Pesti Hírlap, 1930. december (52. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

BUDAPEST, 1930. LH. ÉVFOLYAM, 274. (17.339) SZÁM Előfizetési árak: Egy hónapra 4­ pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér.­­— Kiütő­dön az előfizetési ár kétszeres­ei ■m Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon-. Aut. 122—95. Feleii­dék: Vilmos császár-u. 3. Tel. mint a szerke­ztő­ségnél, Erzsébet körút 1­­lei. .1.352^96 A szól­ók jegyzékét­ az apróhir­detések élén közöljük Az élő szobor. A magyar főváros legforgalmasabb helyén tegnap óta ott áll bornzbaöntött ércalakja a ma­gyar újságírófejedelemnek. Kisfaludy-Strobl művészi alkotása szinte kísérteties elevenség­gel jeleníti meg előttünk mesterségünk díszét, a ■Pesti Hírlap büszkeségét, Rákosi Jenőt. Úgy látjuk őt viszont, ahogyan minden nap láttuk. Nem ünnepi pózban, (ila ugyan Rákosi Jenő­vel kapcsolatban, aki hétköznap és ünnepnap egyformán maga volt a természetes egyszerű­ség, lehet és szabad pózról beszélni.) A hétköz­napok Rákosi Jenője áll előttünk. Az az em­ber, aki­tek a hétköznapi habitusán is keresztül sugárzott a kivételes, nagyszerű lelkek minden­kit lenyűgöző, rendkívüli értéke. Bal kezében azt a kis össze-visszagyű­rt kalapot tartja, amely mindig türelmesen várt a Pesti Hír­lap szerkesztőségének a fogásán, addig, amíg a gazdája a ragyogó vezércikkeit írta. Jobb kezét kissé fölemeli, azzal a jellegzetes gesztussal, amelyet mindig viszontláttunk nála, ha a szerkesztői szobában a hitét, a véleményét élő szóval magyarázta. A bronzszobor ott foly­tatja, ahol az élő ember abbahagyta. Milliók­hoz beszél továbbra is. Egyszerűen, közvetlenül szól az utca népéhez, a tömegekhez, az egész magyar nemzethez. Mintha ma is élne. , Miről beszél ez az élő szobor? Arról a nagy eszméről, amely Rákosi Jenő utolsó éveit teljesen kitöltötte: a magyar reménységről, a magyar újjászületésről, a revízióról. Ez az eszme késztette Rákosi Jenőt arra, hogy életé­nek utolsó évében, nyolcvanhat esztendő súlyá­val a vállain messze utakra induljon. Buda­pestről elzarándokoljon Skóciába, hogy ott flo­­thormero lorddal beszéljen, majd pár hónappal később a lorddal való új találkozóra elutazzék Velencébe. Azután Velencéből Rómába, ahol Mussolinivel tárgyalta meg Csonkamagyaror-­­szág szomorú jelenjét és a magyar nemzet el nem herdálható büszke jövendőjét. Revízió! revízió! revízió! — ezt hirdeti ott az­ utcasar­kon az új szobor, amelyben mi, a toll munká­sai az újságíró mesterség megdicsőülését látjuk. Vasárnap óta új zarándokhelye van Bu­­dapesten azoknak, akik a revízió eszméjéért küzdenek. Ezt a zarándokhelyet azonban meg­­szentségteleníti az, aki csak puszta frázisokkal akarja azt megközelíteni. A bronzalakban to­vább élő Rákosi Jenő, aki hosszú és nagyszerű életének utolsó föllobbanásával is a revízió ügyét szolgálta, többet követel a nemzettől a puszta szavaknál. Ez a szobor elszánt akaratot­­ és önfeláldozó tettrekészséget követel a nemzet minden egyes fiától. Ha az élő Rákosi Jenő Is­ten kegyelméből csodálatosan hosszúra szabott élete rövid volt ahhoz, hogy megérje a magyar nap hajnalhasadását, a bronzszobor bizonyára megéri azt az időt, amikor Cson­kam­agyaror­­szág fővárosa ismét Nagy-Magyarország szék­városa lesz, amikor a hálás utókor köszönő kül­döttségei helyezik el a koszorúikat annak az emléke előtt, aki legszebben szóló és legértéke­sebb­ harsonása volt az eljövendő jobb időknek. Mintha egyre határozottabb pirkadó fény tű­nnék föl a magyar égbolt sötétségébe.