Pesti Hírlap, 1932. december (54. évfolyam, 273-291. szám)

1932-12-04 / 273. szám

BUDAPEST, 1932 LIV. ÉVFOLYAM, 273. (17.939) SZÁM VASÁRNAP, DECEMBER 4. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresPesti Hírlap­szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő- Bégnél, Erzsébet-körút . Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük ISTENNŐK ALKONYA IRTA: HERCZEG FERENC. Kié tulajdonképen a budapesti Opera! A címe királyi, a deficitje állami, de azért mégis száz százalékig a fővárosé, mert látogatói ki­záróan budapesti polgárok vagy azok dézsma­­fizetői, idegenből jött utasok. És ami dísz su­gárzik és vonzó erő árad a kulturintézetből, az is egyedül Budapesté. Ha az állam beszünteti az Operát, azzal nem követ el igazságtalanságot, csak egyik ki­váltságától fosztja meg a fővárost. Azt az egy­millió embert, aki itt együtt lakik, zenekultúra szempontjából akkor egyenlővé teszi azzal a má­sik hétmillió magyarral, akinek a muzsikális ösz­töneit vagy cigánybanda, vagy a dilettantizmus táplálja. Ha azonban Budapest maga hullatja le fejéről az ékkövet, amit a világváros koro­nájában a nagyopera képvisel, ez az ő szégyene és az ő kára, mert egy újabb lépést jelent lefelé a lejtőn, amely az elvidékiesedéshez vezet. És amely lejtő felé, sajnos, ma történelmi erők so­dorják Budapestet. A világváros fogalmának nemcsak poli­tikai, hanem kulturális föltételei is vannak. Úgy látszik, Budapest életében harcra kelt két ellenséges elv: a világváros és a falu lelke. A világváros beszélt azon az értekezleten, ame­lyet elmúlt tavasszal tartottak a kultuszminisz­tériumban, midőn kétszázezer pengő évi se­gélyt helyezett kilátásba a kínlódó állami szín­házaknak, még­pedig száznegyvenet az Operá­nak, hatvanat a Nemzeti Színháznak. De repli­­kázott reá a falusi szellem: a közgyűlés törölte a költségvetésből a tételt és határozatba vette, hogy sem az Opera, sem a Nemzeti nem kap semmit. Ha éppen akarjuk, meg tudjuk érteni a közgyűlés álláspontját. Miért vendégelje meg ambróziával az istennőket, mikor saját édes gyermekeinek már alig jut fekete kenyér! Megeshetik így, hogy az állami Thália kordája, amely évek óta már csak kínosan döcög csilla­gos útján, végleg megreked a kátyúban.­ De az is meglehet, hogy találnak valami olcsó kibú­vót. Talán csakugyan egyesítik a két intézetet! Mivel azonban nem képzelhető el, hogy egy nagyopera egész éneklő, muzsikáló és dolgozó személyzetét azért fizessék, hogy az a hét négy estéjén a körmét faragja, tehát a szellemi és fizikai munkások egy újabb raja mehet gombát szedni az erdőbe. Szó van azonban arról is, hogy bérbe adják az Operát. Akkor a buda­pesti zenekultúra ápolása a bérlő konzorcium pénztárosának mellékfoglalkozása lesz. Igazán kár, hogy a pénzügyi szakértők a számokban rendszerint csak számokat látnak, de nem látják meg az életet, amelyet a számok szimbolizálnak. Ha meglátnák, akkor tudnák, hogy van a takarékosságnak egy neme, amely többe kerül, mint a pazarlás. Például, mikor a cigány úgy takarékoskodik, hogy leszoktatja lovát az ablakról. Ha a múzsák szárnyas lova éhségtől föl találna fordulni, akkor kitűnne, hogy Budapest igen rossz üzletet csinált, mi­kor visszagombolta azt a bizonyos kétszázezer pengőt. Tudvalevő dolog, hogy a fővárosra nézve döntő fontosságú kérdés az idegenforgalom fejlesztése. Budapest ma minden csodás szép­sége és minden pazar természeti kincse mel­lett is csak afféle tetszhalott Csipkerózsa király­kisasszony a világvárosok közt. Fölébredni, élni és uralkodni akkor fog, ha elkerülhetetlen delelő­pontja lesz a világot bejáró