Pesti Hírlap, 1930. július (52. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-11 / 155. szám

a Fehérek és feketék harca. Az utóbbi időben megint meglehetősen sűrűn érkezik hír arról, hogy Amerika valamelyik részében meglincseltek egy szerecsent, aki súlyosan vétett a fehérek felsőbbsége ellen. Alig egy-két napja azt új­ságolta a távíró, hogy egy fogház igazgatósága katonai segítséget kért, mert különben nem tudja megakadályozni, hogy a fehérek fölháborodott tömege meg ne rohanja a fogházat és ki ne­ hurcoljon belőle egy ott elzárt szerecsent­, akit, már hetek óta halálra keres. Föltűnő, hogy ezek az esetek inkább az északi államokban történnek, holott a „fekete kérdés“, talán a tropikusan szép és szubtropikusan forró Louisiana állam kivételével, a déli államkában nagyon izgatja a­ lelkeket. A szerecsen olyan szövetségest szerzett magának, aki az elnyomottat, ha szorgalmas, kitartó és türel­mes, sohasem hagyja cserben­ az időt. Ez fekete barát­jának már eddig is sok nagy szolgálatot­ tett azóta, hogy az északi megszálló csapatok visszavonása után itt, délen a polgárháború után egy évtizeddel megkez­dődött a reakció. Az idő egyenjogúsággal biztatja polgári és társadalmi tekintetben és csak azt kívánja tőle, hogy mindig dolgozzék a maga tökéletesítésén, tartsa ébren a közösség érzetét és mindig legyen ké­szen áldozatra. És ezek a fekete emberek nagyon is vigyáznak mindenre és el fog jönni az idő, amikor akkora lesz a hatalmuk, hogy követelni merhetnek. Az Egyesült­ Államokban ma 12 millió szerecsen él. (Számuk a polgárháború óta megduplázódott.) Közülök 9,5 millió délen, 1 millió mint ipari munkás, alkalmazott a városokban, 8 millió a vidéken él. Ma 132.000 szerecsennek saját farmja van egy millió szere­csen farmot bérel, 700.000-nek saját lakása s 70.000-nek saját üzlete van. A szerecsen gyerekek hetven száza­léka jár ma iskolába. Évenkint tízezren látogatnak kollégiumokat és egyetemeket. Több százat avatnak­­ minden évben doktorrá. Megszámlálhatatlan a fekete orvos, ügyvéd, tanító, lelkész, akik délen természete­sen csak a fekete lakosság körében működhetnek. Az első szerecsen bankot 1888-ban alapították és ma hetven szerecsen bank van, évi 100 millió dollár for­galommal és azonkívül szerecsenek által kormányzott hatvanhét biztosító intézet, egy millió ügyféllel é­s 250 millió dollárnyi biztosított összeggel. A szerecsen iskolák száma hatalmasan növekszik és a szerecsenek iskolák alapítására és építésére jó­val több pénzt áldoznak, mint a csikágói nagy jó­tevők. A színeseket délen ma még elütik polgári jo­gaiktól és pedig többnyire az államalkotmányok csalafinta fogásaival; ma még a büntetőtövényeket is másképpen alkalmazzák­­velük szemben, mint a­­ fehérekkel szemben; ma még nem­ tölthetnek be köz-­s hivatalt a vegyesen lakott területeken; fehérek közt­­ ma még nem praktizálhatnak a diplomás feketék,­­ sőt a társaság kinézi a maga köréből azt a fehér ■ embert, aki fekete titkárnőt tart. Ma még teljes a­­ kaszti elzár között* dg, ami annyira megy, hogy a­­ fekete orvostól, a fekete ügyvédtől, a, fekete tanítótól*], általában megtagadják az ur megszólítást és teljes­­­­séggel lehetetlen, hogy szerecsennek helyet kínál­janak a fehér ember asztalánál. De eljön a nap,­­ amelyen a szerecsen ezt mondhatja majd fehér embertársának: —­ Most­ már sok mindenben olyan vagyok, mint te, fölveszem veled a versenyt, nem egyben pdig túl is teszek rajtad. És ekkor föltétlenül megoldódik a fekete pro­bléma és az igazságos megoldás magától fog adódni. Mindmáig azonban nem tudtak megszabadulni az előítéletektől a déli nagy államok, de az idő kereke­­ nem áll meg és a maradiak már inogni érzik lábuk alatt a talajt. Itt is, ott is lencselhetnek még Ameriká­ban a hazájuk demokráciájával és liberalizmusával kérkedő emberek, ámde minden jel arra vall, hogy az a maradiság, amely a test színétől és alkatától teszi függővé valamely érdem elismerését, pusztulóban van.