Pesti Hírlap, 1931. május (53. évfolyam, 98-121. szám)

1931-05-01 / 98. szám

s­ t­u­rv­ BUDAPEST, 1931. LIVI. ÉVFOLYAM, 98. (17.459) SZÁM. PÉNTEK, MÁJUS 1. Tnff­zetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám ára (pálya­udvarokon la) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresPesti Hí ( Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 7­8. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébetikönit 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Sinaia. Irta: Báró Szterényi József. A május az idén kriikus hónapnak igér­kezik. A meteorológusok az ilyen hónapot „el­sőrangú kritikusnak“ szokták jelezni. Az ilyen hónapban ugyanis a legellentétesebb áramlatok kerülnek egymással összeütközésbe. Ilyenek pedig most bőven vannak. Annyira bőven, mint már nagyon régen. A leghidegebb, egyenesen zordnak nevezhető légáramlás Németország fe­lől tört be. Ez okozott abnormális időjárást. Amitől nagy ijedtség támadt, mert ettől olyan zivatar állhat be, mely a májusi természetben nagy pusztítást végezhet. A bűvös május ked­vező a gazdaságnak. Az erdélyi szász nép fel­fogása erről írz, hogy ha május hűvös és esős, megtölti a gazda csűrét és hordóját. De most nem hűvös, hanem veszedelmesen zivataros má­jus fenyeget. A régen feledésbe ment vihar­ágyukat hozták ezzel szemben újból működésbe, hátha ezekkel olyan légnyomást lehet előidézni, melytől elkerülhető lesz a pusztító zivatar. Jég­esőtől lehet félni. Az ellentétes légáramlatokat illetőleg csak néhány példát akarok felemlíteni. A német­osztrák vámuniónak még csak a keretei vannak meg és máris megindultak ellene a belső áram­latok. Ausztriában magában a parlament több­ségi pártjában, amelyet beomlással fenyeget a kérdés. Németországban a legkomolyabb agrár­­körökben, melyek máris megoldódnak az ellen, hogy agrárországokkal egészítsék ki ezt a gaz­dasági szövetséget. Ez történik az egyik olda­lon. Nem egységesebb a másik oldal sem. Briand ellenterve még embrionálisabb állapot­ban van, mint a német-osztrák vámunió, alapja természetszerűleg az agrárországok helyzetének megjavítása és ekkor a kabinetben társa, Flan­­din pénzügyminiszter tüntetőleg nyilvános ál­lást foglal a francia mezőgazdaság szükséges védelme érdekében, am­elyet holmi reménybeli érdekekért nem lehet feláldozni. Briand elgon­dolásának egyik kardinális pontja az ag­ráror­­szágok mezőgazdasági hitelének a megoldása, a leghathatósabb csábító eszköz az állandóan köl­csönöket hajszoló dunai országoknál és ekkor társa, a pénzügyminiszter, a francia kistőkések érdekeit hangoztatja, akik nem azért takarékos­­kodnak, hogy más országok érdekeit mozdítsák tőkéikkel elő. Megható összhang egy-egy tábo­ron belül! Majdnem olyan, mint amikor nálunk mindenki, bármely politikai árnyalathoz tarto?-e­zék is, hirdeti az egység, a közös munka, az ösz­­szefogás sürgős szükségét, de ugyanakkor meg­tesz mindent annak lehetetlenné tételére. Ami pedig ebben a rettenetesen nehéz hely­­zetben az őszinteséget illeti, arra nézve nem utolsó dolog a legutóbbi híradás az angol-német­­ kereskedelempolitikai viszonyokról. Anglia tud­valevőleg felszólította az egyes országokat vám­­leszállításokra. A német kormány hajlandósá­gát is nyilvánította erre, a viszonosság felté­tele mellett. A túlnyomóan szabadkereskedelmi irányzatú Angliával szemben. Ugyanakkor hoz­zátette volna, hogy általában híve a vámleszál­­lításoknak. Amikor tudvalevőleg agrárvámjait szinte hónapról-hónapra emeli és a német biro­dalmi kormány, egységét a földmivelésü­gyi mi­niszternek még további vámemelési követelései zavarják időről-időre. Az őszinteség rekordját különben a csehszlovák külügyminiszter érte el legutóbbi beszédével a német-osztrák vámunió kérdésében. Amelyben mindenfelé volt néhány vállveregetése, de amely beszéde tulajdonképen előszó akart lenni a kisantant sinaiai konferen­ciájához. Ez a konferencia a kritikus hónap első etappe-ja lesz. Már szceneriája is feltűnő. Nyo­matékosan hangsúlyozzák előre föltétlen bizal­mas voltát, amelyről csak egy hivatalos