Pesti Hírlap, 1933. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)

1933-09-01 / 198. szám

BUDAPEST,1 933. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszára ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér.­­— Külföldön az előfizetési ár kétezeren Zit­,­ V ®»s®. t'*^ ^ jr t ■ X ^typniE _ LV. ÉVFOLYAM, 198. (18.148) «KAM» PENTEK, SZEPTEMBER 1. Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 71* Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébeti körut 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük A cseh állam válsága A szerencse elkényeztetett gyermekére, Csehországra nehéz napok törnek rá. A világ­háború után újjászületett cseh állam vezetői aligha ülhettek okosan Fortuna istenasszony szekerén, mert — ime — máról-holnapra na­gyon kedvezőtlenre fordult Csehország helyzete külpolitikailag, gazdaságilag és a belső politi­kai viszonyok tekintetében egyaránt. A fiatal Csehországot komolyan fenyegeti a veszedelem, hogy kiborul a szerencse szekeréből, amelyen eddig oly hivalkodó elbizakodottsággal ült. Hol vannak a szép idők, amikor Prágába zarándokoltak nemcsak a kisantant-államoknak, hanem még az egykor hatalmas Ausztriának miniszterei is? Hol van az a mesebeli korszak, amikor Benes Ausztriát és Magyarországot ké­­nye-kedve szerint nyomorgathatta, amikor a francia és az angol diplomáciát a dunavölgyi politika tekintetében Prágából irányították, amikor Benes egy születő nagyhatalom vezető államférfia gyanánt a genfi Népszövetség ta­nácskozó termeiben éppúgy, mint az európai diplomácia kulisszái mögött is ellentmondás nélkül minden lében kanál lehetett és a vezér­szólamot énekelhette. Most szerényen kopog­tatni próbál Mussolini ajtaján és ime, egyelőre hiába vár bebocsáttatásra. Anglia már régen nem kiváncsi arra, hogy mi a véleménye a szláv Bismarckká felfuvalkodott cseh külügyminisz­ternek. Berthelot távozása óta a Quai d’Orsay termeiből is hűvösebb szél fujdogál Prága felé. A francia diplomácia csalódottnak érzi magát, mert Benes ígéreteinek, biztatásainak és duna­völgyi elgondolásainak mindig a fordítottja következett be és a cseh külügyminiszter két­színű játéka, ide-oda taktikázása az utóbbi idő­ben súlyos­ csorbát ütött a franciák eddigi szik­laszilárd bizalmán. Már a Le Temps is, a fran­cia külügyminisztérium félhivatalosan elítélőleg vezércikkezik arról a prágai politikáról, amely merev és makacs elzárkózással emel gátat a du­navölgyi gazdasági összeműködésnek francia érdeket is szolgáló megvalósítása elé. Med­inger szenátor, a csehországi németek­­ egyik vezető embere, ezelőtt néhány évvel rá­­­­mutatott arra, hogy Benes a maga nagyszabású­­ cseh imperialista politikáját két előfeltételre­­ építette fel. Az egyik az volt, hogy az antant­­­­hatalmak roppant túlsúlya legalább ötven esz­tendeig nem fogja megengedni Németország külpolitikai talpraállását és azt változatlanul alárendelt helyzetben fogja tartani. A másik pe­dig az volt, hogy Oroszország, akár mint szov­jet, akár mint újra polgári állam, rövidesen megint döntő tényezője lesz az európai politi­kának és így roppant erejével segítségére siet­het a Benes-féle pánszláv elgondolásnak. Jól tudjuk, hogy a két feltételnek egyike sem kö­vetkezett be. Németország már Brüning kor­mányzása alatt elindult azon az úton, amely az egyenjogúság kiküzdése és a nemzetközi föl­­emelkedés felé vezet. Sőt Hitler uralma alatt már kirobbant a Kelet felé irányuló német ha­talmi terjeszkedés politikája is, amely halálos veszedelmet jelent a németség által körülkarolt cseh államra nézve. Ugyanakkor azonban Oroszországot a maga nagy belső bajai vissza­vonulásra és a nyugati szomszédokkal való megbékélésre kényszerítik. Oroszország ma tá­volabb van, mint valaha attól, hogy Benes im­perialista terveinek