Pesti Hírlap, 1931. április (53. évfolyam, 74-97. szám)
1931-04-01 / 74. szám
BUDAPEST, 1931. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 10 fillér. Egyes pelei ányazámára (pályaudvarokonra) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres Kip Községi váltógazdaság. Irta: Nagy Emil. Sok panaszt hallunk amiatt a közéleti küzdelmek arénájában, hogy nincs nálunk parlamenti váltógazdaság. Nem váltogatják egymást pártok az uralkodásban, ami pedig a parlamenti alkotmány elengedhetetlen kelléke. Ha nálunk kialakul egy kormányzati rendszer, legyen annak a feje akár Tisza Kálmán, akár Bethlen István, az úgy felszívja magába az egész ország vezető értelmiségének a nagy többségét, hogy nem marad hátra egy olyan másik társadalmi garnitúra, amelyikből új kormányzati rendszert lehetne alakítani. Az alkotmány visszaállításától, vagyis 1867-től egészen 1910-ig — a sikertelen koalíciós próbálkozás leszámításával — ugyanaz a kormányrendszer uralkodott. Csak a rendszert vezető kormányok személyei változtak, de maga a rendszer, némi lelki és erkölcsi hullámzásoktól eltekintve, mindig egyforma volt. Azután 1910 őszén jött Kunfi Zsigmond, csak ráfújt a képviselőházra és az engedelmesen feloszlott, így festett a közelmúlt idők során a magyar parlamenti váltógazdaság. Hogy a jelenlegi uralmi rendszer a parlamenti váltógazdasági elv milyenfajta alkalmazásával fog egyszer eltűnni a magyar égről, e tekintetben ezúttal nem bocsátkozom jóslásokba. Annál kevésbé, mert vasárnap újra kerületem egyik derék községében járván, ott a váltógazdasági rendszer olyan klasszikus kialakulásával ismerkedtem meg, ami jövőnket illetőleg igazán a legrózsásabb érzésekkel tölthet el bennünket. Ott még aziskolát is váltóra építették. Ez aztán már igazán olyan modern kulturformája a váltógazdaság nemes elvének, amit régifajta elavult politikusok, akik a kulturfölény nagyszerűsége iránt nem viseltetnek kellő érzékkel, még nem pipáltak. A dolog úgy esett meg, hogy felülről ráparancsoltak a községre, hogy építsen új, szép iskolát. El kell ismerni, hogy az iskolaépítés költségének nagy részét a kultuszminisztérium vállalta, de még mindig maradt a község terhére 13.400 pengő. Ezt nem tudták előteremteni. Miután a közügynek a középületeken kívül más fekvő vagyona nincs, nagy banktól hosszúlejáratú községi költcsont nem vehettek fel, így mit tehettek mást, az iparosok számláinak kiegyenlítésére szükséges pénzt fölvették váltóra, azon nyargal most a kultúra a váltógazdasági elv szerint, olyan tanítókkal, akik hónapokon át nem kapván fizetést, szintén váltógazdaságból élnek. Ellenben az iskolai épület szép és szolid. A legcifrább azonban az, hogy a községen végigvonuló út, amely 7 kilométeres hosszúságban két közutat köt össze, olyan, feneketlen sártenger, hogy azon hónapok óta lehetetlenség a közlekedés. Talán hosszú falábakkal, esetleg teveháton végig lehetne menni azon az úton, de a Zeppelin korszakában ezekre a közlekedési eszközökre ott még nem tértek rá. Az iskolásfiúk szétszórtan lakván a község külső részein is, az állandó feneketlen sártengerben nem tudnak iskolába menni. Ott áll tehát a szép kőépület, kultúrfölényünk dicsőségének bizonyítására, de a gyerekek nem tudnak oda eljutni a sártenger miatt, a község szintén derékig benn van a váltógazdaság sarában, s válton nyargalnak a fizetésüket hónapokon át nélkülöző tanítók is. Nem gyönyörű kép-e ez? Várjon nem merítttetünk-e vigasztalást ebből a községi váltógazdasági helyzetből a parlamenti váltógazdaság hiányáért? Mikor ébrednek