Pesti Hírlap, 1933. május (55. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-02 / 98. szám

1933. május 2., kedd. PESTI HÍRLAP Ami szép vagy ami kell? Irta: Nagy Ferenc kisgazda. Valahányszor a Pesti Hírlap hasábjain a kri­tika fegyveréhez nyúlunk, mindig vigyáznunk kell arra, hogy fegyverünk tiszta legyen és csak a leg­szükségesebb esetben vegyük elő, így például soha­sem nyúlunk bele szívesen az önkormányzati testü­letek dolgaiba, nem kritizáljuk a községek belső dolgait, sőt még a vármegyék ügyeit sem szoktuk feszegetni. Az államéletben, az országvezetésben nem tűrjük szó nélkül a kifogásolnivalókat, míg a kisebb közületek dolgai csak akkor kerülnek tollunkra, ha azok súlyosabb jelentőséggel bírnak. Ha most mégis egy megyei esetet teszünk meg cikkünk témájává, akkor ennek megvan a maga je­lentős oka, ebben az esetben éppen az, hogy ez a me­gyei eset nagyon hasonlatos államéletünkben mutat­kozó egyes jelenségekhez, az alkotások gyakori elhi­­bázása tekintetében. Arról van ugyanis szó, hogy Borsod vármegye legutóbbi közgyűlésén elhangzott egy indítvány, amely arról szólt, hogy az aggteleki cseppkőbarlanghoz vezető utakat meg kell építeni, sőt a barlangba be kell vezetni a villanyt. E pillanatban nem érdekel bennünket a be­szédre adott válasz, nem érdekel a szándék sem, amellyel az indítványt kezelni akarják, hiszen nem ez a mi mondanivalónk tengelye, ebből csak követ­keztetni szándékozunk tovább, abban az irányban, amerre szegény magyar népünk életén húzódik vé­gig az évtized hosszú és fájdalmas homálya. Mi a borsodi esetre csak annyi megjegyzést teszünk, hogy ismerünk odafenn Borsodban egy népes magyar fa­lut, amelynek nincs vize. Három kilométerre van a falutól a kút, ahonnan vizet hord a szerencsétlen kisgyőri nép. Minden udvar tele van kutakkal, de víz nincs, csak ha a falu közös kutjáról hordanak bele. Soha még nem próbáltak a falu közepén kutat fúrni, hogy ennek a kétezer léleknek vize legyen. Várjon nem lett volna-e helyesebb fölvetni a kisgyőri fúratás ügyét a megyegyűlésen az aggteleki villany­világítás helyett? Mert igaz, hogy szép lenne ezt a világhírű természeti csodát modern környezettel kö­rülvenni, igaz, hogy más országokban az ilyen szép­ségek körül is vannak építve, de a mi helyzetünk más. Nálunk, ha a szép és szükséges között kell vá­lasztani, hát félre kell tenni a szépet a szükségesnek a he­dvéért. Utolsó évtizedünk alkotásait, állami építkezé­seinket főleg nem annyira a célszerűség jellemzi, mint a fényűzés. Soha nem képzelt nehéz idők sza­kadtak országunkra és nemzetünkre. Ebben a bor­zalmas állapotban nekünk meg kellene látni az át­meneti nehézségeket, meg kellene érezni, hogy itt minden eszközzel csak az elviselhetőség légkörének a megteremtésére kell törekedni. Arra kellene töre­kedni, hogy megértessük népünkkel a helyzet kény­szerű volta mellett azt a törekvést, amely minden­­képen a tömegek helyzetét akarja az átmeneti nehéz­ségek idejére elviselhetővé tenni. Ezért érdemes lenne a kevesebbeknek ugyancsak az átmeneti időre lemondani azokról az élvezetekről és szépségekről, amelyekről való lemondás önmagában véve is pél­dázná a tömegek sorsának szívenhordozását. Érde­mes lenne lemondani a szépítésekről és kiművelések­ről csak azért, hogy a szépség és a szükségesség közül az utóbbi érvényesüljön. Ennek az elvnek az­után végig kellene vonulni kormányzaton és önkor­mányzati testületeken egyaránt, hogy például a me­gyei gyűlés is a barlangvilágitás helyett a nép víz­szükséglete mellett foglaljon állást. a legizesebb falatokat az én tányéromra rakta öz­vegy édes