globetrotter­­nyájaknak. Az elmúlt évben közel egynegyedmillió idegen fordult meg a fővárosi szállodákban. A párizsi, berlini vagy bécsi idegenforgalmi sta­tisztika tízszer akkora számokkal dolgozik, de mindenki kiszámíthatja magának, hogy a két­­sz-Ve­-Trezor idegen is milyen súlyos milliókat jelent a főváros üzleti életében. És minden jel ara mutat, hogy Budapest hamarosan el tudná érni azt, amit eped­ve remél: fölemelkedni a nagy turista­központok sorába. Ennek van azonban egy nehézsége: a ma­gyar nyelv, amely, sajnos, nem tartozik a kul­­túremberiség szájában forgó nyelvek közé. A nyugateurópai és amerikai turista a budapesti napjait csak eltölti a természeti szépségek és műkincsek élvezetével, sporttal és fürdők láto­gatásával, esténként azonban rendesen zavar­ban van, mit kezdjen magával. A magyar drá­mai színházakat és kabarékat nem szívesen lá­­togatja, mivel nem érti a nyelvet. Marad tehát az egy opera. A melódiák nyelvét megérti minden nemzet. Egy szóval sem mondjuk, hogy operai előadásokkal ide tudjuk vonzani a világ népeit, de igenis állítjuk, hogy sem Párizs, sem Berlin, sem Bécs idegenforgalmára nézve nem olyan nagy jelentőségű az operaház, mint Bu­dapestére. A német városok, amelyek pedig nyelv dolgában kedvezőbb helyzetben vannak, az ide­genforgalomra gondolva, nagy áldozatokkal fejlesztik zenei kultúrájukat. Drezda és Mün­chen az állami operájuk költségeinek egy teljes harmadát fizetik a város pénztárából. És Bu­dapest mit tesz! Drágábban adja az Operának a villamos világítást, mint a kávéházaknak. Pedig jó volna, ha a város megszeretné és a magáénak tekintené ezt a műintézetet. Egyáltalában üdvös volna, ha közéleti embe­reink végre szakítanának azzal a kispolgári rögeszméjükkel, hogy a művészet afféle tréfás parazita, amely a politika kegyelem kenyerén élősködik.­ Egyes művészekkel és olyanokkal, akik művészeknek mondják magukat, tehettek ilyen tapasztalatokat, de maga a művészet vi­­lághatalom, amely népeket ki tud emelni a ho­mályból és a szegénységből, amely városokat dicsőséggel tud megkoronázni és aranyfolya­mokat tud zúdítani egész vidékekre. A helikonidákkal tehát ne komázzon senki. Mert ha azokat kikoplaltatják és kiüldö­zik innen, akkor elmennek, de olyan sok min­dent elvisznek magukkal, hogy a hetedik uno­kánk is attól koldul. Legyünk tisztában vele: ha egyszer ott tart a világ, hogy Bécstől Bu­karestig és Belgrádig kell utaznia annak, aki tisztességes operaelőadást akar látni, akkor az a tízezer é­ lámpás, amely esténként kigyullad Pest-Budán, egy nagyzási hóbortban szenvedő falura fogja szórni holt fényét. A világvárost nemcsak paloták teszik, hanem a lélek is, amely bennük lakik. Hindenburg szombaton este kinevezte a Schleicher-kormányt. Szinte példátlanul hosszú válság után szom­baton este megalakult a német birodalom új kor­mánya: Hindenburg elnök kinevezte Schleicher tábornokot, az eddigi hadügyminisztert, a biroda­lom kancellárjává. Meghozza-e az új kormány ki­nevezése a zaklatott német birodalom számára az annyira várt belső békét, tartós lesz-e a Schleicher­­kabinet, hogyan fogadják a politikai pártok, legel­­sősorban Hitlerék, a legerősebb párt — ezek az elénk tóduló kérdések. Miután a Hitlerrel való hosszas tárgyalásait dugába dőltek, arról volt szó Németországban, hogy vagy a kormány-erőszak jön, mely nem tá­maszkodik másra, mint az elnök akaratára és a hadsereg nyers erejére, vagy pedig egy olyan kományzat következik, amely fenntartja a lehető­ség szerint a parlamenttel a kapcsolatokat. Az előbbit a lemondott Papén jelentette volna; az utóbbit