Pesti Hírlap, 1933. december (55. évfolyam, 273-296. szám)

1933-12-01 / 273. szám

a TÖRÖK FERENC. IRTA: URMÁNCZY NÁNDOR. Török Ferenc hatvanhárom éves falusi plé­bános Csikkarcfalván, Székelyországban. A háború előtt függetlenségi képviselő volt. Csen­des képviselő volt. Nem volt közbeszóló, moz­golódó, mindenáron szerepelni akaró, törtető. Azután jött, amire sohasem gondoltunk, mert képtelenségnek tartottuk." Jött az ország megszállása, feldarabolása. Ki mert volna olyan képtelenségre gon­dolni, hogy akad magyar kormány, amelyik megtiltja az ország határait átlépő ellenség ki­verését. Ki gondolt volna olyan képtelenségre, hogy akad katonaminiszter, aki azt kiáltja oda a tömegnek, hogy nem akar katonát látni! Ilyen szörnyű átok is csak minket verhe­tett. És a szörnyű átok még mindig rajtunk van. Török Ferencet falujában találta a meg­szállás. Mint nyájának hű pásztora, otthon ma­radt hivei között. Nem rendezett titkos összees­küvést a bitorlók ellen, nem gyűjtött fegyvert, nem kémkedett. Csak magyar maradt s védte az ő magyarjait. A „csendes képviselő“ megváltozott. A zárkózott természetű férfiak bátorságával és el­szántságával nézett szembe az ellenséges meg­szállókkal. Nem hunyászkodott meg, hanem védte a magyarság jogait és azok elismerését követelte. Rámutatott a visszaélésekre, törvénytelen­ségekbe, erőszakra és nevén nevezte az új ha­talom garázdálkodását. Természetes, hogy az eljárások szakadat­lan sorozatával nyomorgatták. Idézés, előveze­tés, kihallgatás, házkutatás, letartóztatás, bün­tetés hozzátartozott a mindennapi életéhez. Már Ő sem tudta, hogy hányféle váddal illetik és hányféle eljárás folyik ellene. A napokban rég látott erdélyi barátom­mal találkoztam. Az összeomlás óta nem láttuk egymást. Alig ismertem meg. Nagyon megvi­selte a megszállás rettenetes tizenöt esztendeje. Soká beszélgettünk erdélyi dolgokról, it­teni dolgokról. Rabmagyarok nyomorúságáról, szabad magyarok mamlaszságáról. Beszéd közben Török Ferencről is szó esett. Megkérdeztem, hogy mit csinál, hogy van, megöregedett-e, van-e sok baja az olá­hokkal? — Nincs hét, hogy a szikuranca vagy az ügyészség ne idézné tárgyalásra — hangzott a válasz. Az oláhok az öreg plébánost talán éppen abban az órában ítélték el ötesztendei fegy­­házra, amikor emlegettük. Rövid újsághír adta tudtunkra a kegyet­len ítéletet. Becsületes észjárással nem lehet megérteni az oláh „igazságszolgáltatást“. A törvényszék nyilvános tárgyalást tart. Meghozza ítéletét. És akkor az ügyész indítvá­nyozza, hogy a tárgyalás anyagát ne hozzák nyilvánosságra. A bíróság hozzájárul az indít­ványhoz és a tárgyaláson megjelent újságírók­nak megtiltják, hogy a perről tudósítást ír­janak. Ez a Balkán. Igazi, hamisítatlan Balkán. Ha olyan bűnt követett volna el Török Fe­renc, amiért ötévi fegyház jár, akkor világgá kürtölnék a magyar pap bűnét. Nekik a fő, hogy elhallgasson a szóki­­­­mondó magyar pap. És elintézik balkáni mó­don, kegyetlen büntetéssel. Régi, kedves barátom volt Török Ferenc. Szeretném magamhoz ölelni és megszorítani a kezét. És szeretnék segítségére sietni, hogy megszabadítsam szenvedéseitől. Tuka,­ a tót hazafi jut az eszembe. Ö Prága mellett senyved cseh börtönben. Ö nem remél­het szabadulást, mert nincs szabad Tótország a csehek szomszédságában. Ha lenne, Tuka bi­zonyára remélné, hogy kiszabadítják börtöné­ből szabad testvérei. Várjon Török Ferenc gondol-e ilyesmire? Ne is gondoljon! Mi itt nyolcmilliónyi szabad magyar élünk egy lakáson. Elolvassuk testvérünk elité­lését. És azután mindenki nyugodtan folytatja a maga mesterségét. Az egyik vadászni megy. A másik feke­­tézik. A harmadik kölcsön után futkos. A ne­gyedik panamázik. Az ötödik a becsületét