­­Nem holnap, nem is holnapután, de mindent megkap majd a fekete polgár is jó barátjától, az időtől. Különösen két körülmény siet előmozdítani a majdani változást. Az egyik az, hogy a fekete polgár­társakat­ az egyenjogúsításért folyó küzdelmükben tá­mogatják azok a fehérek, akik okosan megértik, hogy előrehaladáson törekvő államban nem szabad elma­radnia egyetlen néprétegnek sem, ha nem akarják, hogy az egész nép megszenvedje. Amerikában minden tizedik ember a fekete faj leszármazottja. És ez elég annak biztosítására, hogy a szerecsenek ne menjenek tönkre, ne pusztuljanak el. Elég azonban arra is, hogy később jogait követelő hatalommá váljanak. A másik körülmény: a nő. A háború után az Egyesült­ Államok­ban a nők magkapták a sz­vazati jogot és most már a déli államok asszonyai is­ egyre élénkebben érdeklőd­nek a közügyek iránt. Amit a nő akar, az megtörté­nik és a nők nem fogják akarni az örök igazságta­lanságokat, a vérengzést, a lincselést, a törvényen­­kivüliséget. Román panasztok tiltakozása az uzsora ellen. Bukarest, jul. 10. (A Pesti Hírlap tudósító­jának távirata.) Szucava bukovinai községben csütörtökre az uzsora elleni tiltakozás céljából gyűlést hívtak össze, amelyet a hatóságok betiltottak. A hivatalos jelentés szerint mintegy ezer paraszt részvételével a gyűjtést mégis megtartották és a banképületek előtt kihágások fordultak elő. A parasztok még mindig a városban vannak, ahonnan nem akarnak távozni. Eddig szól a hivatalos jelentés. A Diminatea­ cserno­­vici tudósítójának távirata szerint a megjelent pa­rasztok száma mintegy négyezer volt és ezeknek egy része antiszemita kihágásokat követett el. A gyűlés résztvevőinek nagy száma főleg azzal függ össze, hogy a városban csütörtökön országos vásár volt. A szucavai eseményekről pontos részleteket még nem lehet tudni. PESTI HÍRLAP 1930. június 11., péntek. A Habsburg-restauráció egyre lényegtelenebb kérdése Európa életének. A olasz félhivatalos lap a francia kormány ellen. Róma, jul. 10. A római lapok kivonatosan is­mertetik a párizsi Temps cikkét, amely a többi kö­zött az osztrák csatlakozással és a magyar trónkér­déssel is foglalkozik. A félhivatalos Giortwli áltállá­ma A Temps háborúval fenyegeti Magyarországot és Ausztriát címmel ellátott cikkben foglalkozik a párizsi lap közleményével­, amelyhez a következő kommentárt fűzi: — Nagy érdeklődéssel olvassuk a Temps cikkét. A konklúzió, amely belőle levonható, nagyon egy­szerű. Franciaország, amely el akarja hitetni ma­gáról, hogy minden cselekedetét békevágy sugalja, hidegen bejelenti háborús szándékát, olyan hábo­rúét, amely azonnal általános lenne. A háborús okot az Anschlussban és a magyar monarchikus restaurációban látja, olyan kérdésekben, amelyek kétségtelen fontosságuk mellett egyre kevesebb ér­deklődést keltenek és egyre lényegtelenebb kérdései Európa életének. Két hónapi fogházra ítélték az újvidéki magyarok vezérét. Újvidékről jelenti a Pesti­ Hírlap tudósítója. Dr. Brezovszki Vándor újvidéki orvost és szanató­riumtulajdonost, a magyar párt újvidéki csoportjá­nak volt elnökét, a bíróság a csütörtökön megtar­tott tárgyaláson államellenes izgatásért kéthónapi fogházra ítélte. A tárgyaláson,, amelyet Újvidék egész társa­dalma élénk érdeklődéssel kísért, a tanúk egész so­rát hallgatták ki. Brezovszki kijelentette, hogy beszédének, ame­lyet az újvidéki lövészotthonban mondott, nem is volt politikai tartalma, hanem csupán üdvözlés volt. A tanuk közül egy hírlapíró azt vallotta, az volt a benyomása, hogy Brezovszki