Pesti Hirlap, 1932. március (54. évfolyam, 49-72. szám)

1932-03-01 / 49. szám

t Anglia jobb meggyőződése ellenére hagy fel a szabadkereskedelem politikájával. London, február. Az angol politikai élet köz­pontjában ezekben a pillanatokban az új vámtörvény­­javaslat áll. A parlament újabb összehívása óta még nagyobb lendületet vett az az irányzat, mely Angliát az évszázados tradícióktól mindinkább eltéríti és las­sanként besorozza a védővámos országok közé. Pilla- Hatig sem lehet állítani, hogy az angol közvélemény, sőt még a politikusok nagy része is örömmel fordulna e megoldás felé. A parlamenti vitában ugyan a pro­tekcionisták 76 ellenzéki szavazattal szemben 462 sza­vazatot kaptak, amelyek között azonban ott szerepel­t a liberálisok táborának fele is 33 szavazattal és nem tehető fel, hogy ezek a liberálisok teljesen szívük su­gallatát követve hagyták cserben politikai meggyő­ződésük legfőbb alapelvét, a „free trade“ gondolatát De nemcsak a liberálisok, a többi párthoz tartozók is csupán az idők kényszerítő parancsát követve fordul­tak az új rendszabályokhoz. Hogy túlságosan sok eredményt és a viszonyok komoly javulását lehetne az új törvénytől várni, azt még a tervezet szülőatyja, Runciman kereskedelmi miniszter sem meri állítani. Lényegében arról van szó, hogy tízszázalékos vámot vetnek ki minden kül­földi árura, kivéve az élelmiszereket. Ettől a rendsza­bálytól a kereskedelmi miniszter évi 30 millió font hasznot remél a kibillent kereskedelmi mérleg javítá­sára. Az optimisták és a protekcionisták hívei még azzal is számolnak, hogy a törvény folytán a jöve­delmi adó fontonként 6 pennyvel, sőt esetleg egy shillinggel csökkenni fog. Hogy erre mennyi a kilá­tás, arra vonatkozólag a pénzügyminiszter legújabb kimutatása nem biztat sok reménnyel. E szerint a kimutatás szerint az ez év február 6-án befolyt jöve­delmi adók összege majdnem 21.000 fonttal volt keve­sebb, mint egy évvel ezelőtt. Igen, de a kereskedelmi miniszter azzal érvel, hogy ha a tíz százalékos vám nem bizonyul elegendőnek, akkor, saját szavai sze­rint, „újabb segélycsapatokat fog felvonultatni“. Hogy azonában a nemzetközi gazdasági krízistől megnyo­morított angol üzleti élet ennek ellenére is meg tud-e majd ezekkel a nehézségekkel birkózni, abban nem­csak a közgazdászok, de a politikusok maguk is erő­sen kételkednek. Van a törvénynek sok tisztázatlan pontja, olyan pontok, amelyek ezt a tervezetet a még meglévő kis népszerűségtől is megfosztják. Csak példának említ­jük meg, hogy ugyanakkor, amidőn a külföldről im­portált húsra nem lesz vám, addig a kukoricára, amely talán a legfontosabb hizlalója az angol állat­­állománynak, ki fogják vetni a tíz százalékos vámot. De ugyanez áll számtalan más cikkre is, például az importált nyersfára, amelynek feldolgozása igen nagy­számú munkást­ foglalkoztat Anglia területén. A védővámos rendszer elgondolása a lehető leg­szögesebb ellentétben áll a gazdasági érzékkel kivá­lóan megáldott és gazdaságilag nagyszerűen kikép­zett angol nép mentalitásával. Anglia üzletemberei és politikusai tisztában vannak azzal, hogy az új tör­vény következtében várható harminc, vagy akár száz­millió fontnyi újabb évi jövedelem nem fogja megol­dani az angol gazdasági krízist. Itt nagyon jól tud­ják, hogy a vámtörvény életbeléptetése — mely a je­lenlegi álláspont szerint má­rcius 1-én fog megtör­ténni — újabb lépést jelent a gazdasági elzárkózás útján, ugyanakkor, amidőn itt tisztában van min­denki azzal, hogy a mai gazdasági válság nem egyes nemzetek individuális problémája, hanem olyan sú­­lyos és szövevényes kérdés, amelyet csak nemzetközi megállapodásokkal lehetne megoldani. Ezért volt az angol politikának egyik legfonto­sabb célkitűzése a jóvátételi kérdés és a hadiadóssá­­gok ügyének nemzetközi rendezése és ezzel kapcsolat­ban a leszerelési konferencia sürgetése is, miután a leszerelés kérdése, különösen amerikai szemmel nézve, szorosan összefügg a nemzetközi gazdasági kérdések végleges rendezésével. A tervezett lausannei konfe­rencia azonban elmaradt és ennek folytán a leszere­lési konferencia jelentősége is a minimálisra csök­kent. Egy nagyon előkelő és Magyarországon is jól ismert kitűnő angol személyiség mondotta nekünk a napokban a következőket: „úgy látszik, a világ népei még mindig nem nyomorognak eléggé, mert óriáskü­­lönben a közös baj már összehozta volna őket.