Pesti Hírlap, 1933. július (55. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

lloda, július 1., szombat. PESTI HÍRLAP3 Még negyvennyolc óráig eltarthat, amíg megtalálják az eltemetett bányászokat. Szombaton emelődarut építenek a munka meggyorbá­sára. Négy ember valószínűleg nyomban meghalt. Solymár, jún. 30. (A Pesti Hírlap tudósítóidtól.) A solymári bányaszerencsétlenség tizenegy áldozatá­nak megmentésére szerda délután óta szakadatlanul folyik a mentési munka, azonban mindinkább keve­sebb a remény arra, hogy élve találják meg őket. Szerdán éjféltájban érkezett az első hír a bányasze­rencsétlenségről. A Pesti Hírlap kiküldött munka­társa azonnal gépkocsin Solymárra sietett, hogy hely­színi tudósításban számoljon be a borzalmas szeren­csétlenségről. Az első éjszaka. A vaksötétségbe borult Pilisszentiván község lakói, akik még ébren az utak mentén vagy a há­zak kapujában tartózkodtak, annyira a rémület ha­tása alatt állottak, hogy még a bányatelepre vezető utat sem tudták megmutatni. Kisebb emelkedésen ke­resztül jutott el a gépkocsi a bányatelepre, ahol a Solymár-akna van, innen körülbelül két kilométerre fekszik a régi Erzsébet-akna, amelyet harmincöt év­vel ezelőtt nyitottak meg, de évekkel ezelőtt megszün­tették benne a munkát és eltömték. Szerdán déli­­el­egy óra tájban azonban víz tört elő, amelynek következtében föld- és iszapomlás temetett el tizenegy embert. A beomlott aknához vezető utat csendőr őrzi, ember­­csoport áll itt szótlanul, megdermedve a rémülettől, aggódva várja a hír­ a tizenegy bányász sorsa felől. A solymári bányatelep sötétbe borult épületei közül csak itt-ott tör elő némi világosság, a gépek dübörgése azonban elárulja, hogy mindenki ébren­d...­ és folyik a munka, a Solymár-akna felől az el­zárt legalsó földalatti folyosón keresztül próbálkoz­nak előrehatolni. Az iszappal elöntött és beomlott Er­­zsébet-aknánál dolgoznak a felvonógépek, hordják fel a földet, iszapot, hogy így jussanak közelebb a be­temetett­ emberekhez. A Pesti Hírlap munkatársa éjjel két órakor be­szélt Kuzén Antal bányaigazgatóval, aki akkor jött fel a mentési munkák színhelyéről. Az igazgató el­mondotta, hogy néhányan emberi hangokat hallottak és így remélik, hogy az omlás következtében nem hal­tak meg nyomban a szerencsétlenek. Munkájában Kovács mérnök váltotta fel. Meneküljünk! Több csapat dolgozott a föld mélyében, amikor az omlás történt. A bányászok, amint a légnyomást megérezték, kétségbeesve kiáltották: — Meneküljünk! A munkások — akik több mint másfélszázan dolgoztak lent az aknában — azonnal meneküléshez láttak és a felvonó vitte őket fel a föld színére. Trizna Gusztáv aknász volt az első, aki feljutott és jelentette oldalán, de az a bokor szétzüllött már, azonkívül, vagyis azonfelül valami foszlott apró strucctoll is szerepelt a kalapocskán, az a toll a közepén el volt törve, úgy fityegett alá a nénikének a rezgő fejére. Ez a kalapocska maga megérdemelte, hogy a két pengőt odaadjam. Nem is két pengőt érdemelt volna, kétezret. Húszezret. Kétszázezer pengőt legalább, hogy nekieredjek, összeszedjem egy országos körúton ahány ilyen boldogult bársonykalapocskát találok szerencsétlen nénikék fején, elvigyem őket nénistül e­gy gyönyörű, gyönyörű gyermekkertbe, amit ezeknek a nyolcvanesztendős szegény árva gyer­mekeknek alapítottam. Jaj de röstellem, hogy tovább is kell mesél­nem . . . Bemegyek abba a papírüzletbe, azután még a trafikba is bementem, a trafikból is kijöttem, in­dultam visszafelé, a híd felé. Hát amint megint ott vagyok a