényeges ellentét­ben kiváljék abból, még­pedig nemcsak a zászló miatt, amelyet védelmez. Büszke vagyok rá, hogy egyszerű munkásem­berek fia vagyok! Dicsekszem vele, hogy két ke­zemmel dolgoztam, hogy megismertem azoknak az embereknek küzdelmeit, akik két kezük munkájá­val keresik meg kenyerüket. A munkások, úgy, mint a katonák, nélkülöz­hetetlen elemei a harcnak és­ a győzelemnek. Ez annak a viszonynak az eredménye, amely a ka­tonák és tisztek viszonyához hasonló. Együttmű­ködésük legyen nyílt és legális, minden kényszerű fenntartás nélküli. A cselekedet és a példa többet ér, mint a szóbeli propaganda. És így a fasiszta uralom alatt a munkások nem kizsákmányoltak, hanem dolgozótársai a termelőknek, életszintjüket anyagilag és erkölcsileg emelni kell, a mindenkori gazdasági helyzetnek és a lehetősé­geknek megfelelően. Azt az álláspontot vallom, hogy válság, ín­ség idején a munkás érdeke, hogy a munkabércsök­kentésbe belenyugodjék; de ha a válság elmúlt, is­mét a munkaadó érdeke, hogy az egyensúlyt visz­­szaállítsa. Kézenfekvő okok miatt Olaszországban nem lehetséges a munkás legnagyobb fizetésével járó Ford-politikát megvalósítani, de a legkisebb bérek politikája sem helyes, mert csökkenti a nagy tömegek fogyasztóképességét és végül magára az iparra is nagy hátrányokkal jár. Szeretném még egyszer megmagyarázni szindikalizmusunk termé­szetét. A vörös szindikalizmustól alapvető irány­zatban tér el, célja nem az, hogy a magántulajdont megsemmisítse. Ha a munkaadó váratlanul a vö­rös szindikátus tényével találja magát szemben, ott olyan szervezetről van szó, amely csak átmeneti béremelésért küzd, mert igazi és végső célja, hogy a viszonyokat felborítsa, vagyis a magántulajdon jogát megszüntesse. A mi szindikalizmusunk együttműködést je­lent a gyümölcsöző, jövedelmező munka idején. Le­hetséges, hogy kevésbé kollaboratív módon nyilvá­nul meg, amikor a nyereség felosztásának kérdése felvetődik. De az együttműködés elve akkor sem rendül meg, ha a két fél jóhiszeműen jár el, mert ezáltal az egyensúly, amely ideiglenesen meg volt zavarva, természetes uton ismét helyreáll. A kormány tudja, hogy a föld népe a nemzet jólétének alapja, békében és háborúban egyaránt. Álszerénység nélkül állítom, hogy az olasz mezőgazdaság a fasiszta kormány­zat első hét éve alatt hatalmasan fejlődött, elsősorban azért, mert a mezőgazdasági munkások békésen végezhették munkájukat, másodsorban a minden téren bekövetkezett technikai haladás foly­tán és végül harmadsorban annak a tekintélynek révén, amelyet a fasiszta kormányzat a földnek adott. A fasiszták nem sorolhatók egy hiú és kétkedő népnek abba a tömegébe, amely a nők politikai és társadalmi jelentőségét le akarja becsülni. A nők már azokban a régmúlt időkben is, amikor még nem volt választójoguk és nem is kívánták, óriási befo­lyást gyakoroltak az emberi társadalom sorsának irányítására. A fasiszta asszonyok, akik bátran vi­selik a híres „fekete ingeket“ és zászlóink körül so­rakoznak, hivatottak arra, hogy dicső emlékük fennmaradjon a jövendő nemzedékek számára a fa­sizmus történetében. Ne higyjük azt, hogy a holnapi olasz asszony életében a választójog epizódja lesz döntő. A nő életének mindig a gyermekei vagy a férje iránti sze­retet az irányítója. A nő, ha szereti a férjét, reá szavaz, vagy a pártjára. Ha pedig nem szereti, akkor már úgyis ellene szavazott. Az idők, amelyekben élünk, nehezek és a csa­ládban manapság mindkét házastársnak dolgoznia kell, hogy megéljenek. A férj reggel elhagyja ott­honát, hogy a gyárban, a műhelyben dolgozzék s a nő, hogy az irodában elvégezze kötelességét. Higy­jük talán, hogy ezért minden poézis száműzve van az életből? Bizonyára nem! Az új élet újszerű poé­­zissel vesz körül bennünket. Minden évszázadnak megvan a maga poézise Így volt poézis a középkor­ban, amely kényszerű együttlakásban állt és van poézis a mi időnkben is, amely más életszínvonalat teremtett. Aki tehát szereti a poézist, az ma is ah­hoz képest rendezheti be életét és a dolgokban azt láthatja, amit szelleme, fantáziája alkot belőlük. Ahol pedig a szívben nem él a poézis, ott a tárgyak is hidegek és élettelenek lesznek. Dr. Diósy Béla 1863 -1930 A feltámadás ünnepe gyászt hozott a magyar zenei világra. Nagypéntek éjszakáján örök álomra hunyta le szemét dr. Diósy Béla, a Pesti Hírlap euró­pai hírű zenekritikusa. A szomorú hír csak a közeli hozzátartozókat és jóbarátokat nem érte váratlanul, azokat, akik tudták, hogy Diósy szívós életereje alá­­hanyatlott