Pesti Hírlap, 1933. november (55. évfolyam, 249-272. szám)

1933-11-03 / 249. szám

PÉNTEK, NOVEMBER 3. BUDAPEST, 1933.­­____________LV. ÉVFOLYAM, 249. (18.200) SZÁM. Előfizetési árarc: Egy hónapra 4 pengő, ne­­gy­edévenként 10 pengő h0 fillér. Egyes pél­dán­yszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébet-körút , Tel. J. 352—­96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük . Bírói függetlenség. Irta: Ráth Zsigmondi, a m. kir. Kúria nyug. másodelnöke. Tyler népszövetségi főbiztos Magyaror­szág gazdasági helyzetére vonatkozó jelentésé­ben minden alkalommal kifogásolta hazánk költségvetésének a személyi járandóságokra vo­­­­natkozó túl magas tehertételeit s legutóbb a nyugdijjárandóságok leszállításával foganato­sítandó csökkentését javasolta. Törvényhozásunk már 1931-ben erre az álláspontra helyezkedett, midőn a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szóló törvényben arra utasította a pénzügyminisztert, hogy az ország nyugdíjterhének csökkentése céljából a közszolgálati alkalmazottak nyugellátására vo­natkozó jogszabályok módosítása tárgyában törvényjavaslatot terjesszen elő. Azóta a köztisztviselők s azok nyugdíja­sai állandó izgalomban éltek, mert kedélyvilá­gukat a szárnyrakolt riasztó hírek olyannyira felzaklatták, hogy körükben, különösen a cse­kélyebb javadalmazásnak táborában, a megél­hetésük lehetőségét illetően a kétségbeeséssel határos aggodalom lett úrrá. Már eddig is a létminimum határáig meg­nyirbált nyugdíjak további csökkentéséről, majd a lakbérnyugdíjak lényeges leszállításá­ról, esetleg teljes megszüntetéséről, a kormány­nak a létszámcsökkentésre, áthelyezésre s a nyugdíjazásra adandó korlátlan hatalomról szóló mende­mondák újabb és újabb vészhírek­­kel bővítve szálltak szájról-szájra s valóban ütött már a tizenkettedik óra, hogy e rémhírek alaptalansága kiderüljön, mert különben az ál­talános elkeseredésnek már-már komolyabb megnyilvánulásától is lehetne tartani. Hosszú huzavona s majdnem végnélküli tanácskozások, hogy ne mondjam, alkudozások után végre az országgyűlés képviselőháza előtt fekszik a kormánynak „a közszolgálati alkal­mazottak és a honvédség tagjainak, valamint mindezek hozzátartozóinak ellátását szabályozó redelkezések módosításáról“ szóló hosszú című, de az­ eredetileg tervbe vett kimerítő új nyugdíjtörvény helyett csak az érvényben lévő szabályok módosítását és kiegészítését célzó tör­vényjavaslata. Bár ez a törvényjavaslat szerkezet dolgá­ban sem mondható sikerült alkotásnak s a b­enne foglalt rendelkezések anélkül, hogy a nyugdíj kérdését főbb vonatkozásaiban is meg­oldanák, a tisztviselői kar helyzetét lényegesen súlyosbítják, mégis kell, hogy e törvényjavas­lat benyújtásával valamelyes megnyugvás szállja meg az előző hírek által felzaklatott ke­délyeket. Azok a riasztó hírek ugyanis, melyek a nyugdíj kérdésre vonatkozóan a­­törvény­ja­vas-., lat benyújtását megelőzték s a közszolgálati alkalmazottak és hozzátartozóik aggodalmát s ebből fakadó elkeser­edését kiváltották, a tör­vényjavaslat benyújtásával legnagyobb részük­ben alapnélkülieknek, vagy legalább is túlzot­taknak bizonyultak. A veszély tehát, mely az utóbbi időben a köztisztviselőket és hozzátarto­­zóikat a nyugdíjkérdéssel kapcsolatban fenye­gette, lényegesen enyhült Igaz ugyan, hogy e törvényjavaslattal kapcsolatban indokoltan merült fel az a gon­dolat: nem lehetne-e más forrásból előterem­teni­ azt a pár millió pengőt, melyet a kormány ismét a közszolgálati alkalmazottakon, illetve azok nyugdíjasain akar megtakarítani­ , to­vábbá az is elevenbe vágó kérdés: vájjon érde­­mes-e ezért az összegért a gondoktól s nélkü­lözéstől máris agyonsanyargatott köztisztvise­­­­lőtársadalom