Pesti Hírlap, 1934. április (56. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

BUDAPEST, 1936. IVf. ÉVFOLYAM, 73. (18.320) SZÁM:____________________VASÁRNAP, ÁPRILIS 11 Előfizetési árak: _ Egy hónapra 4 pengő, n­e­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, ■vasárnaponként -32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres rg jó \ ■ J / 1A­ Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet-körút­­ Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Szerencse. Irta : Bónyi Adorján. Ez az úr Amerikából jött haza nemrég. Min­denesere még idején. Sikerült neki a vagyonát hazahozni. Az egészet, mielőtt még odakint el­kezdődtek a bajok. A vagyon egy részét aztán itt­hon betette a bankba, jó magyar pengőbetépnek, vett egy remek autót, vett a Rózsadombon egy villát, melyet egy itthoni gazdag ember kezdett építtetni tavaly, de mire a villa felépült, tönkre­ment azon, hogy amerikai papírjai voltak és már nem tudott a villába beköltözni. Barátunk beren­dezte a villát pazarul, megvett bele egy képgyűj­teményt, amelyet valaki harminc esztendeig gyűjtött, hogy aztán huszonnégy óra alatt eladja tizedáron, mert a vérét, egyetlen imádott kis­lá­nyának az urát, meg kellett menteni a kauciósik­­kasztás vád­jától. Barátunk pazar villájában, re­mek képei közt, nagyszerű autójával és negy­venöt esztendejével tehát elterpeszkedett szépen a mai kis magyar életben, amely még mindig bő és gazdag tud lenni ahhoz, aki meg tudja fizetni. A sors összehozott vele egy délután, gyö­nyörű villájában. Olyan volt, mint minden amerikai. Piros­­képű, tisztaszemű, szélesvállú. És olyan volt, mint minden magyar. Szívélyes, barátkozó és be­szédes. Amint ültünk szemben egymással, pilla­­natról-pillanatra ismerősebbnek tűnt nekem. Mintha emlékeznék rá, valahonnét régről. Meny­nyi időt töltött kint? Tizenhárom évet. Hm. Sok idő. Nem ismerhetem. Mivel, foglalkozott itt Pes­ten, mielőtt kiment, ha meg nem sértem? Megmondta: pénztáros volt egy nagybank belvárosi fiókjában. Megvan!­­Onnan ismerem. Egyszer volt háromszáz pengőnyi spórolt pénzem, bedőlt, Isten gyermekéből visszazü­llött raga­dozóvá, aki társai szenvedéseiből és halálából táplálkozik. És a visszatért troglodita — mily szégyene a civilizációnak! — minden fenevad­nál veszélyesebb, mert eszes és vakmerő, re­pülni tud és méreggázzal hadakozik! Az államok lelki hajtóereje Káin gyilkos gyűlölete és ez üressé és kietlenné tette az éle­tet, boldogtalanná az embert, a keserűség özön­vizével árasztotta el a földet. Nézd meg az államférfiakat, nemzeteik representatív ménjeit, mikor munkában van­nak! Sima álarcuk mögött az erőszak, a fosz­togatás, a vérontás tervei lappanganak. Saját népeiket is megfullasztanák, csak mások sza­bad levegőhöz ne jussanak. Amit ők barátság­nak neveznek, az a közös gyűlölet egy harma­dik ellen. A publicistáik feladata, hogy rózsás hazugságokkal kendőzzék a vigyorgó halálfeje­ket, a diplomatáké, hogy tetszetős neveket ta­láljanak sötét gonosztettek számára. Soha senki sem beszélt annyit igazságról, békéről, egyetértésről, mint ők, akik a kereszt lábánál ültek és kockát vetettek a Megf­eszí­tett köntöséért. De szorongással tölti el és felhábo­rítja őket a sejtelem, hogy ami halhatatlan, az egyszer fel fog támadni, hiába őriztetik majd karddal és kopjával a szent sírt, azt betettem abba a bankba. Akkor pár percig elbeszélgettünk. Furcsa, de még emlékszem rá. Ezen most nevettünk egyet. — Szép pénze lehet azóta a bankban — mondta —, mert remélem, nem utoljára járt ott, amikor találkoztunk. — Nem — feleltem. —­ Még egyszer vol­tam ott. Amikor a pénzt kivettem. Ez volt az én első és utolsó bankbetétem, de ön már akkor nem volt ott, amikor elbúcsúztam tőkepénzes rangomtól. Hanem hogyan lehet az, hogy egy pesti bankhivatalnok kimegy Amerikába és tizenhá­rom év múlva így jön vissza? Képzelem, mit kel­lett ott ezért dolgozni?! Mennyi ötlet, tetterő, nél­külözés, akarat, üzleti érzék, vállalkozó kedv kellett ehhez, micsoda félelmes ereje a tehetség­nek, hogy egy semmiből idegenben ekkora va­gyont . . . Leintett, nevetett. Odamutatott egy igen finomművű kis üveges szekrényre. —■ Nézze meg, mi van ott. Abból lettem én gazdag. A vitrinben semmi más nem volt, csak gyönyörű ódon brüsszeli csipketerítőn egy pár ócska, kopottszélű gumisarok. A cipősarokkal együtt vették le a cipőről, bizonyára azért, ne­hogy a gumisarok maga a lefeszegetésnél megsé­rüljön­. Ha kiváncsi rá, elmondom ennek a furcsa ereklyének a történetét. Kiváncsi voltam rá. ■X­Ott kezdődött, hogy a pesti bankom egy, szép napon bélistára tett. Megkaptam a végkielégítése­met.