anyánk s mikor felálltunk az asztaltól, mindig én tőlem kérdezte: — No, jóllaktál-e, Ka­­lári, vagy kell-e még? — De biz engem szeretett jobban, — eröskö­­dött ikertestvére, Rózás. — Mikor vásáron volt az anyánk és hazajött, előbb nekem adott vásárfiát és csak azután testvéremnek, Kalárinak; mikor meg­mosdatott, megfésült és pántlikát font a hajamba az anyám, mindig meghúzta a varkocsomat és nevet­gélt hozzá, de csúnya vagy. Igézet­ni fogjon, de csúnya vagy! S mikor az ölébe ültetett anyánk, en­gem mindig baltérdére ültetett, ahol közelebb vol­tam a szivéhez, Kalárit meg jobb térdére vette. — Nehéz ügy, — mormolta a hadnagy úr. — "Az igazság mérlege hol jobbra billen, hol balra, ám mégis csak a középen áll­ meg és marad a nyelve. — Nehéz ügy, —­ vélte a két ember is. — Leg­jobb is lenne, — indítványozta Abonyi György gazda, — ha békességesen kettévágnék azt a száz­húsz pénzt és mindegyikünk hatvanét kapna. — Ezt két okból sem helyeslem, — ellenke­zett Nagyléki Pál gazda. — Először is, mert egy haldoklónak a rendelkezését tisztelni kell, másod­szor, mert hatvan csak a fele az igazságnak, nem az egész igazság. — Úgy van, — bólintott a hadnagy úr, aki ekkor körülbelül már tudta, hol fogja meg a dolog­nak a szarvát és kiderítse, hogy mégis: a két lánya közül melyiket szerette jobban az anyja? — Ugyanegy napon volt a lakatjuk? — kér­dezte Nagylékit és Alanyit. — Ugyanegy napon, hadnagy úr. S mikor megettük a lakodalmi ebédet, én a kocsimon haza­vittem Kalárit . . . — ... én meg a magamén Rozálom­at. — Jól van . . . m­ost maga beszéljen, Nagylé­­kiné. Mikor elhagyta a szülői házat, mikor végle­gesen elbúcsúzott az anyjától, hogy engedte útjára az anyja? De az igazat beszélje, Nagylékiné. — Nagyon boldog volt az édes­anyám, had­nagy úr, —­ felelte Nagylékiné asszony. — Megölelt, megcsókolt tízszer is és azt mondta: örülök, Kalá­­rim, hogy jóravaló emberhez adhattalak. Isten ál­dása kísérjen uj otthonodban, édes leányom, Ka­­lári. — Hát magától, Abonyiné, hogy búcsúzott el? — Jaj, hadnagy uram, — felelte az asszony, — édes anyám bizony nem szólt egy szót se, mert a könnyeiről nem tudott beszélni. Szivéhez szorított és csak sokára mondta: az én anyai áldásom kísér­jen az otthonodba, Rózáském­. — Magának, Nagylékiné, azt mondta, hogy Isten áldása kisérje útjára? — Ezt mondta, hadnagy uram és utána még többször is megcsókolt. — Magának meg, Abonyiné, azt, hogy: az én anyai áldásom kisérjen? — Azt, azt, hadnagy ur. S mikor már ott ül­tem az uram mellett a bakon és édes anyám már nem szoríthatott magához, a tulipántos ládámat si­mogatta meg reszkető kezével. — Akkor kimondom az ítéletet, — emelkedett fel székéből a hadnagy ur. — A százhúsz forint hagyaték magát illeti meg, Abonyiné. Magát sze­rette jobban az anyja. Magának azt mondta, hogy az ő anyai áldása kisérje, Nagylékinénak meg azt, hogy az Úristen áldása kisérje. Szüle szájából mi lehet nagyobb, mint az elzokogott kívánság, hogy az anyai áldása kisérje. így van-e, Nagylékiné? Maga is anya, magának is van kis lánya ... be­széljen! — Nem tagadom, hadnagy úr, — sóhajtott fel Nagylékiné, — ez igy van. Az anyai áldás! Bizony mélyebbről jön a szájunkra, mint a másik, hogy Istennek áldása kisérje. Ezt sokszor idegennek is mondjuk. S én megnyugszom az ítéletében, hadnagy úr . .. • * • 3 Llewellyn-Jones a békeszerződés gyakorlati keresztülvitelének módjairól. Londonból jelentik: F. Llewellyn-Jones kép­viselő, a magyarság régi barátja, a következőkép nyilatkozott a békerevízióról: — Az angol sajtó a közemúltban fokozott figyelemmel fordult a békerevízió