nyomorúságos életét még sivá­­rabbá tenni, s váljon az áruforgalom csökke­nése, ami a nyugdíjjárandóságok leszállítása következményeként a közgazdasági életünkben előreláthatóan tapasztalható lesz, nem fogja-e az államkincstár bevételeit, hátrányosan befo­lyásolni? Ezekkel ii kérdésekkel azonban most nem kívánok foglalkozni s a törvényjavaslat részletes megvitatásába nem bocsátkozom,­ kö­vetkezéskép annak anyagi rendel­kezései­vel sem foglalkozom, mert ehhez egy napilap keretei nem­ nyújthatnak elég teret. De még különben is az a meggyőződésem, hogy ez a törvényja­vaslat, annak objektív parlamenti tárgyalása után minden valószínűség szerint a benne fog­laltaknál enyhébb rendelkezésekkel fog tör­vényerőre emelkedni. Most csupán a közszolgálati alkalmazot­taknak a törvényjavaslat 2. §-ában tárgyalt szabályszerű elbánásához lenne néhány sza­vam, különös tekintettel a bírói függetlenségre, melynek sérelme a javaslat bizottsági tárgyalá­sán szintén egyik kifogásként hozatott fel. Talán nem fölösleges előrebocsátanom, hogy a „szabályszerű elbánás“ alatt a nyugdí­jazás, végkielégítés és elbocsátás foganatosítá­sát kell érteni. És pedig azokban az esetekben, midőn a törvényben meghatározott okok vala­melyikénél fogva a közszolgálati alkalmazott szolgálatára már nincsen szükség s az illető köztisztviselőt, bijnokot és kisegítő szolgát a felhívott törvényhely szerint meghatározott időn belül, megfelelő alkalmazásban elhelyezni nem lehetett; avagy ez alatt az idő alatt a fe­gyelmi utón áthelyezésre ítélt közszolgálati al­kalmazott a fegyelmi ítéletben megjelölt állá­sok egyikén sem nyerhet alkalmazást; továbbá midőn a köztisztviselőt országgyűlési képvise­lővé választották s emiatt a hivatali működését összeférhetetlenség okából nem folytathatja; nem különben, midő­n a közszolgálati alkalma­zott a betegsége miatt hat hónap óta nem tel­jesít szolgálatot, avagy a hivatalával járó fel­adatok kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt szolgálatát a megkívánt mértékben nem látja el. Elvi szempontból nem férhet szó hozzá: az államnak fontos érdeke, hogy ezekben az esetekben az illető közszolgálati alkalmazottak szabályszerű elbánásban részesíttessenek, mert az államkincstárt nem lehet arra kötelezni, hogy azokat a közszolgálati alkalmazottakat, akik a törvényben meghatározott okoknál fogva szolgálatot nem teljesíthetnek, avagy a hivatali kötelességüknek megfelelni nem tudnak, to­vábbra is mint tényleges alkalmazottakat lássa el. Következéskép csak az lehet a vita tárgya, hogy a szabályszerű elbánásra vonatkozó eljá­­­rásnak a törvényjavaslatban meghatározott módozatai megfelelnek-e a közszolgálati alkal­mazottak jogos igényeinek s nem nyújtanak-e alkalmat arra, hogy azok akár pártpolitikai érdekbő­l, akár személyes ellenszenv befolyása alatt, akár más jogosulatlan érdekek céljából a közszolgálati alkalmazottak hátrányára felhasz­nálhatók legyenek s végül azok a "bírói függet­lenség szempontjából nem eshetnek-e kifo­gás alá? A bírói függetlenség szempontjából csak megnyugvást kelthet a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, mely szerint a szabályszerű el­bánásnak a javaslatban meghatározott egyes eseteit bírákra és ügyészekre alkalmazni nem lehet. Ennek indoka a törvényjavaslat megoko­­lása szerint, hogy a törvényjavaslatban felso­rolt esetek egy részének elintézését az érvényes törvények az illetékes fegyelmi bíróság hatás­körébe utalják, a többi esetben pedig a törvény­­javaslatban körvonalazott szabályszerű elbá­násnak alkalmazása a bírói függetlenség szem­pontjából aggodalomra adhatna okot. Önkéntelenül fölmerül az a kérdés, hogy a bírákat illetően miért ne lehetne a