­" Ami az angliai helyzetet illeti, erre talán leg­jellemzőbb, hogy a munkanélküliek száma karácsony óta 218 ezerrel emelkedett. Az új angol vápitörvény­­tervezet már az angol politikai élet étreformálásának egyik igen komoly jele. Koalíciós kormányoknál rendszerint igen komoly áldozatokat kell hozni a szerződő feleknek. Az angol nemzeti kormány parla­mentjében azonban, úgy látszik, a legtöbb áldozatot a volt politika urai, a munkáspárti­a­­s liberális kép­viselők hozzák. Ezzel szemben mind diadalmasabban nyomul előre a konzervatív párt és a­ „Buy British“, a „Vásárolj Angol Árut“ ma már nemzeti mottóvá lett egész Angliában. A liberálisok jóformán teljesen elvéreztek ezen a porondon, a labour pedig megeléged­hetik, ha a tíz százalékos vám alól mentesítik az élel­miszereket és a nyersanyagokat és ha az általános tarifát egyelőre csak egy esztendőre vezetik be. Az angol politikai, gazdasági és társadalmi élet tehát legjobb meggyőződése ellenére megüzente a gaz­dasági háborút a világnak és Álláspontja mellett min­den valószínűség szerint ki fog tartani, mindaddig, míg a mai világválság egyik kártyakeverője, Fran­ciaország, új szint nem­ tesz le az asztalra. Hordósy Iván­ szolg között a Stothermere-vonal elfogadása, tehát a határmenti tiszta magyar lakosság visszaadása sem oldaná meg véglegesen a problémát. Térképen illusztrált külön javaslatot tesz olyan határ kiig­aazí­­tásra, amely a szláv tengerrel körülzárt két nemzet között alkalmas volna a végleges béke megteremté­sére. Vellani-Dienesi javaslata az volna, hogy a ha­tár mentén élő magyar blokkok visszaadásán kí­vül adják vissza Magyarországnak Erdély középső részét, le egészen a szász földig. E szerint Szatmá­­ron, Nagykárolyon, Nagyváradon, Arádon és Temes­­i­áron kívül visszajutna hozzánk Zilah, Kolozsvár, Turán, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivá­­sárhely, Brassó is. Erdélyben még mindig mintegy 300.000 magyar maradna román uralom alatt, vi­szont, körülből is 600.000 román magyar fennhatóság alá jutna, ami meskönnyítené, hogy mind a két ország kölcsönösen jól bánjék az idegen fajú állam­polgáraival Vellani-Dionisi természetesnek találja, hogy a románok erős ellenzést tanúsítanának ez ellen a megoldás ellen, az Európa békéjéért felelős nagyha­talmaknak azonban meg kellene találniuk az esz­közt, hogy Romániát rákényszerítsék a végleges megnyugvást biztosító megegyezés elfogadására. A szerző ugyanígy vélekedik a magyar cseh és ma­gyar-jugoszláv határ revíziójának a szükségéről. Szerinte „nem becsületes, de nem is tehetséges do­log, hogy tovább halogassák egy olyan szerződésnek a revízióját, amelyről többé-kevésbé már mindenki elismerte, hogy alapjában véve tévedésen és igazság­talanságon épült föl.“ A magyar közvélemény örömmel és elismerés­sel fogadja Vellani Dionisi könyvét. Ez a tanulmány újabb bizonysága annak a jóakaratú megértésnek, amelyet az olasz nemzet fiai szoktak h­átunk tanúi.­ Erdély problémája• Franco Vellani-Dionisi könyve Trianon revízióidról, örvendetes tünet: nem múlik el hónap, hogy franciául, angolul, olaszul vagy valamelyik semle­ge­s nemzet nyelvén ne jelenne meg legalább egy ér­tékes tanulmány a trianoni szerződésről, a Magyar­ország ellen elkövetett igazságtalanság jóvátételének szükségéről.