hirdetőoszlop­­nál, megint megállít az én nénikém, elkezd megint pityer­egni: — Bocsánatot kérek, drága jó uram, méltóztas­­sék meghallgatni, szerencsétlen özvegyasszony va­gyok, senkim ezen a kerek világon, elhalt az egyet­lenegy lányom is, aki még eltartott . . . így pityeregte volna végig szórul-szóra megint a mondókáját, de bizony dolgom után kellett menni, a közepén túl már nem tudtam meghallgatni. Elég neveletlen fráter vagyok. Azt is megvallom, pi­rulva, hogy másodszor már nem adtam oda a két pengőt, bár tudhattam, hogy két pengő jön a pi­­tyergésnek a végén. Bocsásson meg, édes nénikém, gavallérnak indultam én valaha, ma is gavallér volnék, drága jó nénikém, csak engedné ez a go­romba, buta élet, de kérdezze meg akárkitől, mi­csoda nehéz sorsunk van nékünk papírpusztítók­­nak is, a jó Isten szent nevére kérem, aranyos jó nénikém, kegyedet, ne haragudjék meg rám, tegyen egy nagy jótéteményt, drága kis bársony mada­ram, olybá vegye aranyos csöppségem, hogy megint odaadtam pápaszemre azt a két pengőt, bizony Is­ten, mondom, kötelességem lett volna, hiszen or­szág-világ láthatja, milyen nagy szüksége volna rá, lelkecském, igazán, hogy megvegye két pengőért azt a pápaszemet. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban,) a bányaigazgatóságnak, hogy a víz áttört és iszap tömte el az akna folyosóját. Az utolsó, aki megmenekült, Berényi Frigyes bányász. Az iszapbeömlés őt is az aknában érte. Először ön­kéntelenül rohant kifelé, de eszébe jutott, hogy ott­hagyta a kabátját, visszaugrott érte és ekkor az iszap majdnem egészen betemette. Menekülő bányász­társai húzták ki az iszapból és mentették meg az éle­tét, utána már senki sem került a felszínre. A bánya­igazgatóság azonnal intézkedett, hogy a mentési mun­kát megkezdjék és azonnal felolvasták a névsort. Ek­kor kiderült, hogy tizenegy embert tmetett el az iszap és sorsuk ismeretlen. A következő bányászokat temette el az iszap­áradat: Cserni Ignác 56 éves vájár, két gyermek atya. Bézendorfer Ferenc 28 éves vájár, nős, két gyermek atyja. Maráti István 45 éves vájár, nős, egy gyermek atyja. Trizna Gáspár 20 éves csillés, nőtlen. Albrecht Vencel 46 éves vájár, nős, két gyermek atyja. Marloch István 34 éves vájár, nős, három gyermek atyja. Patta Ottó 28 éves segéd­vájár, nős, egy gyermek atyja. Richolm János 25 éves segédvájár, nős. Szőts János 32 éves csillés, nős. Drevenka Pál 25 éves csillés, nős és Szlávik Mihály 21 éves csillés, nőtlen. Élnek ? Meghaltak ? A solymár-pilisvörösvári bányák népe szomorú Péter és Pál napjára virradt, mindenki szívszorongva gondol eltemetett bányásztársaira. A zuhogó esőben is lázasan folyik a munka. Az egyik eltemetett bá­nyász, Trizna Gáspár rokona, az elsőnek megmene­kült Trizna Gusztáv, percekig sem akar pihenni, inaszakadtdig dolgozik verejtékezve. Öreg nyugdíjas bányászok jelentkeznek munkára, a bejárat közelé­ben pedig megrendítő csoportosulást látunk. Asszo­nyok, gyermekek simák, férfiak szemei könnyesek. Kétségbeesve találgatják: — Élnek? Meghaltak? Egy régi ház közelében sötét üreg tátong, amelyet deszka­palló hidal át. Ez a bejárata az Erzsébet-aknának, ahol a földomlás történt. Hol reménykednek, hol mindenről lemondva, zokog­nak. A szakértők sem tudják, élnek-e, halnak-e a szerencsétlen bányászok. A szakértők véleménye sze­rint az iszap tizennyolc atmoszférikus nyomással zú­dult be és már a légnyomás is elpusztíthatta a sze­rencsétleneket, a levegő hijján is megfulladhattak, szénsavgáz is megölhette őket. Az akna szintjével valamivel magasabban fekvő