beszédében poli­tikai célzásokat tett és tényleg azt mondotta, hogy a jelenlegi állapot a tatárjáráshoz hasonlít, de bízik a magyarok jobb jövőjében. Korányi katholikus plébános­­ tanúvallomásában azt mondotta, hogy Brezovszki beszédének nem volt politikai tendenciája. Magyar­ellenes botrány Arad város közgyűlésén. Arad, júl. 10. Szerdán délután tartotta első közgyűlését Arad város új­ tanácsa, Barabás Béla m­a­­­jyarnycihű­ fölszólalása pu­iff.Briyan­ti májiQzds­t ...vál­tott ki a liberális tanácstagok rzűrcéről. A liberáli­sok Barabást a magyar nyelvvel való demonstráció­val vádolták, Barabás azonban ennek ellenére ma­gyar nyelven fejezte be beszédét, melyben második Károly Iránt fejezte ki lojalitását. Az egyik liberális szónok éles hangon tiltako­zott az ellen, hogy Arad város tanácsában más nyel­ven is föl lehessen szólalni, mint románul. A következő fölszólaló dr. Parecz Béla­, szintén magyarul kezdte beszédét, majd saját kijelentése szerint a békesség kedvéért románul folytatta. Be­szédében rámutatott arra, hogy „a hírhedt magyar el­nyomás" idején román képviselők és közigazgatási funkcionáriusok a magyar közéletben szabadon használhatták anyanyelvüket. Hivatkozott a párizsi szerződésekre, amelyek minden román állampolgár jogát biztosítják, hogy bármely nyelvet szabadon használhasson. Dr. Parecz fölszólalása után Mursier Jusztin prefektus szólalt föl és reflektálva Parecz be­szédére kijelentette, hogy nincsen olyan román tör­vény, amely a magyar nyelv használatát, eltiltaná, és ezért a­ magyar tanácstagok Arad, város közgyű­lésein is szabadon használhat­ják anyanyelvüket, de­ egyúttal kéri, azokat, akik tudnak, beszéljenek romá­nul, hogy a mostanihoz hasonló incidensek ne for­dulhassanak elő. ■1 Meg kell sülni (Palanatf­elvét­etek a­ kánikuláról.) 1. — Mégis csak jó ez a b­elta ebben a rettentő hőségben — mertt — Mert ettől mindenki fánkat. 1. — Drágább less a liest, a dohány, a bélyeg . . . Milyen, öröm ezt hallgatni, a kánikulában. A hideg fut végig a hátamon, X - szírtess egymás­­közt. —Mit vegyek fel ebben a hőségként — Talán e,fly újabb előleges — És ha­ nem kapom megt­­“-Lesz legalább, ami lehűt ! Sóhajt a hordára . ■ \ — Bár áll­hatnék az Északi Sarkon, ott sem ke­reshetnék kevesebbet. S. A humorista monológja: — Meg kell sülni! Sebaj. Legalább nem mondják, hogy sületl­ek fr­ukceim. ÜT MI. A milliomos-rikkancsok. Aki ember vitte valamire, mind az újságíráson kezdte — nálunk, vagy pedig a rikkancsságon — Amerikában. Nálunk szerfölött ritka az olyan ban­kett, amelyen az érdemeiért ünnepelt férfiú el nem árulná, hogy: „én is újságíró voltam“, viszont Ame­rikában Marc Twaintól kezdve, Edisonon át, egé­szen minden valamirevaló milliomosig, minden élete rajz a dicsőség útjának elejére a rikkancsi foglalko­zást teszi. Ez magyarázza meg azt, hogy Detroitban a milliomosokká vedlett egykori rikkancsok klubbot alakítottak, amelynek célja az, hogy a mai rikkan­csokat, tehát a jövőbeli milliomosokat, pályájukon szóval és tettel segítse. Ennek e maga nemében pá­ratlan klubnak a tagjai minden évben csak kétszer találkoznak: karácsonykor és június hónapban, és mindkét találkozáson egy napra a rikkancsok sze­repét veszik át a milliomosok, kiállnak az utcára és mint régente, újságot, árulnak. Természetesen nagy­szerű üzletet csinálnak, mert aki csak teheti, ha nem drágábban, tíz centért szívesen vesz a dollármillio­mostól újságot csak azért, hogy a „köszönöm“ szót hallják tőle. Tehát most júniusban megint kirukkoltak a milliomos-rikkancsok. Detroit utcái tele voltak újsá­got áruló gazdag emberekkel, mialatt az igazi rik­kancsokat fejedelmi módom megvendégelték a klub helyiségeiben. Egy szemfüles újságíró huszonöt da­rab egydollárost tett a zsebére és elhatározta, hogy ezen a huszonöt dolláron megintervenál huszonöt milliomost. A dolog nem is ment nehezen, a millio­mos-rikkancsok szívesen feleltek minden kérdésére és valamennyi azt mondta — amit, azt hisszük, nem kell szó szerint venni —, hogy milyen szép idő volt az, amikor pénz ugyan nem volt a zsebében, de he­lyette újságcsomag volt a hóna alatt. Az első rikkancs, akit az újságíró kikérdezett, Thomas F.