­ Elég szép pénz volt és én még elég fiatal voltam­. Ennyi pénzem, még nem is volt addig. Mihez kezdjek vele? Volt annyi eszem, tudtam, hogy új állásra szert tenni majdnem lehetetlen lesz. Valamit kez­deni kell a pénzzel. De mit? Ültessek tyúkfarmot vagy nyissak fűszerüzletet? Milyen kicsi lehető­ség van itt akármiben, milyen szűk itt a láthatár, ha valaki nagyot akar, fel kell menni a kis pén­zemmel oda, ar­ol óriásiak az esélyek, el kell menni például Amerikába. Végre is nem köte­lező, hogy csak az csináljon, kint karriert, aki sik­kasztott, börtön elől szaladt el, vagy idehaza sem­mire se jó. Rendes képességgel, tisztes szándé­kokkal, tisztességes kis pénzzel is le lehet ülni odaát az arany lábai elé. Hát nem lehet. Kimentem. Megpróbáltam, uram, mindent, amit szép szándékkal, okosan ki­tervelve, egy kis tőkével érdemes megpróbálni. Példátlanul nem sikerült semmi. Pedig jó üzlet­ember voltam én már akkor is. De elkeseredve, fogcsikorgatva beláttam, hogy a tehetségek hazán­kában sem elég a tehetség egyedül, a korlátlan lehetőségek hazájában sem elég a korlátlan munkakedv és a jobbnál-jobb ötlet. Az egészhez kell még egy icikepicike valami: szerencse. Világosan éreztem, hogy ha meglesz az első ezer dollárom, akkor megnyílt az út, én azzal az ezer dollárral felverekszem magam oda, ahova akarom. De m­íg ezt az első ezer dollárt kerget­­tem, elúszott minden pénzem. Ott állottam egy napon, az irgalmatlan nagy­városban, pár dollárral a zsebemben, egyet­ben valamirevaló gondolat nélkül, minden re­ménység nélkül. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy nekikezdjek a szokásos­­ konyhalegény­­, új­ságárus­ vagy cipőtisztítói pályafutásnak, mint­ utolsó menedéknek. Fáradt voltam, elkopott, majdnem egy kicsit rongyos is. A cipőim például felülről még csak mutattak. Nem lett volna taná­csos megnézni őket alulról. A talpukat. — Meg kellene halni, — gondoltam, amint ott ültem ,a River Side egy padján, két napja haj­léktalanul és néztem a lompos, zsúfolt, mozgat más vizet. A MI HÚSVÉTUNK. IRTA: HERCZEG FERENC. Az egen fényes tavaszi felhők vitorláz­nak, a földön ezer ifjú élet cirpel vagy illato­zik, csak az emberi szívekben, tart még a tél. És hiába lángol a napfény, hiába énekelnek a húsvéti­ harangok, nem tudják fagyos börtöné­ből kiszabadítani az embert. Óvodába való mese, hogy valami gazda­sági rendszer tette annyira gyötrelmessé mind­­annyiunk életét. És együgyűség abban bízni, hogy élemedett urak, ha körülülnek egy zöld asztalt, beszédekkel és megállapodásokkal helyre tudják megint billenteni a tengelyéből kizök­kent világot. Sokkal nagyobb a baj, semhogy kuruzsló fogásokkal segíteni lehetne. Az átok akkor sza­kadt a világra, mikor a bábom győztesei meg­ismételték a régi, szörnyű passiójátékot: előbb leköpték, azután megkorbácsolták, végül ke­resztre feszítették az igazságot. Sutba került a Názáreti egyszerű és örök­érvényű tanítása, hogy emberhez méltó élet csak úgy lehetséges a földön, ha az emberek testvéreknek tekintik egymást. A tanítást fél­redobták, mint az elnyűtt gyermekjátékot és az Európának nevezett sivatagban megint megbő­­dült az ősi fenevad. Megszólalt az állatember, akiről azt hittük, régen végzett vele a haladó kor. A népek lelke megint négykézlábra eresz-Addig nem tud meghalni az eltemetett igazság, míg akad akár csak egy halandó is, aki hisz benne és vágyakozik utána. Az igaz­ság embere, legyen bár generárott halászlegény, vagy tarzuszi sátorkészítő, egymaga elég erős ahhoz, hogy porba döntsön egy ellenszegülő vi­lágbirodalmat. Mert mellette láthatatlan had­seregbe sorakoznak az élet titáni erői. A sors azt a kötelességet ruházta, reánk, árva magyarokra, hogy katonái legyünk az is­teni igazságnak. A mi zászlónk az élet jelképe; a mi fegyverhordozónk az idő géniusza; a mi sorsunk a szenvedés. Ma együtt gyötrődünk az igazsággal, együtt vérzü­nk, együtt fekszünk vele a föld alatt. De a kriptánkban is tudjuk, hogy oda­fenn csak akkor lesz megint napfény, élet és húsvét, ha majd megnyitnak az élőhalottak sírjai. Mert hiába ravaszkodnak és okoskodnak,­­hiába fegyverkeznek és szövetkeznek, hiába öl­töztetik bíborba az ember­ bestiát, hiába alku­doznak a sorssal és akarják becsapni a végze­tet, hiába hoznak törvényeket a napfény és a szélvihar ellen: az igazság fel fog támadni és jaj annak, aki az útjába áll. Az igazság fel fog támadni és mi akkor üljük meg a mi magyar húsvétunkat. A húsvéti szám ára 40 fillér.

Next