Schleicher. Schleicher tábornok engeszte­­lékenyebb és köztudomású róla, hogy a politikai pártokkal a kapcsolatokat sohasem veszítette el teljesen és hogy egyes csoportok mindig bizonyos mértékű bizalommal viseltettek iránta. Ha az ő kinevezése nem sikerült volna, elveszett volna Né­metországban a békés és a lehetőség szerint par­lamentáris módszerek szerint való kormányzás­nak csaknem minden reménye. Caprivi kancellár óta másodszor áll Németországban olyan ember a polgári kabinet élén, aki a hadsereg legfőbb ve­zetője volt Schleichernél bonban aligha kell attól félni, hogy túlságosan katona lesz, általában inkább civilnek tartják, mint katonának s nem kell tartani attól, hogy nehéz helyzetekben eset­leg a kardjára csap s kimondja a saját dikta­túráját. Schleicher kinevezését Németországban, meg külföldön is meglehetős nagy reménységekkel fo­gadták. Az most természetesen a kérdés, hogyan viselkednek vele szemben a pártok, sikerül-e leg­alább időről időre megnyerni a maga számára a parlament többségét? Egészen biztos, hogy Hitler ellensége lesz és harcolni fog ellene végsőkig, ugyanúgy, mint elődje ellen. Mint megfontoltabb ember, aligha fogja elkövetni azokat a hibákat, ame­lyekkel elődje maga ellen zúdította a német közvé­leményt s a parlamenti pártokat, meg sem fogja kí­sérelni az egyes országok önállóságának korláto­zását, s meggondoltabb lesz a külpolitikai kérdé­sekben is. Kinevezése a hosszú válság után termé­szetesen nem végleges megoldása a német belpoli­tikai kérdésnek, hiszen nincs egy biztos fundemen­­tum, nincs parlamenti többség. A mostani megoldás is csak ideiglenes, s kockázatos volna olyanféle jóslatokba bocsátkozni, hogy milyen hosszú életes lesz a Schleich­er-kabinet. Csak egy bizonyos: a szombat esti kinevezés bizonyos megnyugvást ho­zott, ami a hosszú és kínos válság után érthető is, s új Schleicher-kormány egyelőre a reménység és várakozás kormánya. Az új kormány. Berlin, dec. 3. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Hindenburg elnök szombaton este 8 óra­kor kinevezte az új birodalmi kormányt. Az élel­mezési és gazdasági tárcát egyelő­re még nem töltöt­ték be, mert Warmbold és báró Braun eddigi mi­niszterek csak vasárnap készítik el az egységes gaz­dasági munkatervet. Az új kormány névsora: biro­dalmi kancellár és hadügy Schleicher tábornok; külügy: báró Neurath; pénzügy: Schwering-Krosigk; belügy: Bracht; munkaügy: Sirup; közlekedés és posta: báró Eliz-Rübenach; igazságügy: Gürtner. A porosz pénzügyminisztérium vezetésével megbízott birodalmi tárcanélküli miniszer Popitz. A munka­alkalomteremtési, tizepitós és keleti nyomorenyhí­­tési ügyek biztosává Gercke nyugalmazott országos taná­csost nevezték ki. Papén búcsúja. Berlin, dec. 3. (A Pesti Hírlap tudósítójánakk távirata.) Papén kancellár hivatalától búcsúzva a következő nyilatkozatot adta ki: „Abban a pillanat­ban, amikor a kancellári hivatalt, amelyre a biro­dalmi elnök úr bizalma hívott meg, utódomnak át­adom, kötelességemnek tartom, hogy köszönetet mondjak az egész országban minden barátomnak, aki az elmúlt hat hónap folyamán a birodalmi kor­mánynak külső és belső szabadságunk visszanyeré­sére, egy új és jobb alkotmányos rend alapjának le­tétele, a párturalommal szemben a tekintély alapján álló kormányvezetés és a mindenkinek jutó munka és kenyér érdekében folytatott munkáját támogatta. Munkámnak egyedüli célja az volt, hogy minden igaz hazafias erő összefogását szolgálja, mert ez a bizto­sítéka a nemzet jövőjének, amelyet mindannyian szív­ből állítunk. Küzdjünk tovább Stindenburggal az új Németországért.“

Next