­ligan volt, aki a hivatalos kimutatás szerint évente cs­ekély 792,000 dollár, jövedelmi adót fizet. Az újságíró egy újságot vásárolt tőle, egy dol­lárt adott érte és amikor oda akarta adni a vissza­járó összeget, intett neki és azt mondta: •— Csak hagyja, barátom. A milliomos-rikkancs mosolygott. Látszott, hogy nagyon tetszett neki és szívesen felelt az újságíró ama kérdésére, hogy: hát hogy is volt akkor? — Akkor . . . bizony akkor nem kaptam egy újságért egy dollárt, hanem reggeltől késő estig fut­kosnom kellett, hogy minél több újságot adjak el. De nemcsak hogy sok újságot adtam el, hanem szeren­csém is volt. Egy napon előkelő fogat állott meg ott a sarkon, ahol én újságot árultam és a kocsiban ülő úr magához vntve, újságot kért tőlem- Persze nagyot ugrottam, hogy­ minél hamarább kiszolgál­­jam, de megbotlottam és végigvágódtam, az újság­­példányaim pedig beleestek a sárba. Keserves sí­rásra­ fakadtam, mire az az úr kiszállt a kocsijából, odajött hozzám és megvigasztalt. Kölcsönösen meg­tetszettünk egymásnak és ettől kezdve biztosítva volt a karrierem. Az ismeretlen ugyanis az egyik Astor, volt. Enn­ek az elvágódásnak köszönhetem a mil­lióimat. A második rikkancs, akit az újságíró ki­valla­t­ott, Morgan egyik bizalmas embere, Lumington is­mert pénzember volt. Ma többszörös milliomos és az akkori rikkancs a szó szoros értelmében belecsúszott a milliomosságba. — Ma negyven éve, — így kezdte a gazdag rikkancs —, hogy megkezdtem a pályafutásomat. Akkor az volt a dolgom, hogy minden nap pontban déli tizenkét órakor az egyik nagybankba beadjak egy újságot. A kuncsaftomnak az első emeleten volt az irodája. Fölmentem a lépcsőn és hogy minél ha­marabb lenn legyek, ráhasaltam a lépcső korlátjá­­jára és nagy gyorsan lecsúsztam a földszintre. Egy szép napon, amikor szintén a gyors lejutás e csal­hatatlan módját praktizáltam, nagy ijedelmemre azt láttam, hogy odalenn a karja végénél egy elegáns úr áll. Fékeztem amennyire lehetett, de az újság­jaim meggátolták erőm kifejtését és szabad mozgá­somat. Megtörtént, amit sehogy sem tudtam elhá­rítani:­ a talpam nem éppen a legenyhébb érintke­zésbe jutott az előkelő úr mellével, aki rendkívül megharagudott, szigorúan rámnézett, de még mi­előtt megszólalhatott volna, nevetve így mentege­­tődztem: „Mit akar, uram? Hiszen látta, hogy lecsú­szom és azt is tudnia kellett, hogy csúszás közben nem­ lehet azonnal fékezni. Hát ön nem csúszott soha, amikor fiatal volt?“ Az előkelő úr elnevette magát és­­ a szerencsém meg volt alapítva. Az az úr tudniillik, akit mellbe löktem, John Pierpont Morgan volt, akinek annyira megtetszett a védeke­zésem, hogy azóta mindig szemmel kísért és segített. A tanulsága pedig az újságíró tanulmányútjá­­nak az, hogy a rikkancsi foglalkozáson kezdve már nem egy amerikai ember gazdag és tekintélyes fér­fiú lett, de nem­ csupán a maga emberségéből, h­a­nem­ — amint e két példából is láttuk — főként azért, mert jókor megfelelő patrónusa akadt. Íz vallásoktatás reformja Jugoszláviában. Belgrád, júl. 10. (A Pesti Hírlap tudósítójá­nak távirata.) A hivatalos lap csütörtöki száma új törvényt közöl, amely az összes egyházaknak sza­bad kezet biztosít az iskolai vallásoktatás ügyei­ben. Az eddigi állapot a vallásoktatás kérdésében bizonyos állami beavatkozást engedett meg.

Next