felé. MacDonald miniszterelnök római útja és Mussolini nyilatko­zata a négyhatalmi egyezményről, amely a békere­vízió elintézésére illetékes volna, a figyelem előte­rébe hozta ezt a kérdést. Most már kitűnt, hogy ennél­ az ügynek elintézését sürgősen szükségesnek tekintik és a legkülönbözőbb oldalról követelik­ a békeszerződések módosítását a Népszövetésg útján. Ezenkívül a kisantantállamok és Lengyelország politikusainak kijelentései arra mutatnak, hogy ál­talában kezdik belátni, hogy a békerevízióról való tárgyalást nem lehet az idők végéig halogatni. Az a tény, hogy ez a négy keleteurópai állam mindent, el akar követni e kérdés megoldásának megakadá­lyozására, világosan mutatja, hogy bizonyos kísér­leteket várnak, amelyek célja a békeszerződések te­rületi határozmányai által okozott legsúlyosabb sé­relmek orvoslása lesz. A legnagyobb nehézségek a népszövetségi alapokmány fogyatékos és nem kielégítő intézkedé­sei. Újabban az angol sajtóban a népszövetségi alapokmány 19. szakaszának alkalmazását ajánl­ják. A 19. szakasz két fő hiánya a következő: elő­ször a Népszövetség közgyűlésének teljes egyhan­gúságát követeli, másodszor még az egyhangú ha­tározat is pusztán az érdekelt államoknak adandó tanács jellegével bírna. A helyzet orvoslásához fel­tétlenül szükség van a 19. szakasz olyan módosí­tására, hogy abszolút vagy kétharmad, esetleg há­romnegyed többség határozhassa el, hogy bizonyos lépéseket kell tenni a békerevízió érdekében. Egy ilyen határozat hozatala után a revízió természeté­nek tényleges meghatározását az állandó nemzet­közi bíróság elé lehetne utalni. Az állandó nem­zetközi bíróság esetleg bizottságot fog kiküldeni a vita egyes vonatkozásainak a helyszínen való el­döntésére vagy népszavazás tartására. Egy­szersmind a bíróság végső döntéseinek végrehajtá­sát is biztosítani kellene. A békeszerződések aláírá­sakor Clemenceau és később Millerand biztosítéko­kat adtak arra nézve, hogy a területi határozmányo­­kat nem kell véglegeseknek és visszavonhatatlanok­­nak tekinteni s kijelentették, hogy a Népszövetség­gel kapcsolatos szervezet fel lesz jogosítva az ilyen területi módosítások elbírálására. Még felületes szemlélő is meg fogja érteni, hogy Európa békéje attól függ, hogy a Népszövetség határozott politi­kát kövessen azoknak a hatalmaknak befolyása alatt, amelyek a fő felelősséget viselik Európa há­­ború utáni térképének megrajzolásáért. Nem volt semmi rendzavarás május elsején. Tízezer idegen Budapesten. Május elseje idén még eseménytelenebb és csendesebb volt, mint az elmúlt években, még a rendőri készültség sem emlékeztetett arra, hogy va­lakinek is szándéka lett volna megzavarni a gyö­nyörű szép tavaszi nap békés és derűs hangulatát. Budapestnek egyetlen — de egyúttal igen örvende­tes — eseménye az a páratlanul nagyarányú ide­genforgalom volt, amilyenre eddig még nem volt példa de nem is mertek ilyen nagy idegenjárásra gondolni a legvérmesebb idegenforgalmi szakembe­reink sem. Váratlanul hatalmas tömegekben jöttek Buda­pestre az osztrák hétvégi kirándulók, akik kihasz­nálták számukra a kettős ünnepet és nagy részük a kirándulást egybekötötte a magyar osztrák mér­kőzés megtekintésével is. Tele volt velük a város már szombat estétől kezdve, amikor az első külön­­vonatok és hajók megérkeztek, vasárnapra pedig olyan volt a város képe, mintha nem itthon vol­nánk, hanem valahol Párizsban csodáltuk volna az idegenek sürgését-forgását. A hevenyészett adatok szerint négy különvonat, egy különhajó, 31 társas gépkocsi és 766 egyéb gép­jármű, összesen 8100 osztrákot hozott Bécs és Grác felől, de