hatalmi hátteret és kellő erőnyomatékot tudjon biztosítani. így került Benes nagyratörő politikája a levegőbe és így sodródik a cseh külpolitika az annyira gyűlölt, de ma már a dunavölgyi politikát döntően irá­nyító Mussolinival való megegyezés felé. A cseh állam gazdasági helyzetére pedig rendkívül jellemző Kramatznak a múlt kará­csonykor elhangzott és cseh körökben annak­idején kínos megdöbbenést keltő nyilatkozata. Ez a szélsőségesen nacionalista cseh politikus nem habozott beismerni azt, hogy az osztrák­­magyar monarchia egykori hatalmas, egységes gazdasági területének hiánya folytán immár nincs meg a túl­iparosított cseh állam létének biztos gazdasági alapja, miért is az utóbbi években megindult cseh ipari válság végzetes hatással lehet az önállóvá lett cseh államra. Kramatz nyilatkozata óta egymásután üt­köznek ki azok a jelenségek, amelyek a cseh gazdasági élet szervi betegségének elhatalmaso­dásáról tesznek bizonyságot. Csehország nagy­arányú kereskedelmi forgalma, amely­ vetélke­dett az egykori ötvenmilliós monarchiáéval, ro­hamosan zsugorodik össze. És­pedig annak folytán, hogy a cseh ipari kivitel nyugat felé elháríthatatlan akadályokba kezd ütközni. A munkanélküliek szám­a négy év alatt ötvenezer­ről felugrott egymillióra. A cseh államháztar­tás egyensúlya megingott és ezen sem a kegyet­lenül működésbe hozott adóprés, sem pedig az egyre kíméletlenebb takarékossági rendszabá­lyok segíteni nem tudnak. A cseh valuta szi­lárdságát a prágai kormány büntető rendelke­zésekkel próbálja megvédeni a „rémhírterjesz­­téssel“ szemben. A cseh textil-, üveg- és cukor­ipar egyre súlyosodó válsággal folytatnak re­ménytelen küzdelmet. A csehországi ipartele­peknek immár négyötöde szünetel és egyedül a hadiipar tudta francia pénzen fenntartani régi virágzó állapotát. Mindehhez járul az iparától és legértékesebb faanyagától rablógazdasággal megfosztott Szlovenszkó krízise, amelyet nagy­mértékben fokoz a faexport megakadása és a Magyarországgal folytatott vámháború. A ru­tén vidéket az eddiginél is nagyobb mértékű éhínség fenyegeti. A külföldi sajtó úgy emlék­szik meg erről a szerencsétlen területről, mint az „örök éhség honáról“. És ebből a nagy gazdasági válságból nincs kiút addig, míg a Dunavölgy tönkretett gazdasági összeműködését helyreállítani nem lehet és a piac nélkül maradt csehországi nagy­ipar újra nem tud visszakapcsolódni a Duna völgyébe, amelynek századokon keresztül biztos piacát a cseh kereskedelmi politika a nyugati piacok kedvéért az utóbbi évtizedben annyira elhanyagolta. Most, hogy a cseh ipar Nyugat­ról rohamosan kiszorul, rendkívül nehéz a könnyelműen szétszakított régi kereskedelmi kapcsolatokat máról-holnapra újjászőni. Nagy akadálya ennek az, hogy az utódállamok idő­közben jelentős ipart fejlesztettek. És ezenfelül a megoldatlan politikai ellentétek Magyaror­szággal a vámfalaknál erősebben állják útját a Dunavölgy felé kényszerülő cseh gazdasági ter­jeszkedésnek. A megcsonkított Ausztria támo­gatásának szükségéhez ma-holnap előrelátható- A félkegyelmű. Irta: Szalay László. A falu ingyenéül, naplopó, koldusérdekeltsé­géhez tartozott Sanyi, a félbolond is, csak nem mint valóságos beltag, hanem mint­ pártoló... Amit úgy kell értelmezni, hogy »Sanyit, mint tökéletlen eszüt, a többi ágrólszakadt lenézte, nem tűrték meg, hogy közéjük telepedjen, csak úgy a hátuk mögött gubbaszthatott, s akkor beszélhetett, ha kér­dezték. A zsebóra volt a rögeszméje Sanyinak... Teletömte a zsebét üres fénymázás, bajuszpedres, meg egyéb kerek bádogdobozzal — viselt ilyen ha­­szontalanságot zsinegen a nyakába akasztva is — s azt mondta róluk, ha valaki kérdezősködött nála, hogy azok zsebórák! A zsebóra volt az ő vágyai netovábbja . . . .Mindig azon sóhajtozott, hogy mit nem adna érte, ha neki valamiképpen egy igazi, valóságos zseb­órája lenne!