Pesti Hírlap, 1931. május (53. évfolyam, 98-121. szám)
1931-05-01 / 98. szám
s turv BUDAPEST, 1931. LIVI. ÉVFOLYAM, 98. (17.459) SZÁM. PÉNTEK, MÁJUS 1. Tnffzetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon la) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresPesti Hí ( Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébetikönit 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Sinaia. Irta: Báró Szterényi József. A május az idén kriikus hónapnak igérkezik. A meteorológusok az ilyen hónapot „elsőrangú kritikusnak“ szokták jelezni. Az ilyen hónapban ugyanis a legellentétesebb áramlatok kerülnek egymással összeütközésbe. Ilyenek pedig most bőven vannak. Annyira bőven, mint már nagyon régen. A leghidegebb, egyenesen zordnak nevezhető légáramlás Németország felől tört be. Ez okozott abnormális időjárást. Amitől nagy ijedtség támadt, mert ettől olyan zivatar állhat be, mely a májusi természetben nagy pusztítást végezhet. A bűvös május kedvező a gazdaságnak. Az erdélyi szász nép felfogása erről írz, hogy ha május hűvös és esős, megtölti a gazda csűrét és hordóját. De most nem hűvös, hanem veszedelmesen zivataros május fenyeget. A régen feledésbe ment viharágyukat hozták ezzel szemben újból működésbe, hátha ezekkel olyan légnyomást lehet előidézni, melytől elkerülhető lesz a pusztító zivatar. Jégesőtől lehet félni. Az ellentétes légáramlatokat illetőleg csak néhány példát akarok felemlíteni. A németosztrák vámuniónak még csak a keretei vannak meg és máris megindultak ellene a belső áramlatok. Ausztriában magában a parlament többségi pártjában, amelyet beomlással fenyeget a kérdés. Németországban a legkomolyabb agrárkörökben, melyek máris megoldódnak az ellen, hogy agrárországokkal egészítsék ki ezt a gazdasági szövetséget. Ez történik az egyik oldalon. Nem egységesebb a másik oldal sem. Briand ellenterve még embrionálisabb állapotban van, mint a német-osztrák vámunió, alapja természetszerűleg az agrárországok helyzetének megjavítása és ekkor a kabinetben társa, Flandin pénzügyminiszter tüntetőleg nyilvános állást foglal a francia mezőgazdaság szükséges védelme érdekében, amelyet holmi reménybeli érdekekért nem lehet feláldozni. Briand elgondolásának egyik kardinális pontja az agrárországok mezőgazdasági hitelének a megoldása, a leghathatósabb csábító eszköz az állandóan kölcsönöket hajszoló dunai országoknál és ekkor társa, a pénzügyminiszter, a francia kistőkések érdekeit hangoztatja, akik nem azért takarékoskodnak, hogy más országok érdekeit mozdítsák tőkéikkel elő. Megható összhang egy-egy táboron belül! Majdnem olyan, mint amikor nálunk mindenki, bármely politikai árnyalathoz tarto?-ezék is, hirdeti az egység, a közös munka, az öszszefogás sürgős szükségét, de ugyanakkor megtesz mindent annak lehetetlenné tételére. Ami pedig ebben a rettenetesen nehéz helyzetben az őszinteséget illeti, arra nézve nem utolsó dolog a legutóbbi híradás az angol-német kereskedelempolitikai viszonyokról. Anglia tudvalevőleg felszólította az egyes országokat vámleszállításokra. A német kormány hajlandóságát is nyilvánította erre, a viszonosság feltétele mellett. A túlnyomóan szabadkereskedelmi irányzatú Angliával szemben. Ugyanakkor hozzátette volna, hogy általában híve a vámleszállításoknak. Amikor tudvalevőleg agrárvámjait szinte hónapról-hónapra emeli és a német birodalmi kormány, egységét a földmivelésügyi miniszternek még további vámemelési követelései zavarják időről-időre. Az őszinteség rekordját különben a csehszlovák külügyminiszter érte el legutóbbi beszédével a német-osztrák vámunió kérdésében. Amelyben mindenfelé volt néhány vállveregetése, de amely beszéde tulajdonképen előszó akart lenni a kisantant sinaiai konferenciájához. Ez a konferencia a kritikus hónap első etappe-ja lesz. Már szceneriája is feltűnő. Nyomatékosan hangsúlyozzák előre föltétlen bizalmas voltát, amelyről csak egy hivatalos kommünikét adnak majd ki. Nehogy kiváncsi újságírók odafáradjanak. Mintha