a halál angyalával éveken át vívott ke­mény küzdelemben. A nagy nyilvánosság erről mit­­sem sejthetett. Hiszen még a hét elején, a Pesti Hír­lap kedd reggeli számában két cikk jelent meg a tol­­lálról a vasárnap és hétfő aktuális zenei eseményei­ről. Pedig mikorra utolsó kritikái megjelentek, Diósy Béla körül már ott ólálkodott az érelmeszesedéses betegek réme: az agyvérzés. Kedden délután követke­zett be ez a csapás, amely tíz éven belül negyedszer érte a különben ép, egészséges szervezetet. Többé nem lábalhatott ki belőle s az orvosok, akik mindent megtettek, hogy életben tartsák, már másnap látták, hogy menthetetlen. Szerdától kezdve már nem volt öntudatánál és szombatra virradó éjszaka kevéssel éjfél után csöndesen elszenderült, s Diósy Béla 1863-ban született Nagyváradon.­­ Középiskolai tanulmányainak elvégzése után a bécsi egyetemre iratkozott és ott is szerzett jogi doktorá­tust. De írói és zenei tehetségének ösztönzésére ha­marosan pályát változtatott. A nyolcvanas évek végén hazajött Budapestre a német újságírónak. A Neues Pester Journal kötelékébe lépett s mint alaposan kép­zett muzsikus egyéb szerkesztő­ségi munkák mellett rögtön a lap zenei rovatában is kezdett tevékeny­kedni. Rövidesen a budapesti zenekritikusok legte­kintélyesebb hangadói sorába emelkedett magvas, ügyszeretettől sugallt és szakértelemmel telített zene­­bírálataival. Ezek a külföldön is figyelmet keltettek és Diósy idővel több osztrák és németországi sajtó­orgánum részéről kapott fölszólítást, hogy a magyar zenei életről tájékoztató közleményeket írjon. Ennek is teljes hivatottsággal tett eleget. Harmincéves korában megnősült. Az Operaház remek hangú alténekesnőjét, Handel Bertát vette fe­leségül, akit csaknem négy évtizedig tartó ideális házasélet után most három éve veszített el. Az ének­lés más értelemben is szívügye volt. Fiatal korában maga is képeztette orgánumát és a hangképzés elmé­letében, az énektanítás gyakorlati kérdéseiben ugyan­oly alapos jártasságot szerzett, mint az operai és dal­irodalom stíluskérdéseiben. Ezt a speciális tudását pe­dagógiai téren is hasznosította, amikor előbb a Nem­zeti Zenedében, majd a Zeneművészeti Főiskolán elő­adói katedrához jutott. 1924-ben megszűnt a Neues Pester Journal. Diósynak azonban nem sokáig kellett hogy pihen­tesse a kritikai tollat Béldi Izer halála után, 1926-ban a Pesti Hírlap hívta meg zenereferensének. Bámula­tos frisseséggel látott munkához az új elhelyezkedés­ben. Veleszületett írói tehetsége gyorsan átsegítette a nyelvi nehézségeken és Diósy egy-kettőre a régi lett, tapintatosan, de ha kellett, harcosan igazmondó, minden szépért lelkesedő, a meggyőződése mellett ki­tartó, tiszta fejjel gondolkozó, ötletesen író zenekri­tikus, ízlése, esztétikai szemlélete a konzervatív ol­dalon tartotta. De ez nála nem jelentett megrögzött maradiságot, csupán azt, hogy kiélezett vitákban, ha alkalma adódott, annak a zenei korszaknak eszmé­nyeiért szállt síkra, amelyben első nagy zenei élmé­nyeit szerezte. Négy éven át a Pesti Hírlapba nek­scsak mindig tartalmas és tanulságos zenekritikákat írt, hanem érdekes visszaemlékezéseket is, amelyek „Egy öreg kritikus följegyzései“ címen nagy kedveltségre tettek szert olvasóink körében. Elvesztését nemcsak mi, sző­kebb kollégái, érezzük fájdalmas veszteségnek, hanem a magyar zenei és újságírói társadalom min­den rétege. És nemcsak a kiváló szakembert gyászol­juk benne, hanem a szeretetreméltó embert is. Mert lehetett a távolállók számára félelmetes tekintély,­­ akik közelről ismerték, vagy épen kollegiális viszony­ban voltak vele, csak meghatottsággal tudnak vissza­gondolni aranyos kedélyére, szolgálatkész kollegiali­tására, igaz emberi jóságára. Lányi Viktor:* A temetés. Felesége mellett teszik örök nyugovóra Diósy Bélát a rákoskeresztúri szr. temetőben, hétfőn déli 12 órakor. A gyászoló rokonok sorában csak egyik leánya, Diósy Edit, az Operaház művésznője, fogja kísérni a koporsót, a másik súlyos betegen fekszik. A temetésen Süle Antal a Pesti Hírlap szerkesztő­sége nevében, dr. Gerő Ödön az újságíróintézmények nevében búcsúztatják az elhunytat. GYÖNGYFINYLANPA Dr. Diósy Béla » Megjelent a magyar nyelvű 6210 fimator-fényképezi tankön­yv és Lexikon Kezdői* és haladók részére- nélkülözhetetlen. Ára vászonkötés* kn P 2.50- Vidékre portómentesen. Kapható a kiadónál: Fehér és Társa Speciális fotószaküzlet, Budapest, VII. ker., Károly-körút 3/a. (Fióküzlet nincs.). P­­& M HI &LAP Eg—■na— 1830. április 20., vasárnap.

Next