fel az országot vezető nagyurak dicsőséges lázálmukból? Mikor látják már ne egyzer, hogy ez az ország csúszik a zsnky felé, miatt künn az állami élet, homlokzat színeket játszunk s dicsőséget hi.ra mártírtáblákban és freskókban gyönyörködünk ! Mikor látják már be, hogy kezdve a külügyi parádén, folytatva a kulturparádén e egyéb parádékon át, befejezve a népjóléti parádén, csakis egy egészen új, parádétól mentes, pzolid és puritán rendszerrel lehet megmenteni ezt a lefelé csúszó országot? Ha abban a községben nádfedeles, vályogfalú házban, váltóadósság nélkül és nem sótengerben, megelégedett tanítók oltanák be a fiatalságba a tudást, nem lenne-e ez sokkal megfelelőbb állapot, mint ez a mi fenn az ernyő nincsen kis politikánk az egész vonalon? Ezt az ellenképet csak véletlenül veszem a kultúrpolitika világából, de ugyanez áll egy nagy átfogó rendszerváltozást illetőleg az állami élet sok egyéb ágazatában is. A rendszerváltozás alatt nem politikai rendszerváltozást értek csak, mert hisz van annyira tiszta tekintetem, hogy jól tudom, hogy nálunk alkotmányos, békés után politikai rendszerváltozást nem lehet elérni, mert hiányoznak a parlamenti váltógazság feltételei. Én rendszerváltozást sürgetek az erkölcsök, a gondolkozás és a beváltás változása irányában. Lássák be a vezető tényezők, hogy ez a csonka ország nem mehet tovább abban a mederben, amelyben állami életünk a romok eltakarítása után tíz év előtt megindult. Gyöke-z'N /"'j rés változásra van szükség. Ezt alulról nem jól lehet megcsinálni, mert aki nekimenne ennek a J/ célnak, valóban elszánt lélekkel, az legelőször*^ is múlhatatlanul a radikalizmus útvesztőjébe tévedne, utóbb pedig a girondisták sorsára jutna. Alulról, a kormányhatalommal szemben szolid, guvernamentális ellenzéki érzülettel semmire se lehet menni. Ezzel a módszerrel nem lehet megmozgatni olyan tömegeket, amelyek elegendő lökőerőt tudnának adni egy politikai rendszerváltozás számára. Ez a tömegmegmozdulás csak olyan demagóg fáklyagyújtásra indulna meg, amely a nép képzelőerőt megragadva, olyan fanatizmus magasságába emelné a népet, ahol azután már nem törődnék többé se jegyzővel, se csendőrrel, de még a latonasággal sem. Hugo Victor mondása szerint egy dolog van csak, ami erősebb minden hadseregnél, egy eszme, amely megérett. A sártengerben vergődő, nagy adóval, drága kamatokkal, drága iparcikkekkel és olcsó terményárakkal megnyomorított falusi nézv, amely tisztában van azzal, hogy a sokféle parádé megszüntetésére keveset gondol a kormány, ma még csak egymás közt háborog, ha nem hallják a hatalom emberei. De meddig tart ez még így ? Konstruktív rendszerváltozás a mai viszonyok között pedig csak felülről jöhet. Ezen az igazságon jó lesz elmélkedni a I. Nagy Héten. Az utonáró, irta: Lőrinczy György. Csavargónak látszott, de nem züllöttnek. Szegényes külseje nem keltett szánalmat, inkább érdeklődést Ruhája kissé megfakult vagy megkopott, bizonyosan unalmasnak tartotta, hogy másikat öltsön. Kalapja, gyűrött, talán röstellene volna, hogy vadonatúj, fényesre vasalt cilindert hordjon, mint a bécsi fiúk keres vasárnap, a Práterben. Az ember azt érezte, hogy csak azért éppen ilyen, mert semmit sem akar fitogtatni. Sem a szegénységét, sem a gazdagságát. A tömeget szeszélyével fizette ki. A többihez senkinek semmi köze sincs! Nem tartozik senkire, hogy Szegény-e e vagy gazdag. Nem is engedi meg, hogy a zsebébe nézzenek. Elégedjenek meg, hogy a nyakkendőjét látják. Emberünkön egyébként minden,tiszta volt. Meglehet, hogy néha napokig