Pesti Hírlap, 1934. február (56. évfolyam, 25-47. szám)

1934-02-01 / 25. szám

4 Hangok az új hazából. Érdekes olvasnivaló fekszik előttem. Nagy csomó pályamunka. A pályázatot az Amerikai Ma­gyar Népszava írta ki. Részt vehettek olyan fiatal magyarok, akik már odakint születtek az Egyesült Államokban. Hat kérdésre kellett felelniük. A kö­vetkezőkre: Hol tanult meg magyarul? Szeretne-e ellátogatni Magyarországra és miért? Mit tud Magyarországról és a magyar népről? Miért kell minden amerikai magyarnak büsz­kének lenni származására? Tudja-e, hogy milyen súlyos igazságtalanság történt Magyarországgal a világháború után? Mit tehetne véleménye szerint a második ge­neráció (tudniillik a már kint született fiatal ma­gyarok nemzedéke) Magyarország érdekében? Erre a hat kérdésre kellett felelniük a pályá­zóknak. A győztes részére egy budapesti intézmény tűzte ki a díjat: a Magyarok Világkongresszusának állandó szervezeti irodája. Ez az iroda igen kitű­nően működik. Azon fáradozik, hogy a messzi or­szágokba szakadt magyarokat világszerte megszer­vezze, régi hazájukkal állandó kapcsolatban tartsa őket, magyar olvasni valóról, magyar műkedvelő színdarabokról gondoskodjék számukra, fajuk tu­datát ébren tartsa bennük. Ez az iroda tűzte ki te­hát az amerikai magyar újság pályázatának díját: a győztes ingyen jegyet kap hajóra és vasútra New Yorktól Budapestig és vissza. Átlapoztam ezeket a pályázatokat, amelyek kezem közé jutottak. Lehetetlen m­eghatottsé­g nél­kül olvasni őket. A legszembetűnőbb, hogy mindenik pályázó anyanyelve gyanánt tanulta a magyart. Mikor kint jártam az Egyesült Államokban, nem szereztem ilyen jó tapasztalatokat, mert számos amerikás ma­gyar család odakint született gyermekeivel alig tud­tam magyarul beszélni. Javarészük már angolul gondolkozik. De hogy azok a fiatalok, akik ezen a pályázaton részt vettek, még magyar nyelvűek ma­radtak, az természetes, hiszen ezek adják az Ame­rikai Magyar Népszava olvasótáborát. A Trentonban lakó Bencze Erzsébet ezt mondja: „Bár Amerikában, kis bányahelyen szület­tem, olyan magyar szellemben neveltek szüleim, hogy angolul csak akkor tanultam meg, mikor öt­éves koromban iskolába kezdtem járni. Két évig voltam angol iskoláiban, de am­ikor szüleim Tren­­tonba kerültek, öt évig a helybeli Szent István-isko­­lába jártam. Majd ezen idő alatt, mikor a High Schoolba jártam, a magyar nyelvet már majdnem elfelejtettem, de újra megtanultam akkor, midőn egy helybeli magyar hetilap szerkesztőségében mint gépírónc nyertem alkalmazást. Az angol levelezésen kívül magyarul is kellett írnom és megvallom, hogy eleinte nehezen ment a magyar helyesírás és fogal­mazás, de csakhamar átestem a kezdet nehézségein és ma már, dicsekvés nélkül mondhatom, semmi ne­hézséget nem okoz többé.“ A Chicagóból való Hu­­may­itus ezt írja: „Tizenöt éves koromban egy itteni magyar származású ügyvédnek a marhat­­rás-olvasásból és beszédből leckéket adtam.“ Ko­­k­ády Gizella Jackson Heightsből így ír: „Csak ak­i Mégis egy órával előbb rak tüzet, mint ahogy hazajövök. Nem tudja, anyus, hogy semmi nem olyan drága, mint a tüzelő? — Tudom, lelkem, de gondold meg, egész nap hideg lakásban vagyok és én már egy öreg, gyenge asszony vagyok. — Ezt én mind tudom. De háromszáz pengő csak háromszáz pengő. Havonta ötven pengő bunda­részletet fizetek belőle és nem tudok egy új délutáni ruhát csináltatni. Csönd . . . Angyal repült keresztül a szobán. A bánat angyala . . . kor tudtam meg, hogy idegen nyelvet beszélek, mi­kor óvodába kezdtem járni és egy szót sem értettem angolul, mert idehaza csak magyarul beszéltek hoz­zám.