­­Mintha már kezdene szárbaszökni a­.vetés azon a mezőn, amelynek a külföldön Rethernierer lord, idehaza Rákosi Jenő voltak a magvetői. Az utolsó hetek krónikáiról­ számos olyan je­­­­len­séget jegyezhettek fel, amely erre mutat . Mit hirdetett Mussolini a fasiszták október végi , római diadalünnepén ■ Hirdette a békeszerző­­­dések revízióját, amely nemcsak olasz érdek, hanem egyetemes érdeke az egész világnak. És nem­ is lehetetlen dolog, hiszen a népszövetségi alapokmány, maga is számol a békeszerződések megváltoztatásának és megjavításának az es­hetőségével. Leon Blum, a francia szocialisták vezére a Populaireben írott cikkében Mussolini beszédéről, megállapította, hogy az „hivatalosan megnyitotta a szerződések revíziójára vonat­kozó akciót“. S azt követelte, hogy a francia kormány kezdjen nemzetközi tárgyalásokat a békeszerződések érdekében, mert Mussolini ke­zéből ki kell venni ezt a „propagandaeszközt“. Értitek, magyarok! Az elfogulatlanul látó fran­cia már kezdi észrevenni, hogy Európa meg­változott közszelleme mellett a revízió követe­lése propagandaeszközt jelent, amellyel vesze­delmes szembehelyezkedni. Még ma kevesen vannak Franciaországban, akik ennyire elfo­gulatlanok, akik ezt ilyen világosan látják. De Hervé, Dalaides, Cot és mások állásfoglalását mutatja, ott is kezdenek megnyílni az elmék­­ az­­előtt az igazság előtt, hogy Európa mindég­, mai nyomorúságának oka a békeszerződésekben lefektetett rendezés képtelensége. Ott is kezdik érezni, hogy a revíziót követelő elégedetlenek fölvonulása egyre számottevőbb, egyre vesze­delmesebb erőt jelent Európában. Curtius Ber­linben nyíltan hangoztatja, hogy a versaillesi szerződés nem lehet Európa örök törvénye és bejelenti a német nép igényét a revízióra. Bethleb­ nyugtalanító utazásokat tesz Róma, Ankara és Berlin között. Az ijedősek már lát­ják a revíziós frontot, amellyel meg kell mér­kőzni. Marinkovics jugoszláv külügyminiszter a bankárok egyesületének bankettjén panaszko­dik, hogy „a szomszédos államban állandóan szaporodnak a békerevízió érdekében tartott összejövetelek és gyűlések“. Még erőlteti az optimizmust, mert megállapítja, hogy „azok A Kaucsuk-Papa leánya. írta: Pekár Gyula. Nagy meleg volt azon a nyáron Párizsban, a diáktársak mind hűselni szöktek már, úgyhogy egy július végi estén szépen magunkra maradtunk a m­űvészkocsmában, Almirall meg én. Búsan néz­tünk az abszint fölött egymásra, hová az ördögbe meneküljünk a Latin Negyed ballasztó légköréből? Az amerikai fitt végre a homlokára ütött: — Megvan! A Bretagneba megyünk! Igen, Dinardba .. .— Köszönöm, a legdrágább hely francia földön! a. — Hallgass, egy fillérbe se fog kerülni. íme, itt a levél, itt írják, most kötött ki ott jachtjával a Kau­csuk-Papa... No, mit nevetsz ? Igen. A Kau­­csuk-király, a híres Harper milliárdos, de én csak Kaucsuk-Papána­k hívom, mert ismerem őt s azt a vele jött fess newyorki társaságot is. Készülődj, ma este indulunk s remekül fogunk mulatni... Süirgönyzök! Csak bízd rám! Víg utazás, csupa derű, csupa diáktréfa s bo­hém éle ... bizony nem aludt ott körül­ünk senki a vonaton. Megrészegedtünk a magunk jókedvétől s mire másnap este az elegáns tengeri fürdő állo­mására begördültünk, oly kacagó lendülettel bo­rultunk a ránk váró, minket üdvözlő fiatal ameri­kai gavallér nyakába, mintha legalább is harminc üveg pezsgő pergőtüze robbant volna ki belőlünk. A csemete­milliomos azonnal a fényárban úszó Cursaal forrasza elé robogott velünk: ,,siessünk, mert az Almirall sürgönye folytán nagyon várják már önöket, főként önt. Mister ... pardon, de nem tudom a nevét kimondani, hát csak Mister Buda­pestnek fogjuk önt hívni... igen, a leányok na­gyon várják önt, mint előtáncost, aki m­eg fogja tanítani őket a híres bécsi keringőre. Hamar!“ Futottunk föl a lépcsőn: fény, pompa ... egész Pá­rizs, Madrid, Pétervár és London eleganciája pá­­voskodoa ott, lordok, h­irálisok, nagyhercegek for­golódtak az egész és félvilág legragyogóbb csillagai körül. Mimi az immár éjfekete öböl felé pillant­­gattak: farsangos fényárban rajzolódott ott ki a Kaucsuk-király hatalmas fehér jachtjának a ke­cses formája. Magán az­ úszó palotán persze senki se volt e percben,­­ az egész idecseppen milliomos társaság már itt mulatott a parton. Amerikaidé kí- i méletlenséggel foglalták le a Cursaal legszebb sza­lonját s odavertük minket. Belépünk. — nini ci­l­gány! Csakugyan Patikátu­s Ferkó muzsikál ott ! (mellette persze neje, a maga is milliomos „Csoko­­r ládé-királyné“ s féltékenydúsan őrködik a vonótól megválni nem tudó csapodár ura fölött!) — „szer­vusz Ferkó!