Pesti Hírlap, 1930. június (52. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

r l talváuy (P- H.)' 1 drb Palmira mintaszappanra 1 „ Palmira mintapúderra 1 „ Palmira míntafogkrémre 1 „ Palmira mintakölnivízre melyet ingyen küld a RIVIERA R.-T. Bpest, IV., Kossuth Lajos u. 13. Kivágandó és beküldendő. ,m *puderr kölnivíz* 1930. junius 1., vasárnap. PESTI HÍRLAP Vilmos német excsászár Istenről, a munkáról, a germán kitartásról, a lemondásról és a boldogságról Egy amerikai újságíró feljegyzését Copyright by Pesti Hírlap and Anero-American N. S. Doom, május. Szitáló esőben sétáltunk a kis városkában. Kalap nélkül jártunk. A császár haja és szakálla csapzott lett az esővíztől, de ő ügyet sem vetett rá. Fáradhatatlanul ontotta gondolatait, amelyek annyira élénken foglalkoztatták, hogy a szemei csillogtak. — Két dolog az, — mondotta a volt császár — ami a számkivetésben is erőt ad nekem: a kötelességérzetem és a kedélyem. Időnként, amikor különös nyomatékkal akart meggyőzni az elmondottak őszinteségéről, mélyen beletekintett a szemembe. — Mi az életfelfogása, felség! — Így hangzott az első kérdésem. — Filozófia! •— hangzott a felelet. — Nincs filozófiám. Plato ki akarta rekeszteni a költőket eszményi államából. Én ellenben a filozófusokat zárnám ki, akik azemberi lelket embertelen szillogizmusokkal gyötrik. Hetvenegyéves vagyok most és ha visszaemlékszem élettapasztalataimra, boldog vagyok, hogy kijelenthetem: a valláson kívül nincs és soha nem volt más filozófiám. Gyakran jut eszembe egy arab történet, amelyet életemben irányítóul választottam. Már sokszor elmondottam. Egy derék, ifjú mohamedán egy forró napon verejtékezve dolgozott, hogy egy vastag fát lefűrészeljen. Mikor megkérdezték, hogy miért dolgozik ily keményen, habozás nélkül így felelt: „Gábor arkangyal tüntetett ki azzal, hogy ezt a munkát rámbizta.“ A fiatal legény csak szerénységből hallgatta el, hogy maga Allah és nem Gábor arkangyal volt a megbízója. A mohamedán ifjú szerényen és a kötelesség érzésétől áthatva ismerte el ezzel, hogy a munkáit, bármily nehéz legyen is az, Isten tette az emberek kötelességévé. A történelem mindenféle munkában szentséget lát. Úr és szolga, a konyhalány, aki krumplit hámoz, a királyné, aki trónon ül, — mindannyian csak eszközök a Mindenható kezében. Az ő kegyelme nélkül nem kezdhetünk semmihez. Képességeink legjavát kell nyújtanunk, hogy munkánkkal kivívjuk Isten megelégedését. A többit pedig bízzuk őrá. Ez az én filozófiám! — Németország, úgy mint minden nemzet, amely részt vett a háborúban, bízott Istenben. Mégis elvesztette a háborút. Miért! — Azért, — válaszolt a császár barázdába ráncolt szemöldökkel — mert nem hallgattunk mindenben a jó Istenre, mert húzódoztunk attól, hogy a legnagyobb megpróbáltatást is elviseljük és mert nem vállaltuk azt a kockázatot, hogy kötelességünket a legvégsőkig teljesítsük. Az az ember, akiben kevés a kötelességtudás és a kötelességhez való ragaszkodás, szinte rosszabb annál, akiben semmi sincs ezekből a tulajdonságokból. A német nép csodát művelt a kitartásban, de a legvégén mégis ellankadt. A legnagyobb csoda csak a legnagyobb kitartás mellett nyilatkozhatik meg. 1914 telén meglátogattam Hindenburgot, aki akkor a keleti haderők főparancsnoka volt és megkérdeztem: „Mit tehetünk!“ Hindenburg így válaszolt: „Ha a harc ember ember ellen megy, győzni fogunk. Győzni tudunk kettő ellen, sőt három ellen is. Eggyel négy ellen már kissé nehezebb lesz, öt ellen már igen nehezen fog menni. Ha pedig hatszor annyian lesznek, mint mi, nos igen, — akkor minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy megverjem őket.“ Látja, — kiáltotta lelkesen a császár — ez a hűség! A végén azonban már 20:1 volt az arány hátrányunkra. És még így is kitarthattunk volna, ha hűek maradunk Istenhez. Az igaz ember, ha összefog a jó Istennel, mindig boldogul. Istenben kellett volna bíznunk, nem az emberi logikában és ellenségeink ajánlataiban, ami alatt a tizennégy pontot értem. Egyik legderekabb tábornokom, Otto von Below Kelet-Poroszországban nagy orosz túlerővel állt szemben. Megkérdezték, hogy meddig lesz képes tartani hadállásait, így válaszolt: „Addig, ameddig őfelsége a császár úgy parancsolja.