* Tikkasztó nyári délután a fúvószenekar pró­bált a kocsmaudvar végén, a rétszélen. Ott nem zavartak senkit. S a naplopók hadának egyik szá­mottevő szórakozása volt ezeknek a próbáknak a meghallgatása. Elhevertek a poros füvön, a zizegő nádszélen, a csonka füzek alatt és pipára gyújtva, komolykodva hallgatták az unalmas próbákat. Köz­ben morogva tettek megjegyzéseket, Sanyi meg, aki i­dőközben szintén előkerült, lekuporodott a hátuk mögé, kirakta maga elé a töméntelen bádogdobozt, aztán egyenként a füléhez tartotta, hogy nem ke­tyeg-e véletlenül valamelyik? Hát nem ketyegtek ... S minél inkább némák maradtak, annál komolyabb és komorabb jön a Sanyi ábrázata s mikor az utolsó doboz se akart ketyegni, mélységes meggyőződéssel makogta maga elé: — Az életemet adnám egy igazi zsebóráért! * A zenészek befejezték a próbát. Hónuk alá csapták szerszámaikat és elmentek. Mélységes csend jön. Ebben a halálos némaságban történt a sze­rencsétlen Sanyi hangos megnyilatkozása, hogy az életét adná egy valódi zsebóráért. Mindnyájan odafordultak. Kása Lehöcz, a szószátyár, hetvenkedő obsitos, Vén rossz Daczi Sándor, a tyúkólak réme, Nömes Misa, a kimust­rált­ betyár, meg Szennyes vak Gyula, a világtalan koldus is, akinek a szemét az unokai juhászok szedték ki, megelégelve birkalopásait. Kása Lehöcz, meg bizonyos Rébék, csúfondá­­rosan nyerítve kacagott: — Hogy mi van azzal az órával, te Sanyi? A tökéletlen eszü révedezve nézett és hebegve felelt: — Az életemet adnám egyért, István bácsi! Megint nevettek. Kegyetlenül. Még a vak is. — Hát aztán idehallgass, te Sanyi, — böm­bölte Vén rossz Daczi Sándor, aki külsejében olyan volt, mint egy elaggott bivaly: nagy busa­fejjel, véreres szemekkel, kurta, vastag nyakkal, torzonborz, rongyos, ősz szakállal — idehallgass, te boldogtalan, minek vana neked az a zsebóra? A félnadrágos lenézett maga elé a földre és elgondolkozva mondta: — Akkor mindig tudnám, hogy mennyi az idő, bizony! Erre megint kitört a nyerste röhögés. A vak az oldalát fogta, üres szemgödreit az égnek vetve, Rébékre rájött a röhögés után a köhögés és szitko­zódva vért köpött, Nömes Misa meg a tenyerével törölgette csörgő könnyeit. — Hát osztán miről volna az neked jó, ha tud­nád a pontos időt, te szerencsétlen? A bolond elnézett messze. A zizegő nádrenge­tegen túl, a pirtói sárgahormokon kéklő erdőkbe, miközben halkan mormolta: — Majd tudnám én, hogy miről!... —• Az a, — mondta Vén rossz Daczi Sándor — kivennéd az órát, oszt ha puntum tizenkét óra­kor nem tálalna a szakácsnő, hát fölmondanál neki! — Megálljunk, — rikkantott közbe Szennyes vak Gyula — elsőbb, mikor tizenegyet mutatna a eager, elkövetkeznél az urakkal sörözni! — Asse igaz ám! ... Mert én nem kedvelem a sört! — Óra szerént járnál a mönyecskékhez! — Nem igényel engem mönyecske! — Ahun­e, osztán mér nem? —­ Azt már csak ők tudják! ■x­Rébek Istvánnak hajmeresztő gondolata tá­madt: benyúlt a mellényzsebbe és elővette értékte­len, összevissza járó zsebóráját: — Gyere ide, Sanyi! A bolond fölvetette a fejét, meglátta az órát és odasietett. — Tartsd ide a füled, hallod, tik-tak, tik-tak. Sanyi arca felragyogott: — Hallom, István bácsi! — Nohát, akarod, hogy a tied legyen? — Az életemet adom érte! — Jó. Hát versenyfutást rendezünk, neked a kezedbe adom az órát, megállsz vele, mi többiek meg tiz lépéssel hátrább sorakozunk föl... — Hát osztán? — Megállj már! Tiz lépés egérutat kapsz s mikor én elkiáltom, hogy: Most! — akkor te el­kezdesz az órával minden erődből szaladni, mi meg utánad! — Értem! — Ha el tudsz vele szaladni, a tied az óra, ha megfogunk, vissza kell adni. Abban bízott a kegyetlen léhűtő, hogy tizek közül egy majd csak utoléri a szerencsétlen bo­londot.■

Next