vájt üregekben, az úgy­nevezett ereszkékben, esetleg meghúzódhattak, ha ugyan­oda el tudtak jutni, azonban ez is nagyon két­séges A szivattyúk az iszapömléskor kifogástalanul működtek, percenként háromezerhétszáz liter vizet szivattyúztak ki. A tisztviselők igyekeznek megnyug­tatni az eltemetett bányászok hozzátartozóit, biztat­ják őket, hogy menjenek haza pihenni, ne gyötörjék magukat. De minden szó hasztalan. Minden hozzá­tartozó ottmarad a beomlott akna bejáratánál. A mentési munka fáradhatatlanul tart, mind­egyre előbbre törnek a munkások. Derékig merülnek el az iszapban, de azért tovább vájják, lapátolják, talicskázzák a nagy erővel szétterülő iszaptömeget. Reggel hét órakor fölcsillan a remény a szemekben. Kopogás hallatszik az akna mélyéből. Két hosszú, három rövid koppanás. Bányász jeladás, amely azt jelenti, hogy: „életben vagyunk­" A jel­adást rögtön visszaadják, de nem érkezik rá válasz. Valóban él még valaki és az kopogott? Vagy csak a véletlen verte föl a koppanás zaját az ismeretlen bányásírból? Senki sem tudja megmondani. Pénteken délfelé, amikor már hatvan méternyire nyomultak előre a bányászok, az Erzsébet-aknán ke­resztül egy másik irányból is megindult a munka, azonban még mindig nyolcvan méternyi hosszúságon kell eltakarítani az iszapot. Bármilyen nagy erővel végzik is a munkát, csak szombaton reggelre remélik elérni azt a he­lyet, ahol megközelíthetik az eltemetett bá­nyászokat. Eddig mindössze egy törött csákányra bukkantak, talán valamelyik bányász veszthette el menekülés közben. Négy bányász halálát bizonyosra veszik. A mentési munka csak lassan haladhat előre, mert a vájatok, amelyekben az előretörés történik, két méter negyven centiméter szélesek és három méter magasak és egyszerre csak két-három munkás dolgozhat bennük. A munka rovvant kimerítő, mert a munkások térdig vízben haladnak és az iszap és a földtörmelék állandóan életveszéllyel fenyegeti őket, mert minden csákányütésre nagy tömegekben omlik le és zuhan előre a földtömeg. Innen ezért gyakran váltják az elől dolgozó munkásokat A mentési munkát tíz mérnök vezeti. Pénteken munka közben megtalálták egy vízmentes bányászka­bát ujját és találtak egy bányász karbid-lámpát, amelyről a rajta levő számról megállapították, hogy Cserni Ignácé volt. A már előbb talált törött csákány számáról megállapították, hogy az Besendorfsz Ferencé volt. Az 1930-ban épített cementfal, amelyet az Erzsébet­­aknában a víznyomás és az iszap teljesen szétnyo­mott, most hatalmas torlaszokat alkot. Az éjszaka folyamán egy ilyen húsz méter hosszú cementtorlasz állta f el az útját a törmelékben dolgozó munkásoknak, úgyhogy csak rendkívül erőkifejtéssel tudtak átha­tolni rajta. Úgyszólván egész éjszaka ennek az elta­karításán fáradoztak és emiatt mindössze csak öt métert haladhattak előre. Reménykedő megítélés sze­rint szombaton eljuthatnak addig a helyig, ahol a bányászok lehetnek, de minthogy könnyen lehetsé­ges, hogy még több ilyen cementtorlasz akad az út­jukba, még­ két napig is eltarthat, amíg a szerencsét­lenség tulajdonképpeni színhelyére eljuthatnak. Négy bányász halála már bizonyosra vehető, mert kiderült, hogy Besendorfer, Cserni, Batta és Drevenka bá­nyászok az elfalazott akna közelében dolgoz­tak, úgy hogy minden valószínűség szerint már halottak, mert a szétnyomott cementfal törmelékei agyonzúzták őket. Ha a többi hét ember el tudott jutni az úgynevezett szellőző aknákba, akkor azoknak életbenléte még re­mélhető, de hogy el tudtak-e menekülni odáig, az tel­jesen bizonytalan. Péntek