“ A pályázatok általában jó magyarsággal íródtak, de persze olyan is akad közöttük, amely­nek döcögésén megérzik, hogy inkább angolul gon­dolkozik már, aki írta. Arra, hogy szeretnének-e Magyarországra el­látogatni, valamennyien a sóvár vágyakozás hang­ján felelnek. Borsos Berta Morgantownból írja: „Tizenketten vagyunk testvérek s egy amerikai ma­gyar lelkész gyermeke nem gondolhat arra, hogy ta­nulmányait Magyarországon folytassa. De nem sze­retnék addig meghalni, míg meg nem látom azt a csu­da országot.“ Kovács Andor Brownsvilleből: „Nem tudom, hogy a délibáb mi lehet. Az uzsoki szorost, ó, ha megláthatnám. Horthy kormányzót, Gömbös miniszterelnököt magyar díszben szeretném meg­látni. És egyszer szeretnék egy kis nádfedeles há­zikóban aludni, ahol van búboskemence.“ Laky László Youngstownból­ ,’Egy barátom az ősszel uta­zott haza, én is elkísértem a hajóra, úgy fájt a szí­vem, hogy én nem mehettem ővele.“ Érdekesen vizsgáznak a pályázók abból is, hogy mit tudnak szüleik volt hazájáról, így ír egyik pályázó: „Amikor iskolába kezdtem járni, még meg­volt az ellenszenv a háborúból kifolyólag és csak az utolsó tíz évben kezdték itt elismerni a magyarokat és rendkívüli tehetségüket. Az új generáció most már meg tudja különböztetni a magyart az osztrák­tól. Magyar programot játszanak a rádión, magyar íróktól is vannak a színdarabok, a mozik és köny­vek.“ Egy fiatalember a következőkben ad számot arról, hogy mit tud Magyarországról: „A magya­rok jó verekedők a háborúban. Árpád vezér hozta őket Ázsiából. Most már nehéz kikutatni, honnan eredtek a magyarok. Azt nem értem, hogy sírva vi­gadnak és dalolva dolgoznak. A lányok, asszonyok minden faluban sok ruhát szednek magukra. Bokré­­tás kalapot viselnek a legények és cipő helyett csiz­mát. Rézfoltos, ólmosbot a gavallérok sétapálcája. A pásztoremberek lobogós ingujjba rejtik a bot sú­lyosabb végét. Egészségesebb nép, mint az amerikai. A trianoni szerződésről viszont igen jól van­nak informálva. Látnivaló, hogy a mi revíziós pro­pagandánk az amerikai magyarok között ügyesen és derekasan dolgozik. Mind hangoztatják, hogy további erős felvilágosító munkára van szükség. Van, aki azt indítványozza, hogy szervezzük meg a cserediákok intézményét. Van, aki magyar egyete­met szeretne végezni, hogy otthon „magyar misszio­­nárius“­ legyen belőle, ha nincs pénze, ~... • • Petró Elza, newyorki magyar hölgy, a követ­kezőképpen képzeli a revíziót: „A Népszövetségi Li­gához kell folyamodni, hogy a magyarokkal igaz­ságot tegyen. Ezt azért alapították, hogy a jövőben ne legyen háború és ezért, ha az amerikai második magyar generáció kérvényt küldene a Népszövet­séghez és meggyőzné arról, hogy a magyarok még harcolnának is szent földjükért, hogy a világot is előre segítsék kultúrájuk adományaival, akkor Ma­gyarország a Népszövetség útján bizonyára vissza­kapná elvesztett területeit vérontás nélkül.“ Végül ideírok még egy mondatot Borsos Berta pályázatából: „A nyári iskolában azt tanítom a gyerekeknek, hogy Isten választott népe a magyar.“ Harsányi Zsolt, a háznak. Mindennap legalább egy óra hosszat pos­­had az étel. A mama bűmnbánattal mentegetődzött. — Bocsáss meg, szivem! Miután te nem akarsz piacra járni, krumplit, hagymát vásárolni, valaki­nek mégis csak be kell szerezni a napi élelmet. Ez a valaki a te szegény, alázatos anyád, aki reggel nyolctól délután háromig dolgozik a hivatalában és azután még kénytelen útközben bevásárolni. Azért mégis illene, hogy megcsókolt. A mama nagy kegyesen kap egy duzzogó csókot. Azután kihúz a szatyorból egy selyempapi­rosba csavart virágot és siet a beteg leányához. Tél volt és az orgona minden külön virágocskája egyen­ként fázott és búsan csodálkozott rajta, hogy miért kellett neki ebben a hideg, szomorú világban ki­nyílni? — A születésnapodra, — mondta a mama és hosszan megcsókolta beteg gyerekét. Asztalhoz ültek, de közipén a mama maga szolgálta ki a beteget, hogy a másik kettő nyugod­tan egyék. És fáradhatatlanul