Pesti Hírlap, 1934. február (56. évfolyam, 25-47. szám)

1934-02-01 / 25. szám

Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresPesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Kőkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­­ségnél, Erzsébeti körút 1 Tel. 1. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Roosevelt kiáltványában a dollár új értékét korábbi súlya 59,06 százalékában állapította meg. Washington, jan. 31. Roosevelt elnök kiáltvá­nyában a dollár új értékét korábbi súlya 59,06 szá­zalékában állapította meg. Az új ár amerikai idő szerint délután 3 óra 10 perckor lépett hatályba. Az elnök egyszersmind az arany hivatalos árát csü­törtöktől kezdve finomanciánként 35 dollárban ál­lapította meg. Az új aranyárat alkalmazzák majd az Egyesült Államok pénzverdéjébe, továbbá a newyorki és seattlei finomítókba beszolgáltatott min­den aranyra. Roosevelt a dolláraláértékelési törvényjavas­lat aláírása után bizalmas értekezletet tartott a kincstári hivatal és a jegybankok vezetőivel az aranykészlet áttételéről és a dollár aláértékeléséről, majd — mint jelentettük — rendeletet adott ki a jegybankok aranytartalékának a kincstár által való birtokbavételéről. Morgenthau kincstári államtitkár, midőn ké­sőbb az újságírók a valutaháború lehetőségéről kér­dést intéztek hozzá, a következőket felelte: — Mit mondjon az olyan ember, aki tetőtől­­talpig fel van fegyverkezve?! Hozzátette azonban, hogy az angol-amerikai valutaháború nagyon drága dolog lenne mindkét félre. A törvényjavaslat aláírását a newyorki érték­tőzsde erőteljes és tartósnak ígérkező hosszlendület­tel köszöntötte. A forgalom meghaladta a 4.240.000 darabot és eltekintve a vasúti értékek további el­­lanyhulásától, valamennyi papír emelkedett, sőt egyes ipari értékek új csúcspontot értek el 1931 óta. A nyereségbiztosító eladások sem tudták gyen­gíteni a szilárd és bizakodó hangulatot. Anglia álláspontja a leszerelési kérdésben. Európa két megállapodás közt választhat — vagy a legerősebben felfegy­verkezett államok bizonyos fegyverekről lemondanak, vagy nem növelik jelenlegi fegyverkezésüket. — Az angol kormány érdekes javaslatai egy tízéves egyezmény céljaira.­­ Beleegyezését adná Ausztria, Magyar­­ország és Bulgária részére engedélyezett szállítható tüzérséghez és tankokhoz. London, jan. 31. Az angol kormány leszerelési emlékiratának bevezetésében megállapítja, hogy egyrészt most elérhetetlennek látszik az a cél, hogy a békeszerződésekben bizonyos hatalmaknak megtil­tott fegyvereket a világ többi hatalma is megsemmi­sítse, de másrészt elvitathatatlannak tartja, hogy a bizonyos hatalmaknak megengedett fegyve­reket nem lehet az idők végtelenségéig más hatalmaktól megtagadni. A megegyezés meghiúsulása, újabb fegyverkezési versenyre vezetne. Európa tehát csak két megoldás között választhat: 1. Vagy olyan egyezményt fogadnak el, amely­nek alapján a legerősebben f­elf­egy­verzett államok bizonyos fegyverekről lemondanak. 2. Vagy ha a legerősebben felfegyverzett álla­mok nem hajlandók leszerelni, kötelezzék magukat hogy nem növelik jelenlegi fegyverkezésüket. Az angol kormány a legkomolyabban ajánlja az első megoldási mód elfogadását. A gyakorlati megoldásnak gondoskodnia kell: a) biztonságról, b) jogegyenlőségről, c) le­szerelésről a) A biztonságot illetően a javaslat kimondja, hogy a legutóbbi angol tervezet első négy szakaszá­hoz további három szakaszt csatoljanak, amelyek közül az első jelentse ki, hogy az egyezmény pontos betartása minden aláíró közös érdeke. A második írja elő a hatalmak közös tanácskozását arra az esetre, ha az állandó leszerelési bizottság jelentené, hogy valamelyik aláíró nem tartotta be pontosan az egyezményt. A harmadik mondja ki, hogy e tanács­kozás célja eszmecsere folytatása a helyzetkövetelt a lépések ügyében. Hangoztassák e rendelkezések az egyezmény aláíróinak azt a szigorú kötelezettségét, hogy meg kell akadályozniuk vagy jóvá kell tenniük az egyez­mény megsértését. Ezek a szakaszok a német kancellárnak az­zal a javaslatával együtt, hogy kész megnem támadási egyezményeket kötni, a teljes bizton­ság általános elfogadható mértékét nyújt­hatnák. 61 Jogegyenlőség. Az angol kormány kijelenti, hogy a jogegyenlőség elvének gyakorlati alkalma­zása az egyezményben nem kevésbé fontos, mint­­ biztonsági elv. c) Leszerelés. A német kancellár önként lemon­dott a támadó fegyverekről, noha az erősen felfegy­verzett államok nem hajlandók mostani fegyvereik­ről lemondani. Az erősen f­elf­egy­verzett államok tény­leges leszerelése nagyban csökkenthetné az általános fegyverkezés méretét és mérsékelhetné azokat a kö­veteléseket, amelyeket Németország egyébként elő­terjesztene. Az angol kormány tízéves egyezmény céljaira a következőket javasolja: a) Létszám. A tervezet 200.000 embert javasol Franciaország, Németország, Olaszország és Lengyel­­ország számára. Németország 300.000 embert követel 12 havi szolgálattal. Angiia azt hiszi hogy­ fontosabb az egyenlőség elve, mint a számok, tehát nem volna nehéz a kiegyezést létrehozni a 200.000—300.000-es szám között. Anglia hajlandó hosszabb szolgálati időbe is belenyugodni, ha ez volna az általános kí­vánság. A haderőknek a megállapított számokban való rögzítését négy­ év alatt fejezzék fe b) Szárazföldi hadianyagok. Az egyezmény-ter­ ­ A Saar-probléma. írta: Nagy Emil. Szinte közhellyé vált már az az igazság, hogy Európa sorosának jobbrafordulása attól függ, hogy Franciaország és Németország va­lóban és igazán ki tudnak-e békülni egymással? Nem holmi megnemtámadási szerződést ér­tünk ez alatt, amely diplomáciai irásmű dicsé­retes példányai újabban gombamódra szapo­rodnak, mialatt megbukott a lefegyverzési konferencia s mindegyik ország gondosan és aggódva vigyáz arra, hogy fegyverkezés dol­gában el ne maradjon szomszédai mögött. Olyan őszinte békére gondolunk, amely mindkét or­szágban bent éljen úgy a vezetőknek, mint a népeknek a lelkében. De ettől még nagyon messze vagyunk. Hitler sokszor megismételte már békevágyát, de mi tagadás benne, a do­log mégis csak úgy áll, hogy a franciák elhiszik ugyan Hitlernek, hogy tíz évig valóban békét akar . . . mert kell ennyi idő Németországnak, hogy erőre kapjon ... de aztán . . . aztán... jön az irtózatos német revanche! Nincs olyan hatalom, amelyik meg tudná változtatni ezt a francia érzelmi és gondolatvilágot. Hisz jól tudják a franciák, hogy ők nem is tíz évig, ha­nem negyvenkét évig tudtak lesni a kedvező al­kalomra, hogy kiküszöböljék nemzeti életük di­csőséges világából a frankfurti békében kapott lelki és testi sebeket és semmi áron se hiszik el azt, hogy Hitleréknek a hágai nemzetközi bí­ráskodás legyen az ideáljuk, nem pedig a kato­nai erő . . . Van egy nagyon aktuális kérdés, amely rövid időn belül­­próbaköve lesz annak, hogy franciák és németek egyáltalában képesek-e arra, hogy egymás szempontjait méltányos ér­zülettel kölcsönösen megértsék, már­pedig enél­­kül valódi békeérzés nincs. Ez a próbakő az úgynevezett Saar-probléma, amellyel a közel­múlt napokban annyit vesződtek Genfben s fognak vesződni rettenetesen a jövőben. Félő, hogy ezen a kényes kérdésen fog felborulni a Nemzetek Szövetségének amúgy is ingataggá vált intézménye. Mert a lefegyverzési blamage inkább csak elviéleti bukás, hisz papirosformu­lákkal sokat meg lehet oldani, ami azért az élet­ben még sincs megoldva, ellenben a Saar-pro­bléma vérbe megy, húsba vág, itt papirosfor­mulával semmire se lehet menni, itt valóban adni kell, súlyos százmilliókban kifejezett érté­keket. A danzigi korridorra lehetett adni tíz­esztendős moratóriumot, mert az a kérdés ma még a cselekvési lehetőség szempontjából nem aktuális, ellenben cudarul aktuális a Saar­­probléma s tisztában vannak azzal a gyakor­lati eszű­ németek és a praktikus franciák, hogy ma egyedül ez a kérdés időszerű a két nemzet között, hisz ennek végleg el kell dőlnie már 1935-ben. Hitler meg is mondta november 16-án és ugyanezt megismételte legutóbbi, keddi nagy beszédében is, hogy a Saar-probléma elintézésé­vel megszűnik minden zavaró momentum a­ két ország között, mert valóban most minden német a Saar felé tekin,­magának az egész Hitler­­rezsimnek az ellörési súlya is ott dől el a né­metek szemében a Saar-folyó körül. Talán nem, járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, hogy Hitlernek Gen­ff­el szemben megcselekedett tá­­noló föllépése sokkal inkább szólt már előre a Saar-kérdésnek, mint a lefegyverzési konferen­ciának . . . Vizsgáljuk meg tehát kicsit alaposabban ezt a bizonyos végzetes Saar-problémát. A Saar-medence 740 négyszögmérföldnyi terület, 800.000 lakossal, akik közül 100.000 gyári munkás. A többi 700.000-nek nagy részét teszik ezeknek a gyári munkásoknak a család­tagéi. Ez a terület az újból Franciaországhoz visszakerült Lotharingia északi határán fek­szik , Luxemburg mellett délkelere. A lakos­ság 95%-bans tiszta német. A Saar-medence mint határterület stratégiailag is végtelenül fontos, hisz, hogy egyebet ne említsünk, csak 20 kilométerre van a Thionville és Briey mel­letti francia ércbányáktól s ha a Saar-medence francia kézben van, ez védelmi fajnak számít a német birodalommal szemben. De talán még ennél az elsőrendű straté­­gai szempontnál is fontosabb egy bizonyos öntő­ipari termelési körülmény. Ugyanis a közvetlenül határos Lotharingiában óriási ter­jedelmű vasérc-mezők vannak, de ott nincs szén, ami igen nagy mennyiségben van viszont a Saar-medencében s miután a vasérc csak úgy bír értékkel, ha van hozzá közel szén, amely­nek a segélyével ki lehet olvasztani, a lotharin­­giai vasérc és a saari szén úgy összetartoznak egymással, mint a szoptatós dajka és a cse­csemő. A Saar-medencében termő szén — kö­rülbelül 33 millió tonna az évi termelés — Isten­­ által arra van teremtve, hogy kiolvassza a lo­tharingiai vasércet, ez pedig úgyszólván érték­telen a saarvidéki szén nélkül. Ezek az ipari és súlyos pénzügyi erejű szempontok vezették arra Bismarckot, hogy az 1871—72-iki győztes há­ború után elvette Franciaországtól Lotharin­­giát, annak dacára, hogy ez egészen francia la­kot a lotharingiai vasérc és a saarvidéki szén ipari egyesítésére. Gőgös kapzsiság és a nép­rajzi szempontok lábbal tiprása dominált 1872- ben is és 1919-ben is ... * De a franciák nem tudták teljesen keresz­tülvinni az akaratukat s be kellett érniök egy egészen sajátságos közbenső megegyezéssel, amibe kénytelenségből azzal a hátsó gondolat­tal mentek bele, hogy azért végeredményben mégis csak az övék lesz a Saar-medence. A Ver­sailles­ békeszerződésben úgy alakult ki a meg­­mányt vette el Franciaországtól Bismarck. Mi- Vin azután 1918-ban győzött a francia re-

Next