“ Hátja kérem, ez az igazi germán szellem. A hűség megmenthetett volna bennünket. Ismétlem: kevés hit rosszabb, mint a hitetlenség. A hitetlen Saulust, a későbbi Pált, megmenthette a csoda a damaszkuszi után. A kevés bizalom és bírálgató hivő előtt nem nyitik meg az ég. — Felség, mindig ezek voltak a meggyőződései! — Mindig. Ezzel a szóval nevelkedtem: „Isten“. Atyám gyakran olvasott fel nekünk, gyermekeknek, a bibliából; később, saját házamnál minden reggel istentiszteletet rendeztem. Cselekedeteimet mindig abból a szempontból vizsgáltam, vájjon összeférnek-e az Istenről vallott felfogással. Mindig a lelkiismeretemre hallgattam. A lelkiismeret szava Isten szava. — De felség, ha mindig Isten irányította minden cselekedetében, miért büntette meg trónja elvesztésével! — Sorsom megkisértés, amelyet Isten mért rám. Nem tettem úgy, mint Hiób, aki káromolta Istent és meghalt. Én alázattal vállalom az elrendeltetést. Ahelyett, hogy egy népet kormányozzak, most rhododendronjaimat gondozom ugyanolyan lelkiismeretességgel; arra gondolok, hogy a jó Isten teremtette mindkettőt: trónt és virágot. Isten úgy akarta, hogy harminc évig császár legyek, azután megfosztott a tróntól, talán hogy megkísértse, várjon megrendült-e emiatt a hűségem. De nem rendült meg! Ha ő úgy akarja, visszahív, ha nem, akkor számkivetésben halok meg. — Nem sajnálja felséged, hogy a múlt ragyogása szertefoszlott! — Isten töviskoszorút helyezett saját fiának homlokára. Hogyan követelhetnék tőle én, a halandó, mindig virágkoszorút vagy császári koronát? — A lelkiismeretem nyugodt, hogy semmi rosszat nem tettem. Megtanultam, hogy kívülről szemléljem országomat és ezáltal sok olyat tapasztaltam, amit azelőtt nem tudtam. Talán az én hivatásom, hogy kifürkésszem az igazságot, mi volt az oka a háborúnak. Ennek tanulmányozásával órákat töltök naponta. A trónon az egész világ foglalkoztatta gondolataimat. Itt Doornban gyakran egészen egyedül vagyok gondolataimmal és Istennel. A benső élet igéjét hirdetem az anyagi élettel szemben. — Nem kívánja felséged a trónt a templomi szószékkel felcserélni! — Nem pályázom teológiai babérokra. Egy időben Poroszország protestáns egyházának feje voltam. Itt Doornban talán nagyobb szolgálatot teszek az emberiségnek, mint amíg még német császár voltam. Nyilatkozataim olyanok, mint a szél szárnyára bocsátott magvak. Ha az óceán túlsó részén termékeny talajra hullnak és megtermékenyítik azt, teljes lesz a megelégedésem. — Van valami tétel, amit különös nyomatokkal óhajtana hirdetni! — Nincs, nincs, — mondta a császár kétszer is, szinte szuggesztív erővel a szemembe nézve, miközben az esőben egy fa alatt megálltunk. — Felséged tehát feltétlenül hisz az akarat szabadságában! Van felelősség szabad akarat nélkül! — Szabad akarat nélkül nem létezik vallás. Mindenkinek módjában áll választani a jó és rossz között. Szabad akarat nélkül nem volna egyéniség, csupán a véletlen által együvésodort események és emberek összevisszasága. Meggyőződésem szerint minden ember tudja, hogy mi a jó,és mi rossz. A modern metafizikusok előtt ezt talán nem lehet bebizonyítani, amint azt sem lehet bizonyítani, hogy egy meg egy okvetlenül kettő. A szabad akarat az az alap, amelyen az emberiség, a társadalom és a civilizáció nyugszik. Eszembe jut egy legenda, amely vallásos érzésemet megmagyarázhatja. A mennyország előszobájában új jövevények ültek. Voltak köztük római katholikusok, görögkatolikusok és luteránusok. Mindegyik csoprt, a többitől aggodalomteljesen messzire utódva, szorosan összetartott és valamennyi a maga Istenéhez zengett éneket, abban a reményben, hogy ő nyeri meg Szent Péter bizalmát. De Szent Péter a sírkét fillét fordította feléjük. Közben beesteledett a nap, mint valami hatalmas, eloltott lámpa, lebukott az égről. A menny előszobájában egyre hűvösebb és hűvösebb lett. A kietlen sötétségben a különböző csoportok egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Félelmükben annyira összemelegedtek, hogy felfedeztek egy dicsérő éneket, amelynek közös érintkezési pontja volt: valamennyien egy Istenben hiszünk. És miközben ezt énekelték, Szent Péter meghallgatta Kapható minden jobb detailüzletben. 1.