nem lakik jól, de bizonyos, hogy mindennap fürdik. Egy kis képzelődéssel közelében az ember parfümillatot érzett. Egyszóval: elegáns csavargónak látszott. Disztingvált csavargónak. A rendőrtanácsos tapasztalt szeme mindezt egyetlen szempillantás után észrevette. Suttyomban intett a detektívnek, aki a különleges jövevényt elibe állította. A detektív diszkréten hátrahuzódott s a tanácsos vizslaszemével végigfuusztálta a gyanús gentlemant. Jobb kezének feje összevissza volt kötözve. A rendőrorvostól hozta ide a detektív. A jelentés szerint ablakot, zúzott be az öklével s az üveg összetépte a kezét. Az orvos kitisztította, rendbe hozta. Azután ideállitották. Feleljen a betört ablakért— Neve? — kérdezte ridegen a rendőrtanácsos. Az idegen hanyagul legyintett.. Keze is elegáns volt. — Mindegy, hogy hívnál. A tanácsos föltortyant. — Ezt nem ön határozza meg. A vádlott bólintott. — Hát jól van. Ha ön azt hiszi... — Nemcsak hiszem, hanem rendelem is. Megkövetelem. A törvény nem tréfál. S a rend a törvény őre. Házőrzője. — No jó. Hát mondjuk, hogy Tóthváry Miklós vagyok. — Tóthváry? — ismételte kérdező hangsúllyal a tanácsos. — Tóthváry Miklós? — Igen. Tóthváry Miklós. A tanácsos beírta a jegyzőkönyv blankettájába. Előbb is beírhatta volna Az idegen nacionáléja már akkor is ott volt az asztalán, mikor a detektiv előállította. — Foglalkozása? Állása? Hivatala? Mestersége? — Élek. — szólt csöndesen a jövevény — Azt látom. De mit csinál? — Én? Mindennap mást. Az imént kiütöttem az útonálló szemét. — Útonálló? — csodálkozott a rendőrtanácsos. — Kinek állotta útját? Habozás, tétovázás nélkül, szinte sietve felelt. — Nekem Az utcának A világnak. Az emberiségnek. — Nem értem. Az idegen, aki maga magát vádolta, dacosan rántotta föl a vállát. Arról nem tehetek. A tanácsos homlokán szigorú ráncok mutatkoztak — Ne konfidenskedjék, mert különben kénytelen leszek... Feleljen precízen: miből él hát? — Én? Abból, amiből az egész világ. Nevetséges! A világ abból él, hogy dolgozik Tóthváry Miklós gúnyosan nevetett. . -, A világ, abból élt ,amiből én élek, várjuk a jobb időket. Hatezer év óta várjuk, sose érkezik. Az idő mindig egyforma. Mindent elvisz, semmit sem hoz. Hiába siet, sose ér oda, ahová várják. És ha oda is ér, mindig mást hoz, mint amit várunk. A tanácsos kissé elmélázott. Bölcs ez az ember, vagy bolond? — Látja, tud maga okosan is beszélni. — Csak úgy látszik. A világnak úgyis mindegy, hogy okosan beszélünk-e, vagy ostobánköt, azt hiszem, a tisztelt világ jobban is szereti az ostobákat. Könnyebben elbánik velük. Mindenesetre jobban megbecsüli őket Nem kell irigykednie rájuk. Én irigyelem őket. Most meg a tanácsos mosolygott gúnyosan a bajusza közé. Boldog, aki ilyen tisztán látja a piszkos világot. — Most pedig ne filozofáljon. Mondja meg kereken és világosan: mit csinált hát? — Már mondtam, kiütöttem a szemét annak az útonállónak. A tanácsos kérdezően nézett a detektívre Ki tréfál hát ,itt tulajdonképen?. . Micsoda útonálló? A detektív csöndesen jelentette: — Nem volt ott, kérem, semmiféle ember. Tóthváry Miklós hirtelen félrefordította fejét. — Most is ott áll. A rendőrtanácsos türelmetlenkedett. A detpkitiv tartózkodóan s némikép fölényesen mosolygott .— Ott most is csak a trafikbódé áll. Az pedig senkit sem bánt. A vádlott bólintott. — Igen.. Az. Az útonálló. — A trafikos bódé? — Az. — Furcsa. A trafik állja az útját? — Persze. Odaépítették éppen, a gyalogjáró közepére, az utca torkolatába.szemközt a villamos megállósai. Nagy üvegablak-szemével odabámul.