más ilyen konferenciákat nyitott ajtók mellett tartottak volna. Nem kell hozzá valami nagy kombináló képesség, hogy a konferencia célját és legfőbb tárgyát eltaláljuk: a német-osztrák vámunió és Genf előtt az egységes fellépésben való megállapodás megkísérlése. Nem hinnék, hogy ez valami könnyű feladat lenne, mert ebben igazán eltérők az érdekeik. Mások Csehszlovákiáéi és mások Jugoszláviáéi, meg Romániáéi. Viszont nem kételkedünk benne, hogy a végén mégis meglesz az egységes front Franciaország oldalán, mert választaniok kell majd a politikai és gazdasági érdekek között. Amiben nagy része szokott lenni a francia pénzügyi támogatásnak is. A sinaiai konferenciának döntő jelentősége lesz az európai konferenciára és még inkább a Népszövetség Tanácsának legközelebbi ülésére. Mert ettől függ, hogy Franciaország magára marad-e, avagy ott lesznek-e oldalán a kisantant-országok és Lengyelország is, amelyek szükség esetén megalkothatják a gazdasági ellenblokkot. Mert Anglia tudvalévően jóakaró semlegességet tanúsít a német-osztrák unió kérdésében és kizárólag abból a szempontból ítéli meg azt, várjon nem ütközik-e a békeszerződésbe, illetve Ausztriának a szanálási jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségébe! Míg Olaszország várakozó állásponton van és látszólag a Genfben kialakuló politikai helyzettől teszi függővé állásfoglalását. A többi ország magatartása igazán nem számít. Éppen csak hogy ott vannak. Nem hiszem, hogy Franciaország magára maradna. És politikáról lévén szó, nem tartok kizártnak meglepetéseket sem. Különböző megalkuvások lehetőségét látom ugyanis. Nem akarom azt állítani, hogy valószínűségét. Amelyeknek azután igen-igen messzemenő külpolitikai következményei lehetnének. Azért, is okos a mi kormányunktól, hogy egyelőre egyik irányban sem köti le magát. Mert nekünk nyernivalónk , ebben a harcban nem sok van, de veszítenivalónk annyival több. Sajnos, csak azt az egy valószínűséget nem látom, amelytől egy csapással változnék meg az egész európai politikai és gazdasági helyzet: a francia-német megértést, a francia-német vámuniót. A háború óta ugyanis mindig az ellenkezője történik annak, aminek történnie kellene. Az öngyilkos. Irta: Fóthy János. Két búcsúlevelet irt. Az egyiket a rendőrségnek, szárazon és ridegen tudtára adva, hogy vállalatai összeomlását, élete művének megsemmisülését nem élheti túl, önként megy a halálba, a boncolás mellőzését kéri, temetési költségekre mellékeli utolsó háromszáz pengőjét. A másik levél a primadonnának szólt, akinek — ha más szavakkal is — körülbelül ugyanezeket írta: elviselhetetlennek érzi a gondolatot, hogy a csodálatos asszony, akit éveken át a gazdag élet minden káprázatával vett körül, mindezt most már nélkülözni legyen kénytelen és mivel tudja, hogy a világ legragyogóbb teremtése, természetesen, nem is hozhatna érte ekkora áldozatot, inkább elmegy az útból, éljen boldogan mással, aki még nem jutott az ő sorsára. Mégegyszer körülnézett a dolgozószobájában, amely most már olyan volt, mint valami halottas szoba, egy percig gondolkodott, kinek írhatna még, keserűen elmosolyodott a gondolatra, hoggy a sok vidám cimborából, a sok hízelgő, szolgálatkész alkalmazottból senki sem maradt, akitől elbúcsúznia érdemes volna, leragasztotta hát a két levelet. Mutatóujját óvatosan nedvesítette meg a kis piros gumiszivacson, ahogy szokta, mintha még most is érdemes lett volna arra gondolnia, hogy nem egészséges végignyalni a levélboríték enyves szélét. Ez eszébe is jutott és szinte hangosan fölnevetett. Aztán eldördült kezében a szívéhez szorított revolver. ... Először csak valami vakitó fehér fényt látott. Lehunyt szemein át derengett felé a fény, amely azonban így is vakitóan éles volt. Nem tudta, hol van, nem tudta, mi történt vele, megint visszabukott abba az öntudatlan sötétségbe, ahonnan egy pillannatra felmerült Aztán, úgy érezte, alig egy pillanat múlva, megint belenyilallott a fehér fény, de most már mintha