­­Volt szövetségeseink, a németek, vi­szont sajnálatos módon nem érdeklődnek a kérdés iránt. Ami annál feltűnőbb, mert a német politikai irodalomban gombamódon szoktak elszaporodni a legkülönfélébb s néha a legjelentéktelenebb politikai kérdéseket tárgyaló könyvek és röpiratok.) A tria­noni szerződés revízióját követelő nemzetközi iroda­lom legújabb terméke olaszul jelent meg. Szerzője: Franco Vellani-Dionisi, a kitűnő olasz író és publi­cista. Címe: „Il problem,a territoriale Transilvano." (Erdély területi problémája.) Vellani-Dionisi egyike azoknak az olaszoknak akik legjobban ismerik Magyarországot. Egy Petőfi­­antologia összeállításon kívül egész könyvtárra menő magyar szépirodalmi munkát fordított már le olasz nyelvre. Amint a könyv címe mutatja, Vellani-Dionisi ezúttal azt tűzte ki célul, hogy az elszakított Erdély problémáját tárgyalja. Könyve azonban többet nyújt a címben foglalt ígéretnél. Igen alaposan taglalja azokat a kérdéseket is, amelyek távolabbról függnek össze Trianon revíziójával, így­ a magyar nemzet háborús felelősségének kérdését. Részletesen elme­séli a trianoni szerződés létrejövetelének szomorú történetét. Kimutatja, hogy Magyarország ártatlan volt a világháború felidézésében és bebizonyítja, hogy annak a módszernek, amelyet Magyarország ellen alkalmaztak a béketárgyalások során, nem is lehetett más eredménye, mint ez az alapjaiban elhi­bázott igazságtalan és ostoba békeszerződés. Politi­kai fontossága szerint méltányolja Millerand szo­morú emlékű kísérőlevelét, amely azt ígérte, hogy a határmegállapító bizottságok a helyszínen helyre fogják hozni a megszabott határ legkirívóbb igaz­ságtalanságait. Fölháborodik rajta, hogy nyilván­való rosszhiszemű módon a határmegállapító bizott­ságoknak olyan utasítást adtak, amely eleve lehe­tetlenné tette a Millerand-levél ígéreteinek bevál­tását Ami már­­most külön Erdélyt illeti, a törté­nelmi érvek sokaságával mutat rá, hogy a románok nem leszármazói a dákoknak, hogy csak a magyar királyság megalapítását követő századokban szivá­rogtak be Erdélybe. Ha történelmi jogról beszélünk, Erdélyhez csak a magyaroknak lehet joguk, a ro­mánoknak nem. Részletesen kimutatja, hogy a Millerand ígéretei fölött napirendre térő határmeg­­állapító bizottság milyen lehetetlen módon szabta meg Magyarország és Románia határait. Néprajzi, földrajzi, gazdasági érvek fölsorakoztatásával arra az eredményre jut, hogy Románia és Magyar ot­­tani. ________ 1932. március 1., kedd. PESTI HÍRLAP Szigorítások az új összeférhetetlenségi törvény­javaslatban. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter hétfőn je­lenést tett a kormányzónak az összeférhetetlenségi javaslatról, amelyet előreláthatóan még e héten a képviselőház elé terjeszt. A törvényjavaslat-tervezet a törvényhozás tagjainak összeférhetetlenség tekin­tetében lényeges megszorításokat tartalmaz. Fonto­sak a törvényjavaslatnak azok a rendelkezései, amelyek a képviselőknek a gazdasági életben való tevékenykedését és főként az ügyvédképviselők munkásságát határok közé szorítják. A tervezet szerint az­­ ügyvédképviselő csak bíróság előtti ügyekben vállalhat képviseleteket, közigazgatási el­járásban nem vállalhat képviseletet és a parlament­ben nem szólalhat fel olyan ügyben, amelyb­en kép­viseletet vállalt Lényeges újítás a régi összeférhe­tetlenségi törvénnyel szemben az, hogy az új tör­vénytervezet a felsőház tagjaira nézve is mego alapít összeférhetetlenségi eseteket. A Jó öreg kocsmáros. Irta: Nagy Ferenc, kisgazda. Bizony, bizony rajta sem teljesedett be Petőfi kívánsága. . . áldja meg az Isten mind a két ke­zével!“ Mint, ahogy kevés az áldás a dologból élő magyar emberek minden rendbél­iségének életén és munkáján. A tragédiába vesző életirányok, vállal­kozások és számítások legkönnyebben úgy tükröz­­tethetők elő, ha megnézzük a magyar kocsmárost, a magyar vidéknek egykoron boldoguló, kedélyes alakját. Jókedvből a szomorúságba, jólétből az elé­gedetlenségbe, rendíthetetlennek hitt exisztenciából a bizonytalanságba nem csöppent oly máról-hol­­­napra egyetlen foglalkozási ág sem, mint a kocsmáros. Egykor a falu jókedvének köz­pontja, a szívbeli vidámság kinyilatkozásának leg­illetékesebb helye, éjszakánként férjeiket kereső, álmos asszonyok biztos célpontja volt a kocsma, d­ ma kietlen nagy ház a faluban, amelynek gazdája éppen úgy, mint bérlője a gondoknak és