“ Neki se kell több, rázendíti a Rákó­czit, mely minden reflektornál diadalmasabban te­reli ránk a figyelmet. A csemete-milliomos szabadon elövezet engem s emelt hangon darálja az Alm­irall­­tól tanult leckét: — Hölgyeim, itt a kiváló magyar diák és gentleman táncművész. Mr. Budapest- akit­ legutóbb a párizsi Moulin-Rouge kért föl tánc-professzornak s aki önöket meg fogja tanítani a híres bécsi ke­­ringűre s a magyar csárdásra! Zsongó zsivaj ... a kotillon-pompa pántli­kás és virágos ívei alól vagy tizenöt leány és húsz gavallér siklott elő; mind azzal­­a vidor nyíltság­gal siettek felém, mellyel az amerikaiak a barátok barátait szokták üdvözölni. Elámultam: c­supa bá­josan szabados sportoló fiva, csupa szeszélyesen csapongó acélpillangó, biz’ Isten mintha az őslakó indiánok kiszámíthatatlan merészsége villanna sze­mükből! íme, még a nevemet se tudják s mégis oly pajtáskodó bizalmasan csevegnek velem, mintha gyerekkoruk óta ismerném őket. Visznek a táncba s ujjongva tanulják tőlem a bécsi keringőt. -- ne­kem persze fogalmam sincs róla, kivel, kikkel let­tek. Csak annyit tudok, hogy csupa milliárdos leány, kik azonban a végletek törvényeinél fogva ismét oly mesterkéletlen­ül kedvesek, mintha kraj­cár nélküli szegény teremtések volnának. Almirallra nézek,­­ a fülembe súgja: — Veled ilyenek, mert látják, hogy nem vagy hozományvadász, de nézd csak, mily arrogánsak azzal a kopaszodó kövér, osztrák herceggel, aki kimondottan amerikai partit akar csinálni. . . Rá­­se néznek! De n­em hallgathatom tovább, a­ leányok már ismét tánéba ragadnak.. Széles bécsi Schieberigrh tempóban repítem őket tova. Táncosnőm, elfúlva csacsog': 1 . . . , ' ... —• Mister ... hogy is hívják önt? No mindegy, úgy se tartanám meg a nevét. Hát remélem, meg­látogat. — — Hol? Itt a hotelben? — Dehogy, kissé messzebb... jöjjön el hoz­zánk Floridába! — Eressz. — súgja egy másik acélpillangó, — most én táncolok Mister Budapesttel! Hát ide hallgasson, Ígérje meg, nem megy Floridába, ha­nem hozzánk jön el San Franciscóba — — Hová gondoltok? — kiáltja egy harmadik a karomba öltve a magáét, — én tudom, önök euró­paiak nem szeretnek utazni, hát jöjjön velünk egy egészen közeli kis kirándulásra... Egyiptomba, nos! ? Álmok, kacajok, tervek, pillantások . . . én a tánctól lihegve, mámorosan nézek körül, melyik is e hálásan évődő tanítványok közül a legszebb? Eltalálják a gondolatomat s mindjárt belemennek a stréfába, persze azzal a biztos amerikai tudattal, hogy őket igaz gentleman nem meri félreérteni- a dollár-princesszek vihogva­­állnak glédába elém. ..nos, válasszon!“ ... midőn egyszerre a főrendező, a csemete-milliomos szava harsan föl: „menjünk a jachtra . . feljött a hold, majd a jachton tánco­lunk tovább!“ Máris sodor az illatos örvény kifelé. A for­gatagban meglök Almirall. Odanézek: utolsónak akkor kel föl a túlsó sarokból egy­ nyu­tt perga­­mentkapa, rosszkedvű vagy tán inkább szomorú öreg úr. Vállat vonok s intek Almirallnak: ■T Te, hagyjuk itt ezt a vén madár­ijesztőt. Olyan girhes, mint egy rheumás dugóhúzó. Minek rontsa a kedvünket?! Almirall felelne, de ugyanebben a percben egy tündérszép, lenge teremtés siet az öreg tárhoz, gyöngéden megcirógatja s valamit súg a füleb­e. Tán kérleli, biztatja, tartson velünk ... Én ámultan torpanok meg: ime, tudom már, itt van ő, ez az aranyhajú, kékszemü csudaleány a legszebb! Álom a nézése, mese a jelenése. Ysolda buga ez, egy tim­ó korrigán-tündér az Artus-legendából! Kér­dően ragadom meg az Almirall kezét, ő rám nevet: — Hogy kicsoda ? Hát ez az a híres szép Mari. .. az a vén meg maga a Kaucsuk-Papa — Diáktársam int, bólogat, tovább beszél, de a parton örvénylő, társaság elszakít bennünket egy­mástól s én nem hallom többé a szavát. Farsangos kedvvel­ kacagok föl az éjbe: „a KaucsukPapa?! Pompás ... De amily bájos Mari, bezzeg annál ece­tesebb bácsi a papája!... Mindegy, eolse árt a háziurat ismerni, majd bemutatkozom az öregnek“ ... Egyelőre azonban csak Mohot­ tartottam szem-

Next