szabály­szerű elbánás összes eseteire vonatkozó eljárást éppúgy az illetékes fegyelmi bíróság hatáskö­rébe utalni, miként azt a javaslat a fentebbi kivételes esetekre vonatkozóan megfelelő intéz­kedésnek találja? Ez a törvényjavaslat rend­szere szempontjából nem ütköznék nehézségbe, sőt a bírákra vonatkozó eljárás egyöntetűsége érdekében kívánatos is lenne s a bírói függet­lenség sérthetetlenségét illetően teljes meg­nyugvást keltene. Kívánatos­ tehát, hogy a javaslatnak a bí­rákra vonatkozó összes rendelkezései egysége­sen, és­pedig olyként módosíttassanak, hogy a bírákra vonatkozó szabályszerű elbánás esetei­nek mindegyike­ tárgyában az illetékes felü­gyelmi bíróság járjon el. Egyébként is aggályosnak tartanám, ha a szabályszerű elbánás eseteiben az érdemleges döntés az illetékes szakminiszter hatáskörébe tartoznék. Az esetek többségében ugyanis a szabályszerű elbánás az érdekelt közszolgálati alkalmazottakra nézve olyan fontos kérdés, hogy annak­ eldöntését esetleg politikai érdekek által befolyásolható fórumra bízni nem minden esetben lenne tanácsos. Közmegnyugvást kel­tene tehát, ha a törvény ennek a kérdésnek el­bírálását, az egész vonalon az illetékes fegyelmi bíróság hatáskörébe utalná, am­i Az Egyesült Államok kormánya megkezdte az aranyvásárlást. Az aranyvásárlásnak Londonban és Párizsban nem volt hatása. London, nov. 2. Roosevelt elnök másfél óra hosszat tanácskozott a Fehér Házban Sir Ronald Lindsay washingtoni angol nagykövettel és Sir Fre­deric Leith-Ro­ss-szal, az angol kormány gazdasági tanácsadójával. A tanácskozások tárgya a kiadott hivatalos jelentés szerint a háborús adósságok voltak; az Angliában végzendő arany vásárlásokról egyáltalá­ban nem esett szó. Hozzáteszi a közlemény, hogy az adósságtárgyalásokat folytatják. Ezt az új fejleményt Londonban úgy magyaráz­zák, hogy Roosevelt elnök az utolsó pillanatban meg­kegyelmezett a már-már halálraítélt adósságtárgya­­lásoknak, hogy ezzel az udvariassági ténnyel meg­nyerje Anglia együttműködését, vagy legalább jóin­dulatú semlegességét a tervezett külföldi aranyvásár­­lások körül. Washingtoni hivatalos jelentés szerint az arany­­vásárlásokat ma kezdik meg. A newyorki jegybank, mint az Egyesült Államok kormányának kizárólagos ügynöke, adja el az újjáépítési hitelintézet kötelezvé­nyeit arany ellenében. Az arany beváltási árát ma állapítják meg. London talán nem gördít majd komolyabb aka­dályt a kíméletes tapogatózás jellegével bíró arany­­vásárlások elé. Aziránt azonban nem lehet kétség, hogy a City sohasem fogja helyeselni azt, hogy egy ország, amely óriási aranykészleteket halmozott fel és tiltja az arany kivitelét, nagyobb aranytömegeket szivattyúzzon ki olyan országokból, amelyek még fenntartották aranyban való fizetéseiket. Rámutatnak Londonban arra, hogy a Washington által i meghatá­­­rozott belföldi aranyárai­ unciánként majdnem há­­­rom schillinggel haladják meg a világpiaci árakat és­ ennek alapján a fontnak L90 dollárt kellene érnie mégis csak L79 dollára sikerült árfolyamát felerő­szakolni. Teh­át az amerikai aranytermelők iránt mu­tatott nagylelkűség a legcsekélyebb hatást sem gya­korolta a dollár árfolyamára. Ford meghódolt, Londonból jelentik: Roosevelt elnök újjáépítési hadjárata három jelentős győzelmet aratott: a kis­­gazda sztrájkot ideiglenesen megszüntették addig, amíg a középső nyugati államok kormányzói Roose­velt elnökkel a mezőgazdasági árak felemeléséről ta­nácskoznak. Az amerikai Egyesült bányászszövetség utasította a pennsylvániai bányavidék húszezer sztrájkoló bányászát, hogy álljanak ma délután mun­kába. Henry Ford, az autókirály értesítette a nemzeti­­ autókereskedelmi kamarát, hogy még november 7.-e

Next