délután a pénzügyminisztérium bányá­szati osztálya részéről dr. Schmidt Sándor bányafő­tanácsos és Ajtay Zoltán bányamérnök mentek ki beomlott bányához, hogy megtartsák a vizsgálat. Le is szálltak a mentési munka színhelyére, egészen a vájatokig és alapos megvizsgálás után az ő javas­latukra elhatározták, hogy szombaton reggel az Erzsébet-akna fölé egy nagy emelő­darut építenek, hogy annak segítségével gyorsabban szedhessék ki a beomlott földet és iszapot és így próbálják megkö­zelíteni a bányában rekedt szerencsétlen embereket. A munka változatlan erővel folyik tovább és a bánya többi részében épúgy megy a munka, mintha semmi sem történt volna. A falu lakói egyébként valósággal dermedt némaságba süllyedtek, nem sírnak, nem zo­kognak már, egészen bizonyosra veszik, hogy hozzá­tartozóik és bányászbajtársaik meghaltak. Az „Ustasa“ szervezet tizenkét tagja a belgrádi rendkívüli bíróság előtt. Rukavina főhadnagy visszavonta a rendőrség előtt tett vallomását. Belgrád, jún. 30. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A horvát „Ustasa“ (felkelő) szervezet 12 tagja került csütörtökön a rendkívüli államvédelmi bíróság elé azzal a nagy zendüléssel kapcsolatban, amely tavaly ősszel zajlott le a Lika-tartomány fenn­síkján és a Velebit-hegységben. Rukavina József nyu­galmazott főhadnagy, aki a fővádlott, az ügyész vád­irata szerint nagyszabású fegyvercsempészést szerve­zett meg, a becsempészett fegyvereket eloszttatta a horvát lakosság között és az Olaszországban élő hor­vát emigránsok bizalmi férfia volt. A többi vádlottat is, akik közül néhányan az olasz Zárába menekültek, fegyvercsempészéssel, fegyverek elrejtésével és oly mozgalom támogatásával vádolják, amelynek célja Horvátországnak Jugoszláviától való elszakítá­sa volt.. A vádiratban szerepel a brusani-i csendőrkaszárnyá­nak a múlt év szeptemberében történt megtámadása, amikor bombákkal és revolverekkel megrongálták a kaszár­nyát. Rukavina József beismerte, hogy Olasz­országba menekült barátainak kedvéért, fegyvereket csempészett Horvátországba, de nem tudta, hogy ba­rátai elszakító mozgalmat is folytatnak. A per tár­­gyalása előreláthatóan egy hétig fog eltartani. A pénteki tárgyaláson befejezték Rukavina fő­vádlott kihallgatását. A vizsgálóbíró előtt annak ide­jén részletesen ismertette a felkelés tervét. E szerint a horvát emigránsok a Lil­­a­ tartomány­ban nagyobb zavargásokat akartak szítani, hogy ily módon alkal­mat adjanak Olaszországnak a rend helyreállítása érdekében való fegyveres közbelépésre. Az emigrán­sok erre vonatkozóan ígéreteket kaptak olasz részről. Független horvát államot akartak alapítani, amely aztán szövetséges viszonyba lépett volna Olaszország­gal. A horvát emigránsok a mostani jugoszláv-olasz határon fekvő Triglav-hegyet ígérték az olaszoknak, akik viszont a fiumai kikötőt ajánlották fel Horvát­országnak. Amikor a pénteki tárgyaláson Bukavina elé tárták ezt a vallomását, kijelentette, hogy előbb rendőri kényszer alatt tette meg, majd a vizsgálóbíró előtt csak azért ismételte meg, mert attól félt, hogy a vallomás visszavonása esetében megint átadják a rendőrségnek. Jól és olcsón nyaral a Balatoni Riviérán! 70 kat. holdas parcellázás az Alsóörs és Balaton­­füred között elterülő parti területen. Új fürdőtelep­­létesítés, kitűnő gyógyvizek, előnyös építési lehető­ségek. Négyszögölenként C pengőért, kedvező fize­tési feltételekkel! Kérjen díjtalan ismertetőt! Balatoni Riviera Ho­ek igazgató parcellázó vállalata, I., Horthy Mik­­lós­ út 15/c. Telefon: 6938 01 5713

Next