jövőtől való rettegésnek lett a naponkénti táplálója. A termelő osztály anyagi leromlásának ter­mészetes következménye, hogy életszínvonala gyen­gül és esik mindazoknak, akiknek megélhetése a termelővel szorosabb kapcsolatban van. A falu né­pével együtt élő iparosnak, kereskedőnek és szel­lemi munkásnak az életnívója százalékos arányban nyomon követte a termelő életviszonyait és amióta, a kisgazdatársadalom anyagi helyzete teljesen le­romlott, azóta az előbb említettek is valósággal a siralom völgyében élnek. Pedig ezekhez hozzászo­rul a falusi ember még akkor is, ha takarékosságá­ban és önmegtartóztatásában egészen a fukarságig megy. Hát, micsoda sorsa lehet annak, akit legel­­sősorban mellőz az ember, amikor helyzete nehe­zülni kezd: a kocsmárosnak! Mert igaz ugyan, hogy amikor a balszerencse beüt az ember életébe, gyakorta kerestetik a vigasztalás a kocsma tájé­kán, de ilyen tartós balszerencsét, amilyenben most a falu apraja-nagyja él már évek óta, nem le­het meggyőzni kocsmabeli vigasztalással, ez ellen komolyabb akcióra van szükség. És most már a falu vigadozás és primitív szórakozás helyett elő­vette a visszahúzódás, sőt helyenként­ a legember­telenebb lemondást, hogy a válságban megtarta­­tása legyen. És miről mond le legelőbb? Nem mond­hat le lyukas bakancsának a megfoldozásáról vagy meghibázott ekéjének a megjavításáról, tehát nem mondhat le az ipar támogatásáról. Nem mondhat le az ételébe szükséges sóról, tehát támogatni kényte­len a kereskedőt. Nem mondhat le beteg családjá­nak a gyógyításáról, tehát az utolsót is oda kell juttatnia a szellemi munkásnak. De lemondhat a félliter borról, aminthogy már régen lemondott a kupica reggeli pálinkáról és lemondott a pohár sör­ről, amelyek pedig idejében és módjával alkal­mazva, olyan jót tettek valaha. És ezek az elsősorba eső lemondások a kocsmáros rovására mennek egy szálig. Van azonban valaki, aki nem mond le a kocs­máról a falu népével együtt, hanem megmarad to­vábbra is hűségesen régi szokásai mellett, és ez­ az adóhivatal. Forgalmi adó, illeték, jövedelmi adó: nem akarnak csökkenni. De ezek még csak hagyján, hanem a borfogyasztási adó! Éppen any­­nyi, mint a bornak a pincei ára. Tehát az olcsó bort sem­ lehet elég olcsón mérni, mert mire az asz­talra tevődik, már háromszor olyan drága, mint volt a pincében. Ez aztán még azt az embert is el­riasztja a kocsmától, akinek kívánsága mellett még némi tehetsége is volna a kocsmalátogatásra, így aztán a kocsmáros vendéget, a bortermelő pedig kocsmárost vár — mind a kettő hiába. A jó öreg kocsmáros pedig, — akinek hasz­nos vagy haszontalan volta felől néperkölcsi szem­pontból lehet ugyan vitatkozni, de a fáradt utas vagy a kedélyre vágyó falusi ember szempontjából ~ "tolhatatlan " gondok között ül kocsmájában, amely ma már inkább csak lakóház, mint üzlet és "érja a vendégeket. Meg van elégedve, ha valaki k­ét deci bort kér, de nyomban megijed, ha egy-egy véletlenül bevetődő hangos vendég literszám kéri a bort: „Uramisten, ki fogja ezt kifizetni?“ Gaal Gaszton külföldi kötelezettségeinkről. A független kisgazdapárt vasárnap Baján párt­napot rendezett a párt vezérének, Gaal Gasztonnak és több képviselőnek részvételével. A délelőtti érte­kezleten csupán szervezkedési kérdéseket tárgyalhat­tak, a társasebéden azonban politikai nyilatkozatok is elhangzottak. Gaal Gaszton beszédében többek kö­zött ezeket mondta: — Az idők különös fordulása kellett ahhoz, hogy a szabad és független Magyarországon nincs annyi szabadság, mint amennyi a nem szabad és nem független Magyarországon volt.. Ma már csak a fehér asztalnál lehet nyilatkozatokat tenni. Ha ellenzéki beszédet akar hallani valaki, akkor a kor­­mánypárti szónokokat kell végighallgatnia. A hitel­­krízisről szólva, lehetetlenség, hogy csak a pénz ma­radjon tabu az országban, amikor vagyonok és ér­tékek omlanak össze. A külföldi hitelezők nem kö­vetelhetnek tőlünk olyan értékeket, amikkel nekt­ rendelkezünk, el kell fogadniuk búzánkat, borunkat, állatunkat.

Next