ke­resi a hatodikon. A hetedik pipázik, mint La­dányi és belenyugszik a világ folyásába, ha akármilyen iszapos, szennyes, gonosz és rom­boló. Vozáry Aladárt, a felvidéki bátor, tehet­séges lapszerkesztőt hat hónappal ezelőtt letar­tóztatták a csehek. Most is le van tartóztatva. •Senki sem beszél róla a csonkaföldön. körül két koravén, keserű vonás. Szemével, szájá­val, szívével, lelkével belekapcsolódott a látványos esküvő költészetébe. A gondolata szinte visszasu­­gárzott belőle: — Egy ilyen esküvő és utána jöhet a halál! Halkan, diszkréten egy másik leány ült le mel­léje. Az aranyhaju észre sem veszi, ha valami kü­lönös parfümillat nem csapja meg az orrát. Ez az illat delejesen vonzotta a tekintetét, mire egy jó bun­­dás, nagyon csinos feketehajú leányon akadt meg a szeme. Összenéztek és egyszerre nevezték egy­mást a nevükön: — Stefi! — Cili! Stefi a feketehajú volt, Cili a szőke. — Tudod, hogy van három esztendeje, hogy nem láttalak? — mondja Stefi. — Körülbelül ennyi. Megszállt területen vol­tam, a nagynénémnél. — Mit csináltál ott? — Kiszolgáltam egy cukrászdában. — Nem megy­ vissza? — Nem. Itthon helyezkedem el. — Azt hittem, rég férjhez mentél. — Férjhez! Csak az ilyen gazdag kisasszo­nyok mennek ma férjhez. — És az oltár előtt álló menyasszonyra mutatott. — Nagyon bájos — súgta a fekete. A szőke keserűen vonogatta a vállát. — Persze. Üvegházi virág. Ápolták, őrizték. Lenne csak olyan útszéli vadvirág, mint mi va­gyunk! úgy tépi az embert az élet, mint a vihar. Mint a vihar . . . Két szó. Olyan, mint a gor­donka mély, bús hangja. Egymáshoz vonzza a szi­veket. A rég elszakadt két leányt is közelebb hozti Összedugták a fejüket. Már nem érdekelte őket az idegen leány esküvője. Az egymás sorsa érdekelte. Tőlünk oláhok, csehek, szerbek nyugod­tan üldözhetnek, sanyargathatnak ezer és ezer Török Ferencet és Vozáry Aladárt. Most, hogy a csehek Pozsonyban, Kas­sán, Ungváron szemtelen csalással kitiltották a magyar szót a hivatalokból, egy kicsit zsörtö­lődtünk. Három napig. Azután abban maradt minden. A kidobott magyar szó az utcán ma­radt. Sőt még onnan is eltűnt, mert befestet­ték az utcatáblák magyar felírását. Erdélyben minden községben a község költségén óvodát állíttattak fel az oláhok. A szegény magyar gyermekeket odaterelik, ma­gyarul nem tudó tanítók keze alá. Török Ferenc az ilyen gyalázatos me­rényletek ellen harcolt. Mert még az apró­ gye­rekek nyomorgatásától, sem riadnak vissza a lelketlenek. Ez a kegyetlen, minden emberi érzést ki­­gúnyoló, minden igazságot lábbal taposó helyzet már nem tarthat soká. Fő fenntartói roskadoz­nak. A Népszövetség bomlik. Franciaország válsága, nőttön-nő. A kisantantbeliek kétségbe­esetten kötik egymás között a megállapodáso­kat. A csehek immár az erőszak utolsó ütőkár­tyáival kísérleteznek. Akármerre nézünk, a helyzet a mi ja­vunkra bomlik, bonyolódik. De a döntő lépést, a döntő rohamot nekünk kell megkezdeni. Elég volt a várakozásból, a tűrésből, a semmittevésből. A semmittevést a Trianon elleni harcra értem. Tizenöt esztendő óta kormányaink egyet­len lépést sem tettek ebben a tekintetben. Csak engedelmesen végrehajtották borzalmas paran­csait. És né­mán tűrték a megszállott területe­ken folyó gyalázatos rontást, rombolást, ma­gyarüldözést. Lássunk végre cselekvő magyar kor­mányt! Kezdjék meg a trianoni béke elleni harcot. Ne várják tovább, hogy mások csele­kedjenek helyettünk. Mert mások, bármilyen jóakaróink, csak támogatást nyújthatnak ne­­künk, ha mi cselekszünk. A magyar kérdés megoldásáért egyetlen hatalom sem fogja az élharcos szerepét vál­lalni. Nekünk kell azt betölteni. Mielőbb, mi­előbb! Hogy végét vessük a Török Ferencek szenvedésének. — Beszélj valamit magadról — kérte a fekete. És mert a tekintetében több volt a részvét és a vele­­érzés, mint a közönséges kíváncsiság, Gilt halkan nyitogatni kezdte előtte a szívét. Előbb csak gya­nakvó bátortalansággal, azután nekimelegedett nyíltsággal. Mi volt e vallomásban? Szerelem .. . Egy sze­relem, két szerelem, három szerelem. Három év megszállott területen és minden évre egy szerelem. Közbe szakadatlan boldogság. Egy-egy kirándulás kettesben, egy-egy bál, esti séták a Szamos part­ján, télen szánkózás holdvilág mellett, féltékenység, párbaj, megsebesülés, összeveszés, kibékülés, mű­­szakítás, komoly szakítás, végleges szakítás, el­utazás, könny, sírás, álmatlan éjszakák és egy ú­j hajnal... Uj szerelem!... Fokozottabb boldogság. Még több kirándulás, még több bál. — Bandinak jóval több pénze volt, mint Gyurinak — még több szánkózás holdvilágnál, még több esők, még na­gyobb féltékenység és közbe megérkezett a harma­dik szerelem ... Az igazi, a komoly, az életreszóló. Szép fiú, okos, gazdag, kész orvos, jó praxis, sokat keres. Lehetett itt habozni? Gondolkodás nélkül szakított Bandival. Egy leány a jövőjét nézte. Ban­dinak nem volt állása, Gyurinak sem volt. Zseb­pénzből éltek és egy gazdag örökség reményéből. Az orvos ellenben úgy szórta a pénzt, mint Isten az égből az öszieset. Otthonról is gazdag, egyetlen fiú és olyan komoly, mint itt az oltárokon a kő­­szentek. Mérget lehetett venni minden szavára. Már az egész városban beszéltek róla, hogy dr. Seress, az orvos, elveszi Vörös Cilit, a cukrászleányt. Nem olyan égreszóló ritkaság. Kitűnő nevű és állású urak vettek már el cukrászleányokat. A legna­gyobb pesti cukrászdából már hercegnék is kerül­tek ki. Az orvos elárasztotta mindennel. Bundát vett neki, drága ruhákat, ékszereket és verseket irt / ' -V­­UDAPEST, 1933 Előfizetési árak: E­gy nőnapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya* udvarokon is) 16 fillér, vasárnapként: 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres !?LAjuu^ 13. / LV. ÉVFOLYAM: 273. (18.224) SZÁM: G'V 3 / V~y fJv* h PÉNTEK, DECEMBER 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78 Telefon: Auu 122—95. Főkiadók: Vilmos zsászár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébet-körút 1 Tel. 1. 352 —96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Filozófia. Irta: Lux Terra. A násznép kiszállott a templom előtt. Az ut­cán lovasrendőrök tartották fenn a rendet. A villa­mosok megálltak, a járókelők a keskeny utca falá­hoz húzódtak. Hat rózsaszínruhás nyoszolyaleány, díszmagyarba öltözött vőfélyekkel. A menyasz­­szonyt a bámuló tömeg gyönyörködő és irigykedő pillantása fogadta. Szép volt, mint egy rózsa, mely a tavaszi hajnalban bimbózik ki. Fehérselyem ru­hájának hosszú uszályát­ négy kis angyalarcú apród vitte. A fiatal, délceg vőlegény szája reszke­tett a boldogságtól. Bent a templomban már búgott az orgona. A nézők között azt mondja egy hang: — Kicsit sok a jóból! Fiatalok, szépek, gaz­dagok, előkelőek és szerelmesek. — Hja, ez így van! Egyiknek minden, a má­siknak semmi. — Pyrrhon, a görög bölcs arra tanít, — mondta egy harmadik hang, egy öreg úr hangja — hogy ne irigyeljünk senkit, mert nem ismerhetjük a sors dolgait. Ki tudja, mi vár erre a fiatal párra egy hosszú, vagy rövid élet alatt! Halk kacagás fogadta öregúr szavait. A pesti utca nem veszi be Pyrrhon tanításait. Bent a templomban jóval több volt a bámusók száma, mint a meghívott vendégeké. A nagy eskü­vőknek mindig sok a nézője. A fiatal nők, leányok, asszonyok épp úgy imádják a nagy esküvőket, mint az öreg asszonyok a nagy temetéseket. Egyik pad­ban feketesapkás, aranyhajú leány ült. Arcán átszellemültség, szemében könny, szája !

Next