megrebbent volna valami az öntudata mélyén: zsongó hangokat hallott, amelyekről azt hitte, a fény hangjai, mintha a fehér fénynek hirtelen húrjai támadtak volna és most zengeni, zsongani kezdenének. Egyre határozottabban érezte, valahonnan balról jön a fény, nagy fehér tömegben, aztán felbomlik sok-sok vékony, finom hurra és a sok zengő, szúró, vakító húr mind ott sugárzik össze a szemhéjain, nem bírta tovább, ki kellett nyitnia a szemeit. Most eltűntek a fény húrjai, forogva, cikázva egyesültek és a rázuhanó hatalmas világosság anynyira súlyos volt, hogy szemhéjjal nem bírták a terhet, lehunyódtak. Ám ekkor, mint valami tűzijáték, csillagok, fénygömbök, szerteszikrázó tűzpontok kezdtek táncolni az agyában, hunyorognia kellett és most már, irtózatos erőfeszítéssel, tágranyíltak a lehunyt szemek. Már nem fájt, nem szúrt a fény, érezte, hogy meleg és édesen, lágyan simogatja. Mint csörgő, meleg vízcsap alatt, úgy nyúlt el kéjesen a beáradó napfényben, nyitott szemekkel, még mindig gondolat nélkül. De aztán végignyilallott rajta az első gondolat: élek. Valami hideg rémülethez volt ez hasonló, mint amikor éjszakai álmából felrettenve eszébe jut az embernek, hogy előző nap elmulasztott valami életbevágóan fontos dolgot De csak egy pillanatig tartott ez az érzés, most már, hogy ráeszmélt az életre, kiváncsi lett, hol van, mi történt vele ... azóta, Mióta is? Görcsösen gondolkozott... eszébe jutott a dolgozószobája .. a piros kis szivacs... eszébe jutott a mozdulat, amellyel megrántotta a revolver ravaszát. .. irtózatos szégyenkezés émelkedett föl benne. De az élet, a tárgyak most már ismerősen és vissza nem tarthatóan nyomultak elő az öntudatában. Maga sem tudta miért, maga sem tudta hogyan, de kezd egyszerre csak megmozdultak és megsimogatták a napfény arany foltját a fehér ágy fehér takaróján. És száján kiformálódott az első szó. ..Napsugár“ — mondta hangtalanul, szinte sóhajtva és ezzel a három SEÓtaggal, háromszor csókolta meg távolról a meleg fényességet, mely ott táncolt a falakon, a fehér kórházi bútorokon. Most már — éjszakáról-éjszakára — boldogabb türelmetlenséggel várta a hajnalt. Mosolyogva köszönt az első napsugárnak, amely beszökkent az ablakon: jóreggelt, — mondta a fénynek és a fény visszaköszönt neki: jóreggelt. Azután beszélgetni kezdett a napsugárral, bocsánatot kért tőle, hogy volt idő, amikor észre sem vette. „Hogy aludt?“ kérdezte egy fölébehajló hang... egy fehérfekörös fej elfedte előle a napfény arany foltjait, de most két világos, tiszta szem kék fénye sugárzott rá... „Ez a Margit nővér nem valami szép nő, de a szemei milyen tiszták, édesek — gondolta —, olyanok, mint a langyos tej, amelyet megitat velem.“ Lehunyta szemeit, mint, makacs gyerek, fájdalmas arcot vágott, de belül kacagás bujkált benne, törődnek velem, azt kérdezik, hogy aludtam, tejet hoznak ... és valahol mélyen, nagyon mélyen felrendelt benne egy ember, aki az irodában, két fontos telefonbeszélgetés közt, idegesen hörpintette föl kihűlt reggeli teáját és akitől senki sem kérdezte: hogy aludt? Furcsa volt, hogy innen, ebből a fehér és meleg fényből, valami szürke és hideg félhomályban látta azt a másik embert. Panaszos, nyöszörgő hang szólalt meg mellette: Margit nővér, eressze le a füszgönyt, szemembe süt a nap. — Már-már dühösen kérte volna ki magának: a napfény az enyém, nem engedem. — mikor ráeszmélt, hogy a nyöszörgő hang a harmadik ágy felöl jön, ahol az a szegény elgázolt ember fekszik, akinek amputálni kellett a lábát. „Eressze le a függönyt, Margit nővér“ — szólt halkan — „annak a szegény embernek bántja a szemét.“ Önző kis örömet érzett, hogy sajnálhat valakit, hogy lemondhat valamiről, ami az övét mintha ajándékot adna. Kéjesen kinyújtózott, érezte, hogy két ép lába van, karjai vannak. „Na mozogjon! — szólt rá Margit nővér — annyira még nem vagyunk. Magának most, nincs más dolga, csak feküdni, pihenni!“ Behunyta szemeit, duzzogd arccal, de belül megint bugyborékolni kezdett * ■5Í*