ebben a számban nincsenek benne azok, akik a rendes vonal-, hajó- és gépkocsijáratokkal érkeztek. Legnagyobb feltűnést természetesen az osztrák Touring Club állandóan együtt tartó 100 gépjárműve keltette, amikor végeláthatatlan sorban kígyózott végig a kocsisor az utcákon. Nagyon kevesen voltak, akik már vasárnap este visszautaztak, a túlnyomó többség itt maradt hétfőre is. A rendes, műsorszerű látványosságokon kívül jutott az idegenekből mindenfelé. Tömve vol­tak a színházak, a mozik, a mulatók, a városliget búcsújának még sohasem volt ilyen nagy külföldi nézőserege. Az Országház előtt hétfőn több száz gépkocsi sorakozott fel, innen indultak el a Touring Club emberei, hogy a Zugligetben megkoszorúzzák a pár év előtt egy motorversenyen szerencsétlenül járt Karner Rudolf kitűnő osztrák versenyző emlékmű­vét. Rendkívül élénk élet uralkodott fenn a Várban, ahol a királyi palotában egész nap szakadatlanul jelentkeztek a látogató csoportok és a palota kör­nyékén úgyszólván csak idegen szót lehetett hallani. Rengeteg látogatója volt, a Margitszigetnek, a Sváb­hegynek, a művészeti kiállításoknak és a múzeumok­nak is. Budapest képe az elmúlt három napon át valóban világvárosi volt, három napig élvezhettük azt a Budapestet, amit eddig csak reménykedéseink­ben tudtunk elképzelni. Az osztrákokon kívül igen sok más nemzetiségű külföldi is ellátogatott Budapestre és nagyon sokan érkeztek a megszállt területekről is. Hétfőn újabb idegen csoportok érkeztek, mert ezen a napon már életbe lépett a kedvezmény, amit a május 6-ikán nyitó budapesti Nemzetközi Vásárra utazók élvezhetnek a különböző közlekedési eszközökön. Vidéken szintén mindenütt csendben és rendben múlt el május elseje, a szép napsütés a legtöbb em­bert kirándulásra csábította. Május elseje külföldön, Párizsból érkezett jelentés szerint a munkás­ság a hagyományokhoz híven idén is munkaszünetet tartott és megünnepelte május elsejét, de semmi rend­zavarás nem történt. A rendőrség nagy készenlétet tartott fönn, de sehol sem került sor komolyabb be­avatkozásra, egyedül csak a Párizs melletti Vincen­­nesben gyülésező 15.000 kommunista rendezett tünte­tést. A rendőri jelentések szerint az egész ország te­rületén nyugalomban telt el a nap. Londonban megtartották a szokásos nagy felvo­nulást a Hyde-parkban, a rendőrség több száz em­berrel kísérte a menetet, de rendzavarás nem történt. Hasonló jelentések érkeztek Madridból, Belgrádból, Bukarestből és Brüsszelből is, ahol a nap teljes nyu­galomban telt el. A tengeren túl nem volt ilyen nyugalmas és csen­des a május elseje. Az Egyesült Államok nagy váro­saiban hatalmas rendőrkarhatalmat tartottak­­készen­létben. A rendőrséget könnygázbombákkal és gép­fegyverekkel szerelték föl. Chicagóban a tüntetők bombát vetettek több épületre, köztük az amerikai telefon- és táviróhivatalra és néhány szállodára. Japán nagyobb városaiban a májusi zavargá­sokkal kapcsolatban ezer személyt tartóztattak le, közöttük nyolcszázat Tokióban. Prágából jelentik, hogy állami ünnep lévén, minden munka szünetelt, a gyűléseken és felvonuláso­kon zajosan tüntetettek,de rendőri beavatkozásra nem került sor. Szófiai jelentés szerint május elseje az egész országban nyugodtan telt el, kivéve Slatina észak-bolgár várost, ah­ol 100 tüntető ellenszegült a csendőröknek. Fegyveres összetűzésre került a sor és több tüntető megsebesült, len­uenozza emesztését. --------ozenrexenes, peirenur­seg, rossz emésztés szabályozására vegyen este 1-3 pici Ak­in drágáét, reggelre normális ürülése les*. U 34 UIJH *0 (fragt* 10 fillér. co dragée p 210

Next