kom­münikét adnak majd ki. Nehogy kiváncsi új­ságírók odafáradjanak. Mintha más ilyen­ kon­ferenciákat nyitott ajtók mellett tartottak volna. Nem kell hozzá valami nagy kombináló képes­ség, hogy a konferencia célját és legfőbb tár­gyát eltaláljuk: a német-osztrák vámunió és Genf előtt az egységes fellépésben való megál­lapodás megkísérlése. Nem hinnék, hogy ez va­lami könnyű feladat lenne, mert ebben igazán eltérők az érdekeik. Mások Csehszlovákiáéi és mások Jugoszláviáéi, meg Romániáéi. Viszont nem kételkedünk benne, hogy a végén mégis meglesz az egységes front Franciaország olda­lán, mert választaniok kell majd a politikai és gazdasági érdekek között. Amiben nagy része szokott lenni a francia pénzügyi támogatás­nak is. A sinaiai konferenciának döntő jelentő­sége lesz az európai konferenciára és még in­kább a Népszövetség Tanácsának legközelebbi ülésére. Mert ettől függ, hogy Franciaország magára marad-e, avagy ott lesznek-e oldalán a kisantant-országok és Lengyelország is, ame­lyek szükség esetén megalkothatják a gazdasági ellenblokkot. Mert Anglia tudvalévően jóakaró semlegességet tanúsít a német-osztrák unió kér­désében és kizárólag abból a szempontból ítéli meg azt, várjon nem ü­tközik-e a békeszerző­désbe, illetve Ausztriának a szanálási jegyző­könyvben vállalt kötelezettségébe! Míg Olasz­ország várakozó állásponton van és látszólag a Genfben kialakuló politikai helyzettől teszi függővé állásfoglalását. A többi ország maga­tartása igazán nem számít. Éppen csak hogy ott vannak. Nem hiszem, hogy Franciaország magára maradna. És politikáról lévén szó, nem tartok kizártnak meglepetéseket sem. Különböző meg­alkuvások lehetőségét látom ugyanis. Nem aka­rom azt állítani, hogy valószínűségét. Amelyek­nek azután igen-igen messzemenő külpolitikai következményei lehetnének. Azért, is okos a mi kormányunktól, hogy egyelőre egyik irányban sem köti le magát. Mert nekünk nyernivalónk , ebben a harcban nem sok van, de veszíteniva­lónk annyival több. Sajnos, csak azt az egy va­­lószínűséget nem látom, amelytől egy csapás­sal változnék meg az egész európai politikai és gazdasági helyzet: a francia-német megértést, a francia-német vámuniót. A háború óta ugyan­is mindig az ellenkezője történik annak, ami­nek történnie kellene. Az öngyilkos. Irta: Fóthy János. Két búcsúlevelet irt. Az egyiket a rendőrség­nek, szárazon és ridegen tudtára adva, hogy válla­latai összeomlását, élete művének megsemmisülését nem élh­eti túl, önként megy a halálba, a boncolás mellőzését kéri, temetési költségekre mellékeli utolsó háromszáz pengőjét. A másik levél a primadonná­nak szólt, akinek — ha más szavakkal is — körül­belül ugyanezeket írta: elviselhetetlennek érzi a gondolatot, hogy a csodálatos asszony, akit éveken át a gazdag élet minden káprázatával vett körül, mindezt most már nélkülözni legyen kénytelen és mivel tudja, hogy a világ legragyogóbb teremtése, természetesen, nem is hozhatna érte ekkora áldo­zatot, inkább elmegy az útból,­­ éljen boldogan mással, aki még nem jutott az ő sorsára. Mégegy­­szer körülnézett a dolgozószobájában, amely most már olyan volt, mint valami halottas szoba, egy percig gondolkodott, kinek írhatna még, keserűen elmosolyodott a gondolatra, hoggy a sok vidám cim­borából, a sok hízelgő, szolgálatkész alkalmazott­ból senki sem maradt, akitől elbúcsúznia érdemes volna, leragasztotta hát a két levelet. Mutatóujját óvatosan nedvesítette meg a kis piros gumisziva­cson, ahogy szokta, mintha még most is érdemes lett volna arra gondolnia, hogy nem egészséges vé­gignyalni a levélboríték enyves szélét. Ez eszébe is jutott és szinte hangosan fölnevetett. Aztán eldördült kezében a szívéhez szorított revolver. ... Először csak valami vakitó fehér fényt lá­tott. Lehunyt szemein át derengett felé a fény, amely azonban így is vakitóan éles volt. Nem tudta, hol van, nem tudta, mi történt vele, megint visszabukott abba az öntudatlan sötétségbe, ahonnan egy pillan­na­tra felmerült Aztán, úgy érezte, alig egy pilla­nat múlva, megint belenyilallott a fehér fény, de most már mintha megrebbent volna valami az ön­tudata mélyén: zsongó hangokat hallott, amelyekről a­zt hitte, a fény hangjai, mintha a fehér fénynek hirtelen húrjai támadtak volna és most zengeni, zsongani kezdenének. Egyre határozottabban érezte, valahonnan balról jön a fény, nagy fehér tömegben, aztán felbomlik sok-sok vékony, finom hurra és a sok zengő, szúró, vakító húr mind ott sugárzik össze a szemhéjain,­­ nem bírta tovább, ki kellett nyitnia a szemeit. Most eltűntek a fény húrjai, forogva, cikázva egyesültek és a rázuhanó hatalmas világosság any­­nyira súlyos volt, hogy szemhéjjal nem bírták a terhet, lehunyódtak. Ám ekkor, mint valami tűzijá­ték,­­ csillagok, fénygömbök, szerteszikrázó tűz­­pontok kezdtek táncolni az agyában, hunyorognia kellett és most már, irtózatos erőfeszítéssel, tágra­­nyíltak a lehunyt szemek. Már nem fájt, nem szúrt a fény, érezte, hogy meleg és édesen, lágyan simogatja. Mint csörgő, meleg vízcsap alatt, úgy nyúlt el kéjesen a beáradó napfényben, nyitott szemekkel, még mindig gondo­lat nélkül. De aztán végignyilallott rajta az első gondolat: élek. Valami hideg rémülethez volt ez ha­sonló, mint amikor éjszakai álmából felrettenve eszébe jut az embernek, hogy előző nap elmulasz­tott valami életbevágóan fontos dolgot De csak egy pillanatig tartott ez az érzés, most már, hogy rá­eszmélt az életre, kiváncsi lett, hol van, mi történt vele ... azóta, Mióta is? Görcsösen gondolkozott... eszébe jutott a dolgozószobája .. a piros kis szi­vacs... eszébe jutott a mozdulat, amellyel megrán­totta a revolver ravaszát. .. irtózatos szégyenkezés émelkedett föl benne. De az élet, a tárgyak most már ismerősen és vissza nem tartha­tóan nyomultak elő az öntudatá­ban. Maga sem tudta miért, maga sem tudta hogyan, de kezd egyszerre csak megmozdultak és megsimo­gatták a napfény arany foltját a fehér ágy fehér takaróján. És száján kiformálódott az első szó. ..Napsugár“ —­ mondta hangtalanul, szinte só­hajtva és ezzel a három SEÓtaggal, háromszor csó­kolta meg távolról a meleg fényességet, mely ott táncolt a falakon, a fehér kórházi bútorokon. Most már — éjszakáról-éjszakára — boldo­gabb türelmetlenséggel várta a hajnalt. Mosolyogva köszönt az első napsugárnak, amely beszökkent az ablakon: jóreggelt, — mondta a fénynek és a fény visszaköszönt neki: jóreggelt. Azután beszélgetni kezdett a napsugárral, bocsánatot kért tőle, hogy volt idő, amikor észre sem vette. „Hogy aludt?“ kérdezte egy fölébehajló hang... egy fehérfekörös fej elfedte előle a napfény arany foltjait, de most két világos, tiszta szem kék fénye sugárzott rá... „Ez a Margit nővér nem valami szép nő, de a sze­mei milyen tiszták, édesek — gondolta —, olyanok, mint a langyos tej, amelyet megitat velem.“ Le­hunyta szemeit, mint, makacs gyerek, fájdalmas arcot vágott, de belül kacagás bujkált benne, törőd­nek velem, azt kérdezik, hogy aludtam, tejet hoz­nak ... és valahol mélyen, nagyon mélyen felrendelt benne egy ember, aki az irodában, két fontos tele­fonbeszélgetés közt, idegesen hörpintette föl kihűlt reggeli teáját és akitől senki sem kérdezte: hogy aludt? Furcsa volt, hogy innen, ebből a fehér és meleg fényből, valami szürke és hideg félhomályban látta azt a másik embert. Panaszos, nyöszörgő­ hang szólalt meg mellette: Margit nővér, eressze le a­ füsz­­gönyt, szemembe süt a nap. — Már-már dühösen kérte volna ki magának: a napfény az enyém, nem engedem. — mikor ráeszmélt, hogy a nyöszörgő hang a harmadik ágy felöl jön, ahol az a szegény elgázolt ember fekszik, akinek amputálni kellett a lábát. „Eressze le a függönyt, Margit nővér“ — szólt halkan — „annak a szegény embernek bántja a szemét.“ Önző kis örömet érzett, hogy sajnálhat valakit, hogy lemondhat valamiről, ami az övét mintha ajándékot adna. Kéjesen kinyújtózott, érezte, hogy két ép lába van, karjai vannak. „Na mozogjon! — szólt rá Margit nővér — annyira még nem vagyunk. Magának most, nincs más dolga, csak feküdni, pihenni!“ Behunyta szem­eit, duzzogd arccal, de belül megint bugyborékolni kezdett * ■5Í*

Next