beszélt, kérdezett. Mindent akart tudni, ami itthon történik. Minden gyerek merő panasz és a mama merő vigasztalás és részvét. Hiszi, hogy minden gyerekének csak jót tartogathat a sors és ezt igyekszik beléjük szugge­­rálni. Felrázza őket, a maga erejét, hitét, akaratát csöpögteti beléjük és nincs egy szemrehányó szava, egy panasza, egy szenvedő sóhaja. Pedig a szito­merő seb, fizikuma, összeomló fáradság. Hirtelen azt mondja: — Magdus, láttam egy kis kötött ruhát! Azt megveszem neked, ha addig élek is. A beteg leánya tiltakozik: — Itt az ideje, hogy a mama is vegyen már magának valami új dara­bot! De a urul­ kész a válasszal: — Nem kell nekem semmi! Csak nektek legyen, szegénykérm. Csönd. Angyal repült keresztül a szobán. Az anyasziv angyala . .. III. A mama felkapaszkodott a harmadik emeletre. Mindkét keze tele csomaggal. Az aktatáskából kel­káposzta és sárgarépa kandikált ki. Egy viaszkos­­vászon szatyorban lisztet, cukrot, rizskását hozott. Egy papiroscsomagban zsírszalonnát cipelt. A mama ötvenesztendős, hájas asszony. Kezdődi asztmáját és érelmeszesedését gondosan titkolja a három gyereke előtt. Lánykorában hivatalnok volt egy gyárban. Itt ismerkedett meg az urával és ennek halála után a gyár ismét szolgálatába fogadta. Nagyszerű munkaerő volt. Kettő helyett tudott dol­gozni. Eszes, pontos, becsületes. A vezérigazgató lélegzeni sem tudott nélküle. . A gyerekeivel baj volt. A kisebbik leánya csonttuberkulózissal feküdt már két esztendeje. A huszonnégy esztendős tanítónő leányának nem volt állása. A fia még gimnazista, de gyenge tanuló és ideges gyerek. Mielőtt becsöngetett volna a mama, az ajtó előtt megállott és elmosolyodott: —­­­ fémesen ki fogok kapni Magdától. Későn jövő .. Csakugyan. Magda duzzogva fogadta. Fárífmn?-vel. cráv"l t-és"hb miltrzhtofi ház . nal. Ma­nby fr"kor ebé-Vünk Eznmn élet. Fogadjon anyus cselédet, én nem fogok főzni ennek PESTI HÍRLAP 1934. február 1., csütörtök. A kémek munkában. A pénz vagy szerelem áldozatai. Minden országnak vannak titkai, minden ka­tonai vezetőségnek vannak rejtegetnivalói. Új fegy­verek, erődítések, elkészült támadási vonalak, moz­gósítási tervek, a csapatok elhelyezkedése mind olyan titkok, amelyeket hét lakat alá zárva őriznek. Természetes, hogy az ellenséges államok éppen eze­ket a dolgokat törekszenek megszerezni, ezeket akar­ják megismerni. Ezért semmi pénzt nem sajnálnak. Ha pedig a pénz nem vezet célhoz, vannak más esz­közök, amelyekkel meg lehet közelíteni azokat a fér­fiakat, akikre ezek a titkok bízva vannak. A legnagyobb szolgálatot teszik a kémszolgálat­­ban az érdekelteknek a nők. Szinte bámulatos, hogy mennyi fortélyt, ravaszkodást, mennyi szívósságot és vakmerőséget tudnak kifejteni, csakhogy a rájuk bízott feladatot minél sikeresebben megoldják. A világvárosok lüktető élete, rengeteg ember­­áradata megkönnyíti a munkát. Sem Londonban, sem Párizsban, vagy Berlinben nem kelt nagyobb feltűnést, ha az egyik kis palotába új lakó költözik. Talán valahonnan vidékről jött, vagy pedig külföld­ről. Leginkább amerikai dúsgazdag nők szoktak át­­rándulni kissé, hogy minél több dollárt költsenek el fényes estélyekre, zajos mulatságokra, jótékonysági ünnepélyekre. Kezdetben csak kevés kocsi áll meg a kivilágított kis palota előtt, de csakhamar híre megy az új tulajdonos gazdagságának, vendégsze­rető kedvességének, de különösen a szépségének a hite. A vendégek szaporodnak és nem sok idő múlva már igen előkelő és sokat szereplő befolyásos egyé­nek is szívesen felkeresik a — rendesen — fiatal öz­vegyet, vagy valamelyik magasrangú amerikai ka­tonatisztnek, dúsgazdag vállalkozónak elvált fele­ségét. Ha a kémszervezet megbízottja már eddig elju­tott, most már könnyebb úgy intézni a dolgok me­netét, hogy az illető, akire szükség van, szintén be­kerüljön a társaságba. Most következik a színjáték lírai része. Vagy sikerül lángra lobbantani az illető férfi szívét és a kacérság, a ravaszkodás, a tettetés fegyvereivel annyira elkábítlni, hogy akaratnélküli­­ báb, minden gazságra képes elszédített alak legyen.­­ Vagy pedig a nő játssza meg a lángoló, szerelmest és így kábítja el a férfit. Amikor a játszma sikerült, talán már másnap hirtelen kiürül a palota, a személyzet elszéled, az özvegy, vagy elvált asszony eltűnik. A legtöbb kémkedési -és hazaárulási bűnügy középpontjában nő állott. A ragyogó szépségű Mata Ilari, a titokzatos Marie Louise Martin, akinek Batl­­lie Stewart, a skót tiszt lett áldozata és aki meg­gyalázva, tönkretéve­­a F­lower sötét börtönébe jut­tatta rajongó szerelmesét. Hambon asszony, a h­el­­singforsi előkelő társaság körülbálványozott alakja, akiről későbben kiderült, hogy a tengerészeti minisz­térium tolmácsával és külföldi siffrirozott táviratok állandó kezelőjével meghitt viszonyban volt. A kém­szervezet áldozata lett Paavo Pentikainen, a cipőtisz­títóból előkelő katonai rangra emelkedett tiszt, a finn hadsereg egyik legkiválóbb tagja, aki — mint utó­lag kiderült — roppant fontos okmányokat lopott el egy szép asszony mosolygó szeméért. Ez a szép asz­­szony Amerikából jött és Helsingforsban lopott sze­mélyi okmányokkal szerepelt. Franciaországban a közelmúltban lepleztek le egy messzeágazó kémszer­vezetet és a titokban folytatott vizsgálat szálai egy Lydia Stahl nevű szláv származású nőhöz vezettek. Bámulatos az az odaadás, amellyel Lydia Stahl dol­gozott. Idegen nyelveket tanult meg, komoly tanul­mányokat folytatott, mikor elfogták, akkor az ó­ kinai művelődés történetével foglalkozott és mindezt csak azért, hogy minél jobban magához láncolja Martin tanárt, a francia hadügyminisztérium egyik fontos osztályának vezetőjét, akitől bizonyos okmányokat kellett volna megszereznie a szovjet megbízásából. A kémeknek a titkok megszerzésén kívül van még egy roppant nehéz feladatuk: a tudomásukra jutott anyagot kellő helyre juttatni. A kémelhárító irodák és szervek bámulatos dolgokat tudnak be­szélni a csodás ötletekről, amelyeket a furfangos kémek használnak. Előfordult, hogy az egyik kém megbízóinak egyszerű, igénytelen, kakukmadaras órát küldött. Mikor a kis madárka kipattant fészkéből, hogy el­kiabálja: hány óra van, a beavatottak mást hallot­tak. A madárka kiáltása Morse-jeleket adott le és ezek összeállítása titkos üzenet volt. Volt eset, hogy a gramofonlemezek közvetítet­ték a híradást. Ha a lemezeket lepergették, valami­lyen ismert keringő, vagy más zenedarab hallat­szott. A beavatottak azonban egy bizonyos vegyi­szerrel lemosták a felső réteget és a forgó lemez a gramofonja alatt most már valamely megszerzett titokról közölt híreket. Az egyes múzeumokban kis, selyem-csipke zseb­kendőket őriznek. Csak a figyelmes szemlélő veszi észre, hogy a kendőbe térképek, utak vannak bele­­filmezve vagy beleszőve. Vagy ki sejtené, hogy amikor a megfigyelt egyéntől valaki tüzet kér és az haragosan egy eg­ész skatulyával ad át neki, akkor már titkokat "árult el A gyufák, akárhogy vizsgálják is meg őket, nem mu­tatnak semmit. De ha meggyújtják őket, akkor már beszélnek annak, aki érti titkos nyelvüket. A gyufa lángja különböző színű. Hány piros, hány zöld vagy más szinü láng lobban fel. és mindez híradás, válasz egy kérdésre. Vagy kiderült, hogy a szerencsétlen rokkant üvegszemében volt elrejtve az üzenet. Ilyen és ezekhez hasonló fogások bizonyítják a kémkedők ötletességét. Nehéz, fáradságos, veszélyes pálya és mégis akadnak mindig, akik"ráadják ma­gukat sértett hiúságból, pénzvágyból, vag-y elvakult szerelemből. Más lapra tartoznak azok, akiket haza­fias önfeláldozás vezet. Mert